gyerekprogram kategória bejegyzései

cicás-gyerekes-ételfotós lájkvadász vagyok (sokadik fejezet)

Közzétéve Szerző:
5

Ősszel az volt, hogy már szeptemberben úgy éreztem, hogy novemberben szükségem lesz egy kis kikapcsolódásra, úgyhogy foglaltam magamnak repülőjegyet és szállást Ciprusra, mert ott többször jártam már, és tudom, hol érdemes némán üldögélni a tengerparton. Utána viszont részben feltámadtak bennem az anyai ösztönök, részben eszembe jutott, hogy én képtelen vagyok öt napig egy helyben üldögélni, részben felmerült bennem, hogy novemberre szerintem Muci új tanítónénijének is szüksége lesz egy kis kikapcsolódásra, úgyhogy neki (mármint Mucinak, nem a tanítónéninek) is foglaltam jegyet meg szállást, és az autóbérléshez is beírtam viccből a megjegyzés rovatba, hogy pirosat szeretnénk (ez a gyerek kívánsága szokott lenni, amit sajnos általában nem vesznek figyelembe).

Muci rendkívül örült annak, hogy tök random kiveszem az iskolából pár napra, és én is, hogy nagyjából ugyanolyan korú, mint amikor én jártam először Cipruson, vagyis ennek így kellett lennie. A larnacai repülőtéren azzal fogadtak minket, hogy jaj-jaj, véletlenül nem piros az autó, de ezt annyira sajnálják, hogy napi olyan 1000 forintnyi összegért hajlandóak upgradelni egy két kategóriával drágábbra, automata váltóval*, ami piros. Azt, hogy semmiért ne legyek felelős, már korábban befizettem.

Szóval eleve jól indult, olyan éjfél körülre érkeztünk a szállodához, amelynek a bejárata mellett egy óriási pálmafa várt minket, és három cica kukucskált ki egy szemeteskonténerből (Muci nagy örömére**), a bejárata mögött pedig orosz személyzet (az én nagy örömömre). A gyerek ekkorra annyira be volt zsongva (pálmafák! macskák! tenger!), hogy udvariasan megkérdezte, kimehet-e lefekvés előtt az erkélyre, és miután kiengedtem, egyszer csak egy valódi farkasüvöltést hallottam odakintről (oké, egy nagyon pici, nagyon cuki farkasét). Amikor később megérdeklődtem, hogy erre mi motiválta, azt felelte, hogy “telihold van, anya”.

A mininyaralást amúgy azzal tematizáltam előre, hogy ilyentájban érkeznek a flamingók a sóstóra, és ilyenkor érik a gránátalma (Muci kedvenc gyümölcse) is, úgyhogy a reggelihez természetesen beszereztük a világ legnagyobb gránátalmáját is a sarki közértből (amit utána egész nap cipelnünk kellett, mert a húsnyúl nem volt hajlandó megválni tőle), majd azonnal a larnacai sóstóhoz kellett mennünk, ahol a szinte teljesen kiszáradt tóban csak nagy nehezen találtunk két csoffadt flamingót (mint később kiderült, egy nappal az esős évszak*** előtt érkeztünk), viszont megnéztük a félszigeten (nem tudom, van-e jelentése a “félsziget” szónak egy száraz, sós mederben) található mecsetet, ami arról lett híres kettőnk körében, hogy tele van macskákkal (de tényleg, életemben nem láttam ennyi macskát egyszerre).

Gránátalma, kiszáradt sóstó mecsettel, macskák:

A flamingófelhozatal miatt kicsit csalódottak voltunk, de másnapra mintegy varázsütésre megtelt a sóstó (a meteorológia csodája!), és megérkeztek az állatok, ilyen volt, ilyen lett:

Azért a biztonság kedvéért elautóztunk a limassoli sóstóhoz is (állítólag a madarak ott kezdik a téli üdülést), ami elég kalandos volt, mert valahogy bekeveredtünk az ottani brit támaszpont területére (én csak mentem a google maps után, magyarázkodott Guantanamóban), amiből támadt némi nemzetközi konfliktus, de utána annyira meghökkentek a fedősztorinkon, hogy még el is magyarázták, merre vannak a flamingók, a fényképezésről viszont erősen lebeszéltek (és konkrétan ellenőrizték is az összes képrögzítő eszközöm felvételeit), szóval a titkos flamingókról nem készült felvétel (és ha készült volna, akkor sem árulhatnám el). Muci asszem ezen a ponton kért meg, hogy vegyek neki füzetet és tollat, hogy leírhassa mindazt, ami velünk történt, mert, idézem, én ezt soha nem akarom elfelejteni.

Szóval bár minden nap a helyi flamingókkal kezdtünk, utána mindig továbbálltunk valahova, mert arrafelé is nagyon sok a szép, Agia Napában például egész nap hullámokat néztünk különböző festői helyszíneken, hol közelről, hol távolról (ami így önmagában unalmasan hangozhat, de este alig tudtam rábeszélni a gyereket az indulásra). Az ilyen volt:

(Az alsó képsorozat azt ábrázolja, amikor Muci bokáig elázott, “de megérte, anya”).

A harmadik napra már annyira belejöttünk a dolgokba, hogy a gránátalmát is fáról szedtük (amikor első nap vissza akartam szaladni a közértbe citromért, akkor tájékoztatott a pénztáros, hogy az most érik, és az a szabály, hogy a kerítésen kilógó gyümölcsöket le lehet szedni, ne vegyek), Muci pedig, aki itthon még a kenyérben is válogatós, polipot rendelt és tevetejet ivott teljes természetességgel, de legfőképpen macskákat nézett/simogatott/fotózott.

Meg rengeteget mászkáltunk, elindultunk valahova a kocsival, és ha útközben láttunk valami szépet, akkor megálltunk, így kerültünk egy olajfaültetvényre, egy teveparkba (láma is volt!), pár kikötőbe és egy teljesen szürreális szoborparkba, ami egy egész hegyoldalt elfoglalt, ahol a kacskaringózó ösvény mentén meg lehetett tekinteni egy sor internacionális művész alkotását, amelyeket helyi kövekből készítettek helyben. Mindezt ingyen.

Az utolsó napon megkérdeztem Mucit, hogy mit szeretne csinálni, ő meg azt felelte, hogy a tengerben fürdeni, amit indokoltnak tartottam; végtére is, bár az elmúlt években rengeteg tengerhez elvittem, de ez volt mind közül a legmelegebb így novemberben a maga 20-22 fokos vizével. Előtte még meg kellett néznünk egy random templomot (gyanítom, hogy a gyerek eltökélte, hogy Ciprus összes mecsetét és templomát meg fogja tekinteni, mert mindegyiknél megállított), aminek még a környéke is teljesen üres volt, így történhetett, hogy amikor megláttuk a külső harangtornyot a haranggal és a szabadon elérhető harangkötéllel, és Muci elgondolkozva megjegyezte, hogy mindig is szeretett volna meghúzni egy harangot, akkor nem voltam képes ellenvetésekkel élni, inkább úgy tettem, mint aki nem hallja, mit mond, és éppen másfelé néz. A harang meghúzása után sietős léptekkel távoztunk, ha esetleg véletlenül valaki arra járna (és ez az esemény kiemelt helyet kapott Muci naplójában és emlékei között).

Utána már csak pancsoltunk egy kihalt strandon, főleg a gyerek, aki három óra alatt sem unta meg az ugrándozást a hullámokban (asszem, mindketten a kihalt strandot tartjuk ideális nyaralási környezetnek, kár, hogy ezekből elég kevés van).

A hazaúton sem volt semmi extra, azt leszámítva, hogy Muci gyanakodni kezdett arra, hogy nyáron is lehet meleg tengerpartokra menni, és megígértette velem, hogy idén visszamegyünk szezonban, szóval muszáj lesz. De, hogy őt idézzem, megérte.

