A bejegyzésben szereplő képekkel az apai és az anyai örökségek keveredését szeretném illusztrálni, a Muci egy vadnak született entellektüel.

De nem ez a legdurvább, hanem hogy mostanában már a képek mellett a betűk is nagyon érdeklik a könyvekben, és ha nem jól mondom a betűt, amire rámutat, vagy nem vagyok hajlandó megmondani, mert mondjuk a Bégess Bari Borival címében szereplő B betűket olyan negyedóra alatt elunom (negyedóra rendkívül hosszú idő Bari Borival, különös tekintettel arra, hogy gombnyomásra tényleg béget), akkor felháborodik, és újra végigveteti velem az egészet.

Másrészt viszont láthatóan tanul az irodalomból, nem csak betűszinten, az orosz klasszikusok például komolyan megérintették a lelkét. Felolvastam ugyanis neki párszor Szutyejevtől (bal kezével rajzolt, jobb kezével írt!) a Kispipi és Kisréce tanulságos történetét, és Muci annyira azonosult a főhőssel, hogy azóta minden javaslatomra azt mondja, hogy én is, én is (amikor éppen nem jut eszébe, hogy dackorszaka van). Vö. Mucikám, most lemegyünk a konyhába – én is, én is!; Husi, most fürdünk egyet – én is, én is!

A dackorszak egyébként elég laza, természetesen minden kérdésemre azonnal rávágja, hogy nem, de ezt féléves kora óta csinálja, úgyhogy megszoktam már, másrészt van egy olyan kéthetenkénti egy nagyhiszti is, toporzékolással meg krokodilkönnyekkel, de szerencsére az sem tart olyan három percnél tovább. Ez egyébként egészen bizarr okokból tud kitörni, az utolsó például amiatt, mert van a túrórudi-szertartásunk, hogy odaadom a kezébe, utána visszaadja, hogy kibontjuk, és akkor a kezemből megeszi, hogy ne kenjen össze mindent. Én meg siettem, és kihagytam azt a részt, hogy odaadjam a kezébe, onnantól fogva két percig nem kellett a túrórudi sem, hanem ordítás volt és világfájdalom, még fekvezokogás is, de ezt nagyon viccesen csinálta, mert körülnézett, láthatóan arra jutott, hogy a padló egy kicsit kemény ehhez, úgyhogy komor, de higgadt arccal felmászott az ágyamba, maga alá húzott egy kispárnát, megfogta a rongyocskáját, és úgy vágta hasra magát, hogy a kis kezével hadonászva hisztizzen. Aztán amikor csúful kinevettem, úgy döntött, hogy akkor nevessek inkább vele, mint rajta.

A másik vicces dolga, hogy amikor valami nagy rosszaságot csinál (mondjuk ötször szóltam már, hogy ne locsoljon vizet a padlóra, és mégis odalocsolja), és odamegyek feltakarítani, meg belekezdeni a hányszor megmondtam, miért nem vagy képes, az istenfádat, husom, apádat szórakoztasd ezzel elemeket felvonultató litániámba, akkor Muci erősen túlripacskodva a szerepét a kezével a magasban hadonászva, és azt óbégatva, hogy jaj-jaj-jaj átrohan a szobájába, majd nagyon óvatosan kidugja a fejét az ajtófélfa mögül, és úgy figyel. Amikor röhögni kezdek rajta, akkor elvigyorodik, és diadalittasan azt mondja, hogy szia, olyan Joey Tribianis hangsúllyal.

A szavak meg egyre jobban ragadnak rá, a testrészeit és a ruháit már stabilan tudja, de olyanokat is, hogy ement a szisza (van esze a sziszának), vagy kici füláf (a zsiráfot hívja füláfnak, és ez azt jelenti, hogy szeretgessem meg egy kicsit), vagy joghurt, kéjem, és ehhez az egyértelműség kedvéért még hozzá szokta tenni, hogy kanál.

De nagyjából mindent elismétel, például a múltkor itt volt az apja, hogy elvigye, és Mucit csak úgy tudtuk rávenni az induásra cselesen (sehonnan nem szeret elindulni), hogy megkértük, mutassa meg, milyen ügyesen fel tudja venni a szandálját (ez nem egyszerű, mert fel kell húzni, egy vékony pántot át kell húzni egy kampón, majd letépőzárazni), csak közben az apját fél percre felhívták munkaügyben, mire a husi teljesen felfüggesztette a tevékenységet, és szemrehányóan nézett. Amikor az apja lerakta, mondtam is neki, hogy látod, abbahagyta, mert nem figyelsz, a Muci pedig enyhén feddő, de türelmes tekintettel folytatta a mutatványt, közben fél szemmel és fél felhúzott szemöldökkel az apját leste, és azt mondogatta, hogy fidejsz, fidejsz, csak hogy tudja, hol a helye.

És akkor a végére egy bónusz azoknak, akik képesek voltak végigolvasni.