szerintem a nyuszi és a zsiráf nem fejlődnek megfelelő ütemben

Egyikük ma 10 éves.

 

Reklámok

a sárikanéni-faktorról

Előfordulhat, hogy már már említettem, hogy Muci hozzám hasonlóan elég szórakozott tud lenni (ami részint vicces, részint idegesítő, részint rendkívül cuki, de úgy alapjában véve nem zavar be túlzottan az életünkbe, hanem ő egyszerűen így Muci). Utána tavaly lefordítottam egy könyvet az ADHD-ról (Thomas Armstrong: Tényleg ADHD-s a gyerekem?), és bár tudom, hogy vigyáznom kell azzal a hajlamommal, hogy bármilyen pszichológiai rendellenességet el tudok kapni pár órára a vonatkozó olvasmányokból (most tavasszal például három egész napig küzdöttem a narcisztikus személyiségzavarral, de már elmúlt), ennél azért hetekkel később is úgy éreztem, hogy határozottan illenek mindkettőnkre az ún. csendes ADHD tünetei. Ami nem feltétlenül rossz.

A könyv amúgy elég jó, az első felében kronológiailag és különböző nézőpontokból körbejárja az ADHD-t, és bár az a szerző határozott álláspontja, hogy noha léteznek gyerekek, akik hasonló, figyelmetlenséggel kapcsolatos reakciókat produkálnak azonos körülmények között, és akiknek hasonló módszerekkel lehet segíteni, hogy ez ne akadályozza meg őket semmiben (kábé úgy, ahogy léteznek olyan gyerekek, akik világosabb bőrűek a többieknél, ezért ha napon vannak, könnyebben leégnek), ezt nem kellene patologizálni vagy címkékkel ellátni, és főleg nem azonnal vagy tartósan gyógyszerezni, amennyiben van más megoldás — szóval ennek ellenére nagyon korrekten körbejár minden oldalt, és rengeteg tudományosan megalapozott forrást citál (azoknak a fordítóknak a nagy bánatára, akik utálják a láb- és végjegyzeteket).

A második felében van 101 tipp “az ADHD-nak nevezett tünetegyüttes” negatív hatásainak a csökkentésére, amelyek között akadnak használhatóak és kevésbé használhatóak (“lobbizzunk az iskolánál, hogy legyen több tornaóra, de olyan keretek között, ahogy mi szeretnénk”).

Szóval, visszatérve Mucira, az ún. csendes ADHD (nagyon leegyszerűsítve) az, amikor az ember nem rohangál sikoltozva folyamatosan (csak olyan átlagos mértékben, ahogyan mindnyájan szoktunk), viszont átlagon felüli mértékben álmodozik (akkor is, amikor éppen figyelni kéne), felejt otthon vagy veszít el dolgokat, és a túl sok ingertől (akár rendetlenség) lefagy, viszont a túl kevés inger sincs rá jó hatással (konstruktív, ihletet adó ingerek kellenek). Ennek a dolognak van egy jó oldala is, az egyik tanulmány például arra jutott, hogy ezeket a gyerekeket/felnőtteket pont ugyanazok a tulajdonságok jellemzik, mint a rendkívül kreatív embereket és a sikeres vállalkozókat vagy feltalálókat, ráadásul többet olvasnak (mert megvan bennük az a tulajdonság, hogy képszerűen, hangokkal, szavakkal megjelenik a fejükben, amit olvasnak, nem szöveget értelmeznek), és átlagban jobb képzelőerővel és jobb empatikus képességekkel rendelkeznek másoknál. Illetve vannak olyan kétoldalú kapcsolódó jellemzők is, mint az erős hajlam az indirekt tanulásra (amikor az ember más tevékenység közben mintegy mellékesen, észre sem véve megtanul dolgokat — ennek az a hátránya, hogy direktben nehezebben megy), illetve hogy — mivel a különböző ingerek fontossága kevésbé vagy másképp priorizálódik –, aki ilyen személyiséggel rendelkezik, az jellemzően mást vesz észre vagy tart lényegesnek egy képen, könyvben, másik emberben, mint mások* (aminek az a jó oldala, hogy olyasmit is észrevesz, amit mások nem).

Szóval lefordítottam a könyvet, kiolvastam a vonatkozó szakirodalmat, elégedetten nyugtáztam, hogy túl jók vagyunk mi erre a világra a legtöbb tippet és trükköt már magamtól is csinálom, abba meg már korábban is belenyugodtam, hogy időnként még az egyetemre is Muci után fogom vinni a táskáját (természetesen most utoljára). Aztán nemrég volt egy rosszabb napunk, amikor minden összejött, például eleve tök fáradtan ébredtem, és konkrétan legalább háromszor mondtam Mucinak (szemkontaktussal, mert tudom a tippeket és trükköket), hogy kikészítettem tiszta ruhát, ne a tegnapit vegye fel, mire induláskor az előző napi, kifordítva felvett pólójában jelent meg a hallban. Utána gyanússá vált, hogy még így is túl gyorsan elindultunk, úgyhogy megkérdeztem a kocsiban, hogy hozta-e a táskáját, persze, anya, válaszolta Muci önérzetesen, de én tovább nyomoztam, és rákérdeztem, hogy visszatette-e a táskájába a tolltartóját leckeírás után, itt már egy kicsit sértődöttebben jött a perszeanya, de nem hagytam annyiban, úgyhogy még azt is megérdeklődtem, hogy és a tolltartójába visszatette-e a ceruzáit. Csak annyival szeretnék utalni a válaszra, hogy nagy szerencse, hogy az iskola mellett van egy papír-írószeres (és igazából megnyugodtam, hogy jó, akkor csak ezt felejtettük otthon).

Szóval ez sajnos így ment egész nap, ráadásul valami aznap este leadandó munkám volt és hőség, és egy picit az is szöget ütött a fejembe, hogy így harmadikban mintha több ilyen napunk lenne (nem anyukatöbbes, ha neki ilyen napja van, az enyém se jó). Harmadik eleje óta új tanítónénijük van, akivel nincs más baj, csak az, hogy nem igazán szereti a gyerekeket (csak a kritika megy, a tanítónéni egy nagyobb osztállyal ment osztálykirándulni, nem a sajátjával, mert “nem bír velük**” — a napközis pedagógusuk az égbe dicsérte őket az ottalvós túra után, hogy milyen cukik és szófogadóak), és gyanítom, hogy van összefüggés, mert Muci, aki eddig mindig megvédte a tanítóikat, amikor valami balhé volt (“nagyon idegesítő lehet ennyi gyerek egész nap, anya”), nemrég elgondolkozva közölte velem, hogy Sárika nénit ő egyszerűen nem szereti. Szerencsére jövőre valaki mást kapnak.

