cicás-gyerekes-ételfotós lájkvadász vagyok (sokadik fejezet)

Ősszel az volt, hogy már szeptemberben úgy éreztem, hogy novemberben szükségem lesz egy kis kikapcsolódásra, úgyhogy foglaltam magamnak repülőjegyet és szállást Ciprusra, mert ott többször jártam már, és tudom, hol érdemes némán üldögélni a tengerparton. Utána viszont részben feltámadtak bennem az anyai ösztönök, részben eszembe jutott, hogy én képtelen vagyok öt napig egy helyben üldögélni, részben felmerült bennem, hogy novemberre szerintem Muci új tanítónénijének is szüksége lesz egy kis kikapcsolódásra, úgyhogy neki (mármint Mucinak, nem a tanítónéninek) is foglaltam jegyet meg szállást, és az autóbérléshez is beírtam viccből a megjegyzés rovatba, hogy pirosat szeretnénk (ez a gyerek kívánsága szokott lenni, amit sajnos általában nem vesznek figyelembe).

Muci rendkívül örült annak, hogy tök random kiveszem az iskolából pár napra, és én is, hogy nagyjából ugyanolyan korú, mint amikor én jártam először Cipruson, vagyis ennek így kellett lennie. A larnacai repülőtéren azzal fogadtak minket, hogy jaj-jaj, véletlenül nem piros az autó, de ezt annyira sajnálják, hogy napi olyan 1000 forintnyi összegért hajlandóak upgradelni egy két kategóriával drágábbra, automata váltóval*, ami piros. Azt, hogy semmiért ne legyek felelős, már korábban befizettem.

Szóval eleve jól indult, olyan éjfél körülre érkeztünk a szállodához, amelynek a bejárata mellett egy óriási pálmafa várt minket, és három cica kukucskált ki egy szemeteskonténerből (Muci nagy örömére**), a bejárata mögött pedig orosz személyzet (az én nagy örömömre). A gyerek ekkorra annyira be volt zsongva (pálmafák! macskák! tenger!), hogy udvariasan megkérdezte, kimehet-e lefekvés előtt az erkélyre, és miután kiengedtem, egyszer csak egy valódi farkasüvöltést hallottam odakintről (oké, egy nagyon pici, nagyon cuki farkasét). Amikor később megérdeklődtem, hogy erre mi motiválta, azt felelte, hogy “telihold van, anya”.

A mininyaralást amúgy azzal tematizáltam előre, hogy ilyentájban érkeznek a flamingók a sóstóra, és ilyenkor érik a gránátalma (Muci kedvenc gyümölcse) is, úgyhogy a reggelihez természetesen beszereztük a világ legnagyobb gránátalmáját is a sarki közértből (amit utána egész nap cipelnünk kellett, mert a húsnyúl nem volt hajlandó megválni tőle), majd azonnal a larnacai sóstóhoz kellett mennünk, ahol a szinte teljesen kiszáradt tóban csak nagy nehezen találtunk két csoffadt flamingót (mint később kiderült, egy nappal az esős évszak*** előtt érkeztünk), viszont megnéztük a félszigeten (nem tudom, van-e jelentése a “félsziget” szónak egy száraz, sós mederben) található mecsetet, ami arról lett híres kettőnk körében, hogy tele van macskákkal (de tényleg, életemben nem láttam ennyi macskát egyszerre).

Gránátalma, kiszáradt sóstó mecsettel, macskák:

A flamingófelhozatal miatt kicsit csalódottak voltunk, de másnapra mintegy varázsütésre megtelt a sóstó (a meteorológia csodája!), és megérkeztek az állatok, ilyen volt, ilyen lett:

Azért a biztonság kedvéért elautóztunk a limassoli sóstóhoz is (állítólag a madarak ott kezdik a téli üdülést), ami elég kalandos volt, mert valahogy bekeveredtünk az ottani brit támaszpont területére (én csak mentem a google maps után, magyarázkodott Guantanamóban), amiből támadt némi nemzetközi konfliktus, de utána annyira meghökkentek a fedősztorinkon, hogy még el is magyarázták, merre vannak a flamingók, a fényképezésről viszont erősen lebeszéltek (és konkrétan ellenőrizték is az összes képrögzítő eszközöm felvételeit), szóval a titkos flamingókról nem készült felvétel (és ha készült volna, akkor sem árulhatnám el). Muci asszem ezen a ponton kért meg, hogy vegyek neki füzetet és tollat, hogy leírhassa mindazt, ami velünk történt, mert, idézem, én ezt soha nem akarom elfelejteni.

Szóval bár minden nap a helyi flamingókkal kezdtünk, utána mindig továbbálltunk valahova, mert arrafelé is nagyon sok a szép, Agia Napában például egész nap hullámokat néztünk különböző festői helyszíneken, hol közelről, hol távolról (ami így önmagában unalmasan hangozhat, de este alig tudtam rábeszélni a gyereket az indulásra). Az ilyen volt:

(Az alsó képsorozat azt ábrázolja, amikor Muci bokáig elázott, “de megérte, anya”).

A harmadik napra már annyira belejöttünk a dolgokba, hogy a gránátalmát is fáról szedtük (amikor első nap vissza akartam szaladni a közértbe citromért, akkor tájékoztatott a pénztáros, hogy az most érik, és az a szabály, hogy a kerítésen kilógó gyümölcsöket le lehet szedni, ne vegyek), Muci pedig, aki itthon még a kenyérben is válogatós, polipot rendelt és tevetejet ivott teljes természetességgel, de legfőképpen macskákat nézett/simogatott/fotózott.

