szerintem a nyuszi és a zsiráf nem fejlődnek megfelelő ütemben

Egyikük ma 10 éves.

 

Reklámok

397. fejezet – megvan még

igazából azért nem posztolok mostanában, mert nincs időm képeket szerkesztgetni, de akkor most egy gyors beszámoló képek nélkül, és majd holnap ábra.

Rengeteg minden volt, például a Mucolda születésnapja, ami a koraszülötteknél a hármas szabály szerint egy újabb nagy mérföldkő (az első három nap, három hét, három hónap és három év a kritikus különböző szempontokból), és mostanra teljesen elmúlt koraszülöttnek lenni. Fejben állítólag intelligensebb a koránál, testben jól megfelel (a háta gyenge, de azt csak én látom), ami rekordhosszúságú dévényezés után nagy öröm.

Születésnapjára a Mucus babaházat kapott, ami merész húzás volt tőlem, tekintve, hogy a Muci jelenleg három kisautóval alszik, kisautós meséket akar, autós videókat kér a youtube-ról, azt válaszolja arra a kérdésre, hogy ő micsoda, hogy én ed kiszautó vadok, és a múltkor elalvás előtt, félálomban azt suttogta a fülembe, hogy ana, én nadon szejetem az autókat. Ugyanakkor én nagyon szerettem volna egy babaházat, és igazából Mucolda is nagyon szereti, bár a nyuszi mellett lakik benne pár kisautó is (akik békésen élnek, főznek és alszanak egymás mellett).

Emellett kapott a nyuszi mindenféle verdás merchandise-t is, mert most az a nagy sláger (mióta a család egy barátja bevezette az életébe a filmet, amit nagyon szeret, csak a líraibb részeknél szól rám, hogy nem énekejnek az autók, hanem dojszan mennek, ana cinál vajamit), továbbá pont a születésnapján voltunk a Metróban, ahol meglátott egy tűzoltógarázst, amit nem volt szívem otthagyni. A tűzoltógarázshoz egyébként jár egy adó-vevő is, vagyis inkább adó, egy bigyó, amin nyomni kell a gombot, és közben bele lehet beszélni a hangszóróba. Ezt megmutattam Mucinak is, és javasoltam, hogy mondjon bele valamit, mire csak nézett rám értetlenül, hogy mégis mit mondjon. Felajánlottam a “mókus”-t, mint lehetőséget, amivel él is, úgyhogy azóta időnként felhangzik a ház különböző pontjain szigorú hangon, hangszóróból, hogy mókusz, mókusz!, ami elég vicces.

Beszédileg most már engem is kijavít, a múltkor üvöltöztünk egymásnak a két szint között, mint Wolowitzék a TBBT-ben, hogy ana itt van? mire én mindjárt megyek, Mucikám, csak csinálok egy kávét, amire a kis nyelvápoló azt kiabálta vissza, hogy nem cinájok, ana, hanem főzök.

Azt meg soha nem fogom megunni, hogy már beszélgetni is lehet vele. Van a korosztályában elterjedt szelektív süketsége, hogy ha kedvesen kérek tőle valamit, amit nem akar megtenni, akkor elengedi a füle mellett, csak a határozottabb hangnemre reagál (olyankor elnéző mosollyal, nagylelkűen megcsinálja, ha már ennyire szeretném). A múltkor nagy, színpadias sóhajjal megkérdeztem tőle, hogy Mucikám, miért kell veled mindig kiabálni, mire ő nagy komolyan megmagyarázta, hogy nem kejj kiabájni, ana, cak ha nem kiabájsz, akkoj nem üjök le, amiben végső soron teljesen igaza van (és természetesen agyonpuszilgattam).

