Na szóval, ott tartottunk, hogy a Muci karácsony előtt két héttel bronchitiszes lett, karácsony előtt pár nappal pedig bárányhimlős.

(Amikor a munkahelyemen meséltem a bárányhimlőt, az a következő párbeszéd keretében történt:
– És amikor félig leragadt szemmel hevertem a kádban, odajött a gyerek, hogy nem tudja megfogni a kanalat, mert fáj az ujja. Megnéztem, és láttam, hogy egy hatalmas, gennyes kelés van az ujja hajlatában, amitől azonnal pánikolni kezdtem, és majdnem szívszélhűdést kaptam, majd megnéztem az egész gyereket…
– És amikor láttad, hogy az egész teste tele van gennyes kelésekkel, akkor megnyugodtál?
– Igen!)

Akkor még azt hittem, hogy lőttek a karácsonynak, mert se fánk nem volt, se díszeink, se kaja, se semmi, csak egy erősen fertőző, esténként lázas gyerek, de utána enni bevásároltak nekünk ketten is (azóta is azt esszük), fáért meg huszonharmadikán kimentünk a sarki zöldségeshez, és akkor valahogy elkapott minket a lendület, és letudtuk az egész ünneplést aznap.

A fát természetesen nekem kellett feldíszítenem, amit azért a Muci instruált a Poang fotelből, miközben a télapótól kapott Szörny Rt.-t nézte (az óceánjájó hajót ne oda! A szomojú dinoszaujuszt tedd ed kicit fejjebb!). A díszeket tekintve a minél nagyobb és giccsesebb vonalat követjük, szóval az óceánjárón meg a dinoszauruszon kívül van kék kacsánk, békás tündérünk, pandamackónk, varázslónk, satöbbi.

Fadíszítés után megebédeltünk (nekem mindenféle fancy terveim voltak libamellel, kacsamájjal meg lilakrumplival, de Muci közölte velem, hogy ő csak lilakrumplit hajlandó túrós tésztával, esetleg még rántott csirkével, úgyhogy ez lett a vége (de a rántott csirke legalább kapott mandulaforgácsot)), majd mondtam neki, hogy feküdjön le, és mire felébred, ott lesznek az ajándékok.

Ez kiváltott némi pánikot, mert Muci nagymamája mesélte a Mucinak, hogy az ajándékokat a Jézuska hozza, ezért Muci addig nem volt hajlandó elaludni, amíg mindenre meg nem esküdtem neki, hogy nem engedem be hozzánk a Jézuskát, amíg ő alszik, de utána sze, ana, tette hozzá megrögzött eretnek gyermekem. Addig nem is nyugodott meg, amíg nem rajzoltam egy táblát (cinájj rá ed nad nemszabad, tijosz tábját (a behajtani tilost nevezi nemszabad tilosnak, ami szerintem sokkal kifejezőbb), ész jajzojd mögé a jézuszkát, utána tedük ki az ajtója). Én nem vagyok semmi jónak az elrontója, úgyhogy azóta is megvan a művészi igényességű “Jézuskáknak behajtani tilos” karácsonyi táblánk, eredeti lucia, pasztellkrétával, papíron, majd egyszer beszkennelem.

Mindenesetre, mire felébredt a pöttyös Don (ana, anni pött van jajtam, hod olyan vadok, mint ed gomba, amije jászájt száz katicabogáj), már tényleg ott voltak az ajándékok (megjegyezném, nagyon nehéz hangtalanul csomagolni), úgyhogy a következő két nap legnagyobb részét azzal töltöttük, hogy bámultuk a magától körbe-körbe menő vonatot (de tényleg, mint akik befüveztek), ahogy húzza maga után a kocsikat, néha megfordítottuk, meg néha építettünk mellé legóból dolgokat, közben pedig tájékoztattuk néha egymást arról, hogy mennyire szeretjük a másikat (ana, a vijág vége ude messzebb van, mint száz métej? Mejt akkoj annija szejetjek!).