426. fejezet – fegyelmezetten hempereg

A Muci továbbra is nagyon aranyos, továbbra sem értem, hogyan nyerhettem ekkorát a lottón gyerekügyben, bár néha felmerül bennem a gondolat, hogy talán egy kicsit elfogult vagyok, de ezt gyorsan el is hessegetem magamtól.

Az viszont különösen jólesik, ha mások dicsérik, pláne, ha spontán, nemrég például a rendszergazdával vitatkoztunk valami gyermeknevelési kérdésről, és akkor mondta, hogy de hát ne az én gyerekemből induljunk már ki, mert az olyan, mint amit a Csányi Vilmos mondott a kutyákról, hogy ne őket vegyük alapul, mint állatokat, mert a kutya már rég nem állat. És el kell ismernem, hogy akkor is megmelegedett a szívem, amikor Tarhonyakártevő beszélt valamelyik ismerősével kaméleonügyben, és egyszer csak azt hallottam, hogy bőszen magyarázza, hogy “nem érted, ez nem olyan gyerek, emellett nem fog meghalni a kaméleon”.

Mondjuk ő azt is mondta némi megfigyelés után, hogy ez a gyerek manipulál engem a cukiságával meg a hízelgéssel, de én ezt csak helyeselni tudom, engem nyugodtan manipuláljon bárki cukisággal és hízelgéssel (az sokkal jobban működik, mint a hiszti).

És önmagában azért is imádom, ahogyan jó körülötte lenni, meg vicceseket mond, de most nemrég például a szülinapja kapcsán elbeszélgettünk a szülinapokról, és ő megkérdezte, hogy mikor van az enyém. Tájékoztattam, hogy az övé után pár nappal, majd a következő kérdése kapcsán tisztáztuk, hogy igen, minden évben, és igen, ez nagy szerencse. Utána meg magától megkérdezte, hogy mit adjon nekem születésnapomra, meg hogy mi volt a kedvenc születésnapi ajándékom, és elmeséltem neki, hogy az volt a kedvencem, amikor egyszer régen szedett valaki nekem egy csokor pipacsot a mezőn.

Ezután eltelt két hét, megültük az ő születésnapját, majd másnap reggel kirohant titokzatoskodva a kertbe, és egy hatalmas csokor pünkösdi rózsával tért vissza (oké, az én rózsabokrom meg az én körömollóm bánta, de ezzel együtt ugye simán benne van a top3-ban vele, ha nem az egyben). Majd áthozta nekem a plüssállatai felét, hogy azok is az enyémek lehetnek születésnapomra. Hát ilyen.

Az oviban már nagyon nézik ezt az iskolaérettséges dolgot, és múltkor volt is egy kirándulás, ami után szóban megdicsérték, mert mittomén, magától használt szalvétát, vigyázott a táskájára, megkínálta társait a sajtos rúdból, és, idézném, “fegyelmezetten hempergett a fűben”.

(Mondjuk végre egyszer én is kaptam egy csillagos ötöst, engem ugyanis mindig nevelni próbálnak az óvónénik a maguk szelíd, Schaffer Erzsébet-i módján, de most jókor vittem be a tortát a szülinapra, megvolt a gyerek minden tornacucca és egyéb misztikus ruhái, nem felejtettem el a számlát, nem felejtettem el a gyertyát és a jelét ábrázoló marcipánt, és amikor átnyújtottam a heti ágyneműt, elismerően néztek rám, hogy aznap az az első, ami nem vizes (esős hétvége volt). Na jó, utólag azért meg lett jegyezve, hogy a torta tetején túl kemény volt a csoki, de ennyi belefér).

Ugyanakkor nem arról van szó, hogy a Muci olyan angyalszerűen jó lenne, csak a legtöbb kis heppünk meg beakadásunk és fóbiánk közös, továbbá tökre szeretjük egymást, meg minden, úgyhogy remekül együtt tudunk működni. De most porszem csúszott a gépezetbe, ugyanis a belvárosi elitéttermek standardjai nem érnek fel az ovis menzáéig, ezért az onnan beszerzett brokkolikrémleves nem volt elég zöld (pedig arra például nagyon figyeltem, hogy crouton helyett az oviban használt levesgolyóból tegyek neki). Én egyrészt ezt teljesen át tudom élni, van, hogy rákészül valamire az ember, és az nem olyan zöld, a csalódás gyilkos fogainál semmi nem kínoz kegyetlenebbül, úgyhogy abszolút megértem, hogy Muci kiment a wellneslétesítmény teraszára, ahol éppen tartózkodtunk, és a világ minden fájdalmával meredt a rózsabokrokra némán, másrészt viszont Muci nagyon cuki, amikor duzzog, úgyhogy megkértem, hogy forduljon már legalább félprofilba, mert olyan aranyos, hogy le akarom fényképezni. Ezen egy pillanatra elröhögte magát (kezét a szája elé tartós kép), de utána ismét hiteles alakítást nyújtott.

