A boldog, békés ünnepekről és a drónokról

Gyorsan megírom még a mucis karácsonyt (bár az már so 2016), mert ez minden előjel ellenére nagyon jól sikerült.

Szóval a december munkailag és időjárásilag az év seggelyuka, mindenki ilyenkor akar nagyon sürgősen mindent, közlekedni lehetetlen, bevásárolni lehetetlen (mivel a vasárnapi nyitvatartás mellett az éjszakai nyitva tartás valahogy elsikkadt, már nem tudok munka után hajnali egykor békés magányban sztepptáncolni andalogni a Tescóban), ennek ellenére már nagyon rég eldöntöttem, hogy Mucinak Szép Karácsonyai Lesznek, mármint nem úgy, hogy idegbetegre hajszolom magam evégett, hanem inkább úgy, hogy meglesznek a kis konszenzuális hagyományaink, és a december a cutting a little slack-ról fog szólni, vagyis nem szólok rá mindenért, amiért akarnék, nem mondom, hogy nem tudok társasozni menni, mert dolgoznom kell, és ráérős, vidám gyerekprogramokat fogunk csinálni, legfeljebb nem alszom.

A nem tervezett karácsonyi hagyományunk az, hogy karácsonyra mindketten minimum sugárban hányunk, de futott még a bárányhimlő, a tüdőgyulladás és az arcüreg, na, ezek idén kimaradtak. Volt viszont opera (igen, szereti), csapatos kirándulások, mozizások, idilli mézeskalács-sütögetés, rengeteg társas, és az apjánál minden apás pénteken gyerekbuli, ami nagyrészt abból állt, hogy üvöltve rohangáltak és (az apja konstruktív közreműködésével) olyan dolgokat csináltak, amiket szerencsére csak utólag tudtam meg (csak annyit mondanék, kötélpálya hat méteres magasságban), de az összes átküldött fotón fülig ér a szája az összes gyereknek.

A szintén az apja által szervezett barlangi karácsonyi koncert után (“az volt a legjobb, hogy seggen csúszdázhattam a kövön”) benéztünk a Daubnerbe is, és most Muci előre kikötötte, hogy ezúttal hátul lesz a kocsiban a Gouda sajtos pogácsás zacskó (általában csak az út végére szokott hátrakerülni, amikor már megunom az adogatást), de átvágtam a gordiuszi csomót azzal, hogy jó, akkor két zacskóba kérjük. Amikor megkérdeztem, hogy és sütiből milyet kér, azt válaszolta, hogy “egy harmadik zacskó pogácsát, ha lehet”.

A biztonság kedvéért egy héttel 24-e előtt lenyomtunk egy teljes sütős-főzős, fadíszítős, ajándékozós karácsonyt Lammal, Zsével és Annalighttal, amivel kapcsolatban Lam azt prognosztizálta, hogy ne félj, kra áradni fog a szeretet, kivéve, amikor megpróbálunk bemenni a konyhába vmiért, de kiparancsolnak minket, és valóban így is lett (mondjuk a végére egy kicsit kidőltek az egymás röhögve rugdosásában, de mi, az ún. felnőttek rendületlenül legóztunk egészen éjszakába hajlóan). Ezzel kapcsolatban megjegyezném még, hogy az ifjabb korosztály nyelvészetileg rendkívül nagy kreativitást tudott tanúsítani, miután letiltottuk a vulgáris szavakat, csak úgy repültek a hörcsög-ök meg a hasonlók.

Az utolsó előtti napon aztán cirkuszba mentek az osztállyal, amiből, mint utólag kiderült, Muci 4-est kapott (tele vagyok kérdésekkel, szerintem nagyon jól tud cirkuszba menni), az első szünnapra (22.) meg síelést terveztem be, de a gyermek már hajnalban azon aggódott, hogy nem lesz idő feldíszíteni a fát (a sok program miatt csak a 24. volt alkalmas arra, hogy az apjánál ünnepeljen, úgyhogy mi 22-23-án tudtuk le a dolgot), tehát, mivel az a szabály, hogy karácsonykor senkinek nem kell olyasmit csinálnia, amit nem akar (kivéve fogmosás, meg ilyenek), lemondtam a sízést, és beszereztük a fát (és közben tényleg csak egy egész rövid ideig dünnyögtem a Mitrász-kultuszról, az ünneplenyúlós keresztényekről és immár a Vadkanapóról is).

Mint kiderült számomra, Muci már annyira nagy, hogy egyedül díszítette fel a fát (és önállóan nyomta be hozzá a karácsonyi playlistet a tabletjén, tényleg hogyszaladazidő), úgyhogy én békében főzhettem, és csak tíz percenként kellett kinéznem a hallunkba, mert megint egy olyan dísz következett, amihez valami emlékünk fűződött (minden évben elmegyünk a karácsonyfadíszgyárba, a Butler’s-be és az utolsó napokon az ikeába is, hogy újabb teljesen felesleges, de nagyon vicces pingvineket, űrruhás hóembereket és csillámporos dinoszauruszokat vegyünk). Ami a díszítést illeti, Muci idén is “a több több” elvet követte, és ragaszkodott ahhoz, hogy az összes díszt feltegye, és hogy amikor a fa már nem látszik ki, akkor dobjunk rá még pár boát, öt égősort és némi angyalhajat, majd a végén megállapította, hogy idén is nekünk van a legszebb fánk a világon (szerencsére csak önmagunkkal szoktunk versenyezni).

Ami a karácsonyi vacsorát (ebédet és reggelit) illeti, Muci kérése az volt, hogy valami normális ételt főzzek, mondjuk sült csirkét sült krumplival, de a biztonság kedvéért előző este előszedtem a lassúfőzőt, ami másnap délelőttig bugyborékoltatta a húslevest, miközben én a csirkékkel meg a krumplikkal küzdöttem. Ez amúgy nagyon jó ötlet volt, mert Mucus aznap délben és este csak húslevest volt hajlandó enni, és kikötötte, hogy az apjához is vinnem kell belőle (vittem), továbbá a 23-i vendégünk is addig célozgatott, amíg nem csomagoltunk neki belőle (bár jobban szeretném, ha a macaronom meg a burgonya gratinem maradna meg másokban a konyhaművészetemből, de úgy tűnik, meg kell elégednem azzal, hogy nagyon jól tudok dolgokat bedobálni egy fazékba).

Ami az ajándékot illeti, Muci általában el szokta mondani, hogy mit szeretne, és valamelyik esti beszélgetésnél most is kibökte, hogy mit kér karácsonyra. Izé, egy testvért. Lehetőleg ikertestvért. De ha nem lehet, akkor egy kisbaba is jó lesz. Ja, és az ő apja legyen a kisbaba apja is.