 

* Cipruson is jobbkormányos baloldali közlekedés van, és bár már hozzászoktam az ilyesmihez, azért ez megkönnyítette a helyzetemet. Amúgy életemben egyetlen váltó volt, ami zavarba hozott, Tarhonyakártevő autójáé, akit egyszer kivittem a reptérre, ahol a távozása után kénytelen voltam megkérni két férfit, hogy magyarázzák el, hogyan kell sebességbe rakni a kocsit. Nem akarok beszélni róla.
** Azonnal megjegyezte, hogy ezt mindenképpen le fogja rajzolni, és azóta is lakásunk dísze a “pálmafa, konténer, macskák” című korai alkotása.
*** Az esős évszak Cipruson kábé azt jelenti, hogy két naponta esik három órán keresztül, de a flamingók már ettől is odarepülnek.

a nyaralás előtti nyaralásról

Közzétéve Szerző:
Hozzászólás

Az van, hogy Mucinak amúgy is meglehetősen jól alakul a nyara, az apja viszi barlangásznapokra*, íjászkodni meg — ha más nincs — vihar utáni apokalipszisben tocsogni (“kisfiam, gázolj már bele a sárba, hogy vigyelek haza ilyen tisztán?”), én viszem wellness-hétvégére, szocializálódni (mármint aránylag tiszta ruhában és felismerhető arccal szocializálódni, ez az én reszortom kettőnk közül), strandok sokaságára, moziba, múzeumba, külföldre, a nagyanyák és a nagyapja is hasonló fesztivált rendeznek körülötte.

Lényeg az, hogy augusztusban megyünk majd a nagy nyaralásra, de közben Muciból valahogy hatalmas vidéksznob lett, és gyakorlatilag naponta elmondja, hogy mennyire jó neki, hogy erdőkben meg nádasokban mászkálhat, nem pedig pesti gyerek (időnként kijavítom, hogy születése révén lemoshatatlanul budapesti, és felhívom rá a figyelmét, hogy a nagyvárosban is vannak általa kedvelt dolgok, de alapvetően örülök a hozzáállásának, meg annak, hogy hiába van tévénk, és hiába nincs tiltva, gyakorlatilag hetekig nem jut eszébe bekapcsolni).

Szóval egyszer csak bejelentett nekem, hogy úgy érzi, ő képes lenne eléldegélni egy bokorban, és otthont teremteni magának belőle, amit egy kicsit túlzásnak éreztem, és megpróbáltam elriasztani azzal, hogy az kényelmetlen. Utána viszont valamelyik reggel arra sétáltam le az alsó szintre, hogy ott alszik az előszobaszőnyegen egy szál takaróval, mint egy urbánus Maugli, és érdeklődésemre, hogy miért is csinálja ezt, azt felelte, hogy fel akar készülni az élet kényelmetlen dolgaira is (nem mintha ez olyan kényelmetlen lett volna, anya, tette hozzá a miheztartás végett).

Ezekből az apró jelekből úgy éreztem, hogy talán megérett már egy sátrazásra, és szerencsére pont volt egy függőben lévő kertben sátrazós meghívásunk jóbaráti okokból, a Balaton mellett, úgyhogy szégyentelenül éltem vele.

Egyrészt Muci valóban megérett a sátrazásra, kábé úgy viselkedett, mint aki jurtában született (egy puccosabb jurtában, ahol decathlonos sátorlámpát használnak, és van színben a derékalj mintájához passzoló ikeás párna), másrészt aránylag hamar egységfrontba állt össze a két lánnyal, Zizával és Micivel, és egy több napos, tervezett munkafolyamatokra lebontott projekt keretében készítettek egy téglákkal elkerített komplex homokozórendszert leszitált sóderből (sajnos nem fotóztam le).

IMG_6173

Amúgy is nagyon egy húron pendültek a lányokkal, többször kiakadt a cukiságmérőm, amikor Micivel a homokozó feliratairól tárgyaltak**, vagy amikor Zizával félrelöktek a rántanivaló patisszon mellől, és eszelős vihogás közben bepaníroztak egy jókora adagot (én eközben Piszke tanácsára kintről, az ablak elé egy nagyon szép, de ingatag székre felállva fotóztam őket természetes közegükben, mint a National Geographic egy különösen elhivatott munkatársa a bennszülött törzseket), vagy amikor szintén Zizával a közös hobbijukról, a fotózásról beszélgettek, és megmutogatták egymásnak a rengeteg, elsősorban növényekről és festményekről készült ún. naiv stílusú fotójukat (bele fognak jönni, lényeg, hogy szívesen csinálják).

Zizával amúgy is sok bennük a közös, mindketten tényleg nagyon okosak, nagyon érzékenyek, jó esztétikai érzékük van, rengeteget gondolkoznak dolgokon (általában akkor is, amikor a pohár nem kiborításán kellene inkább gondolkozni, de ez ezzel jár), és a végtelenségig el tudnám hallgatni a világ dolgairól folytatott diszkusszióikat azon a korukhoz illő csipogó kis hangjukon (oké, néha nem csipogtak, de olyankor rájuk szóltunk, hogy bármilyen erőteljes nézeteltérés is van köztük az emlősök pontos definícióját illetően, azért halkabban tárgyalják meg).

Ja, szóval voltunk Piszkééknél is, ahol mindig történik valami, megnézhették és meg is etehették szilvával és szénával a hardcore skandináv metálos külsejű rackákat (Muci egy idő után üldözni kezdte a riadozó nyájat, és utólag többször kifejtette nekem, hogy élete nagy bánata marad, hogy nem maradtunk tovább, mert a végén már majdnem kiették a kezéből a kukoricát is***), utána jött a panírozós menet, és délután a gombászás Piszke Zemberével (valószínűleg egy idő után meg lehet unni a nagyon dekoratív gombákat, ezt egyelőre nem sikerült megtapasztalnunk, nem beszélve a nevükről, a Gyapjas Lábú Fülőke**** például egyértelműen csak egy mesehős lehet), és hazafelé egy bevezető szintű előadást is kaptunk a micéliumokról és arról, hogy hogyan irányítja a világot a gombák szó szerint föld alatti bűnszövetkezete*****, továbbá érdekes kísérletekről az invazív növényfajok és bizonyos gombák egymásra eresztésével kapcsolatban (ebben a témában egyelőre sikerült kikerülnöm az utólagos kérdések azonnali megválaszolását a gyermek felé, de úgy érzem, záros határidőn belül kénytelen leszek megnézni pár YouTube-videót).

Ja, és a strand, hát a Balaton az a Balaton, tudom, hogy iszapos meg minden, de imádom, szerencsére Muci is, képeket arról nem csináltam, mert, hogy is mondjam, aránylag vizes, ami nem tesz jót a kamerának, viszont szokás szerint hozta a “jaj de szép, és nézd, most megint másképp szép” formáját.

Lényeg, hogy achievements unlocked (sátorban alvás, rackázás, gombászás), és akkor most ezt kell felülmúlnom az igazi nyaralással.

 

* Naiv anyai kérdés: És lesznek ott gyerekprogramok is?
Apa, döbbenten: Miért vinném a Mucit gyerekprogramokra?
[később, ettől teljesen függetlenül]
Naiv anyai kérdés: És voltak jó gyerekprogramok?
Muci (8 éves) döbbenten: Voltak, de miért mentem volna gyerekprogramokra?

** Megbeszélték, hogy a jövőre való tekintettel fel kéne írni egy téglára, hogy három éven aluliaknak tilos használni a homokozót (mert azok széttúrnák), utána ezt maguktól arra finomították, hogy csak széttúrni tilos három éven aluliaknak (biztosan úgy érezték, hogy azért vannak rendes három év alattiak is), majd megegyeztek abban, hogy az anyukáknak kéne címezni a feliratot, mert a három éven aluliak jellemzően nem tudnak olvasni.

*** Remélem, azért idővel fel tudja ezt dolgozni, mondja erre a cinikus lelkű édesanya.

**** Nem gyapjas amúgy a lába, úgyhogy csak valami belső viccből kaphatta ezt a nevet.

***** Vannak ugye a lassan ölő és a gyorsan ölő fajták, a harmadikig nem jutottunk el, de ez is elég volt ahhoz, hogy gyanakvóvá váljak.