Na de a napunkra visszatérve, ez így ment tovább, ráadásul valami határidős esti leadnivalóm volt, és Mucinak hétkor jutott eszébe (mert rákérdeztem), hogy a matekot még nem csinálta meg, de kiderült, hogy csak egy feladat, hat darab összeadás-kivonás a három-négyjegyű számok körében, zárójelekre figyelni. Amikor nyolckor ránéztem, hogy hol tart, még mindig az elsőt firkálgatta (az a gyerekem, aki a boltban simán összead fejben ekkora számokat), úgyhogy biztattam egy kicsit, meg utaltam rá, hogy lassan én is szeretnék lefeküdni. Nem akarom elhúzni a sztorit, végül az lett, hogy háromnegyed tízkor már szinte sírtunk, úgy bámultunk üveges tekintettel, én Mucit, ő azt a hat nyomorult példát, és Muci mondogatta, hogy ő nagyon szeretné, de egyszerűen képtelen odafigyelni erre annyi ideig, hogy megcsinálja. A megoldás az lett, hogy mivel én is képtelen voltam odafigyelni, elővettem a számológépet, és kiszámoltam (a zárójelekre ügyelve), majd egy kicsit kifaggattam a gyereket, és kiderült, hogy gyűlöli a matekot (tavaly még imádta, és dicséretes lett), meg nagyjából az összes órát. Amikor megkérdeztem, hogy mégis mit csinálnak matekon, elmondta, hogy ugyanilyen példákat csináltak egész órán csendben, azért van már elege belőlük. Az már korábban kiderült számomra, hogy az irodalomóra arról szól, hogy Sárika néni sorban felolvastatja velük bekezdésenként az olvasmányokat (ezzel az a baj, hogy Muci, mire sorra kerülne, háromszor végigolvassa unalmában, és nem tudja, hol tartanak), utána csendben meg kell csinálni a munkafüzetben a feladatokat, és ugyanez igaz a környezetre, stb.

Szóval én értem, hogy idegesítő lehet ennyi gyerek, meg nem lehet mindenkinek az igényeit és képességeit egyénileg figyelembe venni, de a tavalyi matektanár óráit mindenki imádta, öt percenként más feladat volt más csoportfelosztásban, volt székre állós feladat, körbeülős feladat, együtt dolgozós feladat, minden órán kaptak néhány jó pontot órai munkára, és rengeteget röhögtek. És ott van a különmatek, ahol logikai játékokat játszanak, és amikor bementem Mucit megnézni, kiderült, hogy nagyon is tud koncentrálni, az ötödikeseknél-hatodikosoknál is gyorsabban kapcsol, és élvezi az egészet, viszont utána hosszan vitatkozott velem, mert az álláspontja szerint, amit ott csinálnak, az nem matek, mert nem unalmas, hanem csak játszanak. És tudom, hogy pedagógusbérek, meg minden, de egyszerűen nem értem, hogyan lehet valaki annyira ostoba vagy gonosz, mert erre nincsen jobb szó — és sajnos nem csak Sárika néni ilyen –, hogy az iskolai munkából büntetést csinál, és elsősorban azt tanítja meg a gyerekeknek, hogy a matek az valami végtelenül unalmas dolog, a tanár pedig ellenség, aki úgyis rajta fogja őket kapni valami hiányosságon. És miután gyanút fogtam, írtam egy kör-emailt az általam ismert/szimpatikusabb anyukáknak, és kiderült, hogy mostanra az ő gyerekeiket is simán be lehetne címkézni belső ADHD-val, pedig amúgy nem lennének hajlamosak rá (eddig csak Muci volt, izé, különleges), de most a legtöbb nap végén üveges tekintettel nem figyelnek.

Szóval legszívesebben bemennék Sárika nénihez, vagy az igazgatóhoz, hogy legyen ezzel valami, de igazából nincs értelme, mert jövőre úgyis elmegy, mi meg reménykedünk valami jobban, és ha nem lesz, akkor átírathatjuk Danit egy tanulásra alkalmasabb helyre, de továbbra is nagyon idegesítenek a magyar iskolákban gyakran fellelhető Sárika nénik, akik több kárt okoznak, mint bármennyi otthon hagyott vonalzó vagy elfelejtett házi feladat. A megoldást nem tudom, mert arra egyelőre nem lehet diagnosztizálni, hogy “pedagógusnak álcázott ADHD-s környezeti faktor”, de ezért tart itt ez az ország, mindenesetre gyanítom, hogy Sárika néninél a belső ADHD hiánya is tehet arról, hogy nem lett különösen kreatív személyiség, és a vállalkozásaiban sem túl sikeres egyelőre (szerencsére).

 

 

* Még emlékszem, amikor valamelyik gyógytornász hevenyészve felrajzolt nekünk egy gyakorlatsort sematikus ábrákkal, és valamelyik részben annyi véletlen eltérés volt a két emberke között, hogy hosszú másodpercekig bámultuk, hogy itt most mit is kell csinálni, amikor Muci egyszer csak betippelte, hogy “szerintem át kell venni a pólót, anya” (lábemelés volt).
** Mert túl önállóak, individualisták és véleményük van. Itt most legnagyobbrészt kilenc éves, cukin csipogó gyerekekről van szó, akiknek tényleg van véleménye, és ezt meg is tudják osztani másokkal az udvariassági szabályok betartásával (ami az intézményesített tanulás és az iskolai szocializáció egyik célkitűzése), továbbá teljesen önállóan bekötik a cipőjüket.

cicás-gyerekes-ételfotós lájkvadász vagyok (sokadik fejezet)

Ősszel az volt, hogy már szeptemberben úgy éreztem, hogy novemberben szükségem lesz egy kis kikapcsolódásra, úgyhogy foglaltam magamnak repülőjegyet és szállást Ciprusra, mert ott többször jártam már, és tudom, hol érdemes némán üldögélni a tengerparton. Utána viszont részben feltámadtak bennem az anyai ösztönök, részben eszembe jutott, hogy én képtelen vagyok öt napig egy helyben üldögélni, részben felmerült bennem, hogy novemberre szerintem Muci új tanítónénijének is szüksége lesz egy kis kikapcsolódásra, úgyhogy neki (mármint Mucinak, nem a tanítónéninek) is foglaltam jegyet meg szállást, és az autóbérléshez is beírtam viccből a megjegyzés rovatba, hogy pirosat szeretnénk (ez a gyerek kívánsága szokott lenni, amit sajnos általában nem vesznek figyelembe).

Muci rendkívül örült annak, hogy tök random kiveszem az iskolából pár napra, és én is, hogy nagyjából ugyanolyan korú, mint amikor én jártam először Cipruson, vagyis ennek így kellett lennie. A larnacai repülőtéren azzal fogadtak minket, hogy jaj-jaj, véletlenül nem piros az autó, de ezt annyira sajnálják, hogy napi olyan 1000 forintnyi összegért hajlandóak upgradelni egy két kategóriával drágábbra, automata váltóval*, ami piros. Azt, hogy semmiért ne legyek felelős, már korábban befizettem.

Szóval eleve jól indult, olyan éjfél körülre érkeztünk a szállodához, amelynek a bejárata mellett egy óriási pálmafa várt minket, és három cica kukucskált ki egy szemeteskonténerből (Muci nagy örömére**), a bejárata mögött pedig orosz személyzet (az én nagy örömömre). A gyerek ekkorra annyira be volt zsongva (pálmafák! macskák! tenger!), hogy udvariasan megkérdezte, kimehet-e lefekvés előtt az erkélyre, és miután kiengedtem, egyszer csak egy valódi farkasüvöltést hallottam odakintről (oké, egy nagyon pici, nagyon cuki farkasét). Amikor később megérdeklődtem, hogy erre mi motiválta, azt felelte, hogy “telihold van, anya”.

