Tegnap érkezünk haza, jön velünk a család barátja is, hogy elvigyen valamit, mi ketten a Mucival bemegyünk az ajtón, ő utánunk kiabál, hogy mindjárt jön, csak hoz be nekem fát. Én visszakiabálok, hogy értékellek, mint embert, mire Muci (a fülén egy sapka és egy bundás kapucni) teljes döbbenettel visszakérdez:
– Mit mondtáj, ana? Azt mondtad, je kejj vetkőznünk?
Úgy érzem, nem lesz vele könnyű dolga a lányoknak.

Reggel orvosnál kezdtünk, a doktornéni kedvesen megkérdezi tőle, hogy miért nem köszön neki, mire Muci azt válaszolja, hogy mejt ana nem tanított meg köszönni. Ezt egyébként onnan veszi, hogy a múltkor elbeszélgettem vele arról, hogy köszönjön már embereknek, különben azt fogják hinni, hogy nem tanítottam meg köszönni (amire azt felelte, hogy de hát ana, nem isz tanítottáj meg).

Több napig az apjánál/nagyinál volt, hazaérve odaszalad a fürdőszobába, és őszinte megkönnyebbüléssel felsóhajt: jaj de jó, máj nadon hiánzott a fogkefém (kapott elektromos fogkefét, és nagyon szereti). Majd végigmér, és pár fokozattal visszafogottabban hozzáteszi: meg te isz hiánoztáj, ana.

Tegnap meg a boltból kijövet a következő párbeszéd játszódott le köztünk (autós kosárban ült, nem láttam rá):
– Mucikám, vedd fel a sapkádat.
– Szajnosz nem tudom, ana.
– És miért nem?
– Mejt máj jajtam van.

De igazából azért kezdtem bele, mert sose hittem, hogy én is ilyen anyuka leszek, aki gyerekrajzokat, meg minden, de két hete még csak madárfészket tudott magától rajzolni, erre most fejből nyomott egy komplett műholdat, amint adja a jelet:

Illetve egy porszívózó hernyót (megkérdeztem, mi ez és azt mondta, hát, ed pojszívózó hejnó):

(Üzenem a hernyónak, hogy jöhet hozzánk is!).