426. fejezet – fegyelmezetten hempereg

Közzétéve Szerző:
6

A Muci továbbra is nagyon aranyos, továbbra sem értem, hogyan nyerhettem ekkorát a lottón gyerekügyben, bár néha felmerül bennem a gondolat, hogy talán egy kicsit elfogult vagyok, de ezt gyorsan el is hessegetem magamtól.

Az viszont különösen jólesik, ha mások dicsérik, pláne, ha spontán, nemrég például a rendszergazdával vitatkoztunk valami gyermeknevelési kérdésről, és akkor mondta, hogy de hát ne az én gyerekemből induljunk már ki, mert az olyan, mint amit a Csányi Vilmos mondott a kutyákról, hogy ne őket vegyük alapul, mint állatokat, mert a kutya már rég nem állat. És el kell ismernem, hogy akkor is megmelegedett a szívem, amikor Tarhonyakártevő beszélt valamelyik ismerősével kaméleonügyben, és egyszer csak azt hallottam, hogy bőszen magyarázza, hogy “nem érted, ez nem olyan gyerek, emellett nem fog meghalni a kaméleon”.

Mondjuk ő azt is mondta némi megfigyelés után, hogy ez a gyerek manipulál engem a cukiságával meg a hízelgéssel, de én ezt csak helyeselni tudom, engem nyugodtan manipuláljon bárki cukisággal és hízelgéssel (az sokkal jobban működik, mint a hiszti).

És önmagában azért is imádom, ahogyan jó körülötte lenni, meg vicceseket mond, de most nemrég például a szülinapja kapcsán elbeszélgettünk a szülinapokról, és ő megkérdezte, hogy mikor van az enyém. Tájékoztattam, hogy az övé után pár nappal, majd a következő kérdése kapcsán tisztáztuk, hogy igen, minden évben, és igen, ez nagy szerencse. Utána meg magától megkérdezte, hogy mit adjon nekem születésnapomra, meg hogy mi volt a kedvenc születésnapi ajándékom, és elmeséltem neki, hogy az volt a kedvencem, amikor egyszer régen szedett valaki nekem egy csokor pipacsot a mezőn.

Ezután eltelt két hét, megültük az ő születésnapját, majd másnap reggel kirohant titokzatoskodva a kertbe, és egy hatalmas csokor pünkösdi rózsával tért vissza (oké, az én rózsabokrom meg az én körömollóm bánta, de ezzel együtt ugye simán benne van a top3-ban vele, ha nem az egyben). Majd áthozta nekem a plüssállatai felét, hogy azok is az enyémek lehetnek születésnapomra. Hát ilyen.

Az oviban már nagyon nézik ezt az iskolaérettséges dolgot, és múltkor volt is egy kirándulás, ami után szóban megdicsérték, mert mittomén, magától használt szalvétát, vigyázott a táskájára, megkínálta társait a sajtos rúdból, és, idézném, “fegyelmezetten hempergett a fűben”.

(Mondjuk végre egyszer én is kaptam egy csillagos ötöst, engem ugyanis mindig nevelni próbálnak az óvónénik a maguk szelíd, Schaffer Erzsébet-i módján, de most jókor vittem be a tortát a szülinapra, megvolt a gyerek minden tornacucca és egyéb misztikus ruhái, nem felejtettem el a számlát, nem felejtettem el a gyertyát és a jelét ábrázoló marcipánt, és amikor átnyújtottam a heti ágyneműt, elismerően néztek rám, hogy aznap az az első, ami nem vizes (esős hétvége volt). Na jó, utólag azért meg lett jegyezve, hogy a torta tetején túl kemény volt a csoki, de ennyi belefér).

Ugyanakkor nem arról van szó, hogy a Muci olyan angyalszerűen jó lenne, csak a legtöbb kis heppünk meg beakadásunk és fóbiánk közös, továbbá tökre szeretjük egymást, meg minden, úgyhogy remekül együtt tudunk működni. De most porszem csúszott a gépezetbe, ugyanis a belvárosi elitéttermek standardjai nem érnek fel az ovis menzáéig, ezért az onnan beszerzett brokkolikrémleves nem volt elég zöld (pedig arra például nagyon figyeltem, hogy crouton helyett az oviban használt levesgolyóból tegyek neki). Én egyrészt ezt teljesen át tudom élni, van, hogy rákészül valamire az ember, és az nem olyan zöld, a csalódás gyilkos fogainál semmi nem kínoz kegyetlenebbül, úgyhogy abszolút megértem, hogy Muci kiment a wellneslétesítmény teraszára, ahol éppen tartózkodtunk, és a világ minden fájdalmával meredt a rózsabokrokra némán, másrészt viszont Muci nagyon cuki, amikor duzzog, úgyhogy megkértem, hogy forduljon már legalább félprofilba, mert olyan aranyos, hogy le akarom fényképezni. Ezen egy pillanatra elröhögte magát (kezét a szája elé tartós kép), de utána ismét hiteles alakítást nyújtott.

varg1 varg2 varg3 varg4

Az utolsó kép után fél perccel egyébként az történt, hogy elmondtam neki, hogy értem a fájdalmát, de ezeken a dolgokon lehetőleg túl kell lépni az életben, nem kér-e inkább akkor citromos joghurtot, mire az én érzelmi stabilitásommal rendelkező Muci azt mondta, hogy ja, de, és lelkesen bejött.

A következő pár napot nagyrészt a játszóházban töltötte, az első kép azt ábrázolja, amint vonatot épít egy velünk lévő pajtásával (sikerült az én korosztályom egy részét is meggyőznie, hogy a játszóház mennyire tuti dolog, de én már nem dőltem be), a következő azt, ahogyan vasúti térképet rajzol, el is magyarázta a nem túl eleven animátoroknak, hogy vonatok mennek Nagytététénybe, Pécsre, Szegedre és Debrecenbe, a többit nem tudja, és amikor rákérdeztem, hogy és ezeket honnan tudja, az felelte, hogy “hát kihallgattam, anya, a hangosbemondóból”. A harmadikon pedig utazik az általa épített vonaton (a térkép ott van a mozdonyvezető széke előtt, csak a biztonság kedvéért).

varg5 varg6 varg7

Mondjuk a legcukibb rész akkor is az volt, amikor még az első este egyszer csak elsuhant mellettem egy nála másfél fejjel magasabb, nagyon szép szőke lánnyal, és odavetette, hogy anya, megmutatom ennek a kislánynak a házunkat, én pedig ismeretterjesztési célokból megkérdezem, hogy és azt tudja-e, hogy hívják a kislány (mert ha nem, gondoltam, megmondom), mire a válla felett hátraszólt, hogy nem, majd mentek tovább.

414. fejezet – a nyaralásról

Közzétéve Szerző:
13

A Balatonon elrejtettünk egy gyermeket.

muci.balcsi.napnyugta

(Mivel más álmánál és más betegségénél már csak a más nyaralása az unalmasabb, ezért sok képpel, kevés szöveggel).

A nyuszinak azzal kezdődött a nyaralásának velem töltött része, hogy eszeveszetten dolgoztam két napig vendégségből vendégségbe mentünk, két vendégség között pedig igyekeztem azokat a kívánságokat teljesíteni, hogy ana, éjjünk oda hamaj, de ne menjünk dojszan (az út során történt némi bevezetés a fizika alaptörvényeibe is).

Így néz ki a Muci vendégségben, miközben türelmetlenül várja éppen, hogy összerakják az ajándékba kapott autóját:

muci.autora.var.1

Az élet csupa megpróbáltatás, de ami nem öl meg, az erősebbé tesz.