Mivel nem igazán tudtam, melyik indokkal kezdjem elmagyarázni, hogy ez miért nem túl esélyes, rendeltem neki egy drónt. Örült.

Azt hiszem, mondtam már a karácsonyi hagyományainkat, amik között egészen egyszerűek (elmegyünk a karácsonyfadíszgyárba) és egészen bonyolultak (a díszek elhelyezkedése a fán: a lányosak hátra, dinoszauruszosak alulra, a macskák egy ágra, a madarak a hattyún kívül felülre, stb) is vannak, de azon azért meglepődtem, amikor Muci egyszer csak azzal állt elő, hogy legyen ezentúl hagyomány, miszerint karácsonykor csak fenyőtűvel varrunk. Az ajándékozás napján aztán kiderült, hogy nem csak csinált nekem ajándékot agyagból (!), hanem be is csomagolta (!!), és, mivel nem akart tűt kérni, nehogy megsejtsek valamit, egy fenyőtűvel rávarrt a csomagolásra egy szívecskét a nevemmel (!!!)*. (A nevem természetesen nyolc éve “Anya”, de ez már csak ilyen).

De visszatérve a drónra, eléggé izgultam, mert ez tényleg nem volt megbeszélve (csak Muci leste vágyódva a drónokat mindig), de nagyon-nagyon örült, és a nap nagy részében bent gyakorolt, és csak néha ment neki bárminek is (alapos előtanulmányokat folytattam, és olyat választottam, aminek (1) van rotorvédője, (2) minden alkatrésze cserélhető, illetve vettem hozzá négyes töltőt és összesen 7 akkut a gyáriakkal együtt). Eredetileg az volt a terv, hogy majd az apjánál fog játszani vele, akinél van hét méter belmagasság is (és nem mindig állják el az utat levegőben lógó gyermekek), de tényleg fél óra alatt belejött a szűk térben is. És miután az ajándékozós napon moziba is elmentünk, kifelé jövet odadünnyögte nekem, hogy ez volt élete legjobb karácsonya, és cserébe elmehetünk a Tescóba szaloncukrot venni, sőt, szeretne elmenni szaloncukrot venni**. Ez a másik ajándékom neked, anya, magyarázta komoly képpel (mintha nem tudnám, mennyire utál vásárolni).

Egyébként még csak ezek után következett, hogy az apai nagyanyjánál együtt mentik meg a világot az apjával a tőle kapott Pandemickel, miközben én a szabályokat próbálom kibogarászni, és elég sokat nevetünk, meg a kariaji-wellnessre is csak ezután mentünk el, de azért minden drón és csillámpor*** ellenére a huszonnegyedike reggel volt a legszebb. Akkor már egy hónapja magyaráztam Mucinak, aki folyamatosan a fehér karácsonyért drukkolt, hogy globális felmelegedés, meg nem jósolnak csapadékot, de nézze, milyen szép fehér csipkések a fák a fagytól (szinte minden reggel azok voltak iskolába menet itt vidéken), erre szenteste reggelén felkeltünk, és hó borított mindent. Muci azóta is meg van róla győződve, hogy a drukkolás miatt, én meg nem tudom, mit higgyek, de úgy sejtem, hogy a Télkovács belenyúlt egy kicsit a dolgokba, hogy tökéletes legyen nekünk.

* Itt azért kitérnék egy pillanatra arra, hogy az ajándék (agyagizé, Muci szerint pohár, szerintem váza) iskolai projekt volt, és le is osztályozták, pedig eleve ajándéknak készült. És tökre felidegeltem magam azon, hogy Mucus 4-est kapott rá, egyrészt maga az elv, hogy miért kell azt nekem aláírnom, hogy a tanító néni szerint mennyire szép ajándékot csinált nekem a gyerekem, másrészt oké, objektíven és pusztán esztétikai szempontból nézve valóban kimondhatatlanul ronda lett az összes agyagizé az osztályban, ugyanakkor látszik rajta, hogy milyen lelkesen csinálta, kreatívan mintázta (a hegyezője kupakjával nyomott bele csillagokat), és valószínűleg az életben is sokkal többet fog érni az, hogy feltalálja magát, ha nem talál tűt, mint az, hogy mennyire egyenes tetejű agyagizét tud készíteni. Főleg, ha abból fog élni, hogy túlélős valóságshow-kban szerepel, vagy ha eljön a nukleáris apokalipszis (ismerjük be, mindkettőre sokkal nagyobb esélye van, mint arra, hogy fazekas lesz). És a művészetet a kontextusában illik értékelni, az altamirai barlangrajzokra sem azt mondjuk, hogy “erős hármas”, Gauginről nem is beszélve.

 

** Izé, elfelejtettem időben szaloncukrot venni. Mentségemre szóljon, hogy (1) csak nekem hiányzott, (2) karácsonyi motívumos levestésztát például nem felejtettem el venni.

 

*** Nem beszélve az ötágú ikeás gyertyatartóról ledes gyertyákkal. Elképesztő, hol tart már a tudomány.
Reklámok

arról, hogy a mikulást elcsesztem, de ettől csak jobb lett

Idén azért már előre sejtettem, hogy a december durva lesz munka szempontjából, úgyhogy jóelőre beszereztem, becsomagoltam és személyekre bontva szétszortíroztam a fontosabb ajándékokat. Konkrétan Mikulás előtt.

Ha már Mikulás, megfogadtam, hogy idén nem tolom túl, mármint Muci már elég nagy ahhoz, hogy elkezdjem rávezetni, hogy a Mikulás a jelképes ajándékokról, nagyjából az édességről és a meglepetésről szól (na jó, egy könyv még belefér, de a könyvekkel kapcsolatban az az álláspontom, hogy az ne ünnepi ajándék meg különleges alkalom legyen, hanem az élet természetes velejárója), úgyhogy a vágyott társasjátékot (Carcassone déltengeri akármi) inkább elraktam karácsonyra, és az volt a terv, hogy Mikulásra kap egy könyvet (Stuart Horten talányos trükkjei, az első részét imádta), illetve egy puccos gumicukor-válogatást, amelyben nyolc különféle gumicukor van nyolc elegáns befőttesüvegben (mert már értékeli az ilyesfajta dolgok iróniáját).

