Egyikük ma 10 éves.
szerintem a nyuszi és a zsiráf nem fejlődnek megfelelő ütemben
16
ábra kategória bejegyzései
cicás-gyerekes-ételfotós lájkvadász vagyok (sokadik fejezet)
Ősszel az volt, hogy már szeptemberben úgy éreztem, hogy novemberben szükségem lesz egy kis kikapcsolódásra, úgyhogy foglaltam magamnak repülőjegyet és szállást Ciprusra, mert ott többször jártam már, és tudom, hol érdemes némán üldögélni a tengerparton. Utána viszont részben feltámadtak bennem az anyai ösztönök, részben eszembe jutott, hogy én képtelen vagyok öt napig egy helyben üldögélni, részben felmerült bennem, hogy novemberre szerintem Muci új tanítónénijének is szüksége lesz egy kis kikapcsolódásra, úgyhogy neki (mármint Mucinak, nem a tanítónéninek) is foglaltam jegyet meg szállást, és az autóbérléshez is beírtam viccből a megjegyzés rovatba, hogy pirosat szeretnénk (ez a gyerek kívánsága szokott lenni, amit sajnos általában nem vesznek figyelembe).
Muci rendkívül örült annak, hogy tök random kiveszem az iskolából pár napra, és én is, hogy nagyjából ugyanolyan korú, mint amikor én jártam először Cipruson, vagyis ennek így kellett lennie. A larnacai repülőtéren azzal fogadtak minket, hogy jaj-jaj, véletlenül nem piros az autó, de ezt annyira sajnálják, hogy napi olyan 1000 forintnyi összegért hajlandóak upgradelni egy két kategóriával drágábbra, automata váltóval*, ami piros. Azt, hogy semmiért ne legyek felelős, már korábban befizettem.
Szóval eleve jól indult, olyan éjfél körülre érkeztünk a szállodához, amelynek a bejárata mellett egy óriási pálmafa várt minket, és három cica kukucskált ki egy szemeteskonténerből (Muci nagy örömére**), a bejárata mögött pedig orosz személyzet (az én nagy örömömre). A gyerek ekkorra annyira be volt zsongva (pálmafák! macskák! tenger!), hogy udvariasan megkérdezte, kimehet-e lefekvés előtt az erkélyre, és miután kiengedtem, egyszer csak egy valódi farkasüvöltést hallottam odakintről (oké, egy nagyon pici, nagyon cuki farkasét). Amikor később megérdeklődtem, hogy erre mi motiválta, azt felelte, hogy “telihold van, anya”.
A mininyaralást amúgy azzal tematizáltam előre, hogy ilyentájban érkeznek a flamingók a sóstóra, és ilyenkor érik a gránátalma (Muci kedvenc gyümölcse) is, úgyhogy a reggelihez természetesen beszereztük a világ legnagyobb gránátalmáját is a sarki közértből (amit utána egész nap cipelnünk kellett, mert a húsnyúl nem volt hajlandó megválni tőle), majd azonnal a larnacai sóstóhoz kellett mennünk, ahol a szinte teljesen kiszáradt tóban csak nagy nehezen találtunk két csoffadt flamingót (mint később kiderült, egy nappal az esős évszak*** előtt érkeztünk), viszont megnéztük a félszigeten (nem tudom, van-e jelentése a “félsziget” szónak egy száraz, sós mederben) található mecsetet, ami arról lett híres kettőnk körében, hogy tele van macskákkal (de tényleg, életemben nem láttam ennyi macskát egyszerre).
Gránátalma, kiszáradt sóstó mecsettel, macskák:
A flamingófelhozatal miatt kicsit csalódottak voltunk, de másnapra mintegy varázsütésre megtelt a sóstó (a meteorológia csodája!), és megérkeztek az állatok, ilyen volt, ilyen lett:
Azért a biztonság kedvéért elautóztunk a limassoli sóstóhoz is (állítólag a madarak ott kezdik a téli üdülést), ami elég kalandos volt, mert valahogy bekeveredtünk az ottani brit támaszpont területére (én csak mentem a google maps után, magyarázkodott Guantanamóban), amiből támadt némi nemzetközi konfliktus, de utána annyira meghökkentek a fedősztorinkon, hogy még el is magyarázták, merre vannak a flamingók, a fényképezésről viszont erősen lebeszéltek (és konkrétan ellenőrizték is az összes képrögzítő eszközöm felvételeit), szóval a titkos flamingókról nem készült felvétel (és ha készült volna, akkor sem árulhatnám el). Muci asszem ezen a ponton kért meg, hogy vegyek neki füzetet és tollat, hogy leírhassa mindazt, ami velünk történt, mert, idézem, én ezt soha nem akarom elfelejteni.
Szóval bár minden nap a helyi flamingókkal kezdtünk, utána mindig továbbálltunk valahova, mert arrafelé is nagyon sok a szép, Agia Napában például egész nap hullámokat néztünk különböző festői helyszíneken, hol közelről, hol távolról (ami így önmagában unalmasan hangozhat, de este alig tudtam rábeszélni a gyereket az indulásra). Az ilyen volt:
(Az alsó képsorozat azt ábrázolja, amikor Muci bokáig elázott, “de megérte, anya”).
A harmadik napra már annyira belejöttünk a dolgokba, hogy a gránátalmát is fáról szedtük (amikor első nap vissza akartam szaladni a közértbe citromért, akkor tájékoztatott a pénztáros, hogy az most érik, és az a szabály, hogy a kerítésen kilógó gyümölcsöket le lehet szedni, ne vegyek), Muci pedig, aki itthon még a kenyérben is válogatós, polipot rendelt és tevetejet ivott teljes természetességgel, de legfőképpen macskákat nézett/simogatott/fotózott.
Meg rengeteget mászkáltunk, elindultunk valahova a kocsival, és ha útközben láttunk valami szépet, akkor megálltunk, így kerültünk egy olajfaültetvényre, egy teveparkba (láma is volt!), pár kikötőbe és egy teljesen szürreális szoborparkba, ami egy egész hegyoldalt elfoglalt, ahol a kacskaringózó ösvény mentén meg lehetett tekinteni egy sor internacionális művész alkotását, amelyeket helyi kövekből készítettek helyben. Mindezt ingyen.
Az utolsó napon megkérdeztem Mucit, hogy mit szeretne csinálni, ő meg azt felelte, hogy a tengerben fürdeni, amit indokoltnak tartottam; végtére is, bár az elmúlt években rengeteg tengerhez elvittem, de ez volt mind közül a legmelegebb így novemberben a maga 20-22 fokos vizével. Előtte még meg kellett néznünk egy random templomot (gyanítom, hogy a gyerek eltökélte, hogy Ciprus összes mecsetét és templomát meg fogja tekinteni, mert mindegyiknél megállított), aminek még a környéke is teljesen üres volt, így történhetett, hogy amikor megláttuk a külső harangtornyot a haranggal és a szabadon elérhető harangkötéllel, és Muci elgondolkozva megjegyezte, hogy mindig is szeretett volna meghúzni egy harangot, akkor nem voltam képes ellenvetésekkel élni, inkább úgy tettem, mint aki nem hallja, mit mond, és éppen másfelé néz. A harang meghúzása után sietős léptekkel távoztunk, ha esetleg véletlenül valaki arra járna (és ez az esemény kiemelt helyet kapott Muci naplójában és emlékei között).