Mivel fotogén kutyákkal is közös térbe került, megpróbáltunk klasszikusan cuki kutyás-kisgyerekes képeket készíteni, lehetőleg smink, vékonyabb kötelek és ragasztó használata nélkül. Az első képen az látszik, hogyan reagál a Muci, ha semmi kedve mosolyogni, de fagyi van beígérve cserébe (asszem, nem állok fél lábon az oscarjára várva), a második némileg spontánabb:

 

De a kemény munka meghozza gyümölcsét, a jutalom nem marad el, Jack Sparrow szerepében Apjaneve Vulkán Turul, barátainak csak Muci:

 

sparrow.1

A következő napon már robogtunk is le a Balatonra, amelyet (mármint a konkrét tavat) azóta is Dunaként emleget Mucolda, ha hirtelen kell beszélni róla. A Balaton egyébként tök jó, kivéve, hogy iszak van az alján, amelybe nem meri beletenni a lábát (ez genetikus lehet, én is gumipapuccsal megyek be, lábi védelem nélkül bármi megtörténhet, és így a cápákat is könnyebb orrba rúgni), ezért gumicsónakkal tartom a víz színén. Bár a gumicsónak kapitánya megígérte, hogy jövőre, amikor már nagy öt éves lesz, bele fogja merni tenni a lábát az iszakba, gyanítom, hogy inkább megtanul úszni.

 

muci.csonak

(Khmm, kéretik figyelni a Blue Steelt).

Csónakázás közben, a lágyan csobogó hullámok, a hajladozó nádszálak és a biztonságban kivédett iszak lágy ölén sikerült tisztáznunk néhány félreértésünket, például amikor a Muci sikoltozni kezdett nekem, hogy toljam gyorsabban, mejt ejszajad a tyúk, akkor értettem meg, hogy amikor reggel mutattam neki, hogy nézd, hattyúk, miért felelte zavartan, hogy de ana, ezek cak ketten vannak, megszámojtam.

A strand másik nagy boldogságforrása számunkra (kivéve engem) a homok, amely végtelenféle szórakozási lehetőséget kínál, rengeteg mindent tele lehet vele szórni. Miután tisztáztuk, hogy a homok énnekem nem akkora nagy barátom, sikerült átterelnem az érdeklődést a homok és a víz találkozása felé, na nem iszak formájában, hanem ún. homokvár keretében, ezzel több órányi nyugodt olvasásidőt biztosítva magamnak.

 

Amúgy a gyerekkel nyaralásban az a rossz, hogy reggel nem lehet fetrengeni, hanem nyomás a strandra vagy kompozni, és ha fagyi vagy lángosvevés van, akkor mindig kettőt kell venni. A jó pedig az, hogy az ember nem fetrengi el az időt, hanem tényleg lemegy a strandra, és ha fagyiról vagy lángosról van szól, akkor egy helyett rögtön legalább másfél jut.

Ami a kompozást illeti, beugrottunk Piszkéékhez is, ahol a británt sajnos csak távolról tekinthettük meg, viszont átmentünk a Szembejuliékhoz, akiknél volt igazi disznó, hetescsibe és valódi tyúk (mennyiségmegjelölés nélkül), továbbá répa a földből, és mindez együtt nagyon felvilágosító hatással volt a gyermekre, bár egy kicsit átesett a ló túloldalára, és most meg van győződve arról, hogy a perec is a földben nő.

Én abban a tekintetben világosodtam fel, hogy Muci szereti a citromot úgy magában (simán mentette a komposztból), egyébként meg Piszkéék lakhelye minden vélt vagy valós hiányossága ellenére egyszerűen gyönyörű telkestül-mindenestül, tele van romantikus és/vagy rejtélyes apró részletekkel, csak sajnos fotózni elfelejtettem. Továbbá tök jó, hogy az ember elmegy a világ végére, ahol már gazdabolt és tejivó sincs, és ott is fordításokról és kiadókról beszélgetünk.

Izé, az odaút meg ilyen volt:

balaton.vitorlasok

A kompon is meg kellett beszélni a dolgokat, hogy hogy van ez az egész, és úgy érzem, hogy Muci előtt, aki számára a karrierlehetőségek csúcsának eddig a kukásautós emberség számított, új távlatok nyíltak a révkapitány szakma látótérbe kerülésével.

Visszatérve a Balaton felén közelebb eső partjára, immár simán beírhatjuk kedvenc elfoglaltságaink közé a hosszú séták a parton itemet:

muci.balaton.part.1

Meg úgy általában minden nagyon szép és jó, de most sürgetnek, hogy siessünk már homokkal beszórni valamit.

372. fejezet – hüjjő

Közzétéve Szerző:
26

Ebben a részben a Farkasréti temető békéjét dúljuk fel a Mucival, aki pontosan ki tudja választani azt a táblát, amin az életkorunknak megfelelő számok állnak, bár ez szerintem nem tudatos.

Szóval amikor a Muci kicsi volt, akkor csomószor levegőztettem a Farkasréti temetőben, nem morbid indíttatásból, hanem mert ott csend van és növényzet, a környékünk többi része pedig járdákban igen szegény, viszont ugató kutyákban gazdag. Utána nagyobb lett, és babakocsiban nem volt hajlandó megmaradni, járni viszont még nem tudott, azóta viszont akkora, hogy csak járni akar. Emiatt a játszóterezésünk úgy néz ki, hogy egyik tájékozódási ponttól a másikig rángat engem a mini gőzmozdony, gondosan ügyelve arra, hogy a gyerekeket elkerüljük, és mivel arra jutottam, hogy ezt a temetőben sokkal szórakoztatóbb lenne csinálni, ezért sokat járunk oda, mindkettőnk nagy megelégedésére.

És ott a Husi társaságot is sokkal jobban talál magának, és most nem Neil Gaimanbe akarok átmenni, hanem van például a helyi, traktorszerűséggel közlekedő bácsi, akivel mindig vigyorogva integetnek egymásnak, meg vannak a Nénik.

Namármost az első pár alkalommal tisztáztuk a Mucival a szabályokat, miszerint a temetőben nem dobálunk el szemetet, különösen nem mászunk bele a kukákba és dobáljuk ki onnan a szemetet, nem kiabálunk, nem lépünk másoknak a sírkövére, nem fekszünk vagy ülünk másoknak a sirkövére, nem nyalogatjuk mások sírkövét, és nem zaklatjuk barátkozási szándékkal a többi jelenlévőt, mert hátha nincsenek barátkozós hangulatban. Viszont a Muci ki szokott nézni magának Néniket, akiknek a közelében mintegy véletlenül többször is elsétálunk, miközben nagyon édesek vagyunk, és csábosan mosolygunk, meg olyanokat mondogatunk, csak úgy magunknak, hogy kukucs, kivéve engem. Eddig a legnagyobb fogása a Három Nénik voltak, akik teljesen kedélyesen szoktak cseverészni egy bizonyos részen sírgondozás közben a tej áráról, meg ilyesmi, velük most már legálisan válthat egy-két szót, mindenki boldog. Sajnos a titkos álma viszont az, hogy egyszer megszerzi valakinek a seprűjét, most éppen seprésmániás, de szerintem az a legjobb szándék ellenére sem lenne comme il faut, ha lezugsöpörnénk pár idegen sírját egy-egy látogatás alkalmával.

A másik mániája mostanában a lépcső. Itthon olyan harminc foknyi lépcső áll rendelkezésére, ennek ellenére feltűnően sok időt töltünk Boronkay József és neje (nem tiszteletlenkedem, így van ráírva) sírjánál, amit három lépcsőfokot megtéve lehet megközelíteni. Ha jelzésértékűen odébbmegyek, akkor Muci nyújtja a kezét, és ellentmondást nem tűrő hangon kijelenti, hogy szegítek (a ragozás még nem megy, meg a két lábon egyedül lépcsőmászás sem). Az a rész olyan, mintha arra lejtene minden, csak úgy sikerül elcsalnom onnan, ha felvetem, hogy keressük meg a cicát, mire a gőzmozdony lelkesen vonszolni kezd, és azt kiabálja halkan (hangosan ott nem kiabálunk), hogy szisza, szisza.