Amikor 5-én érte mentem a suliba, Muci azzal fogadott, hogy idén már tényleg nem hisz a Mikulásban (és következetesen “Mikulásnak öltözött illető”-ként emlegette azt az embert, aki ellátogatott az iskolájukba szaloncukrot osztogatni), amit azzal nyugtáztam, hogy jó, akkor idén már tényleg tőlem kapja a mikulásajándékot, mire valamivel később megjegyezte, hogy ő sejti, mit kap tőlem Mikulásra. Mivel én sejtettem, hogy mit sejt, rögtön megragadtam az alkalmat, és elmagyaráztam, hogy Mikulásra nem adunk egymásnak olyan nagy dolgokat, mint egy (8000 forintos) társasjáték, hanem a hagyományok alapján csak édességet meg ilyeneket (és közben azért megfordult a fejemben, hogy milyen izé anya vagyok már, most tökmindegy, hogy mikor adom oda a társast, úgysem az árát nézi, hanem csak örül neki, és amúgy sem szokott kunyerálni soha semmit, és esetleg még suttyomban kicserélhetem a dolgokat). Muci egy picit elgondolkozott, majd egyetértően bólogatott, hogy igen, egy olyan társas biztosan nagyon drága, és sokat kell dolgozni érte, és amúgy is lesz még karácsony, meg ilyenek (most hivatkozhatnék a csodálatos nevelési módszereimre, de nem, ő magától ilyen).

A gyanú akkor hasított belém, amikor otthon bontogatni kezdett, és a gumicukor-válogatást tartalmazó doboz furcsa hangokat adott. Egy pillanattal később hasított belém a rádöbbenés, hogy úristen, a gumicukros doboz kábé pont ugyanakkora volt, mint a társasos, és csak kivettem az egyiket (mint említettem, mindent becsomagoltam előre), hogy betuszkoljam a pár nappal korábban egy selmecbányai Billában vásárolt exkluzív, nagyméretű mikulászacskóba (amit egyébként megérte beszerezni, mert a célszemély nagyon értékelte). Hogy rövidre fogjam, Muci mégis megkapta a társast Mikulásra (és jó volt ez így, azóta vérre menő csatákat folytattunk a banánokért és a halakért), és annyira örült, hogy rögtön rohant két kört a lakásban. A gumicukrok meg kibírják karácsonyig, úgysem a társas lett volna a fő ajándék.

(Az már csak a hab a tortán, hogy másnap reggel feljött hozzám, és nagyon gyanakvó, már-már oknyomozó-riportri hangon megkérdezte, hogy tettem-e én bárhová csokimikulást a lakásban (nem szoktam csokimikulásokat venni, mert nem hiszek bennük általában nem jó vagy nem elég izgalmas csokiból vannak, és akkor már szívesebben adok valami finom édességet). Mondtam neki, hogy nem, mire elkezdte magyarázni, hogy csak mert talált egy csokimikulást a konyha egyik polcán (amúgy soha nem vesz észre semmit), és arra gyanakszik, hogy azt talán az igazi Mikulás hagyhatta ott, hogy én is kapjak valamit. Eközben már kezdett derengeni, hogy tényleg vettem valakinek egy After Eight mikulást, csak utána találtam neki valami jobban passzoló csokit, ezért csak kipakoltam valahova, viszont nem tudtam ellenállni a késztetésnek, hogy ne froclizzam egy kicsit Mucit, és csak annyit válaszoltam, hogy úgy tudtam, szerinte a Mikulás nem létezik. Mucus erre végigmért azzal a jellegzetes végigmérős tekintetével, és közölte velem, hogy “de lehet, hogy létezik, Anya, csak nem abban a formában, ahogy mi gondoljuk”, majd színpadiasan kisétált.

És igen, az előző este után kénytelen voltam egyetérteni vele abban, hogy lehet, hogy létezik, csak nem abban a formában, ahogy mi gondoljuk.)

Az epigenetikáról

Van ez a dolog Mucival, amit mások úgy fogalmaztak meg már egészen kiskorában (konkrétan csecsemőkorában is), hogy néha olyan, mintha egy felnőtt nézne ki vagy beszélne belőle, és amitől bennem folyamatosan jelen van az az érzés, hogy nem az enyém, csak rám van bízva; mármint persze, hogy az enyém, letagadhatatlanul ott vagyok benne, a szemében, a szavaiban, a szórakozottságában, a humorában, és mérhetetlenül imádom, de olyan értelemben nem az enyém, hogy nem a tulajdonom, nem próbálhatom meg a saját képemre és hasonlatosságomra formálni (vagy az ideáljaiméra), nem avatkozhatok bele abba, hogy ő milyen, annyit tehetek (és kell is tennem), hogy mindent megmutatok és elmagyarázok neki a világon, amit csak tudok, lehetőségeket adok neki, és ő majd eldönti, hogy melyik lehetőségekkel akar élni (továbbá rászólok, ha mások hajába szórja a homokot, mert a lehetőségeknek és az önkiteljesítésnek is vannak azért határai).

img_6495

Cserébe kaptam egy pontosan olyan gyereket, amilyet akartam. Annyira hasonlít Calvinre a Calvin & Hobbesból, hogy attól muszáj hinnem az epigenetikában (rengeteg C&H-t olvastam a születése előtt); mindenből kalandot csinál, mindenre felmászik (teljesen normális jelenet, hogy amikor reggel kitámolygok az emeleti erkélyemre a hálószobámból a szüleimnél, Muci derűsen rám köszön az erkély előtti fáról, amin kicsit magasabban üldögél az erkély szintjénél (amitől természetesen kapok egy apróbb szívrohamot, és megígértetem vele, hogy nem fog leesni)), folyamatosan terveket és tervrajzokat gyárt, titkos kuckói vannak a nádasban, a karácsonyfát (élettelenül talált) szarvasbogár-tetemekkel díszíti, mert azok olyan szépek, és a zsebei mindig tele vannak olyan kincsekkel, amilyenekkel a kisfiúk zsebei általában tele szoktak lenni. Ja, és van egy Susie-ja is, ma is szólt a tanító nénije, hogy lányokat csépel, amitől egy pillanatra lesápadtam, mert nem szokott másokat bántani, de utána mondta, hogy a Susie Derkinst (nevezzük így), mire azért kiszakadt belőlem egy megkönnyebbült “ja, csak…”, mielőtt végigmantráztam a kötelező “lányokatnembántunk-amúgyfiúkatsem-próbáljatokmegjólkijönni” hegyibeszédemet. Mentségemre szóljon, hogy ezek ketten folyamatos és kölcsönös pszichológiai és fizikai hadviselést folytatnak egymással, a Genfi egyezmény teljes semmibevételével, ugyanakkor minden komolyabb csata után teljes egyetértésben építenek bunkit a bokrokból.

c_and_h_snowball_3_edit

Mondjuk ezeket a dolgokat néha nehéz megmagyarázni, meg azt is, amikor például vendégünk van, és amikor reggel megkérdezem Mucit, hogy hogy telt az éjszaka, részletesen elmeséli, hogy beszökött Budapestre, és megmutatja a fényképezőgépén, hogy milyen dolgokat nézett meg (van ez a játékunk, amit mindketten tök szórakoztatónak találunk, hogy neki éjszaka egy titkos élete van), és arra sem nagyon tudok mit mondani, amikor a tanító nénije kicsit zavartan megjegyzi, hogy Muci az órán, izé, pofákat vágott, nem feltétlenül sértőeket, de azért mégis csak, és nevetett is, mert nehéz lenne elmagyarázni, hogy mi otthon rendszeresen pofákat vágunk, mert az unalmas vagy kellemetlen feladatokat sokkal viccesebbé teszi, ha az ember úgy tesz közben, mintha egy rajzfilmállatka lenne.