Utána már csak pancsoltunk egy kihalt strandon, főleg a gyerek, aki három óra alatt sem unta meg az ugrándozást a hullámokban (asszem, mindketten a kihalt strandot tartjuk ideális nyaralási környezetnek, kár, hogy ezekből elég kevés van).
A hazaúton sem volt semmi extra, azt leszámítva, hogy Muci gyanakodni kezdett arra, hogy nyáron is lehet meleg tengerpartokra menni, és megígértette velem, hogy idén visszamegyünk szezonban, szóval muszáj lesz. De, hogy őt idézzem, megérte.
* Cipruson is jobbkormányos baloldali közlekedés van, és bár már hozzászoktam az ilyesmihez, azért ez megkönnyítette a helyzetemet. Amúgy életemben egyetlen váltó volt, ami zavarba hozott, Tarhonyakártevő autójáé, akit egyszer kivittem a reptérre, ahol a távozása után kénytelen voltam megkérni két férfit, hogy magyarázzák el, hogyan kell sebességbe rakni a kocsit. Nem akarok beszélni róla.
** Azonnal megjegyezte, hogy ezt mindenképpen le fogja rajzolni, és azóta is lakásunk dísze a “pálmafa, konténer, macskák” című korai alkotása.
*** Az esős évszak Cipruson kábé azt jelenti, hogy két naponta esik három órán keresztül, de a flamingók már ettől is odarepülnek.
a nyaralás előtti nyaralásról
Az van, hogy Mucinak amúgy is meglehetősen jól alakul a nyara, az apja viszi barlangásznapokra*, íjászkodni meg — ha más nincs — vihar utáni apokalipszisben tocsogni (“kisfiam, gázolj már bele a sárba, hogy vigyelek haza ilyen tisztán?”), én viszem wellness-hétvégére, szocializálódni (mármint aránylag tiszta ruhában és felismerhető arccal szocializálódni, ez az én reszortom kettőnk közül), strandok sokaságára, moziba, múzeumba, külföldre, a nagyanyák és a nagyapja is hasonló fesztivált rendeznek körülötte.
Lényeg az, hogy augusztusban megyünk majd a nagy nyaralásra, de közben Muciból valahogy hatalmas vidéksznob lett, és gyakorlatilag naponta elmondja, hogy mennyire jó neki, hogy erdőkben meg nádasokban mászkálhat, nem pedig pesti gyerek (időnként kijavítom, hogy születése révén lemoshatatlanul budapesti, és felhívom rá a figyelmét, hogy a nagyvárosban is vannak általa kedvelt dolgok, de alapvetően örülök a hozzáállásának, meg annak, hogy hiába van tévénk, és hiába nincs tiltva, gyakorlatilag hetekig nem jut eszébe bekapcsolni).
Szóval egyszer csak bejelentett nekem, hogy úgy érzi, ő képes lenne eléldegélni egy bokorban, és otthont teremteni magának belőle, amit egy kicsit túlzásnak éreztem, és megpróbáltam elriasztani azzal, hogy az kényelmetlen. Utána viszont valamelyik reggel arra sétáltam le az alsó szintre, hogy ott alszik az előszobaszőnyegen egy szál takaróval, mint egy urbánus Maugli, és érdeklődésemre, hogy miért is csinálja ezt, azt felelte, hogy fel akar készülni az élet kényelmetlen dolgaira is (nem mintha ez olyan kényelmetlen lett volna, anya, tette hozzá a miheztartás végett).
Ezekből az apró jelekből úgy éreztem, hogy talán megérett már egy sátrazásra, és szerencsére pont volt egy függőben lévő kertben sátrazós meghívásunk jóbaráti okokból, a Balaton mellett, úgyhogy szégyentelenül éltem vele.
Egyrészt Muci valóban megérett a sátrazásra, kábé úgy viselkedett, mint aki jurtában született (egy puccosabb jurtában, ahol decathlonos sátorlámpát használnak, és van színben a derékalj mintájához passzoló ikeás párna), másrészt aránylag hamar egységfrontba állt össze a két lánnyal, Zizával és Micivel, és egy több napos, tervezett munkafolyamatokra lebontott projekt keretében készítettek egy téglákkal elkerített komplex homokozórendszert leszitált sóderből (sajnos nem fotóztam le).
Amúgy is nagyon egy húron pendültek a lányokkal, többször kiakadt a cukiságmérőm, amikor Micivel a homokozó feliratairól tárgyaltak**, vagy amikor Zizával félrelöktek a rántanivaló patisszon mellől, és eszelős vihogás közben bepaníroztak egy jókora adagot (én eközben Piszke tanácsára kintről, az ablak elé egy nagyon szép, de ingatag székre felállva fotóztam őket természetes közegükben, mint a National Geographic egy különösen elhivatott munkatársa a bennszülött törzseket), vagy amikor szintén Zizával a közös hobbijukról, a fotózásról beszélgettek, és megmutogatták egymásnak a rengeteg, elsősorban növényekről és festményekről készült ún. naiv stílusú fotójukat (bele fognak jönni, lényeg, hogy szívesen csinálják).
Zizával amúgy is sok bennük a közös, mindketten tényleg nagyon okosak, nagyon érzékenyek, jó esztétikai érzékük van, rengeteget gondolkoznak dolgokon (általában akkor is, amikor a pohár nem kiborításán kellene inkább gondolkozni, de ez ezzel jár), és a végtelenségig el tudnám hallgatni a világ dolgairól folytatott diszkusszióikat azon a korukhoz illő csipogó kis hangjukon (oké, néha nem csipogtak, de olyankor rájuk szóltunk, hogy bármilyen erőteljes nézeteltérés is van köztük az emlősök pontos definícióját illetően, azért halkabban tárgyalják meg).