varg1 varg2 varg3 varg4

Az utolsó kép után fél perccel egyébként az történt, hogy elmondtam neki, hogy értem a fájdalmát, de ezeken a dolgokon lehetőleg túl kell lépni az életben, nem kér-e inkább akkor citromos joghurtot, mire az én érzelmi stabilitásommal rendelkező Muci azt mondta, hogy ja, de, és lelkesen bejött.

A következő pár napot nagyrészt a játszóházban töltötte, az első kép azt ábrázolja, amint vonatot épít egy velünk lévő pajtásával (sikerült az én korosztályom egy részét is meggyőznie, hogy a játszóház mennyire tuti dolog, de én már nem dőltem be), a következő azt, ahogyan vasúti térképet rajzol, el is magyarázta a nem túl eleven animátoroknak, hogy vonatok mennek Nagytététénybe, Pécsre, Szegedre és Debrecenbe, a többit nem tudja, és amikor rákérdeztem, hogy és ezeket honnan tudja, az felelte, hogy “hát kihallgattam, anya, a hangosbemondóból”. A harmadikon pedig utazik az általa épített vonaton (a térkép ott van a mozdonyvezető széke előtt, csak a biztonság kedvéért).

varg5 varg6 varg7

Mondjuk a legcukibb rész akkor is az volt, amikor még az első este egyszer csak elsuhant mellettem egy nála másfél fejjel magasabb, nagyon szép szőke lánnyal, és odavetette, hogy anya, megmutatom ennek a kislánynak a házunkat, én pedig ismeretterjesztési célokból megkérdezem, hogy és azt tudja-e, hogy hívják a kislány (mert ha nem, gondoltam, megmondom), mire a válla felett hátraszólt, hogy nem, majd mentek tovább.

Reklámok

424. fejezet – nincsenek szavak

Most csak gyorsan, mert el fogom felejteni.

Kicsit kezdem úgy érezni, hogy Muci így 4,5 évesen valahogy felnőtt férfivá vált mellettem, mert egyrészt reggel, amikor indultunk volna otthonról, látom, hogy a konyhaszekrényt nézegeti, majd amikor megkérdeztem, hogy mi van már, homlokráncolva közölte velem, hogy akad a fiók, majd amikoj hazaéjünk, meg kejj húzni a cavajokat, ana, jó, mondom, csak most menjünk, mire ő, tűnődve, ész ha a cavajozász nem szegít, akkoj jeciszojjuk az ajját. (Mellesleg a múltkori defekt kapcsán is nagyon alaposan kikérdezett, honnan vettem észre a defektet, bekapcsoltam-e a villogót, hogyan cseréltem kereket, úgyhogy nagyon örülök, hogy a kocsiemelőt még nem bírja el, mert különben azon kaphatnám magam egy álmos hétköznap hajnalon, hogy ott áll az autó kerekek nélkül).

Másrészt, amikor ovi után bementünk a cipőboltba (hogy NEKI vegyünk cipőt, ezt szeretném kihangsúlyozni), tévedhetetlenül az alishák / cate grayek felé vette az irányt, majd közölte velem, hogy ana, tajájtam neked ed nadon cinosz cipőt, magasszajkú, és amikor a nekünk segítő eladónő viccelődni kezdett vele, hogy így nagyon sokba fog kerülni anyának a vásárlás, Muci teljes természetességgel vetette neki oda nagyvilági hangnemben (gyanúm szerint a tapasztalataira támaszkodva), hogy nem baj, akkoj isz megvesszük.

Hazafelé pedig beszélgettünk arról, hogy milyen volt a Kaláka vagy milyen koncerten, ahova nem én vittem, amire azt felelte, hogy hát jó vojt, jó vojt, de én olyan koncejtje akajok igazán menni, amilyen zene az autóban van, úgyhogy végigpörgettem neki, ami az autóban van, és izé, szóval az a helyzet, hogy Nick Cave koncertre akar menni. Velem, aki nagyon csinos tűsarkúban tartok vele (nem baj, ha drága). Miután megcsavaroztuk a fiókot.

Úgy érzem, a leendő menyem nagyon sokkal fog tartozni nekem.

423. fejezet – valentin, meg ilyenek

A körülmények sajátos összejátszásánál fogva volt tegnap valentinnapos esemény is Muci életében az oviban, elég büszke voltam rá.

Az úgy kezdődött, hogy pár héttel ezelőtt megjegyezte, hogy szerinte a Sz. a legaranyosabb kislány az óvodában, én megkérdeztem, hogy vele szokott-e játszani, mire Muci azt felelte, hogy nem, a Sz. soha nem játszik vejem, de akkoj isz ő a jegajanoszabb, amitől egyrészt meghatódtam, másrészt (mint minden szerető anya) rögtön lesztalkoltam a Sz.-t facebookon meg az ovis levlistán a szülein keresztül (tényleg aranyos, de ez nem mentség).

Utána tegnapelőtt, amikor érte mentem, kicsit néztem, ahogy játszanak, és pont a Sz.-val főztek valamit a babakonyhában, vagyis Muci pont udvariasan, de határozottan félretolta Sz.-t, hogy add ide, én ezt jobban tudom, te addig tejítsz meg, majd induláskor Sz. kijött hozzánk köszönni, Muci pedig elegáns fennsőbbséggel átnézett rajta. Erre azért megkérdeztem, hogy mi van, már nem ő a legaranyosabb kislány, mire azt felelte, hogy de igen, majd a következő kérdésemre, hogy akkor miért nem köszön neki, teljes értetlenséggel tájékoztatott, hogy “hát de a Sz. szokott nekem köszönni, nem én neki!”. Ekkor – a mellettünk öltöztető apuka nagy derültségére – komoly beleéléssel elmagyaráztam neki, hogy a lányok nagyon szeretik, ha köszönnek nekik, majd ezt a témát otthon is átvettük, mintegy begyakoroltuk, hogy hogyan fog köszönni a Sz.-nak.

Szóval tegnap reggel bementünk, öltözés, Sz. kijön köszönni, drámai szünet, majd Muci kinyögi, hogy szia, ezt követően – gondolom, hogy elvegye a túlcsorduló romantika élét – kétszer körberohanta harci kiáltásokkal az előteret (mezítláb, alsónadrágban), majd bevetette magát a ruhatároló szobába, ahol az arcát az overallokba fúrva azt üvöltötte dinoszauruszhangon, hogy Váááá! Váááá!, utána pedig, mintha mi sem történt volna, kijött, és rezzenéstelen arccal folytatta az öltözködést.

Még mindig a labdás plüssfókája a legkedvencebb, múltkor meg is kérdezte, hogy ana, ude az én fókám ed fejnőtt fóka? Ed kifejlett péjdán?, amin először röhögtem, majd visszakérdeztem, hogy ezt miből gondolja, mire Muci azt felelte, hogy abbój, hod szötét a bundája, nem fehéj, mint a kiszfókáknak. Megbeszéltük ugyanis a fókák természetrajzát, még videókat is néztünk, aminek következtében először is meg kellett nyugtatnom, hogy a fókák nagyon ügyelnek arra, hogy csak evőhalakat egyenek meg, ne rendes halakat, másrészt, amikor a múltkor a szomszéd bácsival csacsogott, azzal fejezte be a beszélgetést, amikor hívtam, hogy menjünk be fürdeni, hogy ó, de jó, nadon jót fogok füjdeni a jegesz vízben! (Mert ugye a fürdőhabban azt szoktuk játszani, hogy ő fóka, a hab meg a jég).

A másik “égessük anyát a szomszédok előtt” beszélgetése azután történt, hogy felháborodott, amiért a cipőim miatt egyik gardróbszekrény aljában sem lehet autósat / vonatosat játszani, na akkor ment a következő:

Szomszéd bácsi: És te mi leszel, ha nagy leszel?
Muci: Vonatvezető. Ana cipőit fogom szájjítani.
Én: Gyere, nyuszikám, menjünk be.
Muci: Tudod, nadon szok vagonja lesz szükség.
Én: Nyuszikám, GYERE, bemegyünk.
Muci [gondterhelten]: NADON-NADON szok vagonja.

A másik kedvencem a boaras volt, amikor hétvégén dolgozom, Muci takarít a kis takarítókészletével, fél füllel a csacsogását figyelem, és egyszer csak megkérdezi, hogy akarok-e egy nagy, döglött bogarat a kávémba. Gyorsan rávágtam, hogy semmiképpen nem akarok, bár eközben már rosszat sejtettem, mire Muci némi gondolkodás után, enyhén csalódott hangon közölte velem, hogy na jó, akkoj kiveszem.

De egyébként, mindent egybevetve, annyira egy cuki szeretetgombóc, hogy nem igaz, mindennek örül, okos, ügyes, ma reggel például azzal keltett, hogy ude, milyen jó napunk vojt tegnap?, mire megkérdeztem, hogy miért, és erre azt válaszolta, hogy hát nadon üdeszen köszöntem a Sz.-nak, eszte meg kijagasztottad a falja a jajzomat (és tényleg így volt, ötpercenként oda is rohant megnézni, hogy ott a falon a rajza, nagyon örült), szóval minden szép és jó.

422. fejezet – a pókicáról

Ismét év eleje, ismét farsang, kérdezem Mucit, idén mi akar lenni (úgy éreztem, a tavalyi sárkánynál nagyobb kihívásokat nem támaszthat elém), mire azt válaszolja, hogy pók. A biztonság kedvéért (a remény hal meg utoljára), másnap ismét megkérdeztem, nem akar-e véletlenül királyfi lenni, mire közölte velem, hogy nem, ana, mondtam máj, hod pókica akajok jenni.

A válság végül úgy oldódott meg, hogy az apja szerzett neki valahogyan pókjelmezt, én meg nem tettem fel kérdéseket.

Ilyen a félelmetes arcot vágó pók:

(Ana, képzejd, a Móni néni nadon féjt tőjem).

A bal felső rajz egyébként az ő műve, amelyben a kompozícióhoz és a színekhez való csalhatatlan érzéke mellett bizonyos ösztönös fizikai ismeretekről is tanúbizonyságot tesz (olyan dojszan med a mozdon, hod minden jija jesz köjüjötte).

Ilyen pedig a kevésbé félelmetes, barátságos pók:

Azóta egyébként mindketten lebetegedtünk valami légúti tífuszban, és végiglátogattuk a teljes körorvosi ismeretségünket, na a gyermekgyógyászaton történt az, hogy ülünk a rendelőben, ötezer ember van, ebből az anyukák csúnyán néznek rám, mert a kindlémet olvasgatom, mialatt Muci a kisasztalnál kirakózik (nem magyarázhattam el mindenkinek, hogy ana, ne szegítsz máj, ededüj isz tudom!, mostanában úgy kell éjszaka kilopakodnom a játékaival játszani, amikor alszik), szóval végre mi jövünk, a gyermekorvos kiüvölt a rendelőből, hogy “Apjaneve Dániel!”, mire Muci a négy és fél évesek minden magabiztosságával visszaüvölt, hogy “mindjájt medek, cak ezt még kijakom!”.

Amúgy nagyon férfi mostanában, valamikor rajtakaptam, hogy kiveszi a hűtőből a tejet, dobozból iszik, mint Bruce Willis, majd visszarakja az üres dobozt, akkor leültünk, és hosszasan megbeszéltük, hogy hogy is van ez a tej-dolog illemtanilag, környezetvédelmileg és háztartásilag. Ennek az lett a következménye, hogy a legközelebbi alkalommal Muci kivette a tejet a hűtőből, megitta dobozból, majd akkurátusan megtaposta a dobozt, rácsavarta a kupakot, és visszatette a hűtőbe.

Most így betegen meg kicsit nyűgös és hepciáskodó (amit nagyon megértek, én nagyon nyűgös és hepciáskodó vagyok), tisztára a mini Sheldon Cooper, amit a következő beszélgetéssel illusztrálnék (éjszaka közepe, ana, szomjasz vadok, de a víz nem jó, a tea nem jó, csak a tej a jó, én 39°C fokos lázzal támolygok fel a tejjel):

én: Tessék, nyuszikám, itt a tejed.
Muci: Megmejegítetted?
én: Igen.
Muci: De cak jandoszja, ude? Nem mejeg?
én: Igen, nyuszikám, igyad már.
Muci (gyanakodva szemléli a bögrét): Mézet tettéj beje?
én: Igen.
Muci: De cak a legkisszebb kanájjaj, ude?
én: Igen.
Muci: Meghaboszítottad jendeszen?
én: Igen.
Muci: Azt hiszem, ana, én ezt nem kéjem, mejt nem pont a cíkig éj.

Na itt durrant el anya agya, és jött egy hosszabb előadás arról, hogy most lehetőleg megissza azt a nyomorult tejet, akár a csíkig ér, akár nem, és én hogy örülnék, ha nekem hozna valaki tejet az ágyba (ez csúsztatás volt, nem is szeretem magában a tejet), mire Muci komolyan elgondolkozott, megitta a tejet, majd azt mondta, hogy ana, tejet nem fogok neked hozni, de az ojjodat kipojszívózhatom, ha akajod (az orrszívó nálunk a rém, és mindig magyarázom, hogy azért szívom ki, mert lám, már ő is milyen nyűgös a takonytól, sokkal jobb lesz utána).

Meg vannak azért vidámabb pillanatok is, mint amikor a közös fogmosás után / lefekvés előtt muszáj volt öt percre hasravágnom magam az ágyon, mert szédültem, mire Muci halkan felvette az éjszakai zokniját, kihúzta a kezemből a nyunyiját, belerakta a kezembe a plüsszsiráfot (az az én alvóállatom), majd megkísérelt betakarni is, de eddigre annyira elérzékenyültem, hogy felkeltem és meséltem neki, meg minden.

Ha már mesék, Thomast nagy bánatomra még mindig aránytalanul sokat néz, pedig kapott egy csomó Pixart, most betegség alatt különösen (napi egy órányi tévémese lehet, de egészségesen egy csomószor nincs kedve hozzá, vagy elfelejti), és tegnap volt benne valami mondat, hogy a barátok a legfontosabbak, mire Muci döbbenten kérdezi tőlem, hogy ana, ténleg a bajátok a jegfontoszabbak? Én némi gondolkodás után azt válaszoltam, hogy igen, majd felkészültem egy megható beszélgetésre a barátainkról és a szeretteinkről, mire Muci leszögezte, hogy hát igen, meg a vonatok, de szejintem inkább cak a vonatok a jegfontoszabbak.

És ezt a szép Schaffer Erzsébet-i pillanatot szeretném átvezetésül alkalmazni arra, hogy gyermekemet lekiismeretlenül felhasználva (beöltöztetett fotókkal!) megkérjek minden erre hajlandóságot érző illetőt, hogy szavazzon rám (a másik blogomra), illetve Isoldéra a Nők Lapja bloggerinaversenyén, ezen a linken (nem mintha lenne esélyem a nyerésre, de érezzük már a szeretetet két gasztroblog között).

421. fejezet – újabb gyerekszájak

Tegnap délután tankolás a pici, családias kútnál, én még kotorásztam valamit, Muci kiszállt (szólt, hogy ki akar szállni, és megengedtem, ilyenkor az autó mellett marad), majd a következő párbeszédet hallom közte és a benzinkutas között:

Kutas:
Szia Dani, 95-ös, hatezerért? [ennél többet lélektanilag képtelen vagyok egyszerre kiadni benzinre, a hatezres lányként ismernek]
Muci: Aha.
Kutas [viccelődve]: Legközelebb már vezetni is te fogsz?
Muci [őszinte felháborodással]: Hát képzejd ej, ana azt mondta, hod addig nem vezethetek, amíg nem éj je a jábam!

Legközelebb egyszerűen a kezébe nyomom a pénzt, és hagyom, hogy hadd intézkedjen egyedül, ha már ilyen jól elbeszélgetnek, mint férfi a férfival.

Tegnap meséli nekem, hogy képzeljem el, hogy az egyik óvónéni nem volt bent, én megkérdeztem, hogy tán csak nem beteg volt, erre azt felelte, hogy “hát szejintem nem, szejintem ejment dojgozni, hod jeden pénze, tudod, ana, néha dojgozni isz kejj, nem jehet mindig cak a dejekekkej játszani!”. (Anya nagyon röhög).