Ez a kép arrafelé lett rögzítve, és Muci tökre úgy néz ki rajta, mintha filozófikus gondolatokat gondolna éppen az élet értelméről és múlandóságáról, pedig valójában egy kukával szemezett, és azt latolgatta, hogyan vehetne rá, hogy belerakjam játszani. Végül sikerült haditervet kovácsolnia, de nem vált be az ártatlan arcú szegítek? felvetése.

Boronkayékban még az a jó egyébként, hogy nagyon szépen rajzolt, nagybetűs felirat van a sírjukon, márpedig Muci most betű- és számmániás, órákig tudná mutogatva kérdezgetni, hogy melyik micsoda, én viszont sajnos nem tudok órákig válaszolgatni, mert nem vagyok egy szent, önfeláldozó anya. Azért egy darabig szoktam, és az volt az egyik legmeglepőbb, amikor mondtam, hogy hét, mire Muci rávágta, hogy hét, nyóc, tíz, ami határozottan egy számtani sorozat egy szakasza. Egyébként osztani is sikerült neki, otthon fél szemmel néztem, hogy egyik tálkából a másikba pakolja a kekszeit, közben mondja, hogy kettő, kettő (ha nem segítek, akkor csak kettőig tud számolni), és a végén azt mondta, hogy nna, és mindkét tálkában pontosan négy darab keksz volt.

A másik kedvenc sírja egyéként egy bizonyos Gorjánác Milivoj nyughelye, fogalmam sincs, miért, azon kívül, hogy tényleg nagyon helyes kis rózsaszín márványemlék borostyánnal, de Muci mindig gügyögni kezd hozzá, és ha azt hiszi, hogy nem látom, akkor kedvesen megsimogatja.

Meg vannak helyek, amiket felismer, Kittenberger Kálmánnál például mindig kötelességtudóan mondja, hogy húúú, mert amikor először arra jártunk, akkor mutattam neki, hogy hú, mekkora oroszlán. Illetve Komlós-Keresztesi báró Fejérváry Géza Gyulánál mindig mondja olyan “igen, anya, tudom” hangsúllyal, hogy hüjjő, hüjjő, mert ott szoktam elmesélni neki, hogy a bácsi egy nagyon okos herpetológus volt, és tudtad-e, Mucikám, hogy a herpetológiának nem a herpeszvírushoz van köze, hanem azt jelenti, hogy hüllőkkel és kétéltűekkel foglalkozott a bácsi. Megnyugtató érzés, hogy amennyiben a bölcsiben majd esetleg szóba kerül a herpetológia, nem fogunk alulművelt családnak tűnni a többi gyerek szemében.

Azután, amikor a gyermek már a sokadik padra mászik fel (és mutat maga mellé, hogy anya), akkor némi konfliktusok árán megközelítjük az autót és hazamegyünk, és azután estére egyesek már olyan fáradtak, hogy amikor azt mondom nekik, hogy na most már megyünk aludni, akkor kötelességtudóan veszik a cumijukat és a textilpelust meg a képeskönyvet, majd nonverbálisan jelzik, hogy ők ugyan egy lépést sem tudnak már menni a kimerültségtől, de semmi baj, jó lesz nekik itt is, menjek aludni nyugodtan.

362. fejezet – májusi cserebogár

Közzétéve Szerző:
22

Agnusnak üzenem, hogy nem kell izgulni, a nő rokon. Mucis bejegyzés következik képpel-videóval-tokkal-vonóhoroggal, meg minden.

Szóval kezdek egyre kevésbé izgulni az esetleges bölcsőde/óvoda miatt, mert a Muci egyszerűen imádja a gyerekeket, különösen, ha hosszúhajú lányok, az unokanővérében is első pillantásra megbízott, és hagyta, hogy babázzanak vele, pedig amúgy utálja, ha fogdossák.

Amúgy meg egy pernahajder, folyamatosan nyüzsög, szétszed, összerak, az egyik pillanatban a hűtőből szedem ki (konkrétan belőle), ahol a lámpával kísérletezik, a másikban virágot ültet (ebben nagyon ügyes egyébként, vágja a koncepciót, csak azt nem értem, miért kell a hagymásokat napjában háromszor-négyszer kiásnia és új helyre telepítenie), mindent szétszerel, amit szét lehet csavarni (ikeás ébresztőóra, stb), a tarhonyakártevőéktől kapott egyszerű, de működő fényképezőgépét be tudja kapcsolni, tud vele fotózni, majd ki tudja kapcsolni, pohárból és üvegből egyaránt iszik (vízmániás, aki nagy örömet akar neki okozni, hozzon neki egy üveg vizet), utána viszont a maradékot kiönti a földre, és belehempereg (lehetőleg közvetlenül azelőtt, hogy a hagymások virágföldjébe is belehemperegne).

És rájött, hogy ha valami nem úgy van, ahogy ő szeretné (=nem pakolhatja ki a birkavért a hűtőből), akkor hisztizni kell, amit nagyon módszeresen visz véghez. Először békés, higgadt modorban keres egy megfelelő, tiszta, sima talajfelületet, arra óvatosan lefekszik háttal, majd bömbölni kezd, és csapkodni a talajt. Ez tart körülbelül két és fél percig, ha távozom a helyiségből, akkor rövidebb ideig, utána megfeledkezik róla. Társaságban hálistennek nem csinálja, mert társaságban bűbájoskodni és aranyoskodni kell, hogy senki ne értse, miért mondom erre az angyali gyerekre, hogy hisztis.

Amúgy meg nem csak angyali, de hiperkúl, a napszemüveget például igen korán megtanulta alkalmazni a társkapcsolataiban:

És az is tiszta, hogy aki valóban kemény és ízirájder, az babettán nyuszimotoron is ízirájder:

Egy jamesdean, komolyan, és nem azért mondom, mert én vagyok az anyja.

Evés terén is komoly előrelépések történtek, gyakorlatilag bármit képes elrágni a végtelen számú fogával (asszem, kint van az összes tejfoga, de nyúlkájon a cápa szájába az, akinek két anyja volt), kivéve, amit nem szeret. A Muci, kérsz kekszet? kérdésre akárhonnan előterem pár másodperc alatt, azt mondja, hogy nem (lásd dackorszak, minden kérdésre ezt vágja rá), majd tátja a száját. Kedvence a csokoládé, anyámtól kapott egy szelet csokitortát, azt akkurátusan lapokra szedte, és minden egyes lapról lenyalogatta a csokikrémet.

A járással, azzal úgy van, hogy ha megfeledkezik magáról, akkor tud járni. Ha fogom a kezét, akkor tud járni. Ha egy másik két éves fogja a kezét, akkor is tud járni. Ha a tarkójánál hozzáér a kezem, akkor is tud járni. Ha tarthat valamit a kezében, akkor is tud járni, viszont ha nem fogja senki, és nincs semmi a kezében, akkor szerinte nem tud járni. Azt hiszem, teljesen jogos a feltételezésem, hogy a Muci tud járni, csak még tagadásban van.

A múltkor agnus-szal tomboltak (a maguk visszafogott módján) a természettudományi múzeum mögötti parkban, az idő nagy részében a Muci rohant elöl, és vonszolta maga mögöt az agnusát, aki nélkül ugye nem tud járni. Először találtunk neki egy minividámparkot körhintával, ami ugye minden gyermek álma, ráadásul tök fiús körhinta volt, motorokkal meg harci terepjárókkal.

A Husi meg is vizsgálta szépen, bár némileg lagymatag lelkesedéssel, hogy melyik járművön mit lehet megnyomni, és akkor mit csinál.

A terepjáró kicsit felvillanyozta, mert azon volt sok lámpa (bámpa! bámpa!!! BÁÁÁMPA!), de utána kiderült, hogy az egész csalás, mert nem lehet a bámpákat kapcsolgatni. A következő kép címe egyébként az, hogy ugye, kisfiam, miközben a rakétakilövős katonai terepjáródat vezeted, azért ugye felhúzod a kapucnidat a füledre rendesen, hogy ne fázzon, és konkrétan látom magunkat húsz év múlva ugyanebben a szituációban (olyan lesz a Muci, mint Jayne a Fireflyban. A man walks down the street in that hat, people know he’s not afraid of anything).