Ja, szóval voltunk Piszkééknél is, ahol mindig történik valami, megnézhették és meg is etehették szilvával és szénával a hardcore skandináv metálos külsejű rackákat (Muci egy idő után üldözni kezdte a riadozó nyájat, és utólag többször kifejtette nekem, hogy élete nagy bánata marad, hogy nem maradtunk tovább, mert a végén már majdnem kiették a kezéből a kukoricát is***), utána jött a panírozós menet, és délután a gombászás Piszke Zemberével (valószínűleg egy idő után meg lehet unni a nagyon dekoratív gombákat, ezt egyelőre nem sikerült megtapasztalnunk, nem beszélve a nevükről, a Gyapjas Lábú Fülőke**** például egyértelműen csak egy mesehős lehet), és hazafelé egy bevezető szintű előadást is kaptunk a micéliumokról és arról, hogy hogyan irányítja a világot a gombák szó szerint föld alatti bűnszövetkezete*****, továbbá érdekes kísérletekről az invazív növényfajok és bizonyos gombák egymásra eresztésével kapcsolatban (ebben a témában egyelőre sikerült kikerülnöm az utólagos kérdések azonnali megválaszolását a gyermek felé, de úgy érzem, záros határidőn belül kénytelen leszek megnézni pár YouTube-videót).
Ja, és a strand, hát a Balaton az a Balaton, tudom, hogy iszapos meg minden, de imádom, szerencsére Muci is, képeket arról nem csináltam, mert, hogy is mondjam, aránylag vizes, ami nem tesz jót a kamerának, viszont szokás szerint hozta a “jaj de szép, és nézd, most megint másképp szép” formáját.
Lényeg, hogy achievements unlocked (sátorban alvás, rackázás, gombászás), és akkor most ezt kell felülmúlnom az igazi nyaralással.
* Naiv anyai kérdés: És lesznek ott gyerekprogramok is?
Apa, döbbenten: Miért vinném a Mucit gyerekprogramokra?
[később, ettől teljesen függetlenül]
Naiv anyai kérdés: És voltak jó gyerekprogramok?
Muci (8 éves) döbbenten: Voltak, de miért mentem volna gyerekprogramokra?
** Megbeszélték, hogy a jövőre való tekintettel fel kéne írni egy téglára, hogy három éven aluliaknak tilos használni a homokozót (mert azok széttúrnák), utána ezt maguktól arra finomították, hogy csak széttúrni tilos három éven aluliaknak (biztosan úgy érezték, hogy azért vannak rendes három év alattiak is), majd megegyeztek abban, hogy az anyukáknak kéne címezni a feliratot, mert a három éven aluliak jellemzően nem tudnak olvasni.
*** Remélem, azért idővel fel tudja ezt dolgozni, mondja erre a cinikus lelkű édesanya.
**** Nem gyapjas amúgy a lába, úgyhogy csak valami belső viccből kaphatta ezt a nevet.
***** Vannak ugye a lassan ölő és a gyorsan ölő fajták, a harmadikig nem jutottunk el, de ez is elég volt ahhoz, hogy gyanakvóvá váljak.
A vizuális kultúráról
Volt ugye az a dolog, hogy Muci rajzból “csak” jó lett (ilyenkor mindig rászólok, hogy az nem “csak”, hanem a jó azt jelenti, hogy jó), amivel különösebb bajom nem is volt, mert az iskolai értékelések nem csak arról szólnak, hogy milyen képességei vannak a gyereknek valamilyen téren, hanem arról is, hogy ezeket a képességeket mennyire lelkesen és szívesen alkalmazza az adott követelményeknek megfelelően, és amennyiben az a követelmény, hogy “rajzolj őszi tájat”, vagy “rizsszemekből ragassz ki kacsát”, akkor Muci valóban hajlik arra, hogy, khm, a képességeinek és erőforrásainak csak a legelengedhetetlenebb minimumát fektesse bele a feladatba.
Ugyanakkor paradox módon szerintem neki pont a vizualitás meg a művészetértés az egyik erőssége, már a maga nyolcéves szintjén, amivel nem azt akarom mondani, hogy korának kiemelkedő művésze (noha anyai szemmel az), hanem csak annyit, hogy nagyon fontosak neki a színek, a szép dolgok, a kedvenc programjai közé tartozik a múzeumozás, az utazás számára kifejezetten a városnézésről szól, és imád rajzolni. Otthon.
Az első egy anyáknapi izé (ezt nem hagyhattam ki), a második a titkos naplójának, amiben a számára fontos dolgokat rögzíti, az egyik bejegyzése (az a+olotl David Attenborough fotójának hű másolata), a harmadik a rá legjellemzőbb nonfiguratív sítlusirányzat “tüskés dolog tüskés keretben” korszakából származik (ilyenből legalább harminc megőrződött az utókornak mindenféle színekben). A nonfiguratív dolgok állítólag nagyon sokat segítenek abban, hogy gondolkozni tudjon (rengeteget gondolkozik, amit támogatok is, kivéve, ha cipőfelvétel helyett csinálja), és mostanában áttért a mandalákra, amit az apjától tanult háromszöges motívummal ötvöz.
Emellett imádja előre lerajzolni a terveit és a dolgok térképeit, meg ha véletlenül szem előtt hagyom az alkoholos filceimet, akkor azonnal rittyent valami ehhez hasonlót (a fekete-fehér ábra a kaméleonok örök körfogását ábrázolja):
De azt imádom benne a legjobban, hogy a legváratlanabb pillanatokban is képes megtorpanni, és felhívni a figyelmemet valami szépre, a múltkor például a konyhában ácsorgott földbe gyökerezett lábbal, és amikor megkérdezte, hogy mi van, azt felelte, hogy “látod, ahogy kiszalad a csempecsík az alsó és a felső konyhaszekrények közül az üres falra, anya? Ez annyira… geometrikus!”, vagy amikor számolni kezdi a zöldeket egy mezőn (szerencsénk, hogy a színtévesztés az X-kromoszómával öröklődik).
Az utóbbi fél évben amúgy a fotózásra is nagyon rászokott, a dokumentálástól kezdve (“lefényképeztem, milyen a bokorban lenni”) az építészeti remekeken át egészen a természetfotózásig (“ez egy videó, anya, arról, hogyan eteti a fecske a kisfecskéket, és én hogyan suttogom közben a fecskés verset”), úgyhogy születésnapjára fényképezőgépet kapott (mert lelkes), ütés-, por- és vízállót (mert nyolc éves). Ahogy a születésnapján összefoglalta, ez volt élete legjobb ajándéka holtversenyben a tavalyi tablettel, és ezek közül bármelyik egy nappal ér fel Cesky Krumlovban.
Na és ami a lényeg, CK is azért tetszett neki, mert “én még ilyen szépet nem láttam, anya”, semmi nyafogás nem volt, hogy játszóterezzünk, vagy ilyesmi, hanem tátott szájjal bámulta az épületeket meg a mindent, amikor éppen nem ezt csinálta:
És a mai napig megszólal néha váratlanul, hogy emlékszem-e, milyen szép volt az a sikátor Krumlovban, meg emlékszem-e, mennyire gyönyörű volt a hóesés (a három nap alatt három évszakot átéltünk, az elsőn őszi eső, a másodikon pólós napsütés, a harmadik reggelre meg minden havas volt, mint egy népmesében).