Karácsonyra kapott egy ilyet (plüssfóka tépőzáras labdával), azóta is imádja, ezt viszi az oviba, otthon ő is kisfóka (fók-fók!), és ma reggel bejelentette, hogy szerinte jeden a fóka neve isz Dani. Én megkérdeztem (ebből is leszűrhető egyébként, mennyire vagyok intellektuális hajnali hét körül), hogy és akkor hogyan fogom őket megkülönböztetni, ha mindketten fókák és mindketten Danik, mire azt felelte (olyan anya, hülye vagy? nézéssel, lassan, tagoltan) hogy hát úd, hod mászképp nézünk ki. Majd kis gondolkozás után elaborálta, és meg is mutatta, hogy játod, a fókának van jabdája, nekem pedig ninc, majd kérdően nézett, hogy biztosan felfogtam-e.

Tudod, ana, az a jemek ötjetem támadt, hod amikoj szok hó jesz, akkoj úd fogunk szánkózni, hod én üjök a szánkón, te meg húzoj.

420. fejezet – gyerekszájak

Csak még pár gyerekszáj, mielőtt elfelejtem:

Ma reggel Muci kezébe nyomom a vitaminjait, rászólok, hogy vegye be őket, majd térülök-fordulok, sminkelek, és látom, hogy még mindig nem vette be őket.
– Nyuszikám, mit mondtam neked? – kérdezem kicsit idegesen.
– Azt, hod ebben a cizmában nem ugjájhatok a jatyakban – feleli Muci a valóságnak teljesen megfelelően.

(Ez az apjával történt, de azóta többször feljött a téma)
A Tescóban nézegették az akváriumos pontyokat, utána Muci megkérdezte, hogy miért fekszenek a jégen is halak. Az apja elmagyarázta, hogy azért, hogy ne romoljanak meg, és meg lehessen őket enni, mire Muci teljes döbbenettel:
– Akkoj azok ilyen evőhajak, apa?

– Ana, azok a bácik, akiknek hosszú hajuk van, azok ude nénik?

Motyogok, hogy hol lehet a sálam, biztosan a munkahelyemen hagytam, mire Muci (Thomast nézett éppen) visszakérdez, hogy mit mondtam.
– Azon gondolkozom, hol lehet a sálam, és hogy a munkahelyemen hagytam-e.
– Mi? Nem hajjom!
– NEM TALÁLOM A SÁLAM!
– Szejintem a munkahelyeden hadtad, ana.

417. fejezet – yes, I’m one of those moms

Tegnap érkezünk haza, jön velünk a család barátja is, hogy elvigyen valamit, mi ketten a Mucival bemegyünk az ajtón, ő utánunk kiabál, hogy mindjárt jön, csak hoz be nekem fát. Én visszakiabálok, hogy értékellek, mint embert, mire Muci (a fülén egy sapka és egy bundás kapucni) teljes döbbenettel visszakérdez:
– Mit mondtáj, ana? Azt mondtad, je kejj vetkőznünk?
Úgy érzem, nem lesz vele könnyű dolga a lányoknak.

Reggel orvosnál kezdtünk, a doktornéni kedvesen megkérdezi tőle, hogy miért nem köszön neki, mire Muci azt válaszolja, hogy mejt ana nem tanított meg köszönni. Ezt egyébként onnan veszi, hogy a múltkor elbeszélgettem vele arról, hogy köszönjön már embereknek, különben azt fogják hinni, hogy nem tanítottam meg köszönni (amire azt felelte, hogy de hát ana, nem isz tanítottáj meg).

Több napig az apjánál/nagyinál volt, hazaérve odaszalad a fürdőszobába, és őszinte megkönnyebbüléssel felsóhajt: jaj de jó, máj nadon hiánzott a fogkefém (kapott elektromos fogkefét, és nagyon szereti). Majd végigmér, és pár fokozattal visszafogottabban hozzáteszi: meg te isz hiánoztáj, ana.

Tegnap meg a boltból kijövet a következő párbeszéd játszódott le köztünk (autós kosárban ült, nem láttam rá):
– Mucikám, vedd fel a sapkádat.
– Szajnosz nem tudom, ana.
– És miért nem?
– Mejt máj jajtam van.

De igazából azért kezdtem bele, mert sose hittem, hogy én is ilyen anyuka leszek, aki gyerekrajzokat, meg minden, de két hete még csak madárfészket tudott magától rajzolni, erre most fejből nyomott egy komplett műholdat, amint adja a jelet:

Illetve egy porszívózó hernyót (megkérdeztem, mi ez és azt mondta, hát, ed pojszívózó hejnó):

(Üzenem a hernyónak, hogy jöhet hozzánk is!).