Egyébként megnyugtatnék mindenkit, hogy amint eltűntem a közeléből, a Muci lehúzta a cipzárját és levette a kapucnit. Mert ő annyira kemény.

Utána viszont agnussal rohangálva felfedezték a park legnagyszerűbb featúráját, ugyanis megtalálták a kaput. Muci ettől teljesen felpörgött, és vagy egy órán keresztül játszották azt, hogy ki-be mászkálnak a kapun, és csukogatják-nyitogatják (be! ki!), meg néha megállnak autókat nézni. Azért reménykedem, hogy ha megnő, nem portás lesz a Muciból (bár az is egy szép szakma a maga módján), mindenesetre amikor abba kellett hagyni a kapuzást, visított az autóig, ahol már csak fájdalmasan hüppögött párat, majd útközben félpercenként nosztalgikusan még megszólalt, hogy be…be.

Ilyenek voltak:

356. fejezet – a muci egy james dean

Közzétéve Szerző:
8

A Muci belépett a dackorszak lightba, ami egyelőre csak azt jelenti, hogy a kedvenc játéka immár az, hogy ül a kanapén, én különböző játékokat nyújtok neki, ő meg mondja, hogy nem, és eltolja mindegyiket, majd várakozóan néz, hogy erre mit lépek. Anya röhög.

Illetve miközben a tápszerét csinálom, folyamatosan nyifogva rángatja a lábamon a nadrágot, ha túl sokáig tart, akkor színpadiasan lerogy a konyhakőre, mintegy lassított felvételben, először térdre esik, majd hasra omlik, és a padlóba dünnyög panaszosan az éhező kisgyermek. Kicsit még túljátssza, de én azért látom benne a bimbózó színészóriást. Utána viszont, amikor az etetőhelyre (kanapé) fáradok és őt is odainvitálom, azt mondja, hogy nem, és jelezve, hogy először össze kell pakolni ezt a kuplerájt (amit ő csinált), látványosan visszarakosgatja a konzerveket a konyhai polcra. Én általában ezt egy perc alatt megunom, és elkapom a frakkját, akkor istentelen röhögésben tör ki, és hajlandó táplálkozni.

Ha már evés, zöldséget továbbra sem hajlandó egészben vagy szerinte túlsűrített pép formájában fogyasztani, viszont kedvenc táplálékai a felnőttfasírt, a felnőttvirsli és a rizs szigorúan marokból fogyasztva. Az apja szerint a marhapörköltet sem veti meg.

Járni még mindig nem jár, viszont tegnap elsajátította a motorozás alapjait. Ezt először én próbáltam megtanítani neki, de nem jártam sikerrel, valószínűleg azért, mert én is csak elméleti motorozó vagyok, és a felét annak is elfelejtettem. Úgyhogy az anyai oktatással Muci csak odáig jutott, hogy ül a motoron, fogja a kormányát, tekergeti, és közben mondja, hogy bümm-bümm, ami nem csoda, mert én is kábé ezt csinálnám. Viszont a tegnapi látogatónk elmagyarázta neki, hogy hogy is van ez, és egyébként elképesztő megfeleléskényszeres a gyerek, mert amikor engem néz, akkor továbbra is csak kormányt tekerget és bümm-bümmözik, ha viszont szakértő kezekbe kerül, akkor hajtja magát és úgy bümm-bümmözik.

Továbbá az van még, hogy a Muci egy majom, de jó értelemben. Ma fotóztak minket, és amikor még csak a szcéna került berendezésre, a Don a szokásos itten idegenek vannak sztoikus és tartózkodó arckifejezésével bámult maga elé, viszont amint észrevette, hogy Fényképezik A Babát (aki egyébként már egyáltalán nem babás, de erről máskor és másutt), azonnal pózolni és arcokat vágni kezdett. Ez csak négyzetre emelkedett, amikor úgy fotózták a babát, hogy közben a Szép Lány (a sminkeslány, nekem is tetszett) nézte, akkor majd kibújt a bőréből, vigyorgott, játszotta az agyát, csücsörített, huncutkodott. Ezt a Szép Lány értékelte is, mondta, milyen aranyos arcokat vág, én meg mondtam neki, hogy igen, a Muci pofavágásban nagy májer, mire kijelentette, hogy igen, viszont két pofája mindenkinek van, de a Don sokkal többel rendelkezik. Azért azt hiszem, még nem adom be gyerekmodellnek Zoolander Csucsukát, kap még egy-két évet, hogy kifejlessze a szükséges sztárallűröket, addig itthon gyakorolunk.

Most mintegy mellékesen szeretném elejét venni az obligát kérdéseknek, szóval az van, hogy lemerült a fényképezőmben az akku (tisztában vagyok azzal, hogy erre van megoldás), de tényleg lesz majd előbb-utóbb sztárfotó.

Mialatt engem fotóztak valamivel később, a Muci először mintegy véletlenül mindig megpróbált beállni a képbe, utána becsalta a szobájába a fél stábot, és az elbeszélések szerint felnőtt emberek a szőnyegén hevertek röhögve, miközben ő körbemotorozta őket hangos gagyarászás kíséretében (meg úgy hallottam, a kiválasztott kedvenc stylistjának eljátszotta az összes hangszerén az összes dalát is, de szeretném tiszteletben tartani a magánéletét). A fotózást követően zabált, mint egy csorda csíkoshátú vadmalac, majd négy órán keresztül aludt kimerülve, vidám nap volt.

És még annyit szeretnék megjegyezni, hogy napok óta ezen röhögök, különösen a két utolsó bejegyzésen, amelyekben egyébként a túlzásnak nyoma sincsen, ezért nem járok én például csúcsidőben játszótérre.

349. fejezet – amelyben a muci karácsonyt ül (már megint)

Közzétéve Szerző:
19

Indításnak a legjobb karácsonyi dologról nem a legjobb fotó, de amikor igazán édes, akkor mindig elrontom, vagy nincs kéznél a gép:

A többi csak felesleges csacsogás, de azért megírom.

 

Szóval azt mondják az okosok, hogy a gyerekek mindig az ünnepek körül indulnak be fejlődésileg nagyon látványosan, mert akkor a sok kellemes inger stimulálja őket. A Muci sem kivétel, de sajnos nem járni kezdett el (bár ez előtt mindenki értetlenül áll, mert ha a fél kezemet fogja, simán gyalogol bármennyit, és nem rajtam van a súlya, de egyedül nem mer), hanem megtanulta kikapcsolni a kikapcsolható elosztót (és ezzel a fél házról levenni az áramot), illetve kihúzogatni a konyhai fiókokat kipakolás céljából. Most ez jutott.

De tényleg az a legjobb dolog a világon, hogy van egy halálosan cuki kisfiam, aki leül a lépcsőre, és onnan beszélget velem, ha a konyhában molyolok:

De akkor kezdjük a Zoárdajándékozók listájával (és bocs, ha kihagyok valakit, ezt a tempót egyszerűen nem lehet bírni).

Volt először ugye TZG, akitől a csúszdát kaptuk, ami továbbra is nagy ász, úgy is, mint csúszda, és úgy is, mint járássegítő eszköz (továbbá nappalink dísze és éke).

Andreától kaptunk egy csomó nagyon aranyos kinőtt gyerekruhát, aminek köszönhetően a Don feneke nem csak melegben van, de igen esztétikus látványt is nyújt például a piros-fehér csíkos harisnyában, aminek Cutie Pie, vagy mi van a popsijára írva (ettől elolvadok, mert nekem is megbetegítette a lelkem a kismamaság), továbbá a piros harisnya fölé a gyermek stílusosan piros kordnadrágot húzhat. Többek között.

