bénázások kategória bejegyzései

363. fejezet – mindjárt kettő, és a rémszarvas

Közzétéve Szerző:
22

Erről az a véleményem, hogy egyrészt a vulgáris kifejezéseknek is megvan a helye, szerepe, funkciója a nyelvünkben (nem véletlen, hogy ha valamelyiket eltávolítják vagy devulgarizálják, akkor addig semleges(ebb) szavak kapnak vulgáris felhangot), másrészt lustanyu teljesen a helyén kezeli ezeket, nála stílusértéket nyernek (erről szól az irodalom, mint olyan), harmadrészt meg én például soha nem beszéltem úgymond csúnyán gy.e. (gyerek előtt), azóta viszont úgy kell visszafognom magam a gyerek előtt is időnként.

Egyedülálló anyának lenni időnként egyáltalán nem könnyű, például így születésnap előtt sem. Ma este jött el a mélypont, és nem, nem az zavar, hogy nem lesz itt mindkét szülője, vagy hogy mittudomén, kénytelen leszek a születésnapján is hivatalba hurcolni, mert nincs kire hagynom, ezeket ki nem tojja le, amikor ott a rémszarvas.

Az este nyolc ugyanis az ikeában, születésnapra beszerzett, megkarikázott orrú hintarénszarvas felett ért, amihez akkor kellett elővennem a harmadik fajta csavarhúzót, illetve már másfél órája küzdöttem vele tekintélyes testi erőt kifejtve az állat megzabolázása céljából. Pedig előtte a piros Lack asztalka összeszerelésekor sem ejtettem ki az “ejnye már”-nál erősebb kifejezéseket a számon, továbbá a kis, kék cicás-kutyás székecske összeszerelését is vulgáris kifejezések nélkül abszolváltam, de a rénszarvas kihúzta a gyufát, szerintem örült volna, ha csak a seggkörfogatát emlegetem. Szóval minden széplélek kezébe nyomnék egy lapraszerelt (lappraszerelt, hö-hö, elnézést) ikeás rénszarvast, aztán elinditanék egy stoppert.

Egyébként most akciós, csak úgy mondom.

A Muci különben azért széket-asztalkát meg ilyeneket kap, mert mostanában rájött, hogy milyen jó az a kis elefántos fakopáncsos hokedli, amit kapott, és hurcolja mindenfelé, és ráül (egyedi a technikája, négykézlábról felnyomja rá a popóját) hát most kap kék faszéket, meg gyermek rattanfotelt párnával, meg kerti műanyag széket, hadd válogasson.

Illetve vettem még neki egy igazi étkészletet, kis macis fémbőröndben macis tányérok, meg kétfülű pohár. Mostanában ugyanis már tölt magának pohárba (vagy játékvödörbe, akármibe) üvegből vizet, és megissza ügyesen, meg villával eszik tányérból paradicsomos tésztát (á la biochef), ha kicsit lassan is, úgyhogy megérdemli.

Játékot nem azért nem kap, mert kegyetlen, hideg szülő vagyok, hanem azért, mert rengeteg játéka van, és egyikkel sem játszik, hanem inkább mosogat:

Most komolyan, nem én kényszerítem. Ha nem figyelek, felmászik a konyhaszékre, onnan a konyhaasztalra, onnan az U-alakú konyhapultra, aminek végigmászik a túlsó végébe, és mosogat. Ha vigyázok (=betolom a széket), akkor kétségbeesetten csimpaszkodik a konyhapult szélébe, és próbálja felhúzni magát. Ilyenkor részben nagyon büszke vagyok rá, hogy egész sokáig megtartja magát félig nyitott fogásban, másrészt nem szeretem, ha bánatos, ezért általában megadom magam, és önfeláldozóan hagyom mosogatni.

Meg olyanokat csinál, hogy elpakol, de mindent, amit talál, bele a fiókokba, ahova befér. Meg a szemetesből kihalássza a papírzsepi zacskóját, és visszateszi az éjjeliasztalkám fiókjába, mert A Papírzsepit Ott Tartjuk. Illetve ha kap egyet, mert kuncsorogni szokott érte (hmm, lehet, hogy kap egy doboz papírzsebkendőt is születésnapjára?), akkor fogja, és elkezdi a padlót vagy a bútorokat törölgetni, és közben skandálja, hogy tista! Tista! Nem tudom, mihez kezdjek ezzel a gyerekkel, nem tudom, kitől örökölhette ezt (sóhajtotta lucia csüggedten).

Ja, ha már tista, van egy csomó szava is. Vagyis folyamatosan dumál, ha kettesben vagyunk, és látszik, hogy tényleg mond valamit, csak én vagyok hülye ahhoz, hogy megértsem. Bizonyos szavak egyértelműek, például az eső (vajon miért), az apa (minden telefon és kapucsengő után megkérdezi, hogy apa?), az autó, az ajtó (a két kedvenc játék), továbbá szól, ha pisi van, vagy ha kaka van (és szemérmetlenül füllent, mert ha visszakérdezek, hogy igen, kaka? akkor rávágja, hogy nem, nehogy átpelenkázzam, mert annál szörnyűbb kínzás nincs a világon).

Ja, és a szép. Szép a virág, szép a kert, a cica, az nagyon szép, és egyszer csak odajött hozzám, megsimogatta a szemem (oké, konkrétan félig kinyomta, de tudom, hogy nem szándékosan), és ellágyulva megjegyezte, hogy szép. Ettől én tócsává olvadtam. De egyébként akkor is mondja, hogy szép, amikor sminkelek, amivel nem is lenne baj, csakhogy ő is szép akar lenni, és ezért időnként kilopja a táskámból a barna szemceruzámat, és elbújva kirúzsozza magát (nagyon ügyes egyébként a finommozgása, jegyezném meg ebből az apropóból).

És továbbra is nagy színész, ha puszit kérek, akkor affektálva eltakarja az arcát, azt mondja, aaaj, neeeeeeeeeeee, közben vigyorog, majd látványosan sóhajtozva azért ad puszit (anya tócsa). És lehet, hogy azért kap egy ikeás cicát is nagy napra, mert imádja a cicákat, ha rászólok valamiért, akkor nagyon édes arcot vág, és azt mondja, miau, mert tudja, hogy a cicákat mindenki szereti, nem pedig olyanokat mondanak neki, hogy Dániel, meg ne lássam még egyszer, hogy bekapcsolod a sütőt.

Szóval áll a rénszarvas meg minden, és minden jó, ha minden jó.

342. fejezet – a dél-budai ügyfélszolgálatról meg egyéb érdekességekről

Közzétéve Szerző:
19

Van ugye ez az ügyem a diákhitelesekkel, hogy ők azt mondják, amíg az ember tgyást/gyedet/gyest kap, addig nem kell fizetnie a hitelt vissza (jobban mondva az állam mondja ezt, de az részletkérdés). Ehhez viszont az ő saját űrlapjukon kell igazoltatnom az illetékes szervvel, hogy tényleg kapom, amit kapok, az illetékes szerv saját igazolása nem jó. Eddig mindig visszarettentett a tettek mezejétől, hogy elképzeltem azt az egy óra autóutat, amíg odajutok, illetve a három órás várakozást egy alvásidőben utcára rángatott Mucival, de most felgyűlt bennem a motiváció, hogy intézkedjek, és az első dolog, amit az OEP honlapján megláttam, az volt, hogy november elsején nyílt itt elérhető közelségben egy ügyfélszolgálatuk, ráadásul ott lehet időpontot kérni.

Nosza, fel is hívtam őket, harmadikra felvették, kaptam is időpontot, de ekkor reggel kilenc óra öt perc volt, és kilenc óra ötvenre rendeltek be. Ez így gyerekkel az emberi teljesítőképesség határait súrolja, de roppant gyorsan a szájába nyomtam a tápszert, összeszedtem a TAJ-kártyáinkat, a személyimet, az ő lakcímesét, a szül. ak.-vi kivonatot, az igazolást, hogy az egyik családtámogatást már nem kapom, az igazolást, hogy a másikat még igen, kivettem a pizzát a sütőből, bedobtam két pelenkát, a hónom alá csaptam a gyereket és a kabátját (nem volt hajlandó felvenni, nekem meg nem volt időm vacakolni vele, és a kocsi tíz méterre áll az ajtótól), a számba vettem a cipőit a fűzőnél fogva, bezártam az ajtót, ismét kinyitottam, elzártam a sütőt, bezártam az ajtót, majd szégyentelenül váltogattam a sávokat, és kilenc óra negyvenöt percre a környéken is voltunk.