A mininyaralást amúgy azzal tematizáltam előre, hogy ilyentájban érkeznek a flamingók a sóstóra, és ilyenkor érik a gránátalma (Muci kedvenc gyümölcse) is, úgyhogy a reggelihez természetesen beszereztük a világ legnagyobb gránátalmáját is a sarki közértből (amit utána egész nap cipelnünk kellett, mert a húsnyúl nem volt hajlandó megválni tőle), majd azonnal a larnacai sóstóhoz kellett mennünk, ahol a szinte teljesen kiszáradt tóban csak nagy nehezen találtunk két csoffadt flamingót (mint később kiderült, egy nappal az esős évszak*** előtt érkeztünk), viszont megnéztük a félszigeten (nem tudom, van-e jelentése a “félsziget” szónak egy száraz, sós mederben) található mecsetet, ami arról lett híres kettőnk körében, hogy tele van macskákkal (de tényleg, életemben nem láttam ennyi macskát egyszerre).

Gránátalma, kiszáradt sóstó mecsettel, macskák:

A flamingófelhozatal miatt kicsit csalódottak voltunk, de másnapra mintegy varázsütésre megtelt a sóstó (a meteorológia csodája!), és megérkeztek az állatok, ilyen volt, ilyen lett:

Azért a biztonság kedvéért elautóztunk a limassoli sóstóhoz is (állítólag a madarak ott kezdik a téli üdülést), ami elég kalandos volt, mert valahogy bekeveredtünk az ottani brit támaszpont területére (én csak mentem a google maps után, magyarázkodott Guantanamóban), amiből támadt némi nemzetközi konfliktus, de utána annyira meghökkentek a fedősztorinkon, hogy még el is magyarázták, merre vannak a flamingók, a fényképezésről viszont erősen lebeszéltek (és konkrétan ellenőrizték is az összes képrögzítő eszközöm felvételeit), szóval a titkos flamingókról nem készült felvétel (és ha készült volna, akkor sem árulhatnám el). Muci asszem ezen a ponton kért meg, hogy vegyek neki füzetet és tollat, hogy leírhassa mindazt, ami velünk történt, mert, idézem, én ezt soha nem akarom elfelejteni.

Szóval bár minden nap a helyi flamingókkal kezdtünk, utána mindig továbbálltunk valahova, mert arrafelé is nagyon sok a szép, Agia Napában például egész nap hullámokat néztünk különböző festői helyszíneken, hol közelről, hol távolról (ami így önmagában unalmasan hangozhat, de este alig tudtam rábeszélni a gyereket az indulásra). Az ilyen volt:

(Az alsó képsorozat azt ábrázolja, amikor Muci bokáig elázott, “de megérte, anya”).

A harmadik napra már annyira belejöttünk a dolgokba, hogy a gránátalmát is fáról szedtük (amikor első nap vissza akartam szaladni a közértbe citromért, akkor tájékoztatott a pénztáros, hogy az most érik, és az a szabály, hogy a kerítésen kilógó gyümölcsöket le lehet szedni, ne vegyek), Muci pedig, aki itthon még a kenyérben is válogatós, polipot rendelt és tevetejet ivott teljes természetességgel, de legfőképpen macskákat nézett/simogatott/fotózott.

Meg rengeteget mászkáltunk, elindultunk valahova a kocsival, és ha útközben láttunk valami szépet, akkor megálltunk, így kerültünk egy olajfaültetvényre, egy teveparkba (láma is volt!), pár kikötőbe és egy teljesen szürreális szoborparkba, ami egy egész hegyoldalt elfoglalt, ahol a kacskaringózó ösvény mentén meg lehetett tekinteni egy sor internacionális művész alkotását, amelyeket helyi kövekből készítettek helyben. Mindezt ingyen.

Az utolsó napon megkérdeztem Mucit, hogy mit szeretne csinálni, ő meg azt felelte, hogy a tengerben fürdeni, amit indokoltnak tartottam; végtére is, bár az elmúlt években rengeteg tengerhez elvittem, de ez volt mind közül a legmelegebb így novemberben a maga 20-22 fokos vizével. Előtte még meg kellett néznünk egy random templomot (gyanítom, hogy a gyerek eltökélte, hogy Ciprus összes mecsetét és templomát meg fogja tekinteni, mert mindegyiknél megállított), aminek még a környéke is teljesen üres volt, így történhetett, hogy amikor megláttuk a külső harangtornyot a haranggal és a szabadon elérhető harangkötéllel, és Muci elgondolkozva megjegyezte, hogy mindig is szeretett volna meghúzni egy harangot, akkor nem voltam képes ellenvetésekkel élni, inkább úgy tettem, mint aki nem hallja, mit mond, és éppen másfelé néz. A harang meghúzása után sietős léptekkel távoztunk, ha esetleg véletlenül valaki arra járna (és ez az esemény kiemelt helyet kapott Muci naplójában és emlékei között).

Utána már csak pancsoltunk egy kihalt strandon, főleg a gyerek, aki három óra alatt sem unta meg az ugrándozást a hullámokban (asszem, mindketten a kihalt strandot tartjuk ideális nyaralási környezetnek, kár, hogy ezekből elég kevés van).

A hazaúton sem volt semmi extra, azt leszámítva, hogy Muci gyanakodni kezdett arra, hogy nyáron is lehet meleg tengerpartokra menni, és megígértette velem, hogy idén visszamegyünk szezonban, szóval muszáj lesz. De, hogy őt idézzem, megérte.

 

* Cipruson is jobbkormányos baloldali közlekedés van, és bár már hozzászoktam az ilyesmihez, azért ez megkönnyítette a helyzetemet. Amúgy életemben egyetlen váltó volt, ami zavarba hozott, Tarhonyakártevő autójáé, akit egyszer kivittem a reptérre, ahol a távozása után kénytelen voltam megkérni két férfit, hogy magyarázzák el, hogyan kell sebességbe rakni a kocsit. Nem akarok beszélni róla.
** Azonnal megjegyezte, hogy ezt mindenképpen le fogja rajzolni, és azóta is lakásunk dísze a “pálmafa, konténer, macskák” című korai alkotása.
*** Az esős évszak Cipruson kábé azt jelenti, hogy két naponta esik három órán keresztül, de a flamingók már ettől is odarepülnek.

A boldog, békés ünnepekről és a drónokról

Gyorsan megírom még a mucis karácsonyt (bár az már so 2016), mert ez minden előjel ellenére nagyon jól sikerült.

Szóval a december munkailag és időjárásilag az év seggelyuka, mindenki ilyenkor akar nagyon sürgősen mindent, közlekedni lehetetlen, bevásárolni lehetetlen (mivel a vasárnapi nyitvatartás mellett az éjszakai nyitva tartás valahogy elsikkadt, már nem tudok munka után hajnali egykor békés magányban sztepptáncolni andalogni a Tescóban), ennek ellenére már nagyon rég eldöntöttem, hogy Mucinak Szép Karácsonyai Lesznek, mármint nem úgy, hogy idegbetegre hajszolom magam evégett, hanem inkább úgy, hogy meglesznek a kis konszenzuális hagyományaink, és a december a cutting a little slack-ról fog szólni, vagyis nem szólok rá mindenért, amiért akarnék, nem mondom, hogy nem tudok társasozni menni, mert dolgoznom kell, és ráérős, vidám gyerekprogramokat fogunk csinálni, legfeljebb nem alszom.