Mondjuk kinőttruha kategóriában egyértelműen Ana nálunk a sztár, akitől szintén óriási pakkot kaptunk, szebbnél-szebbekkel, de a lényeg a tarajos ősgyík-kardigán, ami mindenki szerint a világ legjobb cucca, és a Muci is igen büszke arccal viselte a tudatot, hogy ő most szép:

De tényleg konkrétan szereti, mr.a a tanúja rá, hogy az első nap, amikor rajta volt, az esti fektetésnél harsány nem-nem-nem-mel tiltakozott, amikor levettem róla. Illetve még egy kép, profilból, a minőségekért továbbra is elnézést, de Muci abba a korba ért, amikor vagy másfelé néz, vagy elszalad, vagy nincs nálam fényképezőgép, vagy rosszul állítottam be. Gyereket nehezebb fotózni, mint vadászrepülőt, az legalább nem tud az arckifejezésén változtatni.

Ezen a fotón nézi éppen megbűvölten a Derült égből fasírtot, se előtte, se azóta nem néz semmit öt másodpercnél tovább.

A következő ajándékozó Tünde volt, akinek most az istennek sem találom a blogját a levelezésünkben, és hogy milyen nicken fut, de rengeteg hasznos infót írt már, most meg egyenesen küldött gyerekhámot-pórázt a Donra, amit tök jól visel, de mivel mostanában leginkább négykézlábazik és a kedvenc témája az, hogy vau-vau (agnus: Mucikám, hát úgy viselkedsz, mint akit a kutyák neveltek fel), egyelőre inkább nem viszem így emberek közé, majd ha két lábra emelkedik. Addig szorgalmasan gyakorlunk házon belül.

Volt még az ismeretlen képeslapíró, aki a kiadóba küldött pénzt a gyermeknek és nekem, abból a Don gyereknotebookot kapott, részletesebben később (remélem, arra szánta az illető, hogy nem praktikus, ugyanakkor sok örömet okozó hülyeségekre verjük el, amennyiben nem, akkor a téli ruháit kapta ebből).

Az L. ugye hozta a Cookie Monstert, az nagy királyság, bár a Muci egyelőre nem érti ezt az ügyet, és ne feledkezzünk el agnusról sem, aki idén annyit játszott vele és vigyázott rá és csalta strandra, és annyi mindent tanított neki, mintha a másik (fiatalabb, magasabb, szebb, jobb hangú) anyukája lenne, pedig ehelyett érettebb férfiakkal is szórakozhatott volna.

És akkor a család még csak most jön.

A Don ugye öreg róka a karácsonyozók között, ez már a második neki, nem beszélve arról a sok egyéb ünnepről, amit megélt, volt szülinapja is, meg minden. Szóval tudja, mi ilyenkor a dörgés, emberekhez megyünk, emberek jönnek, ő a világ közepe, és ezt borzasztóan élvezi, legszívesebben le sem feküdne soha többé (hálistennek, amint lerakom, koppan a szeme). Az anyai nagyszüleitől kapott sok mindent, többek között egy babamotort is, és bár én is motort vettem neki, de ez most jól jött ki, mert ugyanaz a márka és megjelenés mindkettő, csak az enyém eggyel nagyobb méret, arról még nem ér le a lába.

Az öcsémtől egy olyan kutyát kapott, aminek ha megnyomja a farkát, akkor világító szájjal ugat, természetesen ez volt a sláger, 30+ perc elmélyült játék.

Az apai nagymamájától először is rengeteg törődést kapott most ősszel, sokat voltak együtt, mindig jó kezekben tudhattam a gyereket nála, illetve beesett neki egy overál, egy sapka, egy szőrös kék meleg kardigán, és hivatalos ajándékként egy babafényképezőgép, ami megunhatatlan szintén (világít és hangot ad), mondjuk tarhonyakártevőék jóvoltából van már neki igazi is, de mindkettőt szereti.

Az apukájától kapott egy karácsonyesti játszást joghurttal és almabanánnal, továbbá kapni fog egy tök jó dolgot, ráadásul ide, de ez most még titok, én meg vettem neki egy csomó aranyos téli ruhát, a már említett kismotort, meg egy nagy komoly ötéveseknek való babaszámítógépet igazi egérrel, aminek van vagy 25 beállítása, amiből ötöt ő is tud használni (ismerkedés a betűkkel, számokkal, hangokkal, stb), az építőjátékot meg már korábban megkapta. Továbbá, ha nagy lesz, használhatja a távcsövemet, a mikroszkópomat és a jellybelly-automatámat is (ha jó lesz, de ő mindig jó).

És egyrészt kicsit nyomaszt a gondolat, hogy ha idén kapott két motort, számítógépet, kutyát és fényképezőgépet, akkor a további évek során mivel fogom ezt felülmúlni, de megnyugtat a tudat, hogy a legjobban még mindig annak örül, ha a földön henteregve csikizem, és közben vele sikongatok.

345. fejezet – Mikulás, miegyéb

Közzétéve Szerző:
9

Kezdeném a közérdekű információval: addiktív blog, nagyon rossz hatással van a munkamorálomra.

Na szóval, a Muci társadalmi élete és határidőnaplója nagyon tele volt az elmúlt napokban, és akkor a hétvége még csak most kezdődik.

Ma végül négykor kezdődött a Mikulásünnep, vagyis ideális étkezések közti időpontban, és ráadásul helyileg olyan tíz percre volt tőlünk, legalább rohanni nem kell, gondoltam, egészen addig, amíg a célbaérés időpontja előtt olyan negyven perccel arra nem ébredtem, hogy valahogy hancúrozás közben sikerült elaludnunk (a Mucival, aki ilyenkor nem alszik) az ágyamon egymás-hegyén hátán (a Mucival, aki kizárólag egyedül, néma csendben alszik) cumi és textilpelus nélkül (a Mucival, akinek ezek kötelező kellékek az alváshoz), és egyúttal elaludnom a frissen mosott hajamat is, ami így a fejem bal oldalán derékszögben elállt.

És oké, hogy az út csak tíz perc, de az ajtóból az utcára kijutni kocsival egy másik tíz (pedig most csak a fényképezőért kellett visszarohannom, de a kettős zsiliprendszeren, amelyből az egyik nyitása-zárása manuálisan történik, a másiké meg úm. érzéssel, különben kezdheti az ember előről, nem könnyű kijuttatni az autót), szóval volt úgy harminc percem összekészíteni kettőnket. Ebből az egyik én vagyok, aki sose tudom, mit vegyek fel és mivel, és azt hova tettem, a másik a Don, aki tök gyorsan öltözik, de sajnos én vagyok az anyja, vagyis a ruhaügyi döntéshozó személy az életében, szóval megcsináltam a világ legbénább frizuráját magamnak, hogy ne látsszon tőle a hajam, majd nagyjából tizennyolc perc alatt megpróbáltam eldönteni, mit vegyünk fel, amit aztán két perc alatt fel is vettünk, és mint azt a fényben később megláttam, 1. sikerült a Mucira azt a gatyáját ráadnom, amit már nem mos tisztának látszóra a mosógép (bár ezt lassan mindegyikről el lehet mondani, és az egyik farmerének mindkét térdét szakadtra mászta), 2 bár arra nagyon figyeltem, hogy ne a tépőzáras pelenkázótáskát vigyem magammal, megfeledkeztem az ölbemuci tépőzáras cipőjéről nejlonharisnyaügyileg, remélem, a Calzedoniában egy idő után azért kapok nagybani kedvezményt.