Ekkor viszont eszembe jutott, hogy nem emlékszem a házszámra, és konkrétan kilenc olyan ismerősömet felhívtam, akiről feltételeztem, hogy udvariassági sallangok nélkül is hajlandó lekeresni nekem az információt a világszőttesről, de egy részük nem vette fel, egy másik részük pedig nem volt netközelben (információs társadalom, na persze). Kénytelen voltam női ösztönből megoldani a feladatot, és mivel mostanában elég sok állami intézmény ügyfélszolgálatán kellett megjelennem, rögtön feltételeztem, hogy biztos az az épület lesz az, amin nincs jelzés, el van kerítve, és csak egy szomszédos utcából lehet bejutni bele, ha egyáltalán. És talált, úgyhogy kilenc óra negyvennyolckor már be is libbentünk, egyik biztonsági őr nyitotta nekem az ajtót, a másik nyomta a gombot, és bár az ügyintézők Gizikéztek egyet olyan napirajzosan (Gizike, nem tudok kilépni az ügyfélből, mit csináljak?), de így is elég hamar végeztünk, nem kellett Mucit fegyverként bevetnem (van ez a csapatmunkás performanszunk, hogy a Muci látványosan, hangosan ásítozik, időnként felnyüfög, én meg ha éppen a magánéletüket tárgyalják ki az ügyintézők, akkor jól hallhatóan megnyugtatom, hogy a nénik gyorsan befejezik a feladatukat, és akkor a baba mehet is haza az ágyába, hiába, az anyaság sátáni attribútumokkal látja el az embert).

Egyéb tekintetben minden rendben, csak leszerepeltem, mint jézuska, és az első karácsonyi ajándékot, az ikeás fa építőkockákat taligában rögtön odaadtam a Mucinak, mert annyira szerettem volna látni, ahogy megtalálja, és megörül, és nem is kellett csalódnom, mert rögtön meglátta, és tudta, hogy ami ilyen szép és színes, az csak az övé lehet (bár sajnos ezt a fekete notebookomról is tudja), és azóta is imádja pakolászni. Ja, egyébként ehhez kapcsolódik az egyik legfigyelemreméltóbb okossága mostanában, hogy én pakoltam össze a kockákat, amíg a Muci molyolt valamivel, az utolsó darabot viszont nem találtam, és mivel mindig megbeszéljük egymással a problémáinkat, megkérdeztem a Dont, hogy nem tudja-e, merre lehet, mire ő körülnézett, megtalálta, odahozta nekem, és belevágta a kimaradt helybe (mármint a környékére, formabeillesztéshez még nincs türelme). Nagyon megdicsérgettem, úgyhogy pár darabot kivett, hogy visszatehesse őket, és megint megdicsérjem (ilyenkor úgy imádom azt az álszerény büszkeséggel vigyorgó, elálló fülű fejét).

Meg az még a furcsa, ahogy hasonlít rám, ebbe terhesen bele se gondoltam, hogy hasonlítani fog rám, mert hát fiú, és akkor olyan lesz, mint az apja, de például olyan kis hülyeségekben is hasonlít, mint például hogy a jobb felső kettese egy pár fokkal el van fordulva a tengelyéhez képest (a bal nincs), és nekem is ugyanez volt.

És nem tudom, mi ütött belé, de ma megkergette az udvaron a kutyát (vizsla), amíg összeraktam a kocsiját; konkrétan négykézláb rohant utána, miközben harciasan kiabálta, hogy vau-vau, a kutya meg menekült, mert volt már dolga gyerekekkel.

A világ legaranyosabb dolga pedig, hogy ez biztos a kollektív tudattalanuk része, de kiderült, hogy a Muci végtelenül viccesnek találja a kézre húzott zoknit. Úgy derült ki, hogy nevetni kezdett, amikor a kezemre húztam a harisnyáját, hogy kifordítsam, és erre persze a harisnya megpróbálta lecsípni az orrát, azon még jobban nevetett, azóta ha zoknit talál, rögtön hozza nekem. De szükséghelyzetben a lepedő vagy párnahuzat alá dugott kéz is megteszi.

A rendrakási mániája viszont olyan méreteket öltött, hogy ma reggel, mire észbekaptam, felpakolta az éjjeliszekrényre a krumpliját, a papucsomat és éppen a hosszabbítót próbálta felrakni rá, de akkor megbeszéltem vele, hogy vannak dolgok, amiknek a földön a helyük. Mondjuk szerintem nem hitt nekem, de akkor is vicces, hogy ahányszor kinyitok egy fiókot vagy szekrényajtót, rohan, és becsapja.

