Mucival kis különbséggel kaptuk meg a bizonyítványunkat, én tőle, ő az iskolától, és csak egyikünk érezte szükségét annak, hogy ennek örömére felálljon egy székre (én amúgy is nőttem tőle vagy tíz centit).

Év elején az volt a legnagyobb félelmem, hogy nem lesznek barátai, túlságosan meg akar majd felelni és nem lesz elég önbizalma, nem tud felzárkózni sakkból (semennyire nem tudott sakkozni, és sakk-logika tagozatba került), és egyáltalán, utálni fogja az iskolát.

Ami a barátokat illeti, egy hónappal az iskolakezdés után megkapta az első beírást, hogy az órán való pontos megjelenés helyett a vécén múlatja az időt, és amikor rákérdeztem, hogy mit keresett ott, teljes természetességgel rávágta, hogy bulizott a bandájával (mindezt képzeljük el csipogó rajzfilmállatka-hangon), úgyhogy természetesen leesett egy nagy kő a szívemről elbeszélgettem vele az úriemberek és a pontosság viszonyáról. Az üzenő füzete amúgy önmagában is egy tanulmány, bizarr, komolyabb kifejtést igénylő ún. beírások és dicséretek váltakoznak benne, a Tiltott Zónában való rohangálástól egészen az igazgatói dicséretig, szerintem mindenképpen megőrzöm az utókornak.

A túlzásba vitt megfelelési kényszerről annyit, hogy amikor évzáró után köszönetet rebegtem a tanító nénijének a türelméért (ezt azok után, hogy év vége felé a beírások leegyszerűsödtek arra, hogy “Rossz voltam”, és “Majd ő elmagyarázza”, mindenképpen indokoltnak éreztem), akkor az általánosságban kiválónak minősített tanulmányi eredménye ellenére a tanító néni csüggedten csak annyit mondott, hogy mindenképpen írassam be sportra, mert le kéne vezetni az energiáit. Amikor bátortalanul ellenvetettem, hogy de három szakkörre jár, az apjával huszonöt kilométereket kirándulnak, velem meg falat mászik, akkor határozottan leszögezte, hogy ez neki kevés.

Amúgy tényleg van benne (Muciban) egy nagyon erős szabálykövetés, amit egyrészt a szabályok végletesen szó szerinti értelmezésével rugalmasít, másrészt azzal a liberális megközelítéssel, hogy amiről nem mondták, hogy tilos, azt szabad. Szintén év elején történt, hogy egy itt meg nem nevezett fiktív gyermek a fiktív “bandájával”, hogy is mondjam, egy megfelelő méretű felületen lebontotta az iskola kerítését, kibújt rajta, és büszkén megállt mellette (a végső terv az volt, hogy az iskola kapuján át térnek vissza az objektumba, de ezt a felsőbb hatalmak megakadályozták). Amikor a fiktív anyukája megkérdezte, hogy mégis miért csinálta ezt, a fiktív gyermek azt felelte, hogy “azért, mert a tanító néni azt mondta, hogy nem lehet kimenni az udvarból, de én kitaláltam, hogyan lehetne mégis”. Miután tisztázták a magyar nyelvnek azt a finomságát, hogy a “nem lehet” bizonyos helyzetekben azt jelenti, hogy “nem szabad”, ehhez hasonló félreértések nem fordultak elő.

(Azt viszont sajnos elfelejtették tisztázni a felsőbb hatalmak, hogy amatőr hidromechanikai kísérletekkel (a piszoár bizonyos szempontból egy közlekedőedény) ne szabadna vagy ne lehetne elárasztani a fiúmosdót.)

Sakkból ő lett az első háromcsokis az osztályból, jelenleg hat csokis szintű játékos (sakkórán először egy páronkénti előselejtező van, utána a sakktanár szimultán játszik a győztesekkel, és akinek tizenöt lépés alatt nem ad mattot, az további pár lépésenként kap egy kocka csokit). Amúgy a sakk meg a logika a kedvenc tárgya, és egyelőre úgy csajozik, hogy “lehet, hogy megmutatom neked a logikakönyvemet”.

Az iskolát meg szerencsére annyira szereti, hogy télen, az egyetlen betegsége alkalmával komoly balhé volt, először elhatározta, hogy még hétvégén meggyógyul (szombaton döntötte le a láz), utána teljesen kétségbeesett, hogy nem engedem iskolába (felkelni se nagyon tudott az ágyból, valami durva vírus volt), de csak akkor akadtam ki igazán, amikor megpróbálta manipulálni a hőmérőt, hogy ne tűnjön lázasnak.

A bizonyítványával kapcsolatban már a születésénél megfogadtam, hogy minden perfekcionizmusom ellenére soha nem fogom cseszegetni érte*, amíg hármast vagy jobb jegyet kap, amíg ő boldog vele, és vannak dolgok, amik érdeklik, de nem volt szükségem túl nagy önuralomra, mert tizenegy tárgyból kiváló/példás (oké, erkölcstanon általában az előző hétvégéjükről szoktak mesélni, de úgy tűnik, ezt is kiválóan csinálja), matekból dicséretes, csak magatartásból, írásból és rajzból jó (a magatartásában engem csak az zavarna, ha fizikailag vagy verbálisan bántana másokat, vagy önveszélyes lenne, az írásban a külalak nem szerepel a főbb prioritásai között, rajzból pedig a nonfiguratív stílusban van inkább otthon).

Ja, ami az én bizonyítványomat illeti, kicsit megcsúszva bár, de kaptunk egy-egy anyák napi oklevelet, és az enyémen az szerepel a “miben a legjobb” kategóriában, hogy “kedves és engedékeny”. Az egyensúly kedvéért azt is megkérdeztem, hogy mi a legrosszabb tulajdonságom, mire Muci hosszas gondolkodás után azt felelte, hogy ébredés után pár percig furán viselkedem (amit egyébként mások is mondtak már, például amikor Skóciában a tűzjelző hangjára azzal reagáltam, hogy a fejemre húztam a takarót).

Lényeg, hogy a matek és a kedvesség mindkettőnknek megy (kivéve ébredés után pár perccel).

________________

* Egyébként pont a napokban meséltem Isoldééknél, hogy jutalmazással (két darab Haribo-béka minden bilibe ment produktumért) szoktattam rá a szobatisztaságra, és kicsit elpolemizáltunk azