Ebben a részben a Farkasréti temető békéjét dúljuk fel a Mucival, aki pontosan ki tudja választani azt a táblát, amin az életkorunknak megfelelő számok állnak, bár ez szerintem nem tudatos.

Szóval amikor a Muci kicsi volt, akkor csomószor levegőztettem a Farkasréti temetőben, nem morbid indíttatásból, hanem mert ott csend van és növényzet, a környékünk többi része pedig járdákban igen szegény, viszont ugató kutyákban gazdag. Utána nagyobb lett, és babakocsiban nem volt hajlandó megmaradni, járni viszont még nem tudott, azóta viszont akkora, hogy csak járni akar. Emiatt a játszóterezésünk úgy néz ki, hogy egyik tájékozódási ponttól a másikig rángat engem a mini gőzmozdony, gondosan ügyelve arra, hogy a gyerekeket elkerüljük, és mivel arra jutottam, hogy ezt a temetőben sokkal szórakoztatóbb lenne csinálni, ezért sokat járunk oda, mindkettőnk nagy megelégedésére.

És ott a Husi társaságot is sokkal jobban talál magának, és most nem Neil Gaimanbe akarok átmenni, hanem van például a helyi, traktorszerűséggel közlekedő bácsi, akivel mindig vigyorogva integetnek egymásnak, meg vannak a Nénik.

Namármost az első pár alkalommal tisztáztuk a Mucival a szabályokat, miszerint a temetőben nem dobálunk el szemetet, különösen nem mászunk bele a kukákba és dobáljuk ki onnan a szemetet, nem kiabálunk, nem lépünk másoknak a sírkövére, nem fekszünk vagy ülünk másoknak a sirkövére, nem nyalogatjuk mások sírkövét, és nem zaklatjuk barátkozási szándékkal a többi jelenlévőt, mert hátha nincsenek barátkozós hangulatban. Viszont a Muci ki szokott nézni magának Néniket, akiknek a közelében mintegy véletlenül többször is elsétálunk, miközben nagyon édesek vagyunk, és csábosan mosolygunk, meg olyanokat mondogatunk, csak úgy magunknak, hogy kukucs, kivéve engem. Eddig a legnagyobb fogása a Három Nénik voltak, akik teljesen kedélyesen szoktak cseverészni egy bizonyos részen sírgondozás közben a tej áráról, meg ilyesmi, velük most már legálisan válthat egy-két szót, mindenki boldog. Sajnos a titkos álma viszont az, hogy egyszer megszerzi valakinek a seprűjét, most éppen seprésmániás, de szerintem az a legjobb szándék ellenére sem lenne comme il faut, ha lezugsöpörnénk pár idegen sírját egy-egy látogatás alkalmával.

A másik mániája mostanában a lépcső. Itthon olyan harminc foknyi lépcső áll rendelkezésére, ennek ellenére feltűnően sok időt töltünk Boronkay József és neje (nem tiszteletlenkedem, így van ráírva) sírjánál, amit három lépcsőfokot megtéve lehet megközelíteni. Ha jelzésértékűen odébbmegyek, akkor Muci nyújtja a kezét, és ellentmondást nem tűrő hangon kijelenti, hogy szegítek (a ragozás még nem megy, meg a két lábon egyedül lépcsőmászás sem). Az a rész olyan, mintha arra lejtene minden, csak úgy sikerül elcsalnom onnan, ha felvetem, hogy keressük meg a cicát, mire a gőzmozdony lelkesen vonszolni kezd, és azt kiabálja halkan (hangosan ott nem kiabálunk), hogy szisza, szisza.

Ez a kép arrafelé lett rögzítve, és Muci tökre úgy néz ki rajta, mintha filozófikus gondolatokat gondolna éppen az élet értelméről és múlandóságáról, pedig valójában egy kukával szemezett, és azt latolgatta, hogyan vehetne rá, hogy belerakjam játszani. Végül sikerült haditervet kovácsolnia, de nem vált be az ártatlan arcú szegítek? felvetése.

Boronkayékban még az a jó egyébként, hogy nagyon szépen rajzolt, nagybetűs felirat van a sírjukon, márpedig Muci most betű- és számmániás, órákig tudná mutogatva kérdezgetni, hogy melyik micsoda, én viszont sajnos nem tudok órákig válaszolgatni, mert nem vagyok egy szent, önfeláldozó anya. Azért egy darabig szoktam, és az volt az egyik legmeglepőbb, amikor mondtam, hogy hét, mire Muci rávágta, hogy hét, nyóc, tíz, ami határozottan egy számtani sorozat egy szakasza. Egyébként osztani is sikerült neki, otthon fél szemmel néztem, hogy egyik tálkából a másikba pakolja a kekszeit, közben mondja, hogy kettő, kettő (ha nem segítek, akkor csak kettőig tud számolni), és a végén azt mondta, hogy nna, és mindkét tálkában pontosan négy darab keksz volt.

A másik kedvenc sírja egyéként egy bizonyos Gorjánác Milivoj nyughelye, fogalmam sincs, miért, azon kívül, hogy tényleg nagyon helyes kis rózsaszín márványemlék borostyánnal, de Muci mindig gügyögni kezd hozzá, és ha azt hiszi, hogy nem látom, akkor kedvesen megsimogatja.

Meg vannak helyek, amiket felismer, Kittenberger Kálmánnál például mindig kötelességtudóan mondja, hogy húúú, mert amikor először arra jártunk, akkor mutattam neki, hogy hú, mekkora oroszlán. Illetve Komlós-Keresztesi báró Fejérváry Géza Gyulánál mindig mondja olyan “igen, anya, tudom” hangsúllyal, hogy hüjjő, hüjjő, mert ott szoktam elmesélni neki, hogy a bácsi egy nagyon okos herpetológus volt, és tudtad-e, Mucikám, hogy a herpetológiának nem a herpeszvírushoz van köze, hanem azt jelenti, hogy hüllőkkel és kétéltűekkel foglalkozott a bácsi. Megnyugtató érzés, hogy amennyiben a bölcsiben majd esetleg szóba kerül a herpetológia, nem fogunk alulművelt családnak tűnni a többi gyerek szemében.

Azután, amikor a gyermek már a sokadik padra mászik fel (és mutat maga mellé, hogy anya), akkor némi konfliktusok árán megközelítjük az autót és hazamegyünk, és azután estére egyesek már olyan fáradtak, hogy amikor azt mondom nekik, hogy na most már megyünk aludni, akkor kötelességtudóan veszik a cumijukat és a textilpelust meg a képeskönyvet, majd nonverbálisan jelzik, hogy ők ugyan egy lépést sem tudnak már menni a kimerültségtől, de semmi baj, jó lesz nekik itt is, menjek aludni nyugodtan.