340. fejezet – esti videók

Közzétéve Szerző:
29

A Muci kapott Fel!-es szemüveget, mert én fordítottam egy ígykészültet a filmhez, és a munka mellé küldtek repizacsit repilufival és repiszemüveggel. Először a lufi volt a sztár, de aztán megmutattam a Donnak, mit lehet művelni a szemüveggel, azóta rendszeresen a szeme elé rakja, és azt mondja, hogy húúú, de ezt sajnos nem sikerült rögzítenem, csak ahogy a nyakába veszi:

A videókat meg sajnos csak este jutott eszembe rögzíteni, amikor a Muci már hisztis és félhulla a fáradtságtól, de nem tudtam mást kitalálni kínomban, amivel kihúzhatjuk az időt fürdésig, mert eltört a fenekem, vagy mi (alie-szindrómám van). Az úgy volt, hogy mentem le a lépcsőn a karomban a Mucival, és megcsúszott a lábam, és szerencsére reflexből magamhaz öleltem a kisebbiket, de így nem maradt kezem tompítani az esést, és sikerült a farokcsontommal nekivágódni az egyik lépcsőfok élének. A Muci hangos szimpátia-óbégatással jelezte, hogy ez nem volt jó játék, és azóta is mindig figyelmeztet a lépcsőn, hogy jajajaj, jajajaj, vau-vau, én meg nem tudok ülni, de legalább a Donnak nem esett baja.

Az első videó azt illusztrálja, hogy miért nehéz a Muciról mozgóképet csinálni (mert a fényképezőgép még India térképénél is érdekesebb). Közben azt mondogatja, hogy vava, ami a vau-vau és a baba keveréke, és amivel nagyjából mindent ki lehet fejezni.

A második videó a hintás. Mostanában már nem nagyon szeret hintázni, viszont borzasztóan érdekli, hogy mi hogyan működik (tudja kapcsolgatni a számítógépet, a fényképezőgépet, tudja, hogy ha lenyomja a gombot a bébikompon, akkor forognak a kacsák, ki-be kapcsolja a hősugárzót), úgyhogy kifigyelte, hogy működik a hinta, és azt is kapcsolgatni próbálja. Utána, amikor kikapcsolódik, elindítja kézzel, és megjegyzi mellé párszor, hogy in-ta, in-ta. Az időnként nyűgös nyüffenés a késői órának szól, ilyenkor nincs már türelme.

Az utolsó videó során pedig megpróbálom előadatni vele a kérem-köszönöm-tessék játékunkat, ő viszont először megviccel azzal, hogy mégsem adja oda, utána, amikor eldobja a hiperhajtóművet, meg lehet hallgatni azt az óóóó!-t, amit mindig előad, amikor véletlenül leesik valami, amit ő vágott a földhöz, majd végül látható az az oldalranézős mosolya, ami azt jelenti, hogy pontosan tudja, hogy mit akarok tőle, de ne csináljak már belőle bazári majmot a kamera előtt, utána meg véget ér a műsor, mert sürgős dögönyöznivalónk volt.

Erről mára ennyit.

313. fejezet – bénaság, távlati tervek, pápá

Közzétéve Szerző:
33

Na tegnap este még a balesetit is megjártuk, mert Muci a babás bejegyzés után nem sokkal utánam jött, amikor felszaladtam a telefonomért az emeletre, és amikor meglátott, az ötödik lépcsőfokon feltérdelt örömében, és kitárta a karjait, mejd azzal a lendülettel legurult. Hálistennek gyönyörűen tud esni, behúzza a fejét, meg minden, de azért nem volt szép. Azután estére lett egy véraláfutás a koponyáján jobboldalt, meg egy kék csík, akkor kábé egy órán keresztül vívódtam, mert egyik pillanatban indultam volna a kórházba, a másik pillanatban meg tök aranyosan játszott, azután végül eszembe jutott Anna néni, aki azt mondta, bármi kétségem van, menjek vele az orvoshoz esés vagy fuldoklás esetén, mert abból nem lehet baj. Szerencsére nincs a gyerek fejében gond, de a dokinak volt egy szerencsétlen megjegyzése, miszerint miért nem vigyáztam rá, és erre úgy kiborultam, hogy öröm volt nézni. Mentségére legyen mondva, utána nem győzött szabadkozni, pedig igaza volt, én vagyok a gyerek gondviselője, nekem kell vigyázni rá, csak éppen aludni nem tudok, enni nem tudok, a gyerek egész nap rajtam lóg, napközben aludni sem hajlandó egyedül, csak mellettem, amihez teljes csendben és mozdulatlanul kell lennem (ha nem alszik, önveszélyes), közben dolgoznom kellene, mert határidő van, meg emellett még a napi rutin, hogy összepakolni, porszívózni, mosni-mosogatni mindenkire, bevásárolni, meg a hülye apróságok, hogy számlázni, a MÁK-kal kitöltetni a hülye speckó papírját a diákhiteleseknek a halasztáshoz (mert miért lenne nekik elég a hivatalos igazolás), meg mittudomén. És a gyerek mellett meg elég egy pillanat kihagyás, hogy kaszkadőrködni kezdjen, vagy elkerülje a figyelmemet valami cafrang a földön, amitől megfullad, és az elmúlt egy évben nem volt olyan, hogy bárki csak egy fél napra (két etetés, beláthatatlan idő) átvállalta volna. Szabadságra akarok menni. Ha nyerek a lottón, egyik legjobban áhított nagyívű tervem, hogy elmegyek Ciprusra egy egész hétre, és viszek magammal valami bérelt személyt, aki eteti-pelenkázza-fürdeti a Mucit, figyeli, amíg én fényképezek, meg gondoskodik arról, hogy kéznél legyen mindig minden cucca, én meg csak játszom vele. További nagyívű terveink közé tartozik agnus-szal, hogy amikor négy-öt éves lesz a Muci, elvisszük a gödörbe, ahol a Don kézen fog állni. Ezt agnus találta ki teljesen egyedül és sms-ezte meg nekem tegnap, szerintem zseniális terv, ráadásul lottóötös sem kell hozzá, csak addig valahogy életben kell tartanom a gyereket.

