Volt ugye az a dolog, hogy Muci rajzból “csak” jó lett (ilyenkor mindig rászólok, hogy az nem “csak”, hanem a jó azt jelenti, hogy jó), amivel különösebb bajom nem is volt, mert az iskolai értékelések nem csak arról szólnak, hogy milyen képességei vannak a gyereknek valamilyen téren, hanem arról is, hogy ezeket a képességeket mennyire lelkesen és szívesen alkalmazza az adott követelményeknek megfelelően, és amennyiben az a követelmény, hogy “rajzolj őszi tájat”, vagy “rizsszemekből ragassz ki kacsát”, akkor Muci valóban hajlik arra, hogy, khm, a képességeinek és erőforrásainak csak a legelengedhetetlenebb minimumát fektesse bele a feladatba.

Ugyanakkor paradox módon szerintem neki pont a vizualitás meg a művészetértés az egyik erőssége, már a maga nyolcéves szintjén, amivel nem azt akarom mondani, hogy korának kiemelkedő művésze (noha anyai szemmel az), hanem csak annyit, hogy nagyon fontosak neki a színek, a szép dolgok, a kedvenc programjai közé tartozik a múzeumozás, az utazás számára kifejezetten a városnézésről szól, és imád rajzolni. Otthon.

Az első egy anyáknapi izé (ezt nem hagyhattam ki), a második a titkos naplójának, amiben a számára fontos dolgokat rögzíti, az egyik bejegyzése (az a+olotl David Attenborough fotójának hű másolata), a harmadik a rá legjellemzőbb nonfiguratív sítlusirányzat “tüskés dolog tüskés keretben” korszakából származik (ilyenből legalább harminc megőrződött az utókornak mindenféle színekben). A nonfiguratív dolgok állítólag nagyon sokat segítenek abban, hogy gondolkozni tudjon (rengeteget gondolkozik, amit támogatok is, kivéve, ha cipőfelvétel helyett csinálja), és mostanában áttért a mandalákra, amit az apjától tanult háromszöges motívummal ötvöz.

Emellett imádja előre lerajzolni a terveit és a dolgok térképeit, meg ha véletlenül szem előtt hagyom az alkoholos filceimet, akkor azonnal rittyent valami ehhez hasonlót (a fekete-fehér ábra a kaméleonok örök körfogását ábrázolja):

De azt imádom benne a legjobban, hogy a legváratlanabb pillanatokban is képes megtorpanni, és felhívni a figyelmemet valami szépre, a múltkor például a konyhában ácsorgott földbe gyökerezett lábbal, és amikor megkérdezte, hogy mi van, azt felelte, hogy “látod, ahogy kiszalad a csempecsík az alsó és a felső konyhaszekrények közül az üres falra, anya? Ez annyira… geometrikus!”, vagy amikor számolni kezdi a zöldeket egy mezőn (szerencsénk, hogy a színtévesztés az X-kromoszómával öröklődik).

Az utóbbi fél évben amúgy a fotózásra is nagyon rászokott, a dokumentálástól kezdve (“lefényképeztem, milyen a bokorban lenni”) az építészeti remekeken át egészen a természetfotózásig (“ez egy videó, anya, arról, hogyan eteti a fecske a kisfecskéket, és én hogyan suttogom közben a fecskés verset”), úgyhogy születésnapjára fényképezőgépet kapott (mert lelkes), ütés-, por- és vízállót (mert nyolc éves). Ahogy a születésnapján összefoglalta, ez volt élete legjobb ajándéka holtversenyben a tavalyi tablettel, és ezek közül bármelyik egy nappal ér fel Cesky Krumlovban.

Na és ami a lényeg, CK is azért tetszett neki, mert “én még ilyen szépet nem láttam, anya”, semmi nyafogás nem volt, hogy játszóterezzünk, vagy ilyesmi, hanem tátott szájjal bámulta az épületeket meg a mindent, amikor éppen nem ezt csinálta:

És a mai napig megszólal néha váratlanul, hogy emlékszem-e, milyen szép volt az a sikátor Krumlovban, meg emlékszem-e, mennyire gyönyörű volt a hóesés (a három nap alatt három évszakot átéltünk, az elsőn őszi eső, a másodikon pólós napsütés, a harmadik reggelre meg minden havas volt, mint egy népmesében).

Ja, és ha már ott voltunk, természetesen kapott egy 72-es Koh-i-noort, amit azóta is rendszeresen használ és nagy becsben tart. Amennyiben valamiért összekeveredik a sorrendjük a dobozban (nem sötét-világos szerint, hanem színátmenetesen tartja a nyájat), akkor van egy kis feszültség a családban, amíg helyre nem áll a rend.

Mindenesetre már amúgy is terveztem, hogy ideje megmutatnom neki a nagyvilágot most, hogy már tudja értékelni, úgyhogy tájékoztattam, hogy igen, Krumlov nagyon szép, de képzelje el, hogy ennél még szebb helyek is vannak a földön, amit először szkeptikusan fogadott, majd másnap bejelentette, hogy tizennyolc éves kora előtt el akar jutni Európa összes országába, hogy legyen összehasonlítási alapja. Ezt a vágyát természetesen abszolút támogatom, pillanatnyilag hatnál tartunk (színezzük a vaktérképet), kíváncsi leszek a dobogóra.

Na szóval, ezzel csak annyit akarok mondani, hogy teljesen függetlenül attól, hogy milyen jegyei lesznek rajzból a jövőben, ha esetleg elismert művésszé fajulna felnőttkorában, akkor én szóltam.