És a legérdemesebb azért csinálni gyereket, mert hihetetlen módon felnyomja az ember önértékelését. Muci mindig megdicsér, amikor kiszállunk az autóból, hogy nadon üdesz vad, aminek az értékéből csak egy kicsit von le, hogy a múltkor beszállás közben figyelmeztette a kisautóját, hogy nadon kapaszkodj, kiszautó, mejt ana vezetni fog. Volt egy olyan játszótéri jelenet is, hogy egy kislány azt mondta a Mucinak, hogy az én anyukám orvos, mire a Muci azt válaszolta neki, hogy az én anukám meg szép (komoly aaawwwww-faktor mucianyuka részéről). Illetve a múltkor muszáj volt megvennem azt a narancssárga ruhát, amivel nagyon régóta szemeztem, mert leárazták, és amikor Muci meglátott benne, rögtön megjegyezte, hogy nadon szép a pijos szoknád, és azóta is kéri néha, hogy vegyem fel, továbbá mesét is költött már arról, hogy ész akkoj nadon szegének vojtunk, anának cak ed pijosz szoknája vojt, muszikának meg cak ed jégkondija, ész nadon szokat nevettünk.

És tényleg nagyon sokat nevetünk.

364. fejezet – szülinap, első felvonás

Most csak gyorsan és röviden csepegtetek egy kicsit két videóval, mert nagyon sok gyerekem és munkám van, és a gyerekeimnek állandóan szülinapjuk van, amire tortát kell sütni, meg ilyenek. Immár másodszor.

Én egyszerűen nem bírok az ajándékokkal várni, vagyis ha muszáj, akkor bírok, de nagyon szenvedek közben. Szerencsére Mucogány idén még nem naptártudatos, úgyhogy az első felvonásnak, a kisbútoroknak meg a hintarémszarvasnak nagyon örült (és a rémszarvast azonnal fel is ismerte, mondta, hogy inta!, majd felmászott rá, és percekig ‘intázott elszánt tekintettel).

A cicát meg akartam őrizni a többivel a nagy napig, de a Muci sem tud titkot tartani, lazán belekotort az ikeás zacskóba, és kihúzta. Ekkor derült ki, hogy a macskafelismerése ugyanolyan éles és tévedhetetlen, mint az enyém, nekem ugyanis tetszik a cica, és rögtön tudtam, hogy cica, ellentétben a pasimmal, aki szerint ez nem cica, hanem motkány, és a gyerek apjával, aki, amikor mutattam neki, hogy ezt kapja a gyerek, visszakérdezett, hogy egy cickányt-e. Velük ellentétben a Muci azonnal tudtam, hogy miáu, és aranyos, ölelgetni kell, pedig ő kemény gyerek, nem ölelget minden plüssállatot. A cicát viszont még az ágyába is beviszi.

A videón egyrészt cicázik, másrészt meg elképesztő, de tényleg a második születésnapjára időzítette, hogy megtanuljon járni. A végén az csak pár lépés, de ezzel a sajátos technikával képes átszelni a lakást, illetve ma már viccelt is velem, hogy elindult felém, de amikor odaért volna, akkor röhögve sarkon fordult, és elindult a másik irányba.

Egyszerűen hihetetlenül büszke vagyok rá, az arckifejezéséből ítélve ő is magára, de persze éppen ideje volt már ennek így a naptári és a biológiai születésnapja között (tavaly októberre prognosztizálták, de Muci nem az a sietős fajta). Egyébként viszont elképesztő, simán megérti, hogy állj fel, és hozd ide a távirányítót, ilyenkor kicsit sajnálom, hogy nincs tévém, milyen praktikus lenne egy ilyen gyerek hozzá.

Születésnapi programnak strandolást terveztem még egy hónapja, de egyrészt esett, másrészt tizenkét fokban esett, úgyhogy átgondoltam ezt a dolgot, és inkább beraktam a kádba, hogy most addig fürödhet, ameddig akar, és engedtem mindig melegvizet. Lehet, hogy ezt olvasva rideg, kegyetlen szülőnek tűnök, de tényleg meg szoktam unni általában negyedóra alatt, hogy egyesek vizes kacsákkal dobálnak, illetve arcon fröcskölnek, és kegyetlenül röhögnek hozzá. Most viszont a nagy napra való tekintettek kitartottam, de csak másfél óráig bírtam, Muci ellett volna egész nap.

A videón először pár másodpercig büntet (nagyon tudja ezt a pislogásmentes, mostgondolkozzelmicsináltál szigorú tekintetet), amiért nem adom oda neki a fényképezőgépet, hogy a vízbe mártogassa, és utána megdobjon vele. Aztán kénytelen ebből a célból a Nagy Kacsát bevetni (a kicsikkel már korábban megdobált, és még nem adtam vissza neki), utána érzékelteti, hogy most egy kicsit unatkozik azért ott nélkülem, majd elszórakoztatja magát a vízzel.