Ja, és ha már ott voltunk, természetesen kapott egy 72-es Koh-i-noort, amit azóta is rendszeresen használ és nagy becsben tart. Amennyiben valamiért összekeveredik a sorrendjük a dobozban (nem sötét-világos szerint, hanem színátmenetesen tartja a nyájat), akkor van egy kis feszültség a családban, amíg helyre nem áll a rend.
Mindenesetre már amúgy is terveztem, hogy ideje megmutatnom neki a nagyvilágot most, hogy már tudja értékelni, úgyhogy tájékoztattam, hogy igen, Krumlov nagyon szép, de képzelje el, hogy ennél még szebb helyek is vannak a földön, amit először szkeptikusan fogadott, majd másnap bejelentette, hogy tizennyolc éves kora előtt el akar jutni Európa összes országába, hogy legyen összehasonlítási alapja. Ezt a vágyát természetesen abszolút támogatom, pillanatnyilag hatnál tartunk (színezzük a vaktérképet), kíváncsi leszek a dobogóra.
Na szóval, ezzel csak annyit akarok mondani, hogy teljesen függetlenül attól, hogy milyen jegyei lesznek rajzból a jövőben, ha esetleg elismert művésszé fajulna felnőttkorában, akkor én szóltam.
Idén is volt karácsony
Muci: Képzeld, anya, a P. nem tudja, mi az a vallás. Pedig a boncolást tudja, és szerintem annak, aki a boncolást tudja, a vallást is tudnia kéne.
Ilyenkor, a nagyobb ünnepek tájékán már évek óta mindig szóba kerül köztünk a vallás, ami csak azt bizonyítja, hogy ez a Jézuskázás felvilágosodott korunkban három éves életkor felett egy — szépen fogalmazva — elvetélt ötlet, én nem is erőltettem túlzottan soha. Időnként, amennyiben ezt külső tényezők szükségessé teszik, tájékoztatom Mucit arról, hogy mindenki abban hisz, amiben akar, és mások hitét illik tiszteletben tartani, akármilyen hülyeségben is hisznek. Szerencsére sikerült megegyeznünk abban, hogy mi (legalábbis anyai ágon és elsőgenerációsan) a buddhizmus egy egyszerűbb vállfajában hiszünk, miszerint azért érdemes jó dolgokat tenni, mert akkor jobb lesz körülöttünk a világ, és egy jobb világban jobb élni, és azért érdemes odafigyelni és vigyázni a dolgokra és az emberekre, mert akkor szebb és értékesebb dolgok és emberek fognak körülvenni minket.
Mindenesetre Mucinak már évekkel ezelőtt sem volt kerek, hogy mi köze egy kisbabának (aki egyébként már régen felnőtt, meghalt, és eltemették a földbe, mint azt ki szokta emelni) az egész karácsonyhoz, úgyhogy már úgy öt éves korában tisztáztuk, hogy a karácsonyra csak ráerőltették ezt a Jézus-mítoszt, aki szakemberek szerint nem is akkoriban született, és karácsonykor valójában a napfordulót ünnepeljük, ami a Júdeában messze nem őshonos ikeás fenyőt is megmagyarázza (örökzöld), és ez idén nagyon jól is jött, mert logisztikai okokból (a karácsonyi hét apás hét volt) előrehoztuk az ünneplést 21.-re, ami jól passzol a napfordulóhoz.
Nekem amúgy szent meggyőződésem, hogy a karácsony örömének legalább a fele a várakozás, és nem csak Az Ajándékra, hanem az egészre, arra a misztikumra, ami pont a várakozástól lesz az, úgyhogy igyekszem felépíteni Mucinak a dolgot, ez az egyik tradíciónk, az adventi hagyományok sorozata. (A másik tradíciónk a súlyos betegségek karácsonyra időzítése, a bárányhimlőtől kezdve a tüdőgyulladáson át a hányósbajig, ezt idén abszolút krisztusi szellemben kettőnk helyett is egyedül abszolváltam).
Advent szellemében Muci télapóra Scrabble-t kapott, hogy több minőségi időt töltsünk együtt (mostanra néha már meg is ver, és nem hagyja, hogy segítsek, ha mégis, nem hajlandó felírni a pontot). Volt egy apai nagymamai gyerekszínház, egy anyai nagymamai gyerekszínház, elmentünk egyszer moziba, kétszer cukrászdába (imád elegánsabb helyekre beülni, és kulturáltan eszmét cserélni az iskolai disznóságaikról, miközben benyom az arcába egy vízilónyi csokoládétortát). Mondjuk amikor valamelyik este azon kaptam magam, hogy sajtos rudat nyújtok, sajtozok és vagdosok félholtan a betegségtől és reménytelenül elcsúszott munkaügyi határidőktől, felmerült bennem, hogy mi a csudát csinálok én most, minek, és nem tolom-e túl ezt az egészet, de utána Muci mintegy mellékesen megjegyezte, hogy én mindig olyan finomakat sütök (pedig fogalmam sem volt, hogy emlékszik még egyáltalán a fél évvel ezelőtti tepsis akármire), és akkor kezdtem úgy érezni, hogy megérte.
A sajátkezű mézeskalács idén hálistennek kimaradt, mert előrelátóan előre beszereztem gyárit és díszítőkészletet, amivel roppant jól elszórakoztak az unokanővérével.
(Műtermék jobbra)
És természetesen muszáj volt elmenni az immár hagyományos zarándokutunkra is a karácsonyfadíszgyárba, ahol hosszan válogattuk és elemezgettük az amúgy sem szűkös készletünkből nélkülözhetetlen díszeket (hattyú nélkül nem karácsonyfa a karácsonyfa), majd napokig örülhettünk a szerzeményeknek, melyeknek köszönhetően idén is nekünk lesz a legszebb fánk a világon. De mindig találunk valami szépet a hagyományosabb műfajokban is.
És az ikeát sem hagytuk ki, mert Muci ragaszkodik ahhoz, hogy megadjuk a módját a dolgoknak, én meg hajlandó vagyok engedni az ilyenekben, ha sikerül még a csúcsforgalom előtt odaérnünk, és a leárazást is elkapjuk, úgyhogy megvettük a hangulatot, amit a gyermek az első adandó alkalommal természettudományos célokra utilizált (titokban őszintén meg vagyok győződve arról, hogy ha még egy kicsit húzom a vacsorakészítést, a Fermat-tétel egyszerűbb bizonyítását is kirakja mogyorókból a margóra).
(És attól tartok, hogy az még végképp a giccses idillika jumping the sharkja, hogy a diókat is saját kezűleg gyűjtöttük, de sajnos így van).