Másrészt a salingeri olvasmányaimra is nagyon hasonlít, egyrészt Teddy McArdle-ra a Teddy című novellából, másrészt meg Kaóra abból a zen koanból a Magasabbra a tetőt, ácsok elején, amit Seymour mesél Frannynak, és amiben Kaót küldik el megtalálni az igazi táltost. Kao visszatér, és azt mondja, hogy egy pej kancáról van szó, de kiderül, hogy egy fekete mén az (ugyanarról a lóról beszélünk), amivel kiérdemli a buddhista bölcsek elismerését, amiért ennyire csak a belső dolgokra figyel.

Mucinak eddig ugyan nem sikerült kivívnia az általános iskolai tanító nénik osztatlan elismerését, amikor a zöld ceruzája helyett az énekfüzetét vitte be órára, mert a belső dolgokkal volt elfoglalva, de ők szerintem kevésbé járatosak a buddhista tanokban, viszont nekem mindig megmelegszik a szívem, amikor megkérdezem, hogy valamelyik osztálytársa milyen, és soha nem azt mondja, hogy barna hajú és zöld szemű (sőt, az ezirányú kérdéseimre rendre azt válaszolja, hogy honnan tudja, nem nézte meg), hanem hogy “pont olyan belülről, mint amikor farsangkor hercegnőnek öltözött, az olyan volt, mintha önmagának öltözött volna”, vagy hogy “mindig úgy nevet, mintha nem ő nevetne, csak mások nevetése verődne vissza róla”. És akkor is mindig elgondolkozik egy kicsit, amikor egy egyszerű, egység sugarú másodikos anyuka módjára rákérdezek, hogy valaki a barátja-e, mert ez nem annyira egyszerű viszonyulás, mint amilyennek én beállítom, és olyanokat válaszol, miközben próbál nagyon egzaktul fogalmazni, hogy “pontosan úgy vagyok vele, ahogy az első osztály első napjától fogva, hogy néha barátok vagyunk, néha nem, de azt biztosan tudjuk, hogy mindig ott leszünk egymásnak”. Vagy battyogunk lefelé a lépcsőn, és megkérdezi, hogy nekem nem volt-e furcsa, amikor egy osztálytársa anyukája neveletlennek nevezte a saját gyerekét, mert úgy mondta, mintha a gyerekét akarná megszégyeníteni, de ezzel igazából önmagát szégyenítette meg, mert ő nem nevelte meg. Mindezt egy nyolc éves, extrém cuki rajzfilmállatka csipogó hangján, és egy sokat látott öregember tekintetével.

Erre, az emberekre való ráérzésre, vagy minek nevezzem, amúgy is nagyon ki van hegyezve. Nemrég besétált a konyhába, miközben mosogattam, és megkérdezte, hogy ha lehetne három kívánságom, akkor mit kívánnék, amiből rögtön tudtam, hogy ő szeretné elmondani, úgyhogy csak rávágtam valami olyasmit, hogy azt, hogy valaki elmosogasson helyettem, és te mit?. De van Mucinál ez a dolog is, amit a tavalyi évvégi bizonyítványában úgy fogalmaztak, hogy “nagyon becsületes a játékokban”, szóval ebben nem ismer tréfát. Ha rajtakap, hogy úgy csalok, hogy ő nyerjen (ritkán fordul elő, de esendő vagyok), akkor vagy nem hajlandó tovább játszani, vagy, amikor azt hiszi, hogy nem látom, eltökélt faarccal visszarakosgatja az általa leütött bábujaimat a sakktáblára, és nem csak a játékokban ilyen, hanem például abban is, hogy nem fogja csak ő rám zúdítani a kívánságait, csak akkor, ha előtte én is rendesen elmondom a sajátjaimat. Úgyhogy elmondtam.

Mint kiderült, Muci egyrészt egy szigeten szeretne élni, ami a kertünkben van, egy termodinamikailag alaposan megtervezett kupola alatt, és a szigeten szurikáták is legyenek, másrészt viszont egy olyan gépet szeretne, ami azt képes megcsinálni, hogy ha “A” személy és “B” személy is beleegyezik (!), akkor “A” személy átélheti “B” személy egy napját belső szemlélőként, vagyis Muci kábé feltalálta az empátiagépet. (Amikor a harmadik kívánságáról kérdeztem, azt válaszolta unott hangon, hogy “jaj, anya, tudod, a szokásos izék, hogy mindketten éljünk örökké, és mindig legyünk egészségesek”). De a múltkor is, amikor arról beszélgettünk, hogy kicsit elnyűttek a tanító nénik idegei, és azt mondtam, hogy “de képzeld csak bele magad…”, akkor azonnal a szavamba vágott, hogy “már beleképzeltem magam XY néni helyébe, anya, és szerintem az a baj, hogy nem lehet velünk bírni ekkora mennyiségben, mert amikor valaki abbahagyja a rosszalkodást, valaki más elkezdi”, és ilyenkor tényleg nem tudok egyféleképpen reagálni, mert egyrészt ellágyulok attól, hogy empatikus, másrészt kicsit borzong a hátam attól, hogy hogy a fenébe lett ilyen, harmadrészt muszáj kicsit röhögnöm, amikor ezt egy nyolc éves rajzfilmállatka minden komolyságával előadja, majd hozzáteszi, hogy de ez valahogy mégsem akadályozta meg őt abban, hogy megrágcsálja a házi feladata szegélyét.