Ebből a gagyogásából asszem, csak a bíz az, amit értek, az a víz, mutatja a csapot, hogy csináljak vizet. Ja, meg a jellegzetes hangsúlyú be, ami azt jelenti, hogy működtesse (lámpát, vizet, ajtót, akármit, Mucira nagy jövő vár, amikor majd minden hangfelismerős lesz). De rengeteget beszél, és szerintem értelmeseket, mert időnként kihámozok olyanokat belőle, hogy fürdi, meg hűtő, meg a szitáról is kiderült, hogy az séta, satöbbi, illetve a lényeget, hogy ham-ham, tente, hapti-hapti (“egészségedre, anya!”) nagyon tudja, csak a többit nehéz így megérteni, hogy nem tudja kimondani a h, s, l, r betűket, de fogunk mi még a kortárs irodalom pangásáról beszélgetni.

363. fejezet – mindjárt kettő, és a rémszarvas

Erről az a véleményem, hogy egyrészt a vulgáris kifejezéseknek is megvan a helye, szerepe, funkciója a nyelvünkben (nem véletlen, hogy ha valamelyiket eltávolítják vagy devulgarizálják, akkor addig semleges(ebb) szavak kapnak vulgáris felhangot), másrészt lustanyu teljesen a helyén kezeli ezeket, nála stílusértéket nyernek (erről szól az irodalom, mint olyan), harmadrészt meg én például soha nem beszéltem úgymond csúnyán gy.e. (gyerek előtt), azóta viszont úgy kell visszafognom magam a gyerek előtt is időnként.

Egyedülálló anyának lenni időnként egyáltalán nem könnyű, például így születésnap előtt sem. Ma este jött el a mélypont, és nem, nem az zavar, hogy nem lesz itt mindkét szülője, vagy hogy mittudomén, kénytelen leszek a születésnapján is hivatalba hurcolni, mert nincs kire hagynom, ezeket ki nem tojja le, amikor ott a rémszarvas.

Az este nyolc ugyanis az ikeában, születésnapra beszerzett, megkarikázott orrú hintarénszarvas felett ért, amihez akkor kellett elővennem a harmadik fajta csavarhúzót, illetve már másfél órája küzdöttem vele tekintélyes testi erőt kifejtve az állat megzabolázása céljából. Pedig előtte a piros Lack asztalka összeszerelésekor sem ejtettem ki az “ejnye már”-nál erősebb kifejezéseket a számon, továbbá a kis, kék cicás-kutyás székecske összeszerelését is vulgáris kifejezések nélkül abszolváltam, de a rénszarvas kihúzta a gyufát, szerintem örült volna, ha csak a seggkörfogatát emlegetem. Szóval minden széplélek kezébe nyomnék egy lapraszerelt (lappraszerelt, hö-hö, elnézést) ikeás rénszarvast, aztán elinditanék egy stoppert.

Egyébként most akciós, csak úgy mondom.

A Muci különben azért széket-asztalkát meg ilyeneket kap, mert mostanában rájött, hogy milyen jó az a kis elefántos fakopáncsos hokedli, amit kapott, és hurcolja mindenfelé, és ráül (egyedi a technikája, négykézlábról felnyomja rá a popóját) hát most kap kék faszéket, meg gyermek rattanfotelt párnával, meg kerti műanyag széket, hadd válogasson.

Illetve vettem még neki egy igazi étkészletet, kis macis fémbőröndben macis tányérok, meg kétfülű pohár. Mostanában ugyanis már tölt magának pohárba (vagy játékvödörbe, akármibe) üvegből vizet, és megissza ügyesen, meg villával eszik tányérból paradicsomos tésztát (á la biochef), ha kicsit lassan is, úgyhogy megérdemli.

Játékot nem azért nem kap, mert kegyetlen, hideg szülő vagyok, hanem azért, mert rengeteg játéka van, és egyikkel sem játszik, hanem inkább mosogat:

Most komolyan, nem én kényszerítem. Ha nem figyelek, felmászik a konyhaszékre, onnan a konyhaasztalra, onnan az U-alakú konyhapultra, aminek végigmászik a túlsó végébe, és mosogat. Ha vigyázok (=betolom a széket), akkor kétségbeesetten csimpaszkodik a konyhapult szélébe, és próbálja felhúzni magát. Ilyenkor részben nagyon büszke vagyok rá, hogy egész sokáig megtartja magát félig nyitott fogásban, másrészt nem szeretem, ha bánatos, ezért általában megadom magam, és önfeláldozóan hagyom mosogatni.

Meg olyanokat csinál, hogy elpakol, de mindent, amit talál, bele a fiókokba, ahova befér. Meg a szemetesből kihalássza a papírzsepi zacskóját, és visszateszi az éjjeliasztalkám fiókjába, mert A Papírzsepit Ott Tartjuk. Illetve ha kap egyet, mert kuncsorogni szokott érte (hmm, lehet, hogy kap egy doboz papírzsebkendőt is születésnapjára?), akkor fogja, és elkezdi a padlót vagy a bútorokat törölgetni, és közben skandálja, hogy tista! Tista! Nem tudom, mihez kezdjek ezzel a gyerekkel, nem tudom, kitől örökölhette ezt (sóhajtotta lucia csüggedten).

Ja, ha már tista, van egy csomó szava is. Vagyis folyamatosan dumál, ha kettesben vagyunk, és látszik, hogy tényleg mond valamit, csak én vagyok hülye ahhoz, hogy megértsem. Bizonyos szavak egyértelműek, például az eső (vajon miért), az apa (minden telefon és kapucsengő után megkérdezi, hogy apa?), az autó, az ajtó (a két kedvenc játék), továbbá szól, ha pisi van, vagy ha kaka van (és szemérmetlenül füllent, mert ha visszakérdezek, hogy igen, kaka? akkor rávágja, hogy nem, nehogy átpelenkázzam, mert annál szörnyűbb kínzás nincs a világon).

Ja, és a szép. Szép a virág, szép a kert, a cica, az nagyon szép, és egyszer csak odajött hozzám, megsimogatta a szemem (oké, konkrétan félig kinyomta, de tudom, hogy nem szándékosan), és ellágyulva megjegyezte, hogy szép. Ettől én tócsává olvadtam. De egyébként akkor is mondja, hogy szép, amikor sminkelek, amivel nem is lenne baj, csakhogy ő is szép akar lenni, és ezért időnként kilopja a táskámból a barna szemceruzámat, és elbújva kirúzsozza magát (nagyon ügyes egyébként a finommozgása, jegyezném meg ebből az apropóból).

És továbbra is nagy színész, ha puszit kérek, akkor affektálva eltakarja az arcát, azt mondja, aaaj, neeeeeeeeeeee, közben vigyorog, majd látványosan sóhajtozva azért ad puszit (anya tócsa). És lehet, hogy azért kap egy ikeás cicát is nagy napra, mert imádja a cicákat, ha rászólok valamiért, akkor nagyon édes arcot vág, és azt mondja, miau, mert tudja, hogy a cicákat mindenki szereti, nem pedig olyanokat mondanak neki, hogy Dániel, meg ne lássam még egyszer, hogy bekapcsolod a sütőt.

Szóval áll a rénszarvas meg minden, és minden jó, ha minden jó.

284. fejezet – a tortáról (harcom)

 

 

Én nem vagyok egy cukrász lelkialkat, konkrétan ez volt életem első tortája, de valahogy nem tudtam lebeszélni magam arról, hogy a Donnak eská süssek első szülinapjára, ez biztos ilyen anyai ösztönféleség (szülés után egy évvel a nőstény egyedeken megmagyarázhatatlan nyugtalanság lez úrrá, amit addig nem tudnak leküzdeni, amíg lehetőségük nem nyílik sütni, Attenborough hangján).

Mindenképpen olyasmit akartam sütni, amit azért megeszünk (ez nem egyszerű), és mindenképpen kéket (mert azt a fiúm is látja elvben). A brownieféleségek biztos befutók, úgyhogy bekevertem és kisütöttem egy olyat (130g 70%-os étcsoki, 250g vaj, 1 dl narancslé, 2 dl cukor, 100g liszt, 4 tojás, 1 sütőpor, az első kettőt egybeolvaszt, a többit hozzákever, kivajazott-lisztezett tepsiben a sütőben 180 fokon negyven perc alatt kisüt), és végül krémet nem tettem bele, nem is hiányzott.

A marcipánozás már durvább volt, hálistennek csak egy lépést rontottam el, a befestését (lusta voltam kék marcipán vagy porfesték után szaladgálni, az ilyesmi hiánycikk). Hála az internetnek, ezt a knowhowt is meg lehet nézni youtube-on, szóval bemelegítettem a sok marcipánokat, összegyúrtam a festékkel, bekentem a tortát porcukros vajjal (hogy ne üssönát a színe, és tapadjon a marcipán), sok porcukron kinyújtottam a kék masszát, ráteríttem, kinyomkodtam alóla a levegőt, megtapasztaltam, hogy tényleg rásimul az oldalára (ebben eddig nem hittem, de valóban szinte bármilyen formára rá lehet illeszteni, rugalmaskodik), körbevágtam az alját, és konstatáltam, hogy ez bűnronda lett, mert a tenyérbemászókék ráadásul még márványos is. Átfestettem további ételfestékkel, amitől szebb nem lett, csak sötétebb, sebaj, utána nyomtam rá kakaós-cukros vajból Z-t meg körbecsíkot, ráillesztettem a gyertyát meg a bárányt, és akkor volt egy tortám.

zoard221

A Mucinak nagyon tetszett, de nem ehetett belőle a minden miatt, viszont kapott egy kis kosárkában kisült adagot ugyanabból a tésztából, aminek a felét apró morzsák képében szétterítette a nappali padlóján, kicsit belehempergett (ez nem osztott, nem szorzott, mert bizonyos hasmenések és műsoros büfi miatt amúgy is négyszer váltott ma ruhát), majd egy részét felnyalogatta, de türtőztettem magam, egyszer van születésnapja, hadd élje ki magát. Van egy nagyon édes kép róla amúgy az apukájával, amin a gyertyát fújják odahajolva, örülünk.

 

283. fejezet – a szülésélményről

Idén egyébként nem rendezünk nagy szülinapot, rendeltem pár könyvet a kölyökcicának, de azok még nem jöttek meg, illetve tervezem, hogy kap majd valami járművet (olyasmire gondoltam, mint Timuré), csak még várok, hogy kicsit erősödjön, nehogy elkényelmesedjen a nagy motorizációban, meg holnapra lesz torta (ma kimenője van a fiúmnak), kábé ennyi. Viszont reggel nagyon-nagyon megpuszilgattuk, és egész nap tökre örültem, hogy ilyen ügyesen végigcsinálta ezt az évet.

Egyébként tökre emlékszem, mi volt a születése napján. Bementem dolgozni, ebédidőben átugrottam az albérletembe, ahol már rég nem laktam, hanem szép lassan költöztem ki, és kipakoltam a hűtőt, hogy kihúzhassam a konnektorból. Fél ötkor hazaindultam, de útközben gondoltam egyet, és megálltam a fodrásznál. Ott volt egy olyan, hogy de fura, kavarog a gyomrom a fodrászat-szagtól, de aztán elmúlt, a végén meg megkérdezték, hogy szülésre készült-e a frizura, amin csak nevettem, hogy hol van az még. Utána otthon még írtam az Agavénak a szülinapos bulijukra (akkor tartották az 5.-et, mint én a 30.-at) dexteres kvízkérdéseket, aztán meg valahogy semmi nem volt jó, elmentem fürdeni, mert a vízben legalább nem nyom a bálnahasam.

És a kádban egyszer csak kifolyt belőlem valami borzalmasnak tűnő mennyiségű vér, úgyhogy felkiabáltam a fiúmnak, hogy vészhelyzet van. Telefonáltam a dokimnak, és kábé öt perc múlva indultunk a János kórházba (az van a legközelebb), a köztes időt én öltözködéssel töltöttem, illetve dobáltam dolgokat a hátizsákomba, a fiúm meg a vért törölgette utánam. És akkor kezdődött, hogy egy tök laza csajból ilyen jiddise máme lettem, a rossz megérzéseimmel, amik sose jönnek be a gyerekkel kapcsolatban, akkor például tutira tudtam, hogy a gyerekkel nagy baj van, valószínűleg meghalt, nem is mozog, de minimum életképtelen. Egyébként nagyon szép este volt, több forró, napsütéses nap után, tiszta idő, meg minden, éppen alkonyodott. És mindenhonnan fekete furgonok kanyarodtak elénk, amit szintén jelnek vettem.