Szóval végül, amikor teljesítettük az achievementeket, eljött a T0, mi elmentünk a fáért, a talppal felszerelkezve, hogy belefaragják, majd otthon nekiláttunk a díszítésnek, aminek az elején mindig próbálom a minőség irányába hajlítani a dolgot a mennyiséggel szemben, de egy idő után engedek a gyereknek, aki ragaszkodik hozzá, hogy az összes díszt felrakjuk, belátom, hogy a mennyiség egy bizonyos méretben már önmagában is esztétikai minőség, és hagyom kitörni magamból az állatot. Meg kell jegyezzem, hogy idén az összes díszt Muci helyezte fel az égőkön kívül (és majd elolvadtam, mindegyiknek emlékezett a történetére, külön megdicsérte a legtöbbet), én csak szorgosan kötözgettem, de az eredmény igazolta az erőfeszítéseinket. Hogy úgy mondjam. Mármint látszik, hogy van benne munka.
Szóval, bár nem az ajándék a lényeg, de idén én már alig bírtam kivárni a karácsonyt, mert Muci másfél éve szeretne egy bizonyos legóvonatot, és ezt néha fel is hozta, majd tényleg nagyon cuki módon és hiszti nélkül megértette, hogy erre nekünk nem telik. Viszont idén kivételesen mindenki kifizetett így év végén időben (ezt azóta sem értem), és már az EVA nevű sarcot sem kell év vége előtt két héttel az egész évre befizetnem, lényeg az, hogy nagy titokban megvettem neki, és számolgattam, hogy hányat kell még aludni ahhoz, hogy láthassam az arcát, amikor megkapja. De ez a pillanat is eljött végre, kibontotta a csomagot, majd rám nézett, és azt mondta: Anya, ugye vacsorázhatok a karácsonyfa alatt? Annyira örülök, hogy ilyen szép fánk van!
Jó, miután kifázta magát, a legóvonatnak is örült, de be kell ismernem, hogy titokban elég boldog voltam, hogy a karácsony ún. misztikuma nagyobb hatást gyakorolt rá, mint a rég várt ajándék, még ha ez a misztikum egy némiképpen elhízott és túltolt vásári örömleányra emlékeztető kivágott növényben is testesül meg számára.
Viszont azóta az apás hetet leszámítva (amit nagyrészt a másik tradíciónkkal, a rosszulléttel töltöttem) folyamatosan legózunk (távirányítós és variálható a teherszállító jármű), szerelünk, rakodunk, átrendezünk, mittudomén.
Én: És a tehén nem ijedt meg az alagútban?
Muci (rendkívül udvarias hangon): Anya, te lehet, hogy nem vagy ezzel tisztában, de ezt az állatot szállítás közben szarvasmarhának hívják.
Remélem, mindenkinek hasonlóan jól telt (mínusz egügy problémák), és boldog új éveket, meg ilyesmi.
a szórakozottságról és más démonokról
Időközben átestünk az első fogadóórán, ami lehetőséget nyújtott Muci egyik tanító nénijének, hogy közelebbről megismerjen minket, mint szülőket (nem tartom kizártnak, hogy néhány benne felmerülő kérdésre választ kapott).
Az elején meghallgathattuk, hogy Muci alapvetően tök okos, meglepően globális a világlátása, érdekes dolgokat mond (pozitív értelemben véve), órán koncentrál, órán kívül (nagyrészt) kulturáltan játszódik, de. A “de”-vel kapcsolatban én már az év elején megpróbáltam óvatosan figyelmeztetni a tanító néniket az írásos jellemzésben, ugyanis Muci olyan, mint három szórakozott professzor egy zsákban, mindig jár valamin az agya, amit én helyeslek, de ha emiatt mindenkinek rá kell várni, az egy huszonhét fős osztályban, az hogy is mondjam, nem praktikus. Én abszolút belátom, hogy elég frusztráló lehet, amikor az ebéd végén ő még csak a levest fejezi be, mert közben összetett terveket sző a kis barátjával a tanító nénik átfogó megfigyelésére (célkitűzései vannak!) és a megfigyeltek statisztikai jellegű lejegyzetelésére (tudományos igényességű módszerekkel dolgozik!), továbbá magam is szenvedő alanya vagyok annak, hogy hajlamos a prózai és mulandó világi hívságokat a maguk értékén kezelni
Megtörtént eset alapján, reggel az autóban:
Én: A tolltartódat beraktad a táskádba?
Muci: Igen.
Én: A tornazsákodat is?
Muci: Igen.
Én (hirtelen támadt gyanakvással): És hol van a táskád?
Muci: Ja, azt otthon felejtettem.(Másnap nagyon figyelt a táskára. A kabátját felejtette otthon. 6°C fokban.)
de úgy vagyok vele, hogy ez legyen Mucival a legnagyobb gond, nem beszélve arról, hogy némi közöm is van a dologhoz, már amennyiben ez öröklődik, úgyhogy vigasztalásul megosztottam a tanító nénivel néhány sztorit a saját első osztályos koromból. A tanító néni szerintem indokolatlanul hosszú ideig nevetett, majd megkérdezte, hogy van-e még valami mondanivalónk, vagy mindent tisztáztunk.
Itt gyorsan áttekintettem magamban az addig lezajlott beszélgetést, és úgy éreztem, hogy a t. n. valószínűsíthető benyomásait (miszerint 1. rettenetesen elfogultak vagyunk, 2. én nem vagyok teljesen beszámítható, 3. Muci apja kommunikációs nehézségekkel küzd (rezzenéstelen arccal mondott poénokat)) illene kiegyensúlyozni valamivel (nem mintha ezek nem lennének helytálló benyomások, de there’s more to life than being really really good looking), úgyhogy gyorsan felhoztam, hogy Muci mennyire szereti az iskolát, még az óvodánál is jobban, bár, tettem hozzá, mivel itt megfeledkeztem a kitűzött célról, pont most mondta, hogy jobb lenne, ha az iskolában is lennének csak játszós napok.
Miközben mi empatikusan, sajnálkozva, de mittehetve bólogattunk egymásnak a tanító nénivel, a gyerek apja segítőkészen, továbbra is rezzenéstelen arccal közbevetette, hogy “és mi a pénteket javasolnánk”.
Itt volt pár kínos másodperc, de utána mindenki megkönnyebbülésére tisztáztuk, hogy ez csak ún. vicc volt (én nevettem, na), majd a tanító néni felállt, és szélsebesen az ajtó felé indult (szerintem) imaginárius (de nálunk biztos szerethetőbb) más szülőkről motyogva valamit, akik lehet, hogy már várják.
Snitt.
A gyerek apai nagyanyja már hetekkel ezelőtt a lelkemre kötötte, hogy ezen a szombaton vigyem át a gyereket, mert vasárnap 11-re gyerekszínházba mennek. Ezt figyelembe véve nem szerveztem neki nagyon más programot, úgy gondoltam, hogy szombaton útközben beviszem egy moziba, majd rohanunk tovább a mamához, másnap meg színház után érte megyek.