Meg rengeteget mászkáltunk, elindultunk valahova a kocsival, és ha útközben láttunk valami szépet, akkor megálltunk, így kerültünk egy olajfaültetvényre, egy teveparkba (láma is volt!), pár kikötőbe és egy teljesen szürreális szoborparkba, ami egy egész hegyoldalt elfoglalt, ahol a kacskaringózó ösvény mentén meg lehetett tekinteni egy sor internacionális művész alkotását, amelyeket helyi kövekből készítettek helyben. Mindezt ingyen.

Az utolsó napon megkérdeztem Mucit, hogy mit szeretne csinálni, ő meg azt felelte, hogy a tengerben fürdeni, amit indokoltnak tartottam; végtére is, bár az elmúlt években rengeteg tengerhez elvittem, de ez volt mind közül a legmelegebb így novemberben a maga 20-22 fokos vizével. Előtte még meg kellett néznünk egy random templomot (gyanítom, hogy a gyerek eltökélte, hogy Ciprus összes mecsetét és templomát meg fogja tekinteni, mert mindegyiknél megállított), aminek még a környéke is teljesen üres volt, így történhetett, hogy amikor megláttuk a külső harangtornyot a haranggal és a szabadon elérhető harangkötéllel, és Muci elgondolkozva megjegyezte, hogy mindig is szeretett volna meghúzni egy harangot, akkor nem voltam képes ellenvetésekkel élni, inkább úgy tettem, mint aki nem hallja, mit mond, és éppen másfelé néz. A harang meghúzása után sietős léptekkel távoztunk, ha esetleg véletlenül valaki arra járna (és ez az esemény kiemelt helyet kapott Muci naplójában és emlékei között).

Utána már csak pancsoltunk egy kihalt strandon, főleg a gyerek, aki három óra alatt sem unta meg az ugrándozást a hullámokban (asszem, mindketten a kihalt strandot tartjuk ideális nyaralási környezetnek, kár, hogy ezekből elég kevés van).

A hazaúton sem volt semmi extra, azt leszámítva, hogy Muci gyanakodni kezdett arra, hogy nyáron is lehet meleg tengerpartokra menni, és megígértette velem, hogy idén visszamegyünk szezonban, szóval muszáj lesz. De, hogy őt idézzem, megérte.

 

* Cipruson is jobbkormányos baloldali közlekedés van, és bár már hozzászoktam az ilyesmihez, azért ez megkönnyítette a helyzetemet. Amúgy életemben egyetlen váltó volt, ami zavarba hozott, Tarhonyakártevő autójáé, akit egyszer kivittem a reptérre, ahol a távozása után kénytelen voltam megkérni két férfit, hogy magyarázzák el, hogyan kell sebességbe rakni a kocsit. Nem akarok beszélni róla.
** Azonnal megjegyezte, hogy ezt mindenképpen le fogja rajzolni, és azóta is lakásunk dísze a “pálmafa, konténer, macskák” című korai alkotása.
*** Az esős évszak Cipruson kábé azt jelenti, hogy két naponta esik három órán keresztül, de a flamingók már ettől is odarepülnek.
Reklámok

417. fejezet – yes, I’m one of those moms

Tegnap érkezünk haza, jön velünk a család barátja is, hogy elvigyen valamit, mi ketten a Mucival bemegyünk az ajtón, ő utánunk kiabál, hogy mindjárt jön, csak hoz be nekem fát. Én visszakiabálok, hogy értékellek, mint embert, mire Muci (a fülén egy sapka és egy bundás kapucni) teljes döbbenettel visszakérdez:
– Mit mondtáj, ana? Azt mondtad, je kejj vetkőznünk?
Úgy érzem, nem lesz vele könnyű dolga a lányoknak.

Reggel orvosnál kezdtünk, a doktornéni kedvesen megkérdezi tőle, hogy miért nem köszön neki, mire Muci azt válaszolja, hogy mejt ana nem tanított meg köszönni. Ezt egyébként onnan veszi, hogy a múltkor elbeszélgettem vele arról, hogy köszönjön már embereknek, különben azt fogják hinni, hogy nem tanítottam meg köszönni (amire azt felelte, hogy de hát ana, nem isz tanítottáj meg).

Több napig az apjánál/nagyinál volt, hazaérve odaszalad a fürdőszobába, és őszinte megkönnyebbüléssel felsóhajt: jaj de jó, máj nadon hiánzott a fogkefém (kapott elektromos fogkefét, és nagyon szereti). Majd végigmér, és pár fokozattal visszafogottabban hozzáteszi: meg te isz hiánoztáj, ana.

Tegnap meg a boltból kijövet a következő párbeszéd játszódott le köztünk (autós kosárban ült, nem láttam rá):
– Mucikám, vedd fel a sapkádat.
– Szajnosz nem tudom, ana.
– És miért nem?
– Mejt máj jajtam van.

De igazából azért kezdtem bele, mert sose hittem, hogy én is ilyen anyuka leszek, aki gyerekrajzokat, meg minden, de két hete még csak madárfészket tudott magától rajzolni, erre most fejből nyomott egy komplett műholdat, amint adja a jelet:

Illetve egy porszívózó hernyót (megkérdeztem, mi ez és azt mondta, hát, ed pojszívózó hejnó):

(Üzenem a hernyónak, hogy jöhet hozzánk is!).