(És légyszi ne kezdjen sajnálni senki, igazából tök jó nekem, van a gyerek, sikeres vagyok a munkámban, amit szeretek, telik tápszerre, és távlati reményeim között szerepel, hogy a Muci előbb-utóbb megtanul magától enni és vécébe pisilni. Ez merész gondolat, tudom, de amilyen kis zseni, kinézem belőle).

Végül saját felelősségre hazahoztam a kórházból, nem maradtam bent vele megfigyelés céljából, illetve kaptam egy nyugtatót is, amivel csodálatosan aludtam egészen reggel hatig, amikor is mintha egy kalapács vágott volna fejbe félálomban, hogy nem minden olyan kerek ám. Ami a Mucit illeti, ő is jól aludt, kicsit lilás még a feje, de ez nem akadályozza abban, hogy most itt segítsen lelkesen blogot írni.

On the brighter side: egy nap alatt megtanult pápázni! Integetek neki, hogy pápá, erre ő visszacsapkod a kezével vigyorogva. Elköszönésre még nem használjuk a dolgot, lehet, hogy soha nem is fogja összekapcsolni azzal, de nagyon nevet rajta mindig, szerinte jó játék.

280. fejezet – rohanás az élet

Közzétéve Szerző:
14

Ma rohanós nap volt, reggel kiderült, hogy jó volna beugrani a munkahelyemre, és akkor már tankolni is kellett, meg elmenni a hiperbe, meg elmenni a zöldségeshez, mert zöldséget hiperben nem veszünk, meg beugrani a DM-be, mert drogot babakaját és higiéniai cuccokat sem hiperben veszünk, illetve, ha már, akkor befizettem a csekkjeimet is a postán. Ami a hiperben van, az összes többi különböző helyeken, és így is megfutottuk a kört három óra alatt, a kötelező munkahelyi babázással együtt, de hazaértünk az egy órai babaetetésre, ami nagy szerencse, mert különben még elkezdődött volna nélkülünk.

De a (tesco nevű) hiperben szerencsére belefutottam egy nagy babazoknileárazásba, a Muci eszi a zoknikat ugyanis, szó szerint és átvitt értelemben (amortizáció) is. Úgyhogy kábé ötéves koráig bevásároltam neki zokniból (tök szépek voltak, és a kétdarabos 190, az ötdarabos 365, ilyen árakon), illetve benne van a bolha a seggemben a közelgő külföldi utazás miatt, úgyhogy vettem neki egy csíkos cipzáras polárt is, ami olyan kontrasztos, hogy világít, így könnyebben rajta tudom tartani a szemem, miközben nem fagy meg (még mielőtt valaki felvilágosítana, hogy nyár van, sátrazni fogunk, és tavaly ugyanott mínusz 8-10°C volt éjszaka, bár akkor pár héttel korábban mentünk). Ja, és a drogériába is azért mentem, mert vettem neki ilyen kis cuki mini kiszerelésű popsikenőcsöt meg mittudomén, nem mintha az autónak nem lenne tökmindegy, hogy most két decivel több vagy kevesebb piperecuccot szállít, de engem le lehet venni a lábamról a mini popsikenőccsel, meg ilyenekkel. És ha már ilyen coming out van, akkor beismerem, hogy Pamperst is csak azért veszek, mert azon mindegyiken másfajta állat van, és lehet mondogatni a Mucinak, hogy kukac, meg bárány, és hülye állathangokat adni hozzá, és az ilyesmiben mindketten kedvünket leljük. Mentségemre szóljon, hogy semmi egyéb szükségtelen vagy indokolatlanul drága hülyeséget nem veszek meg neki (például ágyat, gondolkozott el lucia azon, hogy helyén van-e az értékrendje). Na, kép a polárról meg a zoknikról:

Viszont a nagy rohanás miatt a délelőtti alvása kimaradt a babafélének, illetve ebéd után is csak egy szűk negyven perce volt, utána szaladtunk tovább dévényezni, ahol egy ideig röhigcsélt, majd mászni már nem volt hajlandó, hanem nemes egyszerűséggel lekoppantotta a fejét a szőnyegre, és úgy maradt minden próbálkozás ellenére, mint egy rongybaba. Hálistennek most valamivel rövidebb is volt a torna, mert a személyi edzőjének az óvoda hülyesége miatt rohannia kellett az egyik gyerekéért az oviba, de ezt egyikünk sem bánta szerintem.

Azért nem csak aludni jár haza a Don, itthon is játszott egy kicsit. Most a legújabb fícsör, hogy barátkozik a másik babával a tükörben, odamegy, beszélget vele, nevetnek, kiabálnak, bökdösi az ujjával, meg ilyenek:

Sajnos az ujjal bökdösés pont nem látszik, mert gyerekfényképezés terén kihívásokkal küszködöm, de oda lehet képzelni. Ezt egyébként imádom, ahogy mindent először egy ujjal megsimogat, csak utána fog meg jobban, de akkor is nagyon óvatosan játszik, még soha nem tört össze semmit, meg magában sem tett kárt, közel sem volt hozzá. Pedig a dolgozószobában forrasztópákázni meg csavarkulcsozni szokott, a többit nem tudom, mert ott az apja vigyáz rá, én nem bírom idegekkel. Ja, meg a múltkor jönnek le a fiúmmal, és a Muci teljes természetességgel egy csavarhúzót tartott a kezében, hogy ő most akkor azt lehozza, biztos mert lent nincs elég csavarhúzó szerinte, vagy valami.

Ez a kép meg azt ábrázolja, ahogy meglábazza a másik babát. Szeret minden érdekes dolgot lábbal is megtapasztalni, de az se az a lórúgás-manőver (azt csak rajtam szokta alkalmazni, mert tudja, hogy én sokat bírok, és olyan aranyosan vinnyogok olyankor), hanem pöckölgetés, meg lábbal simogatás, ilyesmi. Mondjuk azt nehezen viselem, amikor a parkettán húzza a lábát, hogy csikorogjon, attól a hideg futkározik rajtam, de nem szólok rá olyankor sem, mert még a végén diszlexiás lesz, ha nem tapasztalhatja ki a parkettát, vagy balett-táncos.

Ezek vannak most.

274. fejezet – a felfedezések kora

Közzétéve Szerző:
6

Ma kivételesen az asztalnál ebédeltünk, nem pedig a földön ülve, fura is volt. Mindenesetre Mucit ez felbátorította, hogy felfedezze a nappalin túli világot (nálunk egy légtér U-alakban a nappali, konyha, előszoba, de Muci nagy tiszteletben tartja a küszöböket és a burkolatváltó elemeket, és nem merészkedik tovább a már feltérképezett területeknél), és először megrágcsálta a székem lábát, majd észrevette a biciklit, és odarohant, már a maga módján.

A bicikli rendkívül izgalmas dolog, fémből van, és fogaskerekek találhatóak rajta, illetve küllők. És ha megrángatja az ember, akkor mozog is. Éppen ezért egy ilyen kicsi babának veszélyes, mint azt a fiúm elmagyarázta a gyereknek. Ez egyébként roppant jellemző a Mucira, hogy nem feltétlenül kell felállni és fizikailag eltéríteni, ha valami rosszat csinál, hanem gyakran simán elég, ha rászól az ember, ugyanakkor az is roppant jellemző, hogy a Muci elülső fele áhítattal, ártatlan arckifejezéssel figyeli, mit magyaráz az apukája, ugyanakkor a hátsó fele mintegy észrevétlenül rugdossa a biciklit, hogy az mozogjon, de arról ő természetesen nem tehet:

Kicsivel későbba Don, elfáradva a hosszú útban a biciklitől az ebédlőasztalig, ott, ahol volt, megpihent:

Amikor kellő erőt gyűjtött, folytatta az útját az asztalhoz. Én akkor már a konyhában pakolásztam, és csak azt hallottam, hogy Muci úgy hűházik és nevetgél, mintha valami csúcsszuper játékot talált volna, mondjuk egy csavarhúzót kábellel, vagy hasonlót. Egy darabig hagytam, de utána kíváncsi lettem, és mint kiderült, Mucika a műanyag locsolókannára lelt rá, amiből valahogy sikerült kiborítania a benne lévő kábe egy deci vizet, és abban hempergett önkívületben röfögve. Nagy volt a kísértés, hogy végigmászassam vele a lakást, és akkor a felmosás is megvan, de aztán inkább csak megfürdettük a malacfülűt, és adtunk rá tiszta ruhát, ami egészen a következő evésig tiszta is maradt, de szerencsére van mosógépünk.

Hát ezek történtek ma. Ja, meg az, hogy most az imént, ahogy blogírás közben bal kézzel a mellkasánál eltolva próbálom visszatartani a notebookőrült Mucit (a családos élet örömei, de már fordítani is megtanultam így), a nagy erőlködésben teljesen feltúrta a fenekét a levegőbe, és pillanatnyilag négykézláb áll. Örülünk.

258. fejezet

Közzétéve Szerző:
44

A gyerek leesett az ágyról, mert hülye voltam, és nem gondoltam, hgy amíg elmegyek a szőnyegéért, lekúszik. Egyelőre nincs semmi baja, de állandóan azt figyelem, hogy azért sír-e, mert fáj a feje, vagy azért, mert éhes, és azért alszik-e, mert esik az eső, vagy az agyrázkódás miatt, vagy mert egyébként is szokott aludni.

És rögtön végignéztem az internetet, hogy mi van ilyenkor (az első link rögtön az, hogy a nyolchónapos leesett az ágyról és meghalt), és végighívogattam az orvosokat, és az van, hogy ha rögtön sírt leeséskor, az jó (pipa), ha nincs sebhely, duzzanat, az jó (mintha a jobb szemöldöke mellett kicsit lilább lenne, de nemtom), és azt kell figyelni, hogy nem alszik-e túl sokat (mihez képest? Mindig sokat alszik), nem lázas-e (nem, szerencsére a fiúm vett valamikor egy ilyen pisztolyszerű infrás (?) távhőmérőt, azzal mérem a tarkója alatt, de nem lázasabb, mint akármikor), nem hány-e (nem), és nem tágak-e a pupillái (egyrészt mihez képest, másrészt meg nem tudtam megnézni, mert röhögve ugrált a székében). De akkor és ott nagyon megijedt szegénykém, én még jobban, és a fiúm is hazajött dolgozni (én nem mertem erre kérni, mert tudtam, hogy ha nemet mod akármiért, akkor nagyon dühös leszek rá, erre hazajött magától, mert egy gondolatolvasó). Jaj, csak lenne már holnap reggel és semmi baj, és soha többet nem fogom sehova feltenni.

252. fejezet – a kedvenc gyerekemről

Közzétéve Szerző:
13

Tegnap egyébként a fiúm is mondta, hogy a Muci megfeledkezett magáról
egy pillanatra, és utánakúszott a könyvének (énfiam!), ma meg leraktam
tőlem egy méterre, és fél órával később egyszer csak valaki megnyalta a
lábamat. A helyváltoztatás módszerét ugyan nem láttam, de kezdek
reménykedni, hogy esetleg mire iskolába adjuk, addigra megtanul kúszni.
Amúgy meg pár másodpercre már fel tud menni könyöklős négykézlábba, de
a kutyázástól még messze van.

Voltunk ma vásárolni (kiderült egyébként, hogy nem hipotón vagyok, és a
Muci sem hízott két kilót húsz deka alatt, hanem a fiúm után nem
állítottam vissza a kengurut, ezért tűnt olyan nehéznek, de most
megtettem, megnyugodtam), és mivel a medúzák két hét múlva kirándulást
terveznek az összes gyerekünkkel, vettem neki 50-es napvédő krémet
(egyébként ezzel gondban leszek, mert az UV-A hatására képződik D2
vitamin a bőrben, ugyanakkor az UV-A bőrrákkeltő is, és oké, egyelőre
kap csukamájolajat a gyermek, de egy éves koráig ajánlják (abba bele se
merek gondolni, hgy fogalmam sincs, mikor lesz egy éves), utána viszont
pontosan mennyi UV-A-t adagolhatok neki? Olyan jó lenne, ha lenne egy
ilyen használati utasítás, hogy teszem azt, a nyári hónapokban reggel
8:17 és 8:26 között tegyem ki a napra, de így meg vagyok lőve, és
inkább visszamennék az őskorba), meg kicsit elmeroggyant meglepetést
húsvétra, továbbá ilyen sárgabarackos rizspépet (jelentem, viszi). Na
de nem ez a lényeg, hanem hogy amikor jöttünk be a kocsitól a
zacskókkal, a második kapunál tenném le az egyik szatyrot a kezemből,
hogy akkor most kinyissam, de nem tevődik le, erre ránézek, és hát Muci
ott fogja ilyen csillogó, büszke arcocskával, szorosan markolja a tömpe
kis ujjacskáival, és néz rám vigyorogva a fogával, várva a hatást, hát
azt hittem, megzabálom. Jó ez a tavasz.