De az is nagyon jó, amikor a szokásos téli iskola utáni programunkat csináljuk, hogy leülünk Carcassone-ozni, vagy sakkozni, vagy valami más logikai játékhoz, és közben beszélgetünk (kötelező elem az általam elkészített forró csoki vagy tea, a skót hangásat most végeztük ki, és áttértünk az izlandi biodinnyésre). Mondjuk a tegnapi menet különösen durva volt, mert Muci azt szerette volna megtudni, hogy mit írjon a titkos naplójára, ha azt szeretné, hogy tényleg senki ne olvassa el, ezért rákérdezett, hogy mit írnak az atombombák indítókódját tartalmazó aktákra. Odáig nem jutottunk el, hogy (a) az igazán titkos dolgokra valami semleges és unalmas címet kell írni, (b) itthon csak én olvashatnám el, engem meg elég, ha megkér, hogy ne olvassam (tényleg), mert erről eszébe jutott az a kérdés, hogy hány atomnagyhatalom van a világon (az apja erről szerencsére már jóval a születése előtt felvilágosított elég részletesen), utána az, hogy miért is lett atombomba egyáltalán, és emiatt el kellett kezdenem az egész második világháborút Hitlertől indítva (“mi az a populista retorika, anya?”), a koncentrációs táborokon át (amihez el kellett magyaráznom, hogy mit jelent a zsidóság genetikai, eszmei és vallási szempontból, a cigányság kapcsán azt, hogy bár senki nem születik “rosszabbnak” másoknál, milyen rossz hatással lehet emberekre a kirekesztettség, a szegénység és az elkeseredés, továbbá a “de miért sötétebb a bőrük, anya?” kérdés mentén elkanyarodtunk egészen az indiaiak és az indiánok közötti különbség felé, majd, ha már lúd, beszéltünk a melegekről is, és Muci némi gondolkodás után arra jutott, hogy neki igazából nem számít a nemünk, szóval nem lenne baja azzal, ha két anyukája vagy két apukája lenne, ugyanígy szeretne minket, utána adott egy mattot).

Szóval itt visszatértünk az atomra, és a második világháború végére, Tellerről, Szilárd Leóról és Neumann Jánosról szerencsére sokat tudok Czeizelnek köszönhetően (Muci is szereti, ha úgy mesélek a híres emberekről, mintha emberek lettek volna, nem pedig ikonok), utána a biztonság kedvéért a hidegháborún csak végigrohantam az atomcsend-egyezményig, mint megnyugtató befejezésig (amúgy azért praktikus, ha egy gyereknek két szülője van, a nemüktől függetlenül, mert a nukleáris folyamatokhoz és az atomkatasztrófákhoz Muci apja ért jobban, így ezt rábízhatom), és itt én adtam mattot, mert mindent azért nem hagyhatok. Muci még tűnődött egy darabig, miközben befejezte a teáját, majd a szemembe nézett, és közölte velem, hogy fogadni merne, hogy be tud annyira takarózni a paplanjába, hogy ne tudjam megcsikizni (amúgy nem tudott).

Szóval így mennek a dolgok itt nálunk mostanában.

img_6194

(Juteszembe, az edinburgh-i nyaralásunkról, amiben óhatatlanul is sok Muci van, itt, itt, itt, itt és itt lehet olvasni).

a nyaralás előtti nyaralásról

Az van, hogy Mucinak amúgy is meglehetősen jól alakul a nyara, az apja viszi barlangásznapokra*, íjászkodni meg — ha más nincs — vihar utáni apokalipszisben tocsogni (“kisfiam, gázolj már bele a sárba, hogy vigyelek haza ilyen tisztán?”), én viszem wellness-hétvégére, szocializálódni (mármint aránylag tiszta ruhában és felismerhető arccal szocializálódni, ez az én reszortom kettőnk közül), strandok sokaságára, moziba, múzeumba, külföldre, a nagyanyák és a nagyapja is hasonló fesztivált rendeznek körülötte.

Lényeg az, hogy augusztusban megyünk majd a nagy nyaralásra, de közben Muciból valahogy hatalmas vidéksznob lett, és gyakorlatilag naponta elmondja, hogy mennyire jó neki, hogy erdőkben meg nádasokban mászkálhat, nem pedig pesti gyerek (időnként kijavítom, hogy születése révén lemoshatatlanul budapesti, és felhívom rá a figyelmét, hogy a nagyvárosban is vannak általa kedvelt dolgok, de alapvetően örülök a hozzáállásának, meg annak, hogy hiába van tévénk, és hiába nincs tiltva, gyakorlatilag hetekig nem jut eszébe bekapcsolni).

Szóval egyszer csak bejelentett nekem, hogy úgy érzi, ő képes lenne eléldegélni egy bokorban, és otthont teremteni magának belőle, amit egy kicsit túlzásnak éreztem, és megpróbáltam elriasztani azzal, hogy az kényelmetlen. Utána viszont valamelyik reggel arra sétáltam le az alsó szintre, hogy ott alszik az előszobaszőnyegen egy szál takaróval, mint egy urbánus Maugli, és érdeklődésemre, hogy miért is csinálja ezt, azt felelte, hogy fel akar készülni az élet kényelmetlen dolgaira is (nem mintha ez olyan kényelmetlen lett volna, anya, tette hozzá a miheztartás végett).

Ezekből az apró jelekből úgy éreztem, hogy talán megérett már egy sátrazásra, és szerencsére pont volt egy függőben lévő kertben sátrazós meghívásunk jóbaráti okokból, a Balaton mellett, úgyhogy szégyentelenül éltem vele.

Egyrészt Muci valóban megérett a sátrazásra, kábé úgy viselkedett, mint aki jurtában született (egy puccosabb jurtában, ahol decathlonos sátorlámpát használnak, és van színben a derékalj mintájához passzoló ikeás párna), másrészt aránylag hamar egységfrontba állt össze a két lánnyal, Zizával és Micivel, és egy több napos, tervezett munkafolyamatokra lebontott projekt keretében készítettek egy téglákkal elkerített komplex homokozórendszert leszitált sóderből (sajnos nem fotóztam le).

IMG_6173

Amúgy is nagyon egy húron pendültek a lányokkal, többször kiakadt a cukiságmérőm, amikor Micivel a homokozó feliratairól tárgyaltak**, vagy amikor Zizával félrelöktek a rántanivaló patisszon mellől, és eszelős vihogás közben bepaníroztak egy jókora adagot (én eközben Piszke tanácsára kintről, az ablak elé egy nagyon szép, de ingatag székre felállva fotóztam őket természetes közegükben, mint a National Geographic egy különösen elhivatott munkatársa a bennszülött törzseket), vagy amikor szintén Zizával a közös hobbijukról, a fotózásról beszélgettek, és megmutogatták egymásnak a rengeteg, elsősorban növényekről és festményekről készült ún. naiv stílusú fotójukat (bele fognak jönni, lényeg, hogy szívesen csinálják).

Zizával amúgy is sok bennük a közös, mindketten tényleg nagyon okosak, nagyon érzékenyek, jó esztétikai érzékük van, rengeteget gondolkoznak dolgokon (általában akkor is, amikor a pohár nem kiborításán kellene inkább gondolkozni, de ez ezzel jár), és a végtelenségig el tudnám hallgatni a világ dolgairól folytatott diszkusszióikat azon a korukhoz illő csipogó kis hangjukon (oké, néha nem csipogtak, de olyankor rájuk szóltunk, hogy bármilyen erőteljes nézeteltérés is van köztük az emlősök pontos definícióját illetően, azért halkabban tárgyalják meg).