A nem tervezett karácsonyi hagyományunk az, hogy karácsonyra mindketten minimum sugárban hányunk, de futott még a bárányhimlő, a tüdőgyulladás és az arcüreg, na, ezek idén kimaradtak. Volt viszont opera (igen, szereti), csapatos kirándulások, mozizások, idilli mézeskalács-sütögetés, rengeteg társas, és az apjánál minden apás pénteken gyerekbuli, ami nagyrészt abból állt, hogy üvöltve rohangáltak és (az apja konstruktív közreműködésével) olyan dolgokat csináltak, amiket szerencsére csak utólag tudtam meg (csak annyit mondanék, kötélpálya hat méteres magasságban), de az összes átküldött fotón fülig ér a szája az összes gyereknek.

A szintén az apja által szervezett barlangi karácsonyi koncert után (“az volt a legjobb, hogy seggen csúszdázhattam a kövön”) benéztünk a Daubnerbe is, és most Muci előre kikötötte, hogy ezúttal hátul lesz a kocsiban a Gouda sajtos pogácsás zacskó (általában csak az út végére szokott hátrakerülni, amikor már megunom az adogatást), de átvágtam a gordiuszi csomót azzal, hogy jó, akkor két zacskóba kérjük. Amikor megkérdeztem, hogy és sütiből milyet kér, azt válaszolta, hogy “egy harmadik zacskó pogácsát, ha lehet”.

A biztonság kedvéért egy héttel 24-e előtt lenyomtunk egy teljes sütős-főzős, fadíszítős, ajándékozós karácsonyt Lammal, Zsével és Annalighttal, amivel kapcsolatban Lam azt prognosztizálta, hogy ne félj, kra áradni fog a szeretet, kivéve, amikor megpróbálunk bemenni a konyhába vmiért, de kiparancsolnak minket, és valóban így is lett (mondjuk a végére egy kicsit kidőltek az egymás röhögve rugdosásában, de mi, az ún. felnőttek rendületlenül legóztunk egészen éjszakába hajlóan). Ezzel kapcsolatban megjegyezném még, hogy az ifjabb korosztály nyelvészetileg rendkívül nagy kreativitást tudott tanúsítani, miután letiltottuk a vulgáris szavakat, csak úgy repültek a hörcsög-ök meg a hasonlók.

Az utolsó előtti napon aztán cirkuszba mentek az osztállyal, amiből, mint utólag kiderült, Muci 4-est kapott (tele vagyok kérdésekkel, szerintem nagyon jól tud cirkuszba menni), az első szünnapra (22.) meg síelést terveztem be, de a gyermek már hajnalban azon aggódott, hogy nem lesz idő feldíszíteni a fát (a sok program miatt csak a 24. volt alkalmas arra, hogy az apjánál ünnepeljen, úgyhogy mi 22-23-án tudtuk le a dolgot), tehát, mivel az a szabály, hogy karácsonykor senkinek nem kell olyasmit csinálnia, amit nem akar (kivéve fogmosás, meg ilyenek), lemondtam a sízést, és beszereztük a fát (és közben tényleg csak egy egész rövid ideig dünnyögtem a Mitrász-kultuszról, az ünneplenyúlós keresztényekről és immár a Vadkanapóról is).

Mint kiderült számomra, Muci már annyira nagy, hogy egyedül díszítette fel a fát (és önállóan nyomta be hozzá a karácsonyi playlistet a tabletjén, tényleg hogyszaladazidő), úgyhogy én békében főzhettem, és csak tíz percenként kellett kinéznem a hallunkba, mert megint egy olyan dísz következett, amihez valami emlékünk fűződött (minden évben elmegyünk a karácsonyfadíszgyárba, a Butler’s-be és az utolsó napokon az ikeába is, hogy újabb teljesen felesleges, de nagyon vicces pingvineket, űrruhás hóembereket és csillámporos dinoszauruszokat vegyünk). Ami a díszítést illeti, Muci idén is “a több több” elvet követte, és ragaszkodott ahhoz, hogy az összes díszt feltegye, és hogy amikor a fa már nem látszik ki, akkor dobjunk rá még pár boát, öt égősort és némi angyalhajat, majd a végén megállapította, hogy idén is nekünk van a legszebb fánk a világon (szerencsére csak önmagunkkal szoktunk versenyezni).

Ami a karácsonyi vacsorát (ebédet és reggelit) illeti, Muci kérése az volt, hogy valami normális ételt főzzek, mondjuk sült csirkét sült krumplival, de a biztonság kedvéért előző este előszedtem a lassúfőzőt, ami másnap délelőttig bugyborékoltatta a húslevest, miközben én a csirkékkel meg a krumplikkal küzdöttem. Ez amúgy nagyon jó ötlet volt, mert Mucus aznap délben és este csak húslevest volt hajlandó enni, és kikötötte, hogy az apjához is vinnem kell belőle (vittem), továbbá a 23-i vendégünk is addig célozgatott, amíg nem csomagoltunk neki belőle (bár jobban szeretném, ha a macaronom meg a burgonya gratinem maradna meg másokban a konyhaművészetemből, de úgy tűnik, meg kell elégednem azzal, hogy nagyon jól tudok dolgokat bedobálni egy fazékba).

Ami az ajándékot illeti, Muci általában el szokta mondani, hogy mit szeretne, és valamelyik esti beszélgetésnél most is kibökte, hogy mit kér karácsonyra. Izé, egy testvért. Lehetőleg ikertestvért. De ha nem lehet, akkor egy kisbaba is jó lesz. Ja, és az ő apja legyen a kisbaba apja is.

Mivel nem igazán tudtam, melyik indokkal kezdjem elmagyarázni, hogy ez miért nem túl esélyes, rendeltem neki egy drónt. Örült.

Azt hiszem, mondtam már a karácsonyi hagyományainkat, amik között egészen egyszerűek (elmegyünk a karácsonyfadíszgyárba) és egészen bonyolultak (a díszek elhelyezkedése a fán: a lányosak hátra, dinoszauruszosak alulra, a macskák egy ágra, a madarak a hattyún kívül felülre, stb) is vannak, de azon azért meglepődtem, amikor Muci egyszer csak azzal állt elő, hogy legyen ezentúl hagyomány, miszerint karácsonykor csak fenyőtűvel varrunk. Az ajándékozás napján aztán kiderült, hogy nem csak csinált nekem ajándékot agyagból (!), hanem be is csomagolta (!!), és, mivel nem akart tűt kérni, nehogy megsejtsek valamit, egy fenyőtűvel rávarrt a csomagolásra egy szívecskét a nevemmel (!!!)*. (A nevem természetesen nyolc éve “Anya”, de ez már csak ilyen).

