Az epigenetikáról

Van ez a dolog Mucival, amit mások úgy fogalmaztak meg már egészen kiskorában (konkrétan csecsemőkorában is), hogy néha olyan, mintha egy felnőtt nézne ki vagy beszélne belőle, és amitől bennem folyamatosan jelen van az az érzés, hogy nem az enyém, csak rám van bízva; mármint persze, hogy az enyém, letagadhatatlanul ott vagyok benne, a szemében, a szavaiban, a szórakozottságában, a humorában, és mérhetetlenül imádom, de olyan értelemben nem az enyém, hogy nem a tulajdonom, nem próbálhatom meg a saját képemre és hasonlatosságomra formálni (vagy az ideáljaiméra), nem avatkozhatok bele abba, hogy ő milyen, annyit tehetek (és kell is tennem), hogy mindent megmutatok és elmagyarázok neki a világon, amit csak tudok, lehetőségeket adok neki, és ő majd eldönti, hogy melyik lehetőségekkel akar élni (továbbá rászólok, ha mások hajába szórja a homokot, mert a lehetőségeknek és az önkiteljesítésnek is vannak azért határai).

img_6495

Cserébe kaptam egy pontosan olyan gyereket, amilyet akartam. Annyira hasonlít Calvinre a Calvin & Hobbesból, hogy attól muszáj hinnem az epigenetikában (rengeteg C&H-t olvastam a születése előtt); mindenből kalandot csinál, mindenre felmászik (teljesen normális jelenet, hogy amikor reggel kitámolygok az emeleti erkélyemre a hálószobámból a szüleimnél, Muci derűsen rám köszön az erkély előtti fáról, amin kicsit magasabban üldögél az erkély szintjénél (amitől természetesen kapok egy apróbb szívrohamot, és megígértetem vele, hogy nem fog leesni)), folyamatosan terveket és tervrajzokat gyárt, titkos kuckói vannak a nádasban, a karácsonyfát (élettelenül talált) szarvasbogár-tetemekkel díszíti, mert azok olyan szépek, és a zsebei mindig tele vannak olyan kincsekkel, amilyenekkel a kisfiúk zsebei általában tele szoktak lenni. Ja, és van egy Susie-ja is, ma is szólt a tanító nénije, hogy lányokat csépel, amitől egy pillanatra lesápadtam, mert nem szokott másokat bántani, de utána mondta, hogy a Susie Derkinst (nevezzük így), mire azért kiszakadt belőlem egy megkönnyebbült “ja, csak…”, mielőtt végigmantráztam a kötelező “lányokatnembántunk-amúgyfiúkatsem-próbáljatokmegjólkijönni” hegyibeszédemet. Mentségemre szóljon, hogy ezek ketten folyamatos és kölcsönös pszichológiai és fizikai hadviselést folytatnak egymással, a Genfi egyezmény teljes semmibevételével, ugyanakkor minden komolyabb csata után teljes egyetértésben építenek bunkit a bokrokból.

c_and_h_snowball_3_edit

Mondjuk ezeket a dolgokat néha nehéz megmagyarázni, meg azt is, amikor például vendégünk van, és amikor reggel megkérdezem Mucit, hogy hogy telt az éjszaka, részletesen elmeséli, hogy beszökött Budapestre, és megmutatja a fényképezőgépén, hogy milyen dolgokat nézett meg (van ez a játékunk, amit mindketten tök szórakoztatónak találunk, hogy neki éjszaka egy titkos élete van), és arra sem nagyon tudok mit mondani, amikor a tanító nénije kicsit zavartan megjegyzi, hogy Muci az órán, izé, pofákat vágott, nem feltétlenül sértőeket, de azért mégis csak, és nevetett is, mert nehéz lenne elmagyarázni, hogy mi otthon rendszeresen pofákat vágunk, mert az unalmas vagy kellemetlen feladatokat sokkal viccesebbé teszi, ha az ember úgy tesz közben, mintha egy rajzfilmállatka lenne.

Másrészt a salingeri olvasmányaimra is nagyon hasonlít, egyrészt Teddy McArdle-ra a Teddy című novellából, másrészt meg Kaóra abból a zen koanból a Magasabbra a tetőt, ácsok elején, amit Seymour mesél Frannynak, és amiben Kaót küldik el megtalálni az igazi táltost. Kao visszatér, és azt mondja, hogy egy pej kancáról van szó, de kiderül, hogy egy fekete mén az (ugyanarról a lóról beszélünk), amivel kiérdemli a buddhista bölcsek elismerését, amiért ennyire csak a belső dolgokra figyel.

Mucinak eddig ugyan nem sikerült kivívnia az általános iskolai tanító nénik osztatlan elismerését, amikor a zöld ceruzája helyett az énekfüzetét vitte be órára, mert a belső dolgokkal volt elfoglalva, de ők szerintem kevésbé járatosak a buddhista tanokban, viszont nekem mindig megmelegszik a szívem, amikor megkérdezem, hogy valamelyik osztálytársa milyen, és soha nem azt mondja, hogy barna hajú és zöld szemű (sőt, az ezirányú kérdéseimre rendre azt válaszolja, hogy honnan tudja, nem nézte meg), hanem hogy “pont olyan belülről, mint amikor farsangkor hercegnőnek öltözött, az olyan volt, mintha önmagának öltözött volna”, vagy hogy “mindig úgy nevet, mintha nem ő nevetne, csak mások nevetése verődne vissza róla”. És akkor is mindig elgondolkozik egy kicsit, amikor egy egyszerű, egység sugarú másodikos anyuka módjára rákérdezek, hogy valaki a barátja-e, mert ez nem annyira egyszerű viszonyulás, mint amilyennek én beállítom, és olyanokat válaszol, miközben próbál nagyon egzaktul fogalmazni, hogy “pontosan úgy vagyok vele, ahogy az első osztály első napjától fogva, hogy néha barátok vagyunk, néha nem, de azt biztosan tudjuk, hogy mindig ott leszünk egymásnak”. Vagy battyogunk lefelé a lépcsőn, és megkérdezi, hogy nekem nem volt-e furcsa, amikor egy osztálytársa anyukája neveletlennek nevezte a saját gyerekét, mert úgy mondta, mintha a gyerekét akarná megszégyeníteni, de ezzel igazából önmagát szégyenítette meg, mert ő nem nevelte meg. Mindezt egy nyolc éves, extrém cuki rajzfilmállatka csipogó hangján, és egy sokat látott öregember tekintetével.