Ja, szóval voltunk Piszkééknél is, ahol mindig történik valami, megnézhették és meg is etehették szilvával és szénával a hardcore skandináv metálos külsejű rackákat (Muci egy idő után üldözni kezdte a riadozó nyájat, és utólag többször kifejtette nekem, hogy élete nagy bánata marad, hogy nem maradtunk tovább, mert a végén már majdnem kiették a kezéből a kukoricát is***), utána jött a panírozós menet, és délután a gombászás Piszke Zemberével (valószínűleg egy idő után meg lehet unni a nagyon dekoratív gombákat, ezt egyelőre nem sikerült megtapasztalnunk, nem beszélve a nevükről, a Gyapjas Lábú Fülőke**** például egyértelműen csak egy mesehős lehet), és hazafelé egy bevezető szintű előadást is kaptunk a micéliumokról és arról, hogy hogyan irányítja a világot a gombák szó szerint föld alatti bűnszövetkezete*****, továbbá érdekes kísérletekről az invazív növényfajok és bizonyos gombák egymásra eresztésével kapcsolatban (ebben a témában egyelőre sikerült kikerülnöm az utólagos kérdések azonnali megválaszolását a gyermek felé, de úgy érzem, záros határidőn belül kénytelen leszek megnézni pár YouTube-videót).

Ja, és a strand, hát a Balaton az a Balaton, tudom, hogy iszapos meg minden, de imádom, szerencsére Muci is, képeket arról nem csináltam, mert, hogy is mondjam, aránylag vizes, ami nem tesz jót a kamerának, viszont szokás szerint hozta a “jaj de szép, és nézd, most megint másképp szép” formáját.

Lényeg, hogy achievements unlocked (sátorban alvás, rackázás, gombászás), és akkor most ezt kell felülmúlnom az igazi nyaralással.

 

* Naiv anyai kérdés: És lesznek ott gyerekprogramok is?
Apa, döbbenten: Miért vinném a Mucit gyerekprogramokra?
[később, ettől teljesen függetlenül]
Naiv anyai kérdés: És voltak jó gyerekprogramok?
Muci (8 éves) döbbenten: Voltak, de miért mentem volna gyerekprogramokra?

** Megbeszélték, hogy a jövőre való tekintettel fel kéne írni egy téglára, hogy három éven aluliaknak tilos használni a homokozót (mert azok széttúrnák), utána ezt maguktól arra finomították, hogy csak széttúrni tilos három éven aluliaknak (biztosan úgy érezték, hogy azért vannak rendes három év alattiak is), majd megegyeztek abban, hogy az anyukáknak kéne címezni a feliratot, mert a három éven aluliak jellemzően nem tudnak olvasni.

*** Remélem, azért idővel fel tudja ezt dolgozni, mondja erre a cinikus lelkű édesanya.

**** Nem gyapjas amúgy a lába, úgyhogy csak valami belső viccből kaphatta ezt a nevet.

***** Vannak ugye a lassan ölő és a gyorsan ölő fajták, a harmadikig nem jutottunk el, de ez is elég volt ahhoz, hogy gyanakvóvá váljak.

A genetikáról

Van egyrészt az, hogy Muci külsőre tökéletes keveréke az apjának meg nekem (aki vele látja, az azt mondja, kiköpött apja, aki meg velem, aszerint nem is tagadhatnám le), de vannak olyan hasonlóságok is, amelyek nagy valószínűséggel nem a nevelésen múlnak, viszont nem hinném, hogy lokalizálták volna már a hozzájuk tartozó géneket.

Volt például az a félelem, hogy mi lesz, ha Muci nem szeret majd olvasni. Úgy értem, van, aki attól tart, hogy a gyereke majd meleg lesz, vagy mittudomén, nem lesz érzéke a családi üzlethez, esetleg nem szeret majd focizni. Nekem meg kifejezetten fel kellett arra készülnöm, hogy mi lesz, ha Muci nem olvas, mert igaz, hogy a nemolvasók is lehetnek rendes emberek, és vannak nem olvasó barátaim, de úgy éreztem, ezen azért nehezen tudnék túllépni (kerülni kéne a témát az ismeretségi körben, meg kellene tanulnom, hogyan és miről lehet a nemolvasókkal beszélgetni, stb).

Utána Muci ovi alatt először is titokban megtanult olvasni (ugyanúgy, ahogy én annak idején, vagyis időnként rákérdezett néhány betűre, majd egyszer csak bejelentette, hogy ő tud olvasni). Ekkor már éreztem valahol, hogy jó irányban haladnak a dolgok, de csak nem sokkal a nyári szünet kezdete után kezdtem megnyugodni, amikor az én fiam teljesen magától és lelkesen kiolvasott egy igazi könyvet (regény, folyamatos cselekménnyel), és a végső bizonyosságot a tegnapelőtti nap hozta el, amikor ebédelni hívtam, de ő azt mondta, hogy majd megyek, csak ezt a fejezetet még befejezem, mert most nem tudom abbahagyni. A fejezetből ugyan három lett, de anya még nem örült ennyire kihűlt ebédnek (és ismerjük be, hogy a Brumi, mint detektív-et valóban nem lehet csak úgy a közepén letenni. Amúgy a sietve előkotort, nagyszülőkig visszanyúló saját Brumi-sorozatomból ez tetszett neki legjobban, remélem, ez azt jelenti, hogy Raymond Chandlernek is nagy rajongója lesz).

Vannak mondjuk kevésbé pozitív, de meghökkentő örökségek is, például nekem gyerekkoromban volt egy olyan bajom (néha még most is visszatér), amit zsibbadásnak hívtam, noha nem olyan, hanem egyfajta enyhe, de elalvás közben elviselhetetlennek tűnő lábfájdalom és mozgatási kényszer (amíg mozog, nem érződik), amit csak felnőttkoromban diagnosztizált a nagyvilág, és most Restless Leg Syndrome*-nak hívják (nyugtalan láb szindróma, amit szerintem a mozgószabály értelmében nyugtalanláb-szindrómának kéne írni, de az orvostársadalom felmentést kapott az MHSZ alól), állítólag idegrendszeri probléma. Szóval egyáltalán nem voltam meglepve, amikor Muci egyik éjjel azzal ébresztett sírva, hogy zsibbad a lába (pont olyan érzés, amilyen ennek a szónak a hangulata), hanem elmondtam neki, hogy mi ez, és mitől lesz jobb, de eléggé meglepődtem, hogy ő is ezt a szót használja rá.

De ott van az is, hogy nagyon élénken és filmszerűen álmodik, és nagyon fontosak neki az álmai, mindig elmeséli őket, és így derült ki, hogy a gyerekkori rossz álmaimat is örökölte (volt egy sematikus “rosszálmom”, hogy egy szörnyeteg (kísértet, sárkány, vadállat) kerget, és amikor már nem bírok tovább menekülni, és szembefordulok vele, akkor valahogy összebarátkozunk). Ilyenkor mindig sajnálom egy kicsit, hogy nem lett egypetéjű iker, és nem végezhetek rajta a legalitás határán táncoló ikerkísérleteket nature vs. nurture témakörben.