Azután a kórházban felcétégéztek, találtak szívhangot hálistennek, többen belém is nyúlkáltak, és intravénásan megpróbálták visszafordítani a szülést. Eközben a fiúm tiszta vidáman hegymászós anekdotákat mesélt, gondolom, hogy tudjam, van rosszabb is. A fájások között nevetgéltem, azután viszont egyre erősebbek lettek, felpateroltak a szülőszobába, háromnegyed tizenegykor az orvosom is megjött, nyomhattam, akkor már nagyon fájt, és életem legrosszabb pillanata az volt, amikor a legfájósabb szétszakadós részem felé odaközelített az orvos egy henteskéssel (olyannak tűnt), hogy akkor ő most akkor azt belém rakja, és burkot repeszt. De szerencsére aztán az a rész nem fájt, csak vizuálisan volt durva. És akkor kiabáltak velem, hogy nyomjak már, én meg éreztem, hogy nem tudok, meg fogalmam sem volt, hogy hogy kell egyáltalán szülni, mert annak a hetedik hónapban akartam utánanézni, és néztem a falon az órát, és mondogattam magamban, hogy tizenegyre meg kell szüljek, mert tovább nem bírom, a fiúm meg mondta, hogy látja a haját, és egyszer csak kint volt a Muci, felnéztem az órára, pont tizenegykor. És utána volt még egy kis kiabálás velem, hogy nyomjak már és szüljem meg azt a méhlepényt, mert különben esetleg elvérzek, én meg kértem, hogy vegyék már ki belőlem altatásban, mert nem tudok nyomni, mire az orvos megpróbált nagyon szigorúan rámpirítani, hogy tudom-e, milyen kockázatosak az altatásos műtétek, de tökre nem tudott érdekelni, kisebb bajom is nagyobb volt akkor. Egyébként valószínűleg tényleg nem tudtam nyomni, mert utána olyan egy napig annyira nem tudtam megfeszíteni az izmokat odalent, hogy pisiljek, katétereztek, meg az érzőidegekkel is történhetett valami, mert nem is éreztem, hogy kell-e egyáltalán. Végül persze altattak, kiszedték, utána meg ottmaradtam még vagy négy óráig megfigyelésen a szülőszobán, ami egy jobbfajta volt, nagyképernyős tévével, úgyhogy végignézhettem egy hentelős krimit, meg egy szoftpornót, bár nem pont erre vágytam, de nem értem el a távirányítót.

De egyébként miután kipottyant a gyerek, már tök jól voltam, a fájdalom elmúlt, örömhormonok ezerrel, a fiúm rohant Zorcsi után, utóbb elmondta, hogy egyrészt zárva volt a PIC épülete, és már gondolkozni kezdett, hogy felmászik a falon az első nyitott ablakig, amikor valaki kinyitotta, másrészt nem akarták beengedni a PIC-re (a pikírt nővérke volt ügyeletben, és éjfélkor nincs látogatás), de meghallotta, hogy az ápolók arról beszélgetnek, hogy jaj, nincs ki levigye a vért a laborba, mire csereüzletet ajánlott, és beengedték. Mert ő olyan, hogy megoldja. És csinált egy képet a Muciról, én meg megnyugodtam, hogy oké, gyerekformája van.

Azután másnapra én kikérdeztem minden orvost, a fiúm meg elolvasta az egész internetet, és megnyugodtunk, hogy nem lesz semmi baja a Don Mucinak, és valóban nem is lett. És igazából sajnálhatnám, hogy azt az első pár órát-napot nem együtt töltöttük, de ha csak ketten vagyunk, akkor a gyerek öt percen belül meghal, meg valahogy egyébként sem érzem, hogy számítana, sokkal jobban számít, hogy azóta mennyit voltunk együtt. Meg a pozitív szülésélményeket sem értem annyira, még ha le is vonjuk a katasztrófahangulatot, a szülés tényleg egy direkt rossz dolog, fáj, de nagyon, és az az egy jó van benne, hogy vége lesz, és akkor ott a gyerek. De az nagyon jó.