227. fejezet – kicsit lassú felfogású vagyok

Közzétéve Szerző:
23

Megint bénaanya voltam (de legalább jóindulatú, kedves lány vagyok, még ha kicsit hülye is). Tegnap már erősen törtük a fejünket a dévényes terapeutával, hogy miért nem kúszik ez a gyerek, amikor elég erős hozzá, elég régóta gyakorolják, itthon is sokat van hason, meg minden. Megállapodtunk abban, hogy biztos nem tudja, hogy kúszással el lehet érni dolgokat, és hogy egyáltalán, a kúszás jó dolog, ezért nincs motivációja. Aha.

Azután ma reggel egy halvány kis fény kezdett derengeni a fejemben, miközben elérzékenyülve figyeltem, hogy játszik kis magzatunk a parkettán. Ugye az van, hogy akartam neki polifoamot venni, azután visszarettentem, mert van ötezer játszószőnyege, pokróca, illetve személyesen is megtapasztaltam az öcsém leányának puzzle típusú gyerek-polifoamját, és arra a következtetésre jutottam, hogy nem lenne egy vidám gyerekkor az olyan, amiben anyát hetente kétszer a sárgaházban kell meglátogatni (borzasztó nehéz ám kirakni egy bonyolultabb házikót!). Szóval lényeg az, hogy gondoltam, megvárjuk, hogy kússzon a Muci, és majd akkor kap egy decathlonos nagy polifoamot, addig elég neki a játszószőnyeg.

És akkor reggel feltűnt, hogy ez a gyerek bizony teljesen szabályos kúszó mozdulatokat csinál, csak azért nem halad, mert ugye a pokróc alatta parkettán van, ő meg annyira még nem erős, hogy ekkora mértékű viszkozitással is harcba tudjon szálni, úgyhogy inkább csak úgy elmolyolgat a játékaival rajta. Kérésemre ekkor a fiúm lehozott egy akármilyen polifoamot, és ráhelyeztem a gyereket, aki először simán elharcolta magát a tukánig, utána meg a notebookomig, aminek kedves szokása szerint kihúzta a tápkábeljét, és megpróbálta átharapni. Nem nagy távolságokról van szó egyébként, olyan harminc centikről, de a nullához képest a harminc centi is gyönyörű, úgyhogy nagyon meg lett dicsérve (bár jelzésértékűen azért megemlítettem neki, hogy részben ezért nem lett végül görényem, mert az elrágja a kábeleket, de szerintem a gyerek tudja, hogy őt nem vennék vissza az állatkereskedésben, szóval most már azt csinálhat, amit akar).

Én meg egy kicsit hülyén éreztem magam, amiért gátoltam idáig a mozgásfejlődésben, de asszem, majd úgy gondolok a dologra, hogy feltaláltam a hordozható gyerek-kúszópadot (a futópad mintájára, az úgyis olyan trendi manapság). Ha a tv-shopot érdekli esetleg, még egy ideig tudunk szerintem ilyen videókat csinálni, hogy mosolyogva megérkezünk, egyik hónom alatt a gyerekkel, másik alatt a pokróccal, egy mozdulattal összeillesztem őket, gyerek vigyorogva teper öt percig helyben, utána megint a hónom alávágom őket, átmegyünk öt méterrel odébb, és megismételjük a mutatványt, közben arról mesélek, hogy mennyire egyszerű így az életem, mert a gyerekem folyamatosan edzésben van, ugyanakkor nem kell kergetni, de természetesen ez csak a Nasa által kifejlesztett technológiával készült SuperSlip(tm) jegesmedvés pokróccal működik (lányoknak rózsaszínben is!), amelyhez igény esetén kis felárért egy nm SuperSlip(tm) (űrtechnológia!) parkettát is biztosítunk, kérjük, hívjon még ma a megadott számon.