Vasárnap reggel a gyerek nagyanyja felhívott, és kissé ideges hangon megkérdezte, hogy beteg-e a Dani, vagy miért nem mentünk, nekem meg csak abban a pillanatban esett le, hogy mozi után, mint aki jól végezte dolgát, hazavittem, lefürdettem, megvacsoráztattam, éjfél körül besettenkedtem hozzá a mikuláscsomaggal (a csokit nem szereti, úgyhogy úti Scrabble meg aszalt gyümölcsök — “életem legjobb ajándéka, anya”), és mindeközben, izé, magamnál felejtettem (mentségemre szolgáljon, hogy még mindig jobb, ha szórakozottságból hazaviszem, mintha szórakozottságból nem viszem haza).
Mondjuk különösebb botrány nem lett a dologból, mert összekapartam a gyereket, kulturált megjelenést biztosítottam neki, és még így is bőven odaértünk, csak nekem esett ki pár órányi értékes munkaidőm (és pont vasárnap, amit minden bizonnyal a Teremtő is azért szeretett, mert akkor nyugodtan lehet dolgozni, nem izélgetik az embert a mező vadjai, meg minden), viszont a színház alatt beszereztem a karácsonyi ajándékokat, és eltöprengtem az öröklődés csodáin.
Csak hogy kép is legyen, miközben mentünk a színházba, Muci megtalálta a 3D-s szemüvegét a kocsiban, és azonnal fel is vette, mert ösztönösen tudja, mi a menő, úgyhogy kiszállás előtt erre fordultam hátra:
426. fejezet – fegyelmezetten hempereg
A Muci továbbra is nagyon aranyos, továbbra sem értem, hogyan nyerhettem ekkorát a lottón gyerekügyben, bár néha felmerül bennem a gondolat, hogy talán egy kicsit elfogult vagyok, de ezt gyorsan el is hessegetem magamtól.
Az viszont különösen jólesik, ha mások dicsérik, pláne, ha spontán, nemrég például a rendszergazdával vitatkoztunk valami gyermeknevelési kérdésről, és akkor mondta, hogy de hát ne az én gyerekemből induljunk már ki, mert az olyan, mint amit a Csányi Vilmos mondott a kutyákról, hogy ne őket vegyük alapul, mint állatokat, mert a kutya már rég nem állat. És el kell ismernem, hogy akkor is megmelegedett a szívem, amikor Tarhonyakártevő beszélt valamelyik ismerősével kaméleonügyben, és egyszer csak azt hallottam, hogy bőszen magyarázza, hogy “nem érted, ez nem olyan gyerek, emellett nem fog meghalni a kaméleon”.
Mondjuk ő azt is mondta némi megfigyelés után, hogy ez a gyerek manipulál engem a cukiságával meg a hízelgéssel, de én ezt csak helyeselni tudom, engem nyugodtan manipuláljon bárki cukisággal és hízelgéssel (az sokkal jobban működik, mint a hiszti).
És önmagában azért is imádom, ahogyan jó körülötte lenni, meg vicceseket mond, de most nemrég például a szülinapja kapcsán elbeszélgettünk a szülinapokról, és ő megkérdezte, hogy mikor van az enyém. Tájékoztattam, hogy az övé után pár nappal, majd a következő kérdése kapcsán tisztáztuk, hogy igen, minden évben, és igen, ez nagy szerencse. Utána meg magától megkérdezte, hogy mit adjon nekem születésnapomra, meg hogy mi volt a kedvenc születésnapi ajándékom, és elmeséltem neki, hogy az volt a kedvencem, amikor egyszer régen szedett valaki nekem egy csokor pipacsot a mezőn.
Ezután eltelt két hét, megültük az ő születésnapját, majd másnap reggel kirohant titokzatoskodva a kertbe, és egy hatalmas csokor pünkösdi rózsával tért vissza (oké, az én rózsabokrom meg az én körömollóm bánta, de ezzel együtt ugye simán benne van a top3-ban vele, ha nem az egyben). Majd áthozta nekem a plüssállatai felét, hogy azok is az enyémek lehetnek születésnapomra. Hát ilyen.
Az oviban már nagyon nézik ezt az iskolaérettséges dolgot, és múltkor volt is egy kirándulás, ami után szóban megdicsérték, mert mittomén, magától használt szalvétát, vigyázott a táskájára, megkínálta társait a sajtos rúdból, és, idézném, “fegyelmezetten hempergett a fűben”.
(Mondjuk végre egyszer én is kaptam egy csillagos ötöst, engem ugyanis mindig nevelni próbálnak az óvónénik a maguk szelíd, Schaffer Erzsébet-i módján, de most jókor vittem be a tortát a szülinapra, megvolt a gyerek minden tornacucca és egyéb misztikus ruhái, nem felejtettem el a számlát, nem felejtettem el a gyertyát és a jelét ábrázoló marcipánt, és amikor átnyújtottam a heti ágyneműt, elismerően néztek rám, hogy aznap az az első, ami nem vizes (esős hétvége volt). Na jó, utólag azért meg lett jegyezve, hogy a torta tetején túl kemény volt a csoki, de ennyi belefér).
Ugyanakkor nem arról van szó, hogy a Muci olyan angyalszerűen jó lenne, csak a legtöbb kis heppünk meg beakadásunk és fóbiánk közös, továbbá tökre szeretjük egymást, meg minden, úgyhogy remekül együtt tudunk működni. De most porszem csúszott a gépezetbe, ugyanis a belvárosi elitéttermek standardjai nem érnek fel az ovis menzáéig, ezért az onnan beszerzett brokkolikrémleves nem volt elég zöld (pedig arra például nagyon figyeltem, hogy crouton helyett az oviban használt levesgolyóból tegyek neki). Én egyrészt ezt teljesen át tudom élni, van, hogy rákészül valamire az ember, és az nem olyan zöld, a csalódás gyilkos fogainál semmi nem kínoz kegyetlenebbül, úgyhogy abszolút megértem, hogy Muci kiment a wellneslétesítmény teraszára, ahol éppen tartózkodtunk, és a világ minden fájdalmával meredt a rózsabokrokra némán, másrészt viszont Muci nagyon cuki, amikor duzzog, úgyhogy megkértem, hogy forduljon már legalább félprofilba, mert olyan aranyos, hogy le akarom fényképezni. Ezen egy pillanatra elröhögte magát (kezét a szája elé tartós kép), de utána ismét hiteles alakítást nyújtott.
Az utolsó kép után fél perccel egyébként az történt, hogy elmondtam neki, hogy értem a fájdalmát, de ezeken a dolgokon lehetőleg túl kell lépni az életben, nem kér-e inkább akkor citromos joghurtot, mire az én érzelmi stabilitásommal rendelkező Muci azt mondta, hogy ja, de, és lelkesen bejött.