Viszont egyáltalán nem ez a lényeg, hanem hogy a Csucsuka mennyire nem félt. Amíg a többi gyerek télapózott, addig ott ült mellettem egy széken, és néha megjegyezte, hogy vau, meg tapsolt, amikor mások tapsoltak, illetve egy idő után elkezdett kihívóan szemezni a körülöttünk lévő nőkkel, illetve akit elért, azt tapogatta is (amíg észre nem vettem). A télapótól sem félt, csak barátkozni nem akart vele annyira, de a csomagot kegyesen elfogadta. A ceremónia után leraktam husinyuszi húsnyulat, amíg ismerősökkel beszélgettem (szerencsére eddig az összes, önmagát személyesen is azonosító blogolvasómról az derült ki, hogy jó fej, ez nagyon megnyugtató), hogy na akkor adjunk a kötetlen programnak, mire ő vissza se nézve odatepert a négy-öt éves fiúkhoz, és teljes természetességgel beállt közéjük bandázni, azt hittem, megzabálom. Viszont a saját korosztályától és a kisebbektől tényleg tart, tegnap, amikor TZG kisebbikjét dajkáltam egy kicsit, akkor nagyon küzdött benne a féltékenység és a rettegés, végül óvatosan a lábát merte megsimogatni, de nem jött túl közel hozzánk, mert az ilyen babák kiszámíthatatlanok, volt az arcára írva. Tanulság: rögtön egy bátyot kell majd neki szülnöm (a gyerekvállalás tervezgetésében szerencsére cseppet sem fog vissza, hogy nincs egy második gyerekre se időm, se pénzem, se partnerem).

Hazafelé beugrottunk még a boltba is a nap hősével, ami önmagában annyira nem hírértékű, csak mindig elfelejtem megírni, hogy azóta szeret boltba járni, mióta a múlt hónap elejétől nagyfiúsan beültetem a bevásárlókocsi gyerekrészébe. Elképesztő büszkén feszít odafent, csak ügyesen kell vele manőverezni, mert különben bedobálja a polcokról a neki tetsző cuccokat a kocsiba (de ezzel én is így vagyok, szóval nem hibáztatom).

342. fejezet – a dél-budai ügyfélszolgálatról meg egyéb érdekességekről

Közzétéve Szerző:
19

Van ugye ez az ügyem a diákhitelesekkel, hogy ők azt mondják, amíg az ember tgyást/gyedet/gyest kap, addig nem kell fizetnie a hitelt vissza (jobban mondva az állam mondja ezt, de az részletkérdés). Ehhez viszont az ő saját űrlapjukon kell igazoltatnom az illetékes szervvel, hogy tényleg kapom, amit kapok, az illetékes szerv saját igazolása nem jó. Eddig mindig visszarettentett a tettek mezejétől, hogy elképzeltem azt az egy óra autóutat, amíg odajutok, illetve a három órás várakozást egy alvásidőben utcára rángatott Mucival, de most felgyűlt bennem a motiváció, hogy intézkedjek, és az első dolog, amit az OEP honlapján megláttam, az volt, hogy november elsején nyílt itt elérhető közelségben egy ügyfélszolgálatuk, ráadásul ott lehet időpontot kérni.

Nosza, fel is hívtam őket, harmadikra felvették, kaptam is időpontot, de ekkor reggel kilenc óra öt perc volt, és kilenc óra ötvenre rendeltek be. Ez így gyerekkel az emberi teljesítőképesség határait súrolja, de roppant gyorsan a szájába nyomtam a tápszert, összeszedtem a TAJ-kártyáinkat, a személyimet, az ő lakcímesét, a szül. ak.-vi kivonatot, az igazolást, hogy az egyik családtámogatást már nem kapom, az igazolást, hogy a másikat még igen, kivettem a pizzát a sütőből, bedobtam két pelenkát, a hónom alá csaptam a gyereket és a kabátját (nem volt hajlandó felvenni, nekem meg nem volt időm vacakolni vele, és a kocsi tíz méterre áll az ajtótól), a számba vettem a cipőit a fűzőnél fogva, bezártam az ajtót, ismét kinyitottam, elzártam a sütőt, bezártam az ajtót, majd szégyentelenül váltogattam a sávokat, és kilenc óra negyvenöt percre a környéken is voltunk.

Ekkor viszont eszembe jutott, hogy nem emlékszem a házszámra, és konkrétan kilenc olyan ismerősömet felhívtam, akiről feltételeztem, hogy udvariassági sallangok nélkül is hajlandó lekeresni nekem az információt a világszőttesről, de egy részük nem vette fel, egy másik részük pedig nem volt netközelben (információs társadalom, na persze). Kénytelen voltam női ösztönből megoldani a feladatot, és mivel mostanában elég sok állami intézmény ügyfélszolgálatán kellett megjelennem, rögtön feltételeztem, hogy biztos az az épület lesz az, amin nincs jelzés, el van kerítve, és csak egy szomszédos utcából lehet bejutni bele, ha egyáltalán. És talált, úgyhogy kilenc óra negyvennyolckor már be is libbentünk, egyik biztonsági őr nyitotta nekem az ajtót, a másik nyomta a gombot, és bár az ügyintézők Gizikéztek egyet olyan napirajzosan (Gizike, nem tudok kilépni az ügyfélből, mit csináljak?), de így is elég hamar végeztünk, nem kellett Mucit fegyverként bevetnem (van ez a csapatmunkás performanszunk, hogy a Muci látványosan, hangosan ásítozik, időnként felnyüfög, én meg ha éppen a magánéletüket tárgyalják ki az ügyintézők, akkor jól hallhatóan megnyugtatom, hogy a nénik gyorsan befejezik a feladatukat, és akkor a baba mehet is haza az ágyába, hiába, az anyaság sátáni attribútumokkal látja el az embert).

Egyéb tekintetben minden rendben, csak leszerepeltem, mint jézuska, és az első karácsonyi ajándékot, az ikeás fa építőkockákat taligában rögtön odaadtam a Mucinak, mert annyira szerettem volna látni, ahogy megtalálja, és megörül, és nem is kellett csalódnom, mert rögtön meglátta, és tudta, hogy ami ilyen szép és színes, az csak az övé lehet (bár sajnos ezt a fekete notebookomról is tudja), és azóta is imádja pakolászni. Ja, egyébként ehhez kapcsolódik az egyik legfigyelemreméltóbb okossága mostanában, hogy én pakoltam össze a kockákat, amíg a Muci molyolt valamivel, az utolsó darabot viszont nem találtam, és mivel mindig megbeszéljük egymással a problémáinkat, megkérdeztem a Dont, hogy nem tudja-e, merre lehet, mire ő körülnézett, megtalálta, odahozta nekem, és belevágta a kimaradt helybe (mármint a környékére, formabeillesztéshez még nincs türelme). Nagyon megdicsérgettem, úgyhogy pár darabot kivett, hogy visszatehesse őket, és megint megdicsérjem (ilyenkor úgy imádom azt az álszerény büszkeséggel vigyorgó, elálló fülű fejét).

Meg az még a furcsa, ahogy hasonlít rám, ebbe terhesen bele se gondoltam, hogy hasonlítani fog rám, mert hát fiú, és akkor olyan lesz, mint az apja, de például olyan kis hülyeségekben is hasonlít, mint például hogy a jobb felső kettese egy pár fokkal el van fordulva a tengelyéhez képest (a bal nincs), és nekem is ugyanez volt.

És nem tudom, mi ütött belé, de ma megkergette az udvaron a kutyát (vizsla), amíg összeraktam a kocsiját; konkrétan négykézláb rohant utána, miközben harciasan kiabálta, hogy vau-vau, a kutya meg menekült, mert volt már dolga gyerekekkel.

A világ legaranyosabb dolga pedig, hogy ez biztos a kollektív tudattalanuk része, de kiderült, hogy a Muci végtelenül viccesnek találja a kézre húzott zoknit. Úgy derült ki, hogy nevetni kezdett, amikor a kezemre húztam a harisnyáját, hogy kifordítsam, és erre persze a harisnya megpróbálta lecsípni az orrát, azon még jobban nevetett, azóta ha zoknit talál, rögtön hozza nekem. De szükséghelyzetben a lepedő vagy párnahuzat alá dugott kéz is megteszi.

A rendrakási mániája viszont olyan méreteket öltött, hogy ma reggel, mire észbekaptam, felpakolta az éjjeliszekrényre a krumpliját, a papucsomat és éppen a hosszabbítót próbálta felrakni rá, de akkor megbeszéltem vele, hogy vannak dolgok, amiknek a földön a helyük. Mondjuk szerintem nem hitt nekem, de akkor is vicces, hogy ahányszor kinyitok egy fiókot vagy szekrényajtót, rohan, és becsapja.