Ja, és akkor hadd tegyek még némi utalást az értelmetlen korlátozásokhoz való hozzállására (ami nekem a legnagyobb megengedett sebesség, az neki a medve):

IMG_5286

 

* Érdekes tény, hogy időnként angol anyanyelvű páciensek is “zsibbadás”-nak nevezik, bár tényleg nem olyan, a legtalálóbb hasonlat, amit olvastam rá, az volt, hogy “olyan, mint egy ellenállhatatlan kényszer az ásításra, csak a lábban”.

A vizuális kultúráról

Volt ugye az a dolog, hogy Muci rajzból “csak” jó lett (ilyenkor mindig rászólok, hogy az nem “csak”, hanem a jó azt jelenti, hogy ), amivel különösebb bajom nem is volt, mert az iskolai értékelések nem csak arról szólnak, hogy milyen képességei vannak a gyereknek valamilyen téren, hanem arról is, hogy ezeket a képességeket mennyire lelkesen és szívesen alkalmazza az adott követelményeknek megfelelően, és amennyiben az a követelmény, hogy “rajzolj őszi tájat”, vagy “rizsszemekből ragassz ki kacsát”, akkor Muci valóban hajlik arra, hogy, khm, a képességeinek és erőforrásainak csak a legelengedhetetlenebb minimumát fektesse bele a feladatba.

Ugyanakkor paradox módon szerintem neki pont a vizualitás meg a művészetértés az egyik erőssége, már a maga nyolcéves szintjén, amivel nem azt akarom mondani, hogy korának kiemelkedő művésze (noha anyai szemmel az), hanem csak annyit, hogy nagyon fontosak neki a színek, a szép dolgok, a kedvenc programjai közé tartozik a múzeumozás, az utazás számára kifejezetten a városnézésről szól, és imád rajzolni. Otthon.

Az első egy anyáknapi izé (ezt nem hagyhattam ki), a második a titkos naplójának, amiben a számára fontos dolgokat rögzíti, az egyik bejegyzése (az a+olotl David Attenborough fotójának hű másolata), a harmadik a rá legjellemzőbb nonfiguratív sítlusirányzat “tüskés dolog tüskés keretben” korszakából származik (ilyenből legalább harminc megőrződött az utókornak mindenféle színekben). A nonfiguratív dolgok állítólag nagyon sokat segítenek abban, hogy gondolkozni tudjon (rengeteget gondolkozik, amit támogatok is, kivéve, ha cipőfelvétel helyett csinálja), és mostanában áttért a mandalákra, amit az apjától tanult háromszöges motívummal ötvöz.

Emellett imádja előre lerajzolni a terveit és a dolgok térképeit, meg ha véletlenül szem előtt hagyom az alkoholos filceimet, akkor azonnal rittyent valami ehhez hasonlót (a fekete-fehér ábra a kaméleonok örök körfogását ábrázolja):

De azt imádom benne a legjobban, hogy a legváratlanabb pillanatokban is képes megtorpanni, és felhívni a figyelmemet valami szépre, a múltkor például a konyhában ácsorgott földbe gyökerezett lábbal, és amikor megkérdezte, hogy mi van, azt felelte, hogy “látod, ahogy kiszalad a csempecsík az alsó és a felső konyhaszekrények közül az üres falra, anya? Ez annyira… geometrikus!”, vagy amikor számolni kezdi a zöldeket egy mezőn (szerencsénk, hogy a színtévesztés az X-kromoszómával öröklődik).

Az utóbbi fél évben amúgy a fotózásra is nagyon rászokott, a dokumentálástól kezdve (“lefényképeztem, milyen a bokorban lenni”) az építészeti remekeken át egészen a természetfotózásig (“ez egy videó, anya, arról, hogyan eteti a fecske a kisfecskéket, és én hogyan suttogom közben a fecskés verset”), úgyhogy születésnapjára fényképezőgépet kapott (mert lelkes), ütés-, por- és vízállót (mert nyolc éves). Ahogy a születésnapján összefoglalta, ez volt élete legjobb ajándéka holtversenyben a tavalyi tablettel, és ezek közül bármelyik egy nappal ér fel Cesky Krumlovban.

Na és ami a lényeg, CK is azért tetszett neki, mert “én még ilyen szépet nem láttam, anya”, semmi nyafogás nem volt, hogy játszóterezzünk, vagy ilyesmi, hanem tátott szájjal bámulta az épületeket meg a mindent, amikor éppen nem ezt csinálta:

És a mai napig megszólal néha váratlanul, hogy emlékszem-e, milyen szép volt az a sikátor Krumlovban, meg emlékszem-e, mennyire gyönyörű volt a hóesés (a három nap alatt három évszakot átéltünk, az elsőn őszi eső, a másodikon pólós napsütés, a harmadik reggelre meg minden havas volt, mint egy népmesében).

Ja, és ha már ott voltunk, természetesen kapott egy 72-es Koh-i-noort, amit azóta is rendszeresen használ és nagy becsben tart. Amennyiben valamiért összekeveredik a sorrendjük a dobozban (nem sötét-világos szerint, hanem színátmenetesen tartja a nyájat), akkor van egy kis feszültség a családban, amíg helyre nem áll a rend.

IMG_5403.jpg

Mindenesetre már amúgy is terveztem, hogy ideje megmutatnom neki a nagyvilágot most, hogy már tudja értékelni, úgyhogy tájékoztattam, hogy igen, Krumlov nagyon szép, de képzelje el, hogy ennél még szebb helyek is vannak a földön, amit először szkeptikusan fogadott, majd másnap bejelentette, hogy tizennyolc éves kora előtt el akar jutni Európa összes országába, hogy legyen összehasonlítási alapja. Ezt a vágyát természetesen abszolút támogatom, pillanatnyilag hatnál tartunk (színezzük a vaktérképet), kíváncsi leszek a dobogóra.

Na szóval, ezzel csak annyit akarok mondani, hogy teljesen függetlenül attól, hogy milyen jegyei lesznek rajzból a jövőben, ha esetleg elismert művésszé fajulna felnőttkorában, akkor én szóltam.

amelyben kedves és engedékeny vagyok

Mucival kis különbséggel kaptuk meg a bizonyítványunkat, én tőle, ő az iskolától, és csak egyikünk érezte szükségét annak, hogy ennek örömére felálljon egy székre (én amúgy is nőttem tőle vagy tíz centit).

IMG_6003

Év elején az volt a legnagyobb félelmem, hogy nem lesznek barátai, túlságosan meg akar majd felelni és nem lesz elég önbizalma, nem tud felzárkózni sakkból (semennyire nem tudott sakkozni, és sakk-logika tagozatba került), és egyáltalán, utálni fogja az iskolát.