A következő pár napot nagyrészt a játszóházban töltötte, az első kép azt ábrázolja, amint vonatot épít egy velünk lévő pajtásával (sikerült az én korosztályom egy részét is meggyőznie, hogy a játszóház mennyire tuti dolog, de én már nem dőltem be), a következő azt, ahogyan vasúti térképet rajzol, el is magyarázta a nem túl eleven animátoroknak, hogy vonatok mennek Nagytététénybe, Pécsre, Szegedre és Debrecenbe, a többit nem tudja, és amikor rákérdeztem, hogy és ezeket honnan tudja, az felelte, hogy “hát kihallgattam, anya, a hangosbemondóból”. A harmadikon pedig utazik az általa épített vonaton (a térkép ott van a mozdonyvezető széke előtt, csak a biztonság kedvéért).
Mondjuk a legcukibb rész akkor is az volt, amikor még az első este egyszer csak elsuhant mellettem egy nála másfél fejjel magasabb, nagyon szép szőke lánnyal, és odavetette, hogy anya, megmutatom ennek a kislánynak a házunkat, én pedig ismeretterjesztési célokból megkérdezem, hogy és azt tudja-e, hogy hívják a kislány (mert ha nem, gondoltam, megmondom), mire a válla felett hátraszólt, hogy nem, majd mentek tovább.
422. fejezet – a pókicáról
Ismét év eleje, ismét farsang, kérdezem Mucit, idén mi akar lenni (úgy éreztem, a tavalyi sárkánynál nagyobb kihívásokat nem támaszthat elém), mire azt válaszolja, hogy pók. A biztonság kedvéért (a remény hal meg utoljára), másnap ismét megkérdeztem, nem akar-e véletlenül királyfi lenni, mire közölte velem, hogy nem, ana, mondtam máj, hod pókica akajok jenni.
A válság végül úgy oldódott meg, hogy az apja szerzett neki valahogyan pókjelmezt, én meg nem tettem fel kérdéseket.
Ilyen a félelmetes arcot vágó pók:
(Ana, képzejd, a Móni néni nadon féjt tőjem).
A bal felső rajz egyébként az ő műve, amelyben a kompozícióhoz és a színekhez való csalhatatlan érzéke mellett bizonyos ösztönös fizikai ismeretekről is tanúbizonyságot tesz (olyan dojszan med a mozdon, hod minden jija jesz köjüjötte).
Ilyen pedig a kevésbé félelmetes, barátságos pók:
Azóta egyébként mindketten lebetegedtünk valami légúti tífuszban, és végiglátogattuk a teljes körorvosi ismeretségünket, na a gyermekgyógyászaton történt az, hogy ülünk a rendelőben, ötezer ember van, ebből az anyukák csúnyán néznek rám, mert a kindlémet olvasgatom, mialatt Muci a kisasztalnál kirakózik (nem magyarázhattam el mindenkinek, hogy ana, ne szegítsz máj, ededüj isz tudom!, mostanában úgy kell éjszaka kilopakodnom a játékaival játszani, amikor alszik), szóval végre mi jövünk, a gyermekorvos kiüvölt a rendelőből, hogy “Apjaneve Dániel!”, mire Muci a négy és fél évesek minden magabiztosságával visszaüvölt, hogy “mindjájt medek, cak ezt még kijakom!”.
Amúgy nagyon férfi mostanában, valamikor rajtakaptam, hogy kiveszi a hűtőből a tejet, dobozból iszik, mint Bruce Willis, majd visszarakja az üres dobozt, akkor leültünk, és hosszasan megbeszéltük, hogy hogy is van ez a tej-dolog illemtanilag, környezetvédelmileg és háztartásilag. Ennek az lett a következménye, hogy a legközelebbi alkalommal Muci kivette a tejet a hűtőből, megitta dobozból, majd akkurátusan megtaposta a dobozt, rácsavarta a kupakot, és visszatette a hűtőbe.
Most így betegen meg kicsit nyűgös és hepciáskodó (amit nagyon megértek, én nagyon nyűgös és hepciáskodó vagyok), tisztára a mini Sheldon Cooper, amit a következő beszélgetéssel illusztrálnék (éjszaka közepe, ana, szomjasz vadok, de a víz nem jó, a tea nem jó, csak a tej a jó, én 39°C fokos lázzal támolygok fel a tejjel):
én: Tessék, nyuszikám, itt a tejed.
Muci: Megmejegítetted?
én: Igen.
Muci: De cak jandoszja, ude? Nem mejeg?
én: Igen, nyuszikám, igyad már.
Muci (gyanakodva szemléli a bögrét): Mézet tettéj beje?
én: Igen.
Muci: De cak a legkisszebb kanájjaj, ude?
én: Igen.
Muci: Meghaboszítottad jendeszen?
én: Igen.
Muci: Azt hiszem, ana, én ezt nem kéjem, mejt nem pont a cíkig éj.
Na itt durrant el anya agya, és jött egy hosszabb előadás arról, hogy most lehetőleg megissza azt a nyomorult tejet, akár a csíkig ér, akár nem, és én hogy örülnék, ha nekem hozna valaki tejet az ágyba (ez csúsztatás volt, nem is szeretem magában a tejet), mire Muci komolyan elgondolkozott, megitta a tejet, majd azt mondta, hogy ana, tejet nem fogok neked hozni, de az ojjodat kipojszívózhatom, ha akajod (az orrszívó nálunk a rém, és mindig magyarázom, hogy azért szívom ki, mert lám, már ő is milyen nyűgös a takonytól, sokkal jobb lesz utána).
Meg vannak azért vidámabb pillanatok is, mint amikor a közös fogmosás után / lefekvés előtt muszáj volt öt percre hasravágnom magam az ágyon, mert szédültem, mire Muci halkan felvette az éjszakai zokniját, kihúzta a kezemből a nyunyiját, belerakta a kezembe a plüsszsiráfot (az az én alvóállatom), majd megkísérelt betakarni is, de eddigre annyira elérzékenyültem, hogy felkeltem és meséltem neki, meg minden.
Ha már mesék, Thomast nagy bánatomra még mindig aránytalanul sokat néz, pedig kapott egy csomó Pixart, most betegség alatt különösen (napi egy órányi tévémese lehet, de egészségesen egy csomószor nincs kedve hozzá, vagy elfelejti), és tegnap volt benne valami mondat, hogy a barátok a legfontosabbak, mire Muci döbbenten kérdezi tőlem, hogy ana, ténleg a bajátok a jegfontoszabbak? Én némi gondolkodás után azt válaszoltam, hogy igen, majd felkészültem egy megható beszélgetésre a barátainkról és a szeretteinkről, mire Muci leszögezte, hogy hát igen, meg a vonatok, de szejintem inkább cak a vonatok a jegfontoszabbak.
És ezt a szép Schaffer Erzsébet-i pillanatot szeretném átvezetésül alkalmazni arra, hogy gyermekemet lekiismeretlenül felhasználva (beöltöztetett fotókkal!) megkérjek minden erre hajlandóságot érző illetőt, hogy szavazzon rám (a másik blogomra), illetve Isoldéra a Nők Lapja bloggerinaversenyén, ezen a linken (nem mintha lenne esélyem a nyerésre, de érezzük már a szeretetet két gasztroblog között).