De visszatérve a drónra, eléggé izgultam, mert ez tényleg nem volt megbeszélve (csak Muci leste vágyódva a drónokat mindig), de nagyon-nagyon örült, és a nap nagy részében bent gyakorolt, és csak néha ment neki bárminek is (alapos előtanulmányokat folytattam, és olyat választottam, aminek (1) van rotorvédője, (2) minden alkatrésze cserélhető, illetve vettem hozzá négyes töltőt és összesen 7 akkut a gyáriakkal együtt). Eredetileg az volt a terv, hogy majd az apjánál fog játszani vele, akinél van hét méter belmagasság is (és nem mindig állják el az utat levegőben lógó gyermekek), de tényleg fél óra alatt belejött a szűk térben is. És miután az ajándékozós napon moziba is elmentünk, kifelé jövet odadünnyögte nekem, hogy ez volt élete legjobb karácsonya, és cserébe elmehetünk a Tescóba szaloncukrot venni, sőt, szeretne elmenni szaloncukrot venni**. Ez a másik ajándékom neked, anya, magyarázta komoly képpel (mintha nem tudnám, mennyire utál vásárolni).

Egyébként még csak ezek után következett, hogy az apai nagyanyjánál együtt mentik meg a világot az apjával a tőle kapott Pandemickel, miközben én a szabályokat próbálom kibogarászni, és elég sokat nevetünk, meg a kariaji-wellnessre is csak ezután mentünk el, de azért minden drón és csillámpor*** ellenére a huszonnegyedike reggel volt a legszebb. Akkor már egy hónapja magyaráztam Mucinak, aki folyamatosan a fehér karácsonyért drukkolt, hogy globális felmelegedés, meg nem jósolnak csapadékot, de nézze, milyen szép fehér csipkések a fák a fagytól (szinte minden reggel azok voltak iskolába menet itt vidéken), erre szenteste reggelén felkeltünk, és hó borított mindent. Muci azóta is meg van róla győződve, hogy a drukkolás miatt, én meg nem tudom, mit higgyek, de úgy sejtem, hogy a Télkovács belenyúlt egy kicsit a dolgokba, hogy tökéletes legyen nekünk.

* Itt azért kitérnék egy pillanatra arra, hogy az ajándék (agyagizé, Muci szerint pohár, szerintem váza) iskolai projekt volt, és le is osztályozták, pedig eleve ajándéknak készült. És tökre felidegeltem magam azon, hogy Mucus 4-est kapott rá, egyrészt maga az elv, hogy miért kell azt nekem aláírnom, hogy a tanító néni szerint mennyire szép ajándékot csinált nekem a gyerekem, másrészt oké, objektíven és pusztán esztétikai szempontból nézve valóban kimondhatatlanul ronda lett az összes agyagizé az osztályban, ugyanakkor látszik rajta, hogy milyen lelkesen csinálta, kreatívan mintázta (a hegyezője kupakjával nyomott bele csillagokat), és valószínűleg az életben is sokkal többet fog érni az, hogy feltalálja magát, ha nem talál tűt, mint az, hogy mennyire egyenes tetejű agyagizét tud készíteni. Főleg, ha abból fog élni, hogy túlélős valóságshow-kban szerepel, vagy ha eljön a nukleáris apokalipszis (ismerjük be, mindkettőre sokkal nagyobb esélye van, mint arra, hogy fazekas lesz). És a művészetet a kontextusában illik értékelni, az altamirai barlangrajzokra sem azt mondjuk, hogy “erős hármas”, Gauginről nem is beszélve.

 

** Izé, elfelejtettem időben szaloncukrot venni. Mentségemre szóljon, hogy (1) csak nekem hiányzott, (2) karácsonyi motívumos levestésztát például nem felejtettem el venni.

 

*** Nem beszélve az ötágú ikeás gyertyatartóról ledes gyertyákkal. Elképesztő, hol tart már a tudomány.

arról, hogy a mikulást elcsesztem, de ettől csak jobb lett

Idén azért már előre sejtettem, hogy a december durva lesz munka szempontjából, úgyhogy jóelőre beszereztem, becsomagoltam és személyekre bontva szétszortíroztam a fontosabb ajándékokat. Konkrétan Mikulás előtt.

Ha már Mikulás, megfogadtam, hogy idén nem tolom túl, mármint Muci már elég nagy ahhoz, hogy elkezdjem rávezetni, hogy a Mikulás a jelképes ajándékokról, nagyjából az édességről és a meglepetésről szól (na jó, egy könyv még belefér, de a könyvekkel kapcsolatban az az álláspontom, hogy az ne ünnepi ajándék meg különleges alkalom legyen, hanem az élet természetes velejárója), úgyhogy a vágyott társasjátékot (Carcassone déltengeri akármi) inkább elraktam karácsonyra, és az volt a terv, hogy Mikulásra kap egy könyvet (Stuart Horten talányos trükkjei, az első részét imádta), illetve egy puccos gumicukor-válogatást, amelyben nyolc különféle gumicukor van nyolc elegáns befőttesüvegben (mert már értékeli az ilyesfajta dolgok iróniáját).

Amikor 5-én érte mentem a suliba, Muci azzal fogadott, hogy idén már tényleg nem hisz a Mikulásban (és következetesen “Mikulásnak öltözött illető”-ként emlegette azt az embert, aki ellátogatott az iskolájukba szaloncukrot osztogatni), amit azzal nyugtáztam, hogy jó, akkor idén már tényleg tőlem kapja a mikulásajándékot, mire valamivel később megjegyezte, hogy ő sejti, mit kap tőlem Mikulásra. Mivel én sejtettem, hogy mit sejt, rögtön megragadtam az alkalmat, és elmagyaráztam, hogy Mikulásra nem adunk egymásnak olyan nagy dolgokat, mint egy (8000 forintos) társasjáték, hanem a hagyományok alapján csak édességet meg ilyeneket (és közben azért megfordult a fejemben, hogy milyen izé anya vagyok már, most tökmindegy, hogy mikor adom oda a társast, úgysem az árát nézi, hanem csak örül neki, és amúgy sem szokott kunyerálni soha semmit, és esetleg még suttyomban kicserélhetem a dolgokat). Muci egy picit elgondolkozott, majd egyetértően bólogatott, hogy igen, egy olyan társas biztosan nagyon drága, és sokat kell dolgozni érte, és amúgy is lesz még karácsony, meg ilyenek (most hivatkozhatnék a csodálatos nevelési módszereimre, de nem, ő magától ilyen).

A gyanú akkor hasított belém, amikor otthon bontogatni kezdett, és a gumicukor-válogatást tartalmazó doboz furcsa hangokat adott. Egy pillanattal később hasított belém a rádöbbenés, hogy úristen, a gumicukros doboz kábé pont ugyanakkora volt, mint a társasos, és csak kivettem az egyiket (mint említettem, mindent becsomagoltam előre), hogy betuszkoljam a pár nappal korábban egy selmecbányai Billában vásárolt exkluzív, nagyméretű mikulászacskóba (amit egyébként megérte beszerezni, mert a célszemély nagyon értékelte). Hogy rövidre fogjam, Muci mégis megkapta a társast Mikulásra (és jó volt ez így, azóta vérre menő csatákat folytattunk a banánokért és a halakért), és annyira örült, hogy rögtön rohant két kört a lakásban. A gumicukrok meg kibírják karácsonyig, úgysem a társas lett volna a fő ajándék.