Ami a barátokat illeti, egy hónappal az iskolakezdés után megkapta az első beírást, hogy az órán való pontos megjelenés helyett a vécén múlatja az időt, és amikor rákérdeztem, hogy mit keresett ott, teljes természetességgel rávágta, hogy bulizott a bandájával (mindezt képzeljük el csipogó rajzfilmállatka-hangon), úgyhogy természetesen leesett egy nagy kő a szívemről elbeszélgettem vele az úriemberek és a pontosság viszonyáról. Az üzenő füzete amúgy önmagában is egy tanulmány, bizarr, komolyabb kifejtést igénylő ún. beírások és dicséretek váltakoznak benne, a Tiltott Zónában való rohangálástól egészen az igazgatói dicséretig, szerintem mindenképpen megőrzöm az utókornak.

A túlzásba vitt megfelelési kényszerről annyit, hogy amikor évzáró után köszönetet rebegtem a tanító nénijének a türelméért (ezt azok után, hogy év vége felé a beírások leegyszerűsödtek arra, hogy “Rossz voltam”, és “Majd ő elmagyarázza”, mindenképpen indokoltnak éreztem), akkor az általánosságban kiválónak minősített tanulmányi eredménye ellenére a tanító néni csüggedten csak annyit mondott, hogy mindenképpen írassam be sportra, mert le kéne vezetni az energiáit. Amikor bátortalanul ellenvetettem, hogy de három szakkörre jár, az apjával huszonöt kilométereket kirándulnak, velem meg falat mászik, akkor határozottan leszögezte, hogy ez neki kevés.

Amúgy tényleg van benne (Muciban) egy nagyon erős szabálykövetés, amit egyrészt a szabályok végletesen szó szerinti értelmezésével rugalmasít, másrészt azzal a liberális megközelítéssel, hogy amiről nem mondták, hogy tilos, azt szabad. Szintén év elején történt, hogy egy itt meg nem nevezett fiktív gyermek a fiktív “bandájával”, hogy is mondjam, egy megfelelő méretű felületen lebontotta az iskola kerítését, kibújt rajta, és büszkén megállt mellette (a végső terv az volt, hogy az iskola kapuján át térnek vissza az objektumba, de ezt a felsőbb hatalmak megakadályozták). Amikor a fiktív anyukája megkérdezte, hogy mégis miért csinálta ezt, a fiktív gyermek azt felelte, hogy “azért, mert a tanító néni azt mondta, hogy nem lehet kimenni az udvarból, de én kitaláltam, hogyan lehetne mégis”. Miután tisztázták a magyar nyelvnek azt a finomságát, hogy a “nem lehet” bizonyos helyzetekben azt jelenti, hogy “nem szabad”, ehhez hasonló félreértések nem fordultak elő.

(Azt viszont sajnos elfelejtették tisztázni a felsőbb hatalmak, hogy amatőr hidromechanikai kísérletekkel (a piszoár bizonyos szempontból egy közlekedőedény) ne szabadna vagy ne lehetne elárasztani a fiúmosdót.)

Sakkból ő lett az első háromcsokis az osztályból, jelenleg hat csokis szintű játékos (sakkórán először egy páronkénti előselejtező van, utána a sakktanár szimultán játszik a győztesekkel, és akinek tizenöt lépés alatt nem ad mattot, az további pár lépésenként kap egy kocka csokit). Amúgy a sakk meg a logika a kedvenc tárgya, és egyelőre úgy csajozik, hogy “lehet, hogy megmutatom neked a logikakönyvemet”.

Az iskolát meg szerencsére annyira szereti, hogy télen, az egyetlen betegsége alkalmával komoly balhé volt, először elhatározta, hogy még hétvégén meggyógyul (szombaton döntötte le a láz), utána teljesen kétségbeesett, hogy nem engedem iskolába (felkelni se nagyon tudott az ágyból, valami durva vírus volt), de csak akkor akadtam ki igazán, amikor megpróbálta manipulálni a hőmérőt, hogy ne tűnjön lázasnak.

A bizonyítványával kapcsolatban már a születésénél megfogadtam, hogy minden perfekcionizmusom ellenére soha nem fogom cseszegetni érte*, amíg hármast vagy jobb jegyet kap, amíg ő boldog vele, és vannak dolgok, amik érdeklik, de nem volt szükségem túl nagy önuralomra, mert tizenegy tárgyból kiváló/példás (oké, erkölcstanon általában az előző hétvégéjükről szoktak mesélni, de úgy tűnik, ezt is kiválóan csinálja), matekból dicséretes, csak magatartásból, írásból és rajzból jó (a magatartásában engem csak az zavarna, ha fizikailag vagy verbálisan bántana másokat, vagy önveszélyes lenne, az írásban a külalak nem szerepel a főbb prioritásai között, rajzból pedig a nonfiguratív stílusban van inkább otthon).

Ja, ami az én bizonyítványomat illeti, kicsit megcsúszva bár, de kaptunk egy-egy anyák napi oklevelet, és az enyémen az szerepel a “miben a legjobb” kategóriában, hogy “kedves és engedékeny”. Az egyensúly kedvéért azt is megkérdeztem, hogy mi a legrosszabb tulajdonságom, mire Muci hosszas gondolkodás után azt felelte, hogy ébredés után pár percig furán viselkedem (amit egyébként mások is mondtak már, például amikor Skóciában a tűzjelző hangjára azzal reagáltam, hogy a fejemre húztam a takarót).

Lényeg, hogy a matek és a kedvesség mindkettőnknek megy (kivéve ébredés után pár perccel).

________________

* Egyébként pont a napokban meséltem Isoldééknél, hogy jutalmazással (két darab Haribo-béka minden bilibe ment produktumért) szoktattam rá a szobatisztaságra, és kicsit elpolemizáltunk azon, hogy mennyire rontja el a gyereket, ha természetes folyamatokat jutalmazás-büntetés dimenzióba helyezünk (én sem vagyok híve az ilyesminek, szeretem minden különösebb ürügy nélkül elkényeztetni a Mucit), de úgy tűnik szerencsénk volt, mert az utolsó iskolanap utáni cukrászdában** ez a párbeszéd játszódott le köztünk:

Muci [teljesen értetlenül a felborult világrendről]: De anya, tulajdonképpen miért engedted meg, hogy sütit és fagyit is kérjek?

Én: Mert most végezted el az első osztályt, és szerintem nagyon ügyesen csináltad.

Muci: És???

 

** Minden szerdán szertartásosan elegánscukrászdázunk, de az a szabály, hogy vagy süti, vagy fagyi. Szerencsére úgy tűnik, ez még belefér az engedékeny kategóriába.