419. fejezet – kérjük, óvatosan távolítsa el a csomagolást
Amikor még csak bronchitiszes volt, Mucolda is bejött velem dolgozni, és nagyon helytakarékosan megoldódott a tárolása, mert felfedezett magának egy hungarocell térkitöltővel teli dobozt, és az idő nagy részét abban töltötte.
A kollégákat is megmozgatta, mert ha helyet akart változtatni, akkor beüvöltött valakinek, hogy vigye át. A legaranyosabb része az volt, amikor én mondtam neki, hogy én most nem érek rá, kérje meg a Tarhonyakártevőt, hogy vigye át, de SZÉPEN KÉRJE, mire Muci kiugrott a dobozból, bejött hozzánk, szépen megállt Tarhonyakártevő előtt, és azt mondta neki, hogy vidéj át jédszi a pojc mejjé a dobozzaj, mejt ededüj nem tudok átmenni, majd visszaspurizott a dobozába.
Ez a kép meg nem tarhonyakártevő, hanem a kiskolléga hasonló feladat ellátása közben:
Bentről hallgattam egyébként Muci monológját, ami olyan volt, mint egy űrhajós naplója, kiszájjok a dobozbój, beszájjok a dobozba, kiszájjok a dobozbój, beszájjok a dobozba, éjzem, hod nomot hadok a töjtőanagban.
414. fejezet – a nyaralásról
A Balatonon elrejtettünk egy gyermeket.
(Mivel más álmánál és más betegségénél már csak a más nyaralása az unalmasabb, ezért sok képpel, kevés szöveggel).
A nyuszinak azzal kezdődött a nyaralásának velem töltött része, hogy eszeveszetten dolgoztam két napig vendégségből vendégségbe mentünk, két vendégség között pedig igyekeztem azokat a kívánságokat teljesíteni, hogy ana, éjjünk oda hamaj, de ne menjünk dojszan (az út során történt némi bevezetés a fizika alaptörvényeibe is).
Így néz ki a Muci vendégségben, miközben türelmetlenül várja éppen, hogy összerakják az ajándékba kapott autóját:
Az élet csupa megpróbáltatás, de ami nem öl meg, az erősebbé tesz.
Mivel fotogén kutyákkal is közös térbe került, megpróbáltunk klasszikusan cuki kutyás-kisgyerekes képeket készíteni, lehetőleg smink, vékonyabb kötelek és ragasztó használata nélkül. Az első képen az látszik, hogyan reagál a Muci, ha semmi kedve mosolyogni, de fagyi van beígérve cserébe (asszem, nem állok fél lábon az oscarjára várva), a második némileg spontánabb:
De a kemény munka meghozza gyümölcsét, a jutalom nem marad el, Jack Sparrow szerepében Apjaneve Vulkán Turul, barátainak csak Muci:
A következő napon már robogtunk is le a Balatonra, amelyet (mármint a konkrét tavat) azóta is Dunaként emleget Mucolda, ha hirtelen kell beszélni róla. A Balaton egyébként tök jó, kivéve, hogy iszak van az alján, amelybe nem meri beletenni a lábát (ez genetikus lehet, én is gumipapuccsal megyek be, lábi védelem nélkül bármi megtörténhet, és így a cápákat is könnyebb orrba rúgni), ezért gumicsónakkal tartom a víz színén. Bár a gumicsónak kapitánya megígérte, hogy jövőre, amikor már nagy öt éves lesz, bele fogja merni tenni a lábát az iszakba, gyanítom, hogy inkább megtanul úszni.
(Khmm, kéretik figyelni a Blue Steelt).
Csónakázás közben, a lágyan csobogó hullámok, a hajladozó nádszálak és a biztonságban kivédett iszak lágy ölén sikerült tisztáznunk néhány félreértésünket, például amikor a Muci sikoltozni kezdett nekem, hogy toljam gyorsabban, mejt ejszajad a tyúk, akkor értettem meg, hogy amikor reggel mutattam neki, hogy nézd, hattyúk, miért felelte zavartan, hogy de ana, ezek cak ketten vannak, megszámojtam.
A strand másik nagy boldogságforrása számunkra (kivéve engem) a homok, amely végtelenféle szórakozási lehetőséget kínál, rengeteg mindent tele lehet vele szórni. Miután tisztáztuk, hogy a homok énnekem nem akkora nagy barátom, sikerült átterelnem az érdeklődést a homok és a víz találkozása felé, na nem iszak formájában, hanem ún. homokvár keretében, ezzel több órányi nyugodt olvasásidőt biztosítva magamnak.
Amúgy a gyerekkel nyaralásban az a rossz, hogy reggel nem lehet fetrengeni, hanem nyomás a strandra vagy kompozni, és ha fagyi vagy lángosvevés van, akkor mindig kettőt kell venni. A jó pedig az, hogy az ember nem fetrengi el az időt, hanem tényleg lemegy a strandra, és ha fagyiról vagy lángosról van szól, akkor egy helyett rögtön legalább másfél jut.
Ami a kompozást illeti, beugrottunk Piszkéékhez is, ahol a británt sajnos csak távolról tekinthettük meg, viszont átmentünk a Szembejuliékhoz, akiknél volt igazi disznó, hetescsibe és valódi tyúk (mennyiségmegjelölés nélkül), továbbá répa a földből, és mindez együtt nagyon felvilágosító hatással volt a gyermekre, bár egy kicsit átesett a ló túloldalára, és most meg van győződve arról, hogy a perec is a földben nő.
Én abban a tekintetben világosodtam fel, hogy Muci szereti a citromot úgy magában (simán mentette a komposztból), egyébként meg Piszkéék lakhelye minden vélt vagy valós hiányossága ellenére egyszerűen gyönyörű telkestül-mindenestül, tele van romantikus és/vagy rejtélyes apró részletekkel, csak sajnos fotózni elfelejtettem. Továbbá tök jó, hogy az ember elmegy a világ végére, ahol már gazdabolt és tejivó sincs, és ott is fordításokról és kiadókról beszélgetünk.
Izé, az odaút meg ilyen volt:
A kompon is meg kellett beszélni a dolgokat, hogy hogy van ez az egész, és úgy érzem, hogy Muci előtt, aki számára a karrierlehetőségek csúcsának eddig a kukásautós emberség számított, új távlatok nyíltak a révkapitány szakma látótérbe kerülésével.
Visszatérve a Balaton felén közelebb eső partjára, immár simán beírhatjuk kedvenc elfoglaltságaink közé a hosszú séták a parton itemet:
Meg úgy általában minden nagyon szép és jó, de most sürgetnek, hogy siessünk már homokkal beszórni valamit.
kicsi malac 