(Az már csak a hab a tortán, hogy másnap reggel feljött hozzám, és nagyon gyanakvó, már-már oknyomozó-riportri hangon megkérdezte, hogy tettem-e én bárhová csokimikulást a lakásban (nem szoktam csokimikulásokat venni, mert nem hiszek bennük általában nem jó vagy nem elég izgalmas csokiból vannak, és akkor már szívesebben adok valami finom édességet). Mondtam neki, hogy nem, mire elkezdte magyarázni, hogy csak mert talált egy csokimikulást a konyha egyik polcán (amúgy soha nem vesz észre semmit), és arra gyanakszik, hogy azt talán az igazi Mikulás hagyhatta ott, hogy én is kapjak valamit. Eközben már kezdett derengeni, hogy tényleg vettem valakinek egy After Eight mikulást, csak utána találtam neki valami jobban passzoló csokit, ezért csak kipakoltam valahova, viszont nem tudtam ellenállni a késztetésnek, hogy ne froclizzam egy kicsit Mucit, és csak annyit válaszoltam, hogy úgy tudtam, szerinte a Mikulás nem létezik. Mucus erre végigmért azzal a jellegzetes végigmérős tekintetével, és közölte velem, hogy “de lehet, hogy létezik, Anya, csak nem abban a formában, ahogy mi gondoljuk”, majd színpadiasan kisétált.

És igen, az előző este után kénytelen voltam egyetérteni vele abban, hogy lehet, hogy létezik, csak nem abban a formában, ahogy mi gondoljuk.)

Az epigenetikáról

Van ez a dolog Mucival, amit mások úgy fogalmaztak meg már egészen kiskorában (konkrétan csecsemőkorában is), hogy néha olyan, mintha egy felnőtt nézne ki vagy beszélne belőle, és amitől bennem folyamatosan jelen van az az érzés, hogy nem az enyém, csak rám van bízva; mármint persze, hogy az enyém, letagadhatatlanul ott vagyok benne, a szemében, a szavaiban, a szórakozottságában, a humorában, és mérhetetlenül imádom, de olyan értelemben nem az enyém, hogy nem a tulajdonom, nem próbálhatom meg a saját képemre és hasonlatosságomra formálni (vagy az ideáljaiméra), nem avatkozhatok bele abba, hogy ő milyen, annyit tehetek (és kell is tennem), hogy mindent megmutatok és elmagyarázok neki a világon, amit csak tudok, lehetőségeket adok neki, és ő majd eldönti, hogy melyik lehetőségekkel akar élni (továbbá rászólok, ha mások hajába szórja a homokot, mert a lehetőségeknek és az önkiteljesítésnek is vannak azért határai).

img_6495

Cserébe kaptam egy pontosan olyan gyereket, amilyet akartam. Annyira hasonlít Calvinre a Calvin & Hobbesból, hogy attól muszáj hinnem az epigenetikában (rengeteg C&H-t olvastam a születése előtt); mindenből kalandot csinál, mindenre felmászik (teljesen normális jelenet, hogy amikor reggel kitámolygok az emeleti erkélyemre a hálószobámból a szüleimnél, Muci derűsen rám köszön az erkély előtti fáról, amin kicsit magasabban üldögél az erkély szintjénél (amitől természetesen kapok egy apróbb szívrohamot, és megígértetem vele, hogy nem fog leesni)), folyamatosan terveket és tervrajzokat gyárt, titkos kuckói vannak a nádasban, a karácsonyfát (élettelenül talált) szarvasbogár-tetemekkel díszíti, mert azok olyan szépek, és a zsebei mindig tele vannak olyan kincsekkel, amilyenekkel a kisfiúk zsebei általában tele szoktak lenni. Ja, és van egy Susie-ja is, ma is szólt a tanító nénije, hogy lányokat csépel, amitől egy pillanatra lesápadtam, mert nem szokott másokat bántani, de utána mondta, hogy a Susie Derkinst (nevezzük így), mire azért kiszakadt belőlem egy megkönnyebbült “ja, csak…”, mielőtt végigmantráztam a kötelező “lányokatnembántunk-amúgyfiúkatsem-próbáljatokmegjólkijönni” hegyibeszédemet. Mentségemre szóljon, hogy ezek ketten folyamatos és kölcsönös pszichológiai és fizikai hadviselést folytatnak egymással, a Genfi egyezmény teljes semmibevételével, ugyanakkor minden komolyabb csata után teljes egyetértésben építenek bunkit a bokrokból.

c_and_h_snowball_3_edit

Mondjuk ezeket a dolgokat néha nehéz megmagyarázni, meg azt is, amikor például vendégünk van, és amikor reggel megkérdezem Mucit, hogy hogy telt az éjszaka, részletesen elmeséli, hogy beszökött Budapestre, és megmutatja a fényképezőgépén, hogy milyen dolgokat nézett meg (van ez a játékunk, amit mindketten tök szórakoztatónak találunk, hogy neki éjszaka egy titkos élete van), és arra sem nagyon tudok mit mondani, amikor a tanító nénije kicsit zavartan megjegyzi, hogy Muci az órán, izé, pofákat vágott, nem feltétlenül sértőeket, de azért mégis csak, és nevetett is, mert nehéz lenne elmagyarázni, hogy mi otthon rendszeresen pofákat vágunk, mert az unalmas vagy kellemetlen feladatokat sokkal viccesebbé teszi, ha az ember úgy tesz közben, mintha egy rajzfilmállatka lenne.

Másrészt a salingeri olvasmányaimra is nagyon hasonlít, egyrészt Teddy McArdle-ra a Teddy című novellából, másrészt meg Kaóra abból a zen koanból a Magasabbra a tetőt, ácsok elején, amit Seymour mesél Frannynak, és amiben Kaót küldik el megtalálni az igazi táltost. Kao visszatér, és azt mondja, hogy egy pej kancáról van szó, de kiderül, hogy egy fekete mén az (ugyanarról a lóról beszélünk), amivel kiérdemli a buddhista bölcsek elismerését, amiért ennyire csak a belső dolgokra figyel.

Mucinak eddig ugyan nem sikerült kivívnia az általános iskolai tanító nénik osztatlan elismerését, amikor a zöld ceruzája helyett az énekfüzetét vitte be órára, mert a belső dolgokkal volt elfoglalva, de ők szerintem kevésbé járatosak a buddhista tanokban, viszont nekem mindig megmelegszik a szívem, amikor megkérdezem, hogy valamelyik osztálytársa milyen, és soha nem azt mondja, hogy barna hajú és zöld szemű (sőt, az ezirányú kérdéseimre rendre azt válaszolja, hogy honnan tudja, nem nézte meg), hanem hogy “pont olyan belülről, mint amikor farsangkor hercegnőnek öltözött, az olyan volt, mintha önmagának öltözött volna”, vagy hogy “mindig úgy nevet, mintha nem ő nevetne, csak mások nevetése verődne vissza róla”. És akkor is mindig elgondolkozik egy kicsit, amikor egy egyszerű, egység sugarú másodikos anyuka módjára rákérdezek, hogy valaki a barátja-e, mert ez nem annyira egyszerű viszonyulás, mint amilyennek én beállítom, és olyanokat válaszol, miközben próbál nagyon egzaktul fogalmazni, hogy “pontosan úgy vagyok vele, ahogy az első osztály első napjától fogva, hogy néha barátok vagyunk, néha nem, de azt biztosan tudjuk, hogy mindig ott leszünk egymásnak”. Vagy battyogunk lefelé a lépcsőn, és megkérdezi, hogy nekem nem volt-e furcsa, amikor egy osztálytársa anyukája neveletlennek nevezte a saját gyerekét, mert úgy mondta, mintha a gyerekét akarná megszégyeníteni, de ezzel igazából önmagát szégyenítette meg, mert ő nem nevelte meg. Mindezt egy nyolc éves, extrém cuki rajzfilmállatka csipogó hangján, és egy sokat látott öregember tekintetével.

Erre, az emberekre való ráérzésre, vagy minek nevezzem, amúgy is nagyon ki van hegyezve. Nemrég besétált a konyhába, miközben mosogattam, és megkérdezte, hogy ha lehetne három kívánságom, akkor mit kívánnék, amiből rögtön tudtam, hogy ő szeretné elmondani, úgyhogy csak rávágtam valami olyasmit, hogy azt, hogy valaki elmosogasson helyettem, és te mit?. De van Mucinál ez a dolog is, amit a tavalyi évvégi bizonyítványában úgy fogalmaztak, hogy “nagyon becsületes a játékokban”, szóval ebben nem ismer tréfát. Ha rajtakap, hogy úgy csalok, hogy ő nyerjen (ritkán fordul elő, de esendő vagyok), akkor vagy nem hajlandó tovább játszani, vagy, amikor azt hiszi, hogy nem látom, eltökélt faarccal visszarakosgatja az általa leütött bábujaimat a sakktáblára, és nem csak a játékokban ilyen, hanem például abban is, hogy nem fogja csak ő rám zúdítani a kívánságait, csak akkor, ha előtte én is rendesen elmondom a sajátjaimat. Úgyhogy elmondtam.

Mint kiderült, Muci egyrészt egy szigeten szeretne élni, ami a kertünkben van, egy termodinamikailag alaposan megtervezett kupola alatt, és a szigeten szurikáták is legyenek, másrészt viszont egy olyan gépet szeretne, ami azt képes megcsinálni, hogy ha “A” személy és “B” személy is beleegyezik (!), akkor “A” személy átélheti “B” személy egy napját belső szemlélőként, vagyis Muci kábé feltalálta az empátiagépet. (Amikor a harmadik kívánságáról kérdeztem, azt válaszolta unott hangon, hogy “jaj, anya, tudod, a szokásos izék, hogy mindketten éljünk örökké, és mindig legyünk egészségesek”). De a múltkor is, amikor arról beszélgettünk, hogy kicsit elnyűttek a tanító nénik idegei, és azt mondtam, hogy “de képzeld csak bele magad…”, akkor azonnal a szavamba vágott, hogy “már beleképzeltem magam XY néni helyébe, anya, és szerintem az a baj, hogy nem lehet velünk bírni ekkora mennyiségben, mert amikor valaki abbahagyja a rosszalkodást, valaki más elkezdi”, és ilyenkor tényleg nem tudok egyféleképpen reagálni, mert egyrészt ellágyulok attól, hogy empatikus, másrészt kicsit borzong a hátam attól, hogy hogy a fenébe lett ilyen, harmadrészt muszáj kicsit röhögnöm, amikor ezt egy nyolc éves rajzfilmállatka minden komolyságával előadja, majd hozzáteszi, hogy de ez valahogy mégsem akadályozta meg őt abban, hogy megrágcsálja a házi feladata szegélyét.

De az is nagyon jó, amikor a szokásos téli iskola utáni programunkat csináljuk, hogy leülünk Carcassone-ozni, vagy sakkozni, vagy valami más logikai játékhoz, és közben beszélgetünk (kötelező elem az általam elkészített forró csoki vagy tea, a skót hangásat most végeztük ki, és áttértünk az izlandi biodinnyésre). Mondjuk a tegnapi menet különösen durva volt, mert Muci azt szerette volna megtudni, hogy mit írjon a titkos naplójára, ha azt szeretné, hogy tényleg senki ne olvassa el, ezért rákérdezett, hogy mit írnak az atombombák indítókódját tartalmazó aktákra. Odáig nem jutottunk el, hogy (a) az igazán titkos dolgokra valami semleges és unalmas címet kell írni, (b) itthon csak én olvashatnám el, engem meg elég, ha megkér, hogy ne olvassam (tényleg), mert erről eszébe jutott az a kérdés, hogy hány atomnagyhatalom van a világon (az apja erről szerencsére már jóval a születése előtt felvilágosított elég részletesen), utána az, hogy miért is lett atombomba egyáltalán, és emiatt el kellett kezdenem az egész második világháborút Hitlertől indítva (“mi az a populista retorika, anya?”), a koncentrációs táborokon át (amihez el kellett magyaráznom, hogy mit jelent a zsidóság genetikai, eszmei és vallási szempontból, a cigányság kapcsán azt, hogy bár senki nem születik “rosszabbnak” másoknál, milyen rossz hatással lehet emberekre a kirekesztettség, a szegénység és az elkeseredés, továbbá a “de miért sötétebb a bőrük, anya?” kérdés mentén elkanyarodtunk egészen az indiaiak és az indiánok közötti különbség felé, majd, ha már lúd, beszéltünk a melegekről is, és Muci némi gondolkodás után arra jutott, hogy neki igazából nem számít a nemünk, szóval nem lenne baja azzal, ha két anyukája vagy két apukája lenne, ugyanígy szeretne minket, utána adott egy mattot).

Szóval itt visszatértünk az atomra, és a második világháború végére, Tellerről, Szilárd Leóról és Neumann Jánosról szerencsére sokat tudok Czeizelnek köszönhetően (Muci is szereti, ha úgy mesélek a híres emberekről, mintha emberek lettek volna, nem pedig ikonok), utána a biztonság kedvéért a hidegháborún csak végigrohantam az atomcsend-egyezményig, mint megnyugtató befejezésig (amúgy azért praktikus, ha egy gyereknek két szülője van, a nemüktől függetlenül, mert a nukleáris folyamatokhoz és az atomkatasztrófákhoz Muci apja ért jobban, így ezt rábízhatom), és itt én adtam mattot, mert mindent azért nem hagyhatok. Muci még tűnődött egy darabig, miközben befejezte a teáját, majd a szemembe nézett, és közölte velem, hogy fogadni merne, hogy be tud annyira takarózni a paplanjába, hogy ne tudjam megcsikizni (amúgy nem tudott).

Szóval így mennek a dolgok itt nálunk mostanában.

img_6194

(Juteszembe, az edinburgh-i nyaralásunkról, amiben óhatatlanul is sok Muci van, itt, itt, itt, itt és itt lehet olvasni).

a nyaralás előtti nyaralásról

Az van, hogy Mucinak amúgy is meglehetősen jól alakul a nyara, az apja viszi barlangásznapokra*, íjászkodni meg — ha más nincs — vihar utáni apokalipszisben tocsogni (“kisfiam, gázolj már bele a sárba, hogy vigyelek haza ilyen tisztán?”), én viszem wellness-hétvégére, szocializálódni (mármint aránylag tiszta ruhában és felismerhető arccal szocializálódni, ez az én reszortom kettőnk közül), strandok sokaságára, moziba, múzeumba, külföldre, a nagyanyák és a nagyapja is hasonló fesztivált rendeznek körülötte.

Lényeg az, hogy augusztusban megyünk majd a nagy nyaralásra, de közben Muciból valahogy hatalmas vidéksznob lett, és gyakorlatilag naponta elmondja, hogy mennyire jó neki, hogy erdőkben meg nádasokban mászkálhat, nem pedig pesti gyerek (időnként kijavítom, hogy születése révén lemoshatatlanul budapesti, és felhívom rá a figyelmét, hogy a nagyvárosban is vannak általa kedvelt dolgok, de alapvetően örülök a hozzáállásának, meg annak, hogy hiába van tévénk, és hiába nincs tiltva, gyakorlatilag hetekig nem jut eszébe bekapcsolni).

Szóval egyszer csak bejelentett nekem, hogy úgy érzi, ő képes lenne eléldegélni egy bokorban, és otthont teremteni magának belőle, amit egy kicsit túlzásnak éreztem, és megpróbáltam elriasztani azzal, hogy az kényelmetlen. Utána viszont valamelyik reggel arra sétáltam le az alsó szintre, hogy ott alszik az előszobaszőnyegen egy szál takaróval, mint egy urbánus Maugli, és érdeklődésemre, hogy miért is csinálja ezt, azt felelte, hogy fel akar készülni az élet kényelmetlen dolgaira is (nem mintha ez olyan kényelmetlen lett volna, anya, tette hozzá a miheztartás végett).

Ezekből az apró jelekből úgy éreztem, hogy talán megérett már egy sátrazásra, és szerencsére pont volt egy függőben lévő kertben sátrazós meghívásunk jóbaráti okokból, a Balaton mellett, úgyhogy szégyentelenül éltem vele.

Egyrészt Muci valóban megérett a sátrazásra, kábé úgy viselkedett, mint aki jurtában született (egy puccosabb jurtában, ahol decathlonos sátorlámpát használnak, és van színben a derékalj mintájához passzoló ikeás párna), másrészt aránylag hamar egységfrontba állt össze a két lánnyal, Zizával és Micivel, és egy több napos, tervezett munkafolyamatokra lebontott projekt keretében készítettek egy téglákkal elkerített komplex homokozórendszert leszitált sóderből (sajnos nem fotóztam le).

IMG_6173

Amúgy is nagyon egy húron pendültek a lányokkal, többször kiakadt a cukiságmérőm, amikor Micivel a homokozó feliratairól tárgyaltak**, vagy amikor Zizával félrelöktek a rántanivaló patisszon mellől, és eszelős vihogás közben bepaníroztak egy jókora adagot (én eközben Piszke tanácsára kintről, az ablak elé egy nagyon szép, de ingatag székre felállva fotóztam őket természetes közegükben, mint a National Geographic egy különösen elhivatott munkatársa a bennszülött törzseket), vagy amikor szintén Zizával a közös hobbijukról, a fotózásról beszélgettek, és megmutogatták egymásnak a rengeteg, elsősorban növényekről és festményekről készült ún. naiv stílusú fotójukat (bele fognak jönni, lényeg, hogy szívesen csinálják).

Zizával amúgy is sok bennük a közös, mindketten tényleg nagyon okosak, nagyon érzékenyek, jó esztétikai érzékük van, rengeteget gondolkoznak dolgokon (általában akkor is, amikor a pohár nem kiborításán kellene inkább gondolkozni, de ez ezzel jár), és a végtelenségig el tudnám hallgatni a világ dolgairól folytatott diszkusszióikat azon a korukhoz illő csipogó kis hangjukon (oké, néha nem csipogtak, de olyankor rájuk szóltunk, hogy bármilyen erőteljes nézeteltérés is van köztük az emlősök pontos definícióját illetően, azért halkabban tárgyalják meg).

Ja, szóval voltunk Piszkééknél is, ahol mindig történik valami, megnézhették és meg is etehették szilvával és szénával a hardcore skandináv metálos külsejű rackákat (Muci egy idő után üldözni kezdte a riadozó nyájat, és utólag többször kifejtette nekem, hogy élete nagy bánata marad, hogy nem maradtunk tovább, mert a végén már majdnem kiették a kezéből a kukoricát is***), utána jött a panírozós menet, és délután a gombászás Piszke Zemberével (valószínűleg egy idő után meg lehet unni a nagyon dekoratív gombákat, ezt egyelőre nem sikerült megtapasztalnunk, nem beszélve a nevükről, a Gyapjas Lábú Fülőke**** például egyértelműen csak egy mesehős lehet), és hazafelé egy bevezető szintű előadást is kaptunk a micéliumokról és arról, hogy hogyan irányítja a világot a gombák szó szerint föld alatti bűnszövetkezete*****, továbbá érdekes kísérletekről az invazív növényfajok és bizonyos gombák egymásra eresztésével kapcsolatban (ebben a témában egyelőre sikerült kikerülnöm az utólagos kérdések azonnali megválaszolását a gyermek felé, de úgy érzem, záros határidőn belül kénytelen leszek megnézni pár YouTube-videót).

Ja, és a strand, hát a Balaton az a Balaton, tudom, hogy iszapos meg minden, de imádom, szerencsére Muci is, képeket arról nem csináltam, mert, hogy is mondjam, aránylag vizes, ami nem tesz jót a kamerának, viszont szokás szerint hozta a “jaj de szép, és nézd, most megint másképp szép” formáját.

Lényeg, hogy achievements unlocked (sátorban alvás, rackázás, gombászás), és akkor most ezt kell felülmúlnom az igazi nyaralással.

 

* Naiv anyai kérdés: És lesznek ott gyerekprogramok is?
Apa, döbbenten: Miért vinném a Mucit gyerekprogramokra?
[később, ettől teljesen függetlenül]
Naiv anyai kérdés: És voltak jó gyerekprogramok?
Muci (8 éves) döbbenten: Voltak, de miért mentem volna gyerekprogramokra?

** Megbeszélték, hogy a jövőre való tekintettel fel kéne írni egy téglára, hogy három éven aluliaknak tilos használni a homokozót (mert azok széttúrnák), utána ezt maguktól arra finomították, hogy csak széttúrni tilos három éven aluliaknak (biztosan úgy érezték, hogy azért vannak rendes három év alattiak is), majd megegyeztek abban, hogy az anyukáknak kéne címezni a feliratot, mert a három éven aluliak jellemzően nem tudnak olvasni.

*** Remélem, azért idővel fel tudja ezt dolgozni, mondja erre a cinikus lelkű édesanya.

**** Nem gyapjas amúgy a lába, úgyhogy csak valami belső viccből kaphatta ezt a nevet.

***** Vannak ugye a lassan ölő és a gyorsan ölő fajták, a harmadikig nem jutottunk el, de ez is elég volt ahhoz, hogy gyanakvóvá váljak.