Erre, az emberekre való ráérzésre, vagy minek nevezzem, amúgy is nagyon ki van hegyezve. Nemrég besétált a konyhába, miközben mosogattam, és megkérdezte, hogy ha lehetne három kívánságom, akkor mit kívánnék, amiből rögtön tudtam, hogy ő szeretné elmondani, úgyhogy csak rávágtam valami olyasmit, hogy azt, hogy valaki elmosogasson helyettem, és te mit?. De van Mucinál ez a dolog is, amit a tavalyi évvégi bizonyítványában úgy fogalmaztak, hogy “nagyon becsületes a játékokban”, szóval ebben nem ismer tréfát. Ha rajtakap, hogy úgy csalok, hogy ő nyerjen (ritkán fordul elő, de esendő vagyok), akkor vagy nem hajlandó tovább játszani, vagy, amikor azt hiszi, hogy nem látom, eltökélt faarccal visszarakosgatja az általa leütött bábujaimat a sakktáblára, és nem csak a játékokban ilyen, hanem például abban is, hogy nem fogja csak ő rám zúdítani a kívánságait, csak akkor, ha előtte én is rendesen elmondom a sajátjaimat. Úgyhogy elmondtam.

Mint kiderült, Muci egyrészt egy szigeten szeretne élni, ami a kertünkben van, egy termodinamikailag alaposan megtervezett kupola alatt, és a szigeten szurikáták is legyenek, másrészt viszont egy olyan gépet szeretne, ami azt képes megcsinálni, hogy ha “A” személy és “B” személy is beleegyezik (!), akkor “A” személy átélheti “B” személy egy napját belső szemlélőként, vagyis Muci kábé feltalálta az empátiagépet. (Amikor a harmadik kívánságáról kérdeztem, azt válaszolta unott hangon, hogy “jaj, anya, tudod, a szokásos izék, hogy mindketten éljünk örökké, és mindig legyünk egészségesek”). De a múltkor is, amikor arról beszélgettünk, hogy kicsit elnyűttek a tanító nénik idegei, és azt mondtam, hogy “de képzeld csak bele magad…”, akkor azonnal a szavamba vágott, hogy “már beleképzeltem magam XY néni helyébe, anya, és szerintem az a baj, hogy nem lehet velünk bírni ekkora mennyiségben, mert amikor valaki abbahagyja a rosszalkodást, valaki más elkezdi”, és ilyenkor tényleg nem tudok egyféleképpen reagálni, mert egyrészt ellágyulok attól, hogy empatikus, másrészt kicsit borzong a hátam attól, hogy hogy a fenébe lett ilyen, harmadrészt muszáj kicsit röhögnöm, amikor ezt egy nyolc éves rajzfilmállatka minden komolyságával előadja, majd hozzáteszi, hogy de ez valahogy mégsem akadályozta meg őt abban, hogy megrágcsálja a házi feladata szegélyét.

De az is nagyon jó, amikor a szokásos téli iskola utáni programunkat csináljuk, hogy leülünk Carcassone-ozni, vagy sakkozni, vagy valami más logikai játékhoz, és közben beszélgetünk (kötelező elem az általam elkészített forró csoki vagy tea, a skót hangásat most végeztük ki, és áttértünk az izlandi biodinnyésre). Mondjuk a tegnapi menet különösen durva volt, mert Muci azt szerette volna megtudni, hogy mit írjon a titkos naplójára, ha azt szeretné, hogy tényleg senki ne olvassa el, ezért rákérdezett, hogy mit írnak az atombombák indítókódját tartalmazó aktákra. Odáig nem jutottunk el, hogy (a) az igazán titkos dolgokra valami semleges és unalmas címet kell írni, (b) itthon csak én olvashatnám el, engem meg elég, ha megkér, hogy ne olvassam (tényleg), mert erről eszébe jutott az a kérdés, hogy hány atomnagyhatalom van a világon (az apja erről szerencsére már jóval a születése előtt felvilágosított elég részletesen), utána az, hogy miért is lett atombomba egyáltalán, és emiatt el kellett kezdenem az egész második világháborút Hitlertől indítva (“mi az a populista retorika, anya?”), a koncentrációs táborokon át (amihez el kellett magyaráznom, hogy mit jelent a zsidóság genetikai, eszmei és vallási szempontból, a cigányság kapcsán azt, hogy bár senki nem születik “rosszabbnak” másoknál, milyen rossz hatással lehet emberekre a kirekesztettség, a szegénység és az elkeseredés, továbbá a “de miért sötétebb a bőrük, anya?” kérdés mentén elkanyarodtunk egészen az indiaiak és az indiánok közötti különbség felé, majd, ha már lúd, beszéltünk a melegekről is, és Muci némi gondolkodás után arra jutott, hogy neki igazából nem számít a nemünk, szóval nem lenne baja azzal, ha két anyukája vagy két apukája lenne, ugyanígy szeretne minket, utána adott egy mattot).

Szóval itt visszatértünk az atomra, és a második világháború végére, Tellerről, Szilárd Leóról és Neumann Jánosról szerencsére sokat tudok Czeizelnek köszönhetően (Muci is szereti, ha úgy mesélek a híres emberekről, mintha emberek lettek volna, nem pedig ikonok), utána a biztonság kedvéért a hidegháborún csak végigrohantam az atomcsend-egyezményig, mint megnyugtató befejezésig (amúgy azért praktikus, ha egy gyereknek két szülője van, a nemüktől függetlenül, mert a nukleáris folyamatokhoz és az atomkatasztrófákhoz Muci apja ért jobban, így ezt rábízhatom), és itt én adtam mattot, mert mindent azért nem hagyhatok. Muci még tűnődött egy darabig, miközben befejezte a teáját, majd a szemembe nézett, és közölte velem, hogy fogadni merne, hogy be tud annyira takarózni a paplanjába, hogy ne tudjam megcsikizni (amúgy nem tudott).

Szóval így mennek a dolgok itt nálunk mostanában.

img_6194

(Juteszembe, az edinburgh-i nyaralásunkról, amiben óhatatlanul is sok Muci van, itt, itt, itt, itt és itt lehet olvasni).

a nyaralás előtti nyaralásról

Az van, hogy Mucinak amúgy is meglehetősen jól alakul a nyara, az apja viszi barlangásznapokra*, íjászkodni meg — ha más nincs — vihar utáni apokalipszisben tocsogni (“kisfiam, gázolj már bele a sárba, hogy vigyelek haza ilyen tisztán?”), én viszem wellness-hétvégére, szocializálódni (mármint aránylag tiszta ruhában és felismerhető arccal szocializálódni, ez az én reszortom kettőnk közül), strandok sokaságára, moziba, múzeumba, külföldre, a nagyanyák és a nagyapja is hasonló fesztivált rendeznek körülötte.

Lényeg az, hogy augusztusban megyünk majd a nagy nyaralásra, de közben Muciból valahogy hatalmas vidéksznob lett, és gyakorlatilag naponta elmondja, hogy mennyire jó neki, hogy erdőkben meg nádasokban mászkálhat, nem pedig pesti gyerek (időnként kijavítom, hogy születése révén lemoshatatlanul budapesti, és felhívom rá a figyelmét, hogy a nagyvárosban is vannak általa kedvelt dolgok, de alapvetően örülök a hozzáállásának, meg annak, hogy hiába van tévénk, és hiába nincs tiltva, gyakorlatilag hetekig nem jut eszébe bekapcsolni).

Szóval egyszer csak bejelentett nekem, hogy úgy érzi, ő képes lenne eléldegélni egy bokorban, és otthont teremteni magának belőle, amit egy kicsit túlzásnak éreztem, és megpróbáltam elriasztani azzal, hogy az kényelmetlen. Utána viszont valamelyik reggel arra sétáltam le az alsó szintre, hogy ott alszik az előszobaszőnyegen egy szál takaróval, mint egy urbánus Maugli, és érdeklődésemre, hogy miért is csinálja ezt, azt felelte, hogy fel akar készülni az élet kényelmetlen dolgaira is (nem mintha ez olyan kényelmetlen lett volna, anya, tette hozzá a miheztartás végett).

Ezekből az apró jelekből úgy éreztem, hogy talán megérett már egy sátrazásra, és szerencsére pont volt egy függőben lévő kertben sátrazós meghívásunk jóbaráti okokból, a Balaton mellett, úgyhogy szégyentelenül éltem vele.

Egyrészt Muci valóban megérett a sátrazásra, kábé úgy viselkedett, mint aki jurtában született (egy puccosabb jurtában, ahol decathlonos sátorlámpát használnak, és van színben a derékalj mintájához passzoló ikeás párna), másrészt aránylag hamar egységfrontba állt össze a két lánnyal, Zizával és Micivel, és egy több napos, tervezett munkafolyamatokra lebontott projekt keretében készítettek egy téglákkal elkerített komplex homokozórendszert leszitált sóderből (sajnos nem fotóztam le).

IMG_6173

Amúgy is nagyon egy húron pendültek a lányokkal, többször kiakadt a cukiságmérőm, amikor Micivel a homokozó feliratairól tárgyaltak**, vagy amikor Zizával félrelöktek a rántanivaló patisszon mellől, és eszelős vihogás közben bepaníroztak egy jókora adagot (én eközben Piszke tanácsára kintről, az ablak elé egy nagyon szép, de ingatag székre felállva fotóztam őket természetes közegükben, mint a National Geographic egy különösen elhivatott munkatársa a bennszülött törzseket), vagy amikor szintén Zizával a közös hobbijukról, a fotózásról beszélgettek, és megmutogatták egymásnak a rengeteg, elsősorban növényekről és festményekről készült ún. naiv stílusú fotójukat (bele fognak jönni, lényeg, hogy szívesen csinálják).

Zizával amúgy is sok bennük a közös, mindketten tényleg nagyon okosak, nagyon érzékenyek, jó esztétikai érzékük van, rengeteget gondolkoznak dolgokon (általában akkor is, amikor a pohár nem kiborításán kellene inkább gondolkozni, de ez ezzel jár), és a végtelenségig el tudnám hallgatni a világ dolgairól folytatott diszkusszióikat azon a korukhoz illő csipogó kis hangjukon (oké, néha nem csipogtak, de olyankor rájuk szóltunk, hogy bármilyen erőteljes nézeteltérés is van köztük az emlősök pontos definícióját illetően, azért halkabban tárgyalják meg).

Ja, szóval voltunk Piszkééknél is, ahol mindig történik valami, megnézhették és meg is etehették szilvával és szénával a hardcore skandináv metálos külsejű rackákat (Muci egy idő után üldözni kezdte a riadozó nyájat, és utólag többször kifejtette nekem, hogy élete nagy bánata marad, hogy nem maradtunk tovább, mert a végén már majdnem kiették a kezéből a kukoricát is***), utána jött a panírozós menet, és délután a gombászás Piszke Zemberével (valószínűleg egy idő után meg lehet unni a nagyon dekoratív gombákat, ezt egyelőre nem sikerült megtapasztalnunk, nem beszélve a nevükről, a Gyapjas Lábú Fülőke**** például egyértelműen csak egy mesehős lehet), és hazafelé egy bevezető szintű előadást is kaptunk a micéliumokról és arról, hogy hogyan irányítja a világot a gombák szó szerint föld alatti bűnszövetkezete*****, továbbá érdekes kísérletekről az invazív növényfajok és bizonyos gombák egymásra eresztésével kapcsolatban (ebben a témában egyelőre sikerült kikerülnöm az utólagos kérdések azonnali megválaszolását a gyermek felé, de úgy érzem, záros határidőn belül kénytelen leszek megnézni pár YouTube-videót).

Ja, és a strand, hát a Balaton az a Balaton, tudom, hogy iszapos meg minden, de imádom, szerencsére Muci is, képeket arról nem csináltam, mert, hogy is mondjam, aránylag vizes, ami nem tesz jót a kamerának, viszont szokás szerint hozta a “jaj de szép, és nézd, most megint másképp szép” formáját.

Lényeg, hogy achievements unlocked (sátorban alvás, rackázás, gombászás), és akkor most ezt kell felülmúlnom az igazi nyaralással.

 

* Naiv anyai kérdés: És lesznek ott gyerekprogramok is?
Apa, döbbenten: Miért vinném a Mucit gyerekprogramokra?
[később, ettől teljesen függetlenül]
Naiv anyai kérdés: És voltak jó gyerekprogramok?
Muci (8 éves) döbbenten: Voltak, de miért mentem volna gyerekprogramokra?

** Megbeszélték, hogy a jövőre való tekintettel fel kéne írni egy téglára, hogy három éven aluliaknak tilos használni a homokozót (mert azok széttúrnák), utána ezt maguktól arra finomították, hogy csak széttúrni tilos három éven aluliaknak (biztosan úgy érezték, hogy azért vannak rendes három év alattiak is), majd megegyeztek abban, hogy az anyukáknak kéne címezni a feliratot, mert a három éven aluliak jellemzően nem tudnak olvasni.

*** Remélem, azért idővel fel tudja ezt dolgozni, mondja erre a cinikus lelkű édesanya.

**** Nem gyapjas amúgy a lába, úgyhogy csak valami belső viccből kaphatta ezt a nevet.

***** Vannak ugye a lassan ölő és a gyorsan ölő fajták, a harmadikig nem jutottunk el, de ez is elég volt ahhoz, hogy gyanakvóvá váljak.

A genetikáról

Van egyrészt az, hogy Muci külsőre tökéletes keveréke az apjának meg nekem (aki vele látja, az azt mondja, kiköpött apja, aki meg velem, aszerint nem is tagadhatnám le), de vannak olyan hasonlóságok is, amelyek nagy valószínűséggel nem a nevelésen múlnak, viszont nem hinném, hogy lokalizálták volna már a hozzájuk tartozó géneket.

Volt például az a félelem, hogy mi lesz, ha Muci nem szeret majd olvasni. Úgy értem, van, aki attól tart, hogy a gyereke majd meleg lesz, vagy mittudomén, nem lesz érzéke a családi üzlethez, esetleg nem szeret majd focizni. Nekem meg kifejezetten fel kellett arra készülnöm, hogy mi lesz, ha Muci nem olvas, mert igaz, hogy a nemolvasók is lehetnek rendes emberek, és vannak nem olvasó barátaim, de úgy éreztem, ezen azért nehezen tudnék túllépni (kerülni kéne a témát az ismeretségi körben, meg kellene tanulnom, hogyan és miről lehet a nemolvasókkal beszélgetni, stb).

Utána Muci ovi alatt először is titokban megtanult olvasni (ugyanúgy, ahogy én annak idején, vagyis időnként rákérdezett néhány betűre, majd egyszer csak bejelentette, hogy ő tud olvasni). Ekkor már éreztem valahol, hogy jó irányban haladnak a dolgok, de csak nem sokkal a nyári szünet kezdete után kezdtem megnyugodni, amikor az én fiam teljesen magától és lelkesen kiolvasott egy igazi könyvet (regény, folyamatos cselekménnyel), és a végső bizonyosságot a tegnapelőtti nap hozta el, amikor ebédelni hívtam, de ő azt mondta, hogy majd megyek, csak ezt a fejezetet még befejezem, mert most nem tudom abbahagyni. A fejezetből ugyan három lett, de anya még nem örült ennyire kihűlt ebédnek (és ismerjük be, hogy a Brumi, mint detektív-et valóban nem lehet csak úgy a közepén letenni. Amúgy a sietve előkotort, nagyszülőkig visszanyúló saját Brumi-sorozatomból ez tetszett neki legjobban, remélem, ez azt jelenti, hogy Raymond Chandlernek is nagy rajongója lesz).

Vannak mondjuk kevésbé pozitív, de meghökkentő örökségek is, például nekem gyerekkoromban volt egy olyan bajom (néha még most is visszatér), amit zsibbadásnak hívtam, noha nem olyan, hanem egyfajta enyhe, de elalvás közben elviselhetetlennek tűnő lábfájdalom és mozgatási kényszer (amíg mozog, nem érződik), amit csak felnőttkoromban diagnosztizált a nagyvilág, és most Restless Leg Syndrome*-nak hívják (nyugtalan láb szindróma, amit szerintem a mozgószabály értelmében nyugtalanláb-szindrómának kéne írni, de az orvostársadalom felmentést kapott az MHSZ alól), állítólag idegrendszeri probléma. Szóval egyáltalán nem voltam meglepve, amikor Muci egyik éjjel azzal ébresztett sírva, hogy zsibbad a lába (pont olyan érzés, amilyen ennek a szónak a hangulata), hanem elmondtam neki, hogy mi ez, és mitől lesz jobb, de eléggé meglepődtem, hogy ő is ezt a szót használja rá.

De ott van az is, hogy nagyon élénken és filmszerűen álmodik, és nagyon fontosak neki az álmai, mindig elmeséli őket, és így derült ki, hogy a gyerekkori rossz álmaimat is örökölte (volt egy sematikus “rosszálmom”, hogy egy szörnyeteg (kísértet, sárkány, vadállat) kerget, és amikor már nem bírok tovább menekülni, és szembefordulok vele, akkor valahogy összebarátkozunk). Ilyenkor mindig sajnálom egy kicsit, hogy nem lett egypetéjű iker, és nem végezhetek rajta a legalitás határán táncoló ikerkísérleteket nature vs. nurture témakörben.

Ja, és akkor hadd tegyek még némi utalást az értelmetlen korlátozásokhoz való hozzállásáról (ami nekem a legnagyobb megengedett sebesség, az neki a medve):

IMG_5286

 

* Érdekes tény, hogy időnként angol anyanyelvű páciensek is “zsibbadás”-nak nevezik, bár tényleg nem olyan, a legtalálóbb hasonlat, amit olvastam rá, az volt, hogy “olyan, mint egy ellenállhatatlan kényszer az ásításra, csak a lábban”.

A vizuális kultúráról

Volt ugye az a dolog, hogy Muci rajzból “csak” jó lett (ilyenkor mindig rászólok, hogy az nem “csak”, hanem a jó azt jelenti, hogy ), amivel különösebb bajom nem is volt, mert az iskolai értékelések nem csak arról szólnak, hogy milyen képességei vannak a gyereknek valamilyen téren, hanem arról is, hogy ezeket a képességeket mennyire lelkesen és szívesen alkalmazza az adott követelményeknek megfelelően, és amennyiben az a követelmény, hogy “rajzolj őszi tájat”, vagy “rizsszemekből ragassz ki kacsát”, akkor Muci valóban hajlik arra, hogy, khm, a képességeinek és erőforrásainak csak a legelengedhetetlenebb minimumát fektesse bele a feladatba.

Ugyanakkor paradox módon szerintem neki pont a vizualitás meg a művészetértés az egyik erőssége, már a maga nyolcéves szintjén, amivel nem azt akarom mondani, hogy korának kiemelkedő művésze (noha anyai szemmel az), hanem csak annyit, hogy nagyon fontosak neki a színek, a szép dolgok, a kedvenc programjai közé tartozik a múzeumozás, az utazás számára kifejezetten a városnézésről szól, és imád rajzolni. Otthon.

Az első egy anyáknapi izé (ezt nem hagyhattam ki), a második a titkos naplójának, amiben a számára fontos dolgokat rögzíti, az egyik bejegyzése (az a+olotl David Attenborough fotójának hű másolata), a harmadik a rá legjellemzőbb nonfiguratív sítlusirányzat “tüskés dolog tüskés keretben” korszakából származik (ilyenből legalább harminc megőrződött az utókornak mindenféle színekben). A nonfiguratív dolgok állítólag nagyon sokat segítenek abban, hogy gondolkozni tudjon (rengeteget gondolkozik, amit támogatok is, kivéve, ha cipőfelvétel helyett csinálja), és mostanában áttért a mandalákra, amit az apjától tanult háromszöges motívummal ötvöz.

Emellett imádja előre lerajzolni a terveit és a dolgok térképeit, meg ha véletlenül szem előtt hagyom az alkoholos filceimet, akkor azonnal rittyent valami ehhez hasonlót (a fekete-fehér ábra a kaméleonok örök körfogását ábrázolja):

De azt imádom benne a legjobban, hogy a legváratlanabb pillanatokban is képes megtorpanni, és felhívni a figyelmemet valami szépre, a múltkor például a konyhában ácsorgott földbe gyökerezett lábbal, és amikor megkérdezte, hogy mi van, azt felelte, hogy “látod, ahogy kiszalad a csempecsík az alsó és a felső konyhaszekrények közül az üres falra, anya? Ez annyira… geometrikus!”, vagy amikor számolni kezdi a zöldeket egy mezőn (szerencsénk, hogy a színtévesztés az X-kromoszómával öröklődik).

Az utóbbi fél évben amúgy a fotózásra is nagyon rászokott, a dokumentálástól kezdve (“lefényképeztem, milyen a bokorban lenni”) az építészeti remekeken át egészen a természetfotózásig (“ez egy videó, anya, arról, hogyan eteti a fecske a kisfecskéket, és én hogyan suttogom közben a fecskés verset”), úgyhogy születésnapjára fényképezőgépet kapott (mert lelkes), ütés-, por- és vízállót (mert nyolc éves). Ahogy a születésnapján összefoglalta, ez volt élete legjobb ajándéka holtversenyben a tavalyi tablettel, és ezek közül bármelyik egy nappal ér fel Cesky Krumlovban.

Na és ami a lényeg, CK is azért tetszett neki, mert “én még ilyen szépet nem láttam, anya”, semmi nyafogás nem volt, hogy játszóterezzünk, vagy ilyesmi, hanem tátott szájjal bámulta az épületeket meg a mindent, amikor éppen nem ezt csinálta:

És a mai napig megszólal néha váratlanul, hogy emlékszem-e, milyen szép volt az a sikátor Krumlovban, meg emlékszem-e, mennyire gyönyörű volt a hóesés (a három nap alatt három évszakot átéltünk, az elsőn őszi eső, a másodikon pólós napsütés, a harmadik reggelre meg minden havas volt, mint egy népmesében).

Ja, és ha már ott voltunk, természetesen kapott egy 72-es Koh-i-noort, amit azóta is rendszeresen használ és nagy becsben tart. Amennyiben valamiért összekeveredik a sorrendjük a dobozban (nem sötét-világos szerint, hanem színátmenetesen tartja a nyájat), akkor van egy kis feszültség a családban, amíg helyre nem áll a rend.

IMG_5403.jpg

Mindenesetre már amúgy is terveztem, hogy ideje megmutatnom neki a nagyvilágot most, hogy már tudja értékelni, úgyhogy tájékoztattam, hogy igen, Krumlov nagyon szép, de képzelje el, hogy ennél még szebb helyek is vannak a földön, amit először szkeptikusan fogadott, majd másnap bejelentette, hogy tizennyolc éves kora előtt el akar jutni Európa összes országába, hogy legyen összehasonlítási alapja. Ezt a vágyát természetesen abszolút támogatom, pillanatnyilag hatnál tartunk (színezzük a vaktérképet), kíváncsi leszek a dobogóra.

Na szóval, ezzel csak annyit akarok mondani, hogy teljesen függetlenül attól, hogy milyen jegyei lesznek rajzból a jövőben, ha esetleg elismert művésszé fajulna felnőttkorában, akkor én szóltam.

amelyben kedves és engedékeny vagyok

Mucival kis különbséggel kaptuk meg a bizonyítványunkat, én tőle, ő az iskolától, és csak egyikünk érezte szükségét annak, hogy ennek örömére felálljon egy székre (én amúgy is nőttem tőle vagy tíz centit).

IMG_6003

Év elején az volt a legnagyobb félelmem, hogy nem lesznek barátai, túlságosan meg akar majd felelni és nem lesz elég önbizalma, nem tud felzárkózni sakkból (semennyire nem tudott sakkozni, és sakk-logika tagozatba került), és egyáltalán, utálni fogja az iskolát.

Ami a barátokat illeti, egy hónappal az iskolakezdés után megkapta az első beírást, hogy az órán való pontos megjelenés helyett a vécén múlatja az időt, és amikor rákérdeztem, hogy mit keresett ott, teljes természetességgel rávágta, hogy bulizott a bandájával (mindezt képzeljük el csipogó rajzfilmállatka-hangon), úgyhogy természetesen leesett egy nagy kő a szívemről elbeszélgettem vele az úriemberek és a pontosság viszonyáról. Az üzenő füzete amúgy önmagában is egy tanulmány, bizarr, komolyabb kifejtést igénylő ún. beírások és dicséretek váltakoznak benne, a Tiltott Zónában való rohangálástól egészen az igazgatói dicséretig, szerintem mindenképpen megőrzöm az utókornak.

A túlzásba vitt megfelelési kényszerről annyit, hogy amikor évzáró után köszönetet rebegtem a tanító nénijének a türelméért (ezt azok után, hogy év vége felé a beírások leegyszerűsödtek arra, hogy “Rossz voltam”, és “Majd ő elmagyarázza”, mindenképpen indokoltnak éreztem), akkor az általánosságban kiválónak minősített tanulmányi eredménye ellenére a tanító néni csüggedten csak annyit mondott, hogy mindenképpen írassam be sportra, mert le kéne vezetni az energiáit. Amikor bátortalanul ellenvetettem, hogy de három szakkörre jár, az apjával huszonöt kilométereket kirándulnak, velem meg falat mászik, akkor határozottan leszögezte, hogy ez neki kevés.

Amúgy tényleg van benne (Muciban) egy nagyon erős szabálykövetés, amit egyrészt a szabályok végletesen szó szerinti értelmezésével rugalmasít, másrészt azzal a liberális megközelítéssel, hogy amiről nem mondták, hogy tilos, azt szabad. Szintén év elején történt, hogy egy itt meg nem nevezett fiktív gyermek a fiktív “bandájával”, hogy is mondjam, egy megfelelő méretű felületen lebontotta az iskola kerítését, kibújt rajta, és büszkén megállt mellette (a végső terv az volt, hogy az iskola kapuján át térnek vissza az objektumba, de ezt a felsőbb hatalmak megakadályozták). Amikor a fiktív anyukája megkérdezte, hogy mégis miért csinálta ezt, a fiktív gyermek azt felelte, hogy “azért, mert a tanító néni azt mondta, hogy nem lehet kimenni az udvarból, de én kitaláltam, hogyan lehetne mégis”. Miután tisztázták a magyar nyelvnek azt a finomságát, hogy a “nem lehet” bizonyos helyzetekben azt jelenti, hogy “nem szabad”, ehhez hasonló félreértések nem fordultak elő.

(Azt viszont sajnos elfelejtették tisztázni a felsőbb hatalmak, hogy amatőr hidromechanikai kísérletekkel (a piszoár bizonyos szempontból egy közlekedőedény) ne szabadna vagy ne lehetne elárasztani a fiúmosdót.)

Sakkból ő lett az első háromcsokis az osztályból, jelenleg hat csokis szintű játékos (sakkórán először egy páronkénti előselejtező van, utána a sakktanár szimultán játszik a győztesekkel, és akinek tizenöt lépés alatt nem ad mattot, az további pár lépésenként kap egy kocka csokit). Amúgy a sakk meg a logika a kedvenc tárgya, és egyelőre úgy csajozik, hogy “lehet, hogy megmutatom neked a logikakönyvemet”.

Az iskolát meg szerencsére annyira szereti, hogy télen, az egyetlen betegsége alkalmával komoly balhé volt, először elhatározta, hogy még hétvégén meggyógyul (szombaton döntötte le a láz), utána teljesen kétségbeesett, hogy nem engedem iskolába (felkelni se nagyon tudott az ágyból, valami durva vírus volt), de csak akkor akadtam ki igazán, amikor megpróbálta manipulálni a hőmérőt, hogy ne tűnjön lázasnak.

A bizonyítványával kapcsolatban már a születésénél megfogadtam, hogy minden perfekcionizmusom ellenére soha nem fogom cseszegetni érte*, amíg hármast vagy jobb jegyet kap, amíg ő boldog vele, és vannak dolgok, amik érdeklik, de nem volt szükségem túl nagy önuralomra, mert tizenegy tárgyból kiváló/példás (oké, erkölcstanon általában az előző hétvégéjükről szoktak mesélni, de úgy tűnik, ezt is kiválóan csinálja), matekból dicséretes, csak magatartásból, írásból és rajzból jó (a magatartásában engem csak az zavarna, ha fizikailag vagy verbálisan bántana másokat, vagy önveszélyes lenne, az írásban a külalak nem szerepel a főbb prioritásai között, rajzból pedig a nonfiguratív stílusban van inkább otthon).

Ja, ami az én bizonyítványomat illeti, kicsit megcsúszva bár, de kaptunk egy-egy anyák napi oklevelet, és az enyémen az szerepel a “miben a legjobb” kategóriában, hogy “kedves és engedékeny”. Az egyensúly kedvéért azt is megkérdeztem, hogy mi a legrosszabb tulajdonságom, mire Muci hosszas gondolkodás után azt felelte, hogy ébredés után pár percig furán viselkedem (amit egyébként mások is mondtak már, például amikor Skóciában a tűzjelző hangjára azzal reagáltam, hogy a fejemre húztam a takarót).

Lényeg, hogy a matek és a kedvesség mindkettőnknek megy (kivéve ébredés után pár perccel).

________________

* Egyébként pont a napokban meséltem Isoldééknél, hogy jutalmazással (két darab Haribo-béka minden bilibe ment produktumért) szoktattam rá a szobatisztaságra, és kicsit elpolemizáltunk azon, hogy mennyire rontja el a gyereket, ha természetes folyamatokat jutalmazás-büntetés dimenzióba helyezünk (én sem vagyok híve az ilyesminek, szeretem minden különösebb ürügy nélkül elkényeztetni a Mucit), de úgy tűnik szerencsénk volt, mert az utolsó iskolanap utáni cukrászdában** ez a párbeszéd játszódott le köztünk:

Muci [teljesen értetlenül a felborult világrendről]: De anya, tulajdonképpen miért engedted meg, hogy sütit és fagyit is kérjek?

Én: Mert most végezted el az első osztályt, és szerintem nagyon ügyesen csináltad.

Muci: És???

 

** Minden szerdán szertartásosan elegánscukrászdázunk, de az a szabály, hogy vagy süti, vagy fagyi. Szerencsére úgy tűnik, ez még belefér az engedékeny kategóriába.

Idén is volt karácsony

Muci: Képzeld, anya, a P. nem tudja, mi az a vallás. Pedig a boncolást tudja, és szerintem annak, aki a boncolást tudja, a vallást is tudnia kéne.

Ilyenkor, a nagyobb ünnepek tájékán már évek óta mindig szóba kerül köztünk a vallás, ami csak azt bizonyítja, hogy ez a Jézuskázás felvilágosodott korunkban három éves életkor felett egy — szépen fogalmazva — elvetélt ötlet, én nem is erőltettem túlzottan soha. Időnként, amennyiben ezt külső tényezők szükségessé teszik, tájékoztatom Mucit arról, hogy mindenki abban hisz, amiben akar, és mások hitét illik tiszteletben tartani, akármilyen hülyeségben is hisznek. Szerencsére sikerült megegyeznünk abban, hogy mi (legalábbis anyai ágon és elsőgenerációsan) a buddhizmus egy egyszerűbb vállfajában hiszünk, miszerint azért érdemes jó dolgokat tenni, mert akkor jobb lesz körülöttünk a világ, és egy jobb világban jobb élni, és azért érdemes odafigyelni és vigyázni a dolgokra és az emberekre, mert akkor szebb és értékesebb dolgok és emberek fognak körülvenni minket.

Mindenesetre Mucinak már évekkel ezelőtt sem volt kerek, hogy mi köze egy kisbabának (aki egyébként már régen felnőtt, meghalt, és eltemették a földbe, mint azt ki szokta emelni) az egész karácsonyhoz, úgyhogy már úgy öt éves korában tisztáztuk, hogy a karácsonyra csak ráerőltették ezt a Jézus-mítoszt, aki szakemberek szerint nem is akkoriban született, és karácsonykor valójában a napfordulót ünnepeljük, ami a Júdeában messze nem őshonos ikeás fenyőt is megmagyarázza (örökzöld), és ez idén nagyon jól is jött, mert logisztikai okokból (a karácsonyi hét apás hét volt) előrehoztuk az ünneplést 21.-re, ami jól passzol a napfordulóhoz.

Nekem amúgy szent meggyőződésem, hogy a karácsony örömének legalább a fele a várakozás, és nem csak Az Ajándékra, hanem az egészre, arra a misztikumra, ami pont a várakozástól lesz az, úgyhogy igyekszem felépíteni Mucinak a dolgot, ez az egyik tradíciónk, az adventi hagyományok sorozata. (A másik tradíciónk a súlyos betegségek karácsonyra időzítése, a bárányhimlőtől kezdve a tüdőgyulladáson át a hányósbajig, ezt idén abszolút krisztusi szellemben kettőnk helyett is egyedül abszolváltam).

Advent szellemében Muci télapóra Scrabble-t kapott, hogy több minőségi időt töltsünk együtt (mostanra néha már meg is ver, és nem hagyja, hogy segítsek, ha mégis, nem hajlandó felírni a pontot). Volt egy apai nagymamai gyerekszínház, egy anyai nagymamai gyerekszínház, elmentünk egyszer moziba, kétszer cukrászdába (imád elegánsabb helyekre beülni, és kulturáltan eszmét cserélni az iskolai disznóságaikról, miközben benyom az arcába egy vízilónyi csokoládétortát). Mondjuk amikor valamelyik este azon kaptam magam, hogy sajtos rudat nyújtok, sajtozok és vagdosok félholtan a betegségtől és reménytelenül elcsúszott munkaügyi határidőktől, felmerült bennem, hogy mi a csudát csinálok én most, minek, és nem tolom-e túl ezt az egészet, de utána Muci mintegy mellékesen megjegyezte, hogy én mindig olyan finomakat sütök (pedig fogalmam sem volt, hogy emlékszik még egyáltalán a fél évvel ezelőtti tepsis akármire), és akkor kezdtem úgy érezni, hogy megérte.

A sajátkezű mézeskalács idén hálistennek kimaradt, mert előrelátóan előre beszereztem gyárit és díszítőkészletet, amivel roppant jól elszórakoztak az unokanővérével.

IMG_4793(Műtermék jobbra)

És természetesen muszáj volt elmenni az immár hagyományos zarándokutunkra is a karácsonyfadíszgyárba, ahol hosszan válogattuk és elemezgettük az amúgy sem szűkös készletünkből nélkülözhetetlen díszeket (hattyú nélkül nem karácsonyfa a karácsonyfa), majd napokig örülhettünk a szerzeményeknek, melyeknek köszönhetően idén is nekünk lesz a legszebb fánk a világon. De mindig találunk valami szépet a hagyományosabb műfajokban is.

És az ikeát sem hagytuk ki, mert Muci ragaszkodik ahhoz, hogy megadjuk a módját a dolgoknak, én meg hajlandó vagyok engedni az ilyenekben, ha sikerül még a csúcsforgalom előtt odaérnünk, és a leárazást is elkapjuk, úgyhogy megvettük a hangulatot, amit a gyermek az első adandó alkalommal természettudományos  célokra utilizált (titokban őszintén meg vagyok győződve arról, hogy ha még egy kicsit húzom a vacsorakészítést, a Fermat-tétel egyszerűbb bizonyítását is kirakja mogyorókból a margóra).

IMG_4850

(És attól tartok, hogy az még végképp a giccses idillika jumping the sharkja, hogy a diókat is saját kezűleg gyűjtöttük, de sajnos így van).

Szóval végül, amikor teljesítettük az achievementeket, eljött a T0, mi elmentünk a fáért, a talppal felszerelkezve, hogy belefaragják, majd otthon nekiláttunk a díszítésnek, aminek az elején mindig próbálom a minőség irányába hajlítani a dolgot a mennyiséggel szemben, de egy idő után engedek a gyereknek, aki ragaszkodik hozzá, hogy az összes díszt felrakjuk, belátom, hogy a mennyiség egy bizonyos méretben már önmagában is esztétikai minőség, és hagyom kitörni magamból az állatot. Meg kell jegyezzem, hogy idén az összes díszt Muci helyezte fel az égőkön kívül (és majd elolvadtam, mindegyiknek emlékezett a történetére, külön megdicsérte a legtöbbet), én csak szorgosan kötözgettem, de az eredmény igazolta az erőfeszítéseinket. Hogy úgy mondjam. Mármint látszik, hogy van benne munka.

IMG_4826 IMG_4828

Szóval, bár nem az ajándék a lényeg, de idén én már alig bírtam kivárni a karácsonyt, mert Muci másfél éve szeretne egy bizonyos legóvonatot, és ezt néha fel is hozta, majd tényleg nagyon cuki módon és hiszti nélkül megértette, hogy erre nekünk nem telik. Viszont idén kivételesen mindenki kifizetett így év végén időben (ezt azóta sem értem), és már az EVA nevű sarcot sem kell év vége előtt két héttel az egész évre befizetnem, lényeg az, hogy nagy titokban megvettem neki, és számolgattam, hogy hányat kell még aludni ahhoz, hogy láthassam az arcát, amikor megkapja. De ez a pillanat is eljött végre, kibontotta a csomagot, majd rám nézett, és azt mondta: Anya, ugye vacsorázhatok a karácsonyfa alatt? Annyira örülök, hogy ilyen szép fánk van!

Jó, miután kifázta magát, a legóvonatnak is örült, de be kell ismernem, hogy titokban elég boldog voltam, hogy a karácsony ún. misztikuma nagyobb hatást gyakorolt rá, mint a rég várt ajándék, még ha ez a misztikum egy némiképpen elhízott és túltolt vásári örömleányra emlékeztető kivágott növényben is testesül meg számára.

Viszont azóta az apás hetet leszámítva (amit nagyrészt a másik tradíciónkkal, a rosszulléttel töltöttem) folyamatosan legózunk (távirányítós és variálható a teherszállító jármű), szerelünk, rakodunk, átrendezünk, mittudomén.

IMG_4847 IMG_4863

Én: És a tehén nem ijedt meg az alagútban?
Muci (rendkívül udvarias hangon): Anya, te lehet, hogy nem vagy ezzel tisztában, de ezt az állatot szállítás közben szarvasmarhának hívják.

Remélem, mindenkinek hasonlóan jól telt (mínusz egügy problémák), és boldog új éveket, meg ilyesmi.

a szórakozottságról és más démonokról

Időközben átestünk az első fogadóórán, ami lehetőséget nyújtott Muci egyik tanító nénijének, hogy közelebbről megismerjen minket, mint szülőket (nem tartom kizártnak, hogy néhány benne felmerülő kérdésre választ kapott).

Az elején meghallgathattuk, hogy Muci alapvetően tök okos, meglepően globális a világlátása, érdekes dolgokat mond (pozitív értelemben véve), órán koncentrál, órán kívül (nagyrészt) kulturáltan játszódik, de. A “de”-vel kapcsolatban én már az év elején megpróbáltam óvatosan figyelmeztetni a tanító néniket az írásos jellemzésben, ugyanis Muci olyan, mint három szórakozott professzor egy zsákban, mindig jár valamin az agya, amit én helyeslek, de ha emiatt mindenkinek rá kell várni, az egy huszonhét fős osztályban, az hogy is mondjam, nem praktikus. Én abszolút belátom, hogy elég frusztráló lehet, amikor az ebéd végén ő még csak a levest fejezi be, mert közben összetett terveket sző a kis barátjával a tanító nénik átfogó megfigyelésére (célkitűzései vannak!) és a megfigyeltek statisztikai jellegű lejegyzetelésére (tudományos igényességű módszerekkel dolgozik!), továbbá magam is szenvedő alanya vagyok annak, hogy hajlamos a prózai és mulandó világi hívságokat a maguk értékén kezelni

Megtörtént eset alapján, reggel az autóban:

Én: A tolltartódat beraktad a táskádba?
Muci: Igen.
Én: A tornazsákodat is?
Muci: Igen.
Én (hirtelen támadt gyanakvással): És hol van a táskád?
Muci: Ja, azt otthon felejtettem.

(Másnap nagyon figyelt a táskára. A kabátját felejtette otthon. 6°C fokban.)

de úgy vagyok vele, hogy ez legyen Mucival a legnagyobb gond, nem beszélve arról, hogy némi közöm is van a dologhoz, már amennyiben ez öröklődik, úgyhogy vigasztalásul megosztottam a tanító nénivel néhány sztorit a saját első osztályos koromból. A tanító néni szerintem indokolatlanul hosszú ideig nevetett, majd megkérdezte, hogy van-e még valami mondanivalónk, vagy mindent tisztáztunk.

Itt gyorsan áttekintettem magamban az addig lezajlott beszélgetést, és úgy éreztem, hogy a t. n. valószínűsíthető benyomásait (miszerint 1. rettenetesen elfogultak vagyunk, 2. én nem vagyok teljesen beszámítható, 3. Muci apja kommunikációs nehézségekkel küzd (rezzenéstelen arccal mondott poénokat)) illene kiegyensúlyozni valamivel (nem mintha ezek nem lennének helytálló benyomások, de there’s more to life than being really really good looking), úgyhogy gyorsan felhoztam, hogy Muci mennyire szereti az iskolát, még az óvodánál is jobban, bár, tettem hozzá, mivel itt megfeledkeztem a kitűzött célról, pont most mondta, hogy jobb lenne, ha az iskolában is lennének csak játszós napok.

Miközben mi empatikusan, sajnálkozva, de mittehetve bólogattunk egymásnak a tanító nénivel, a gyerek apja segítőkészen, továbbra is rezzenéstelen arccal közbevetette, hogy “és mi a pénteket javasolnánk”.

Itt volt pár kínos másodperc, de utána mindenki megkönnyebbülésére tisztáztuk, hogy ez csak ún. vicc volt (én nevettem, na), majd a tanító néni felállt, és szélsebesen az ajtó felé indult (szerintem) imaginárius (de nálunk biztos szerethetőbb) más szülőkről motyogva valamit, akik lehet, hogy már várják.

Snitt.

A gyerek apai nagyanyja már hetekkel ezelőtt a lelkemre kötötte, hogy ezen a szombaton vigyem át a gyereket, mert vasárnap 11-re gyerekszínházba mennek. Ezt figyelembe véve nem szerveztem neki nagyon más programot, úgy gondoltam, hogy szombaton útközben beviszem egy moziba, majd rohanunk tovább a mamához, másnap meg színház után érte megyek.

Vasárnap reggel a gyerek nagyanyja felhívott, és kissé ideges hangon megkérdezte, hogy beteg-e a Dani, vagy miért nem mentünk, nekem meg csak abban a pillanatban esett le, hogy mozi után, mint aki jól végezte dolgát, hazavittem, lefürdettem, megvacsoráztattam, éjfél körül besettenkedtem hozzá a mikuláscsomaggal (a csokit nem szereti, úgyhogy úti Scrabble meg aszalt gyümölcsök — “életem legjobb ajándéka, anya”), és mindeközben, izé, magamnál felejtettem (mentségemre szolgáljon, hogy még mindig jobb, ha szórakozottságból hazaviszem, mintha szórakozottságból nem viszem haza).

Mondjuk különösebb botrány nem lett a dologból, mert összekapartam a gyereket, kulturált megjelenést biztosítottam neki, és még így is bőven odaértünk, csak nekem esett ki pár órányi értékes munkaidőm (és pont vasárnap, amit minden bizonnyal a Teremtő is azért szeretett, mert akkor nyugodtan lehet dolgozni, nem izélgetik az embert a mező vadjai, meg minden), viszont a színház alatt beszereztem a karácsonyi ajándékokat, és eltöprengtem az öröklődés csodáin.

Csak hogy kép is legyen, miközben mentünk a színházba, Muci megtalálta a 3D-s szemüvegét a kocsiban, és azonnal fel is vette, mert ösztönösen tudja, mi a menő, úgyhogy kiszállás előtt erre fordultam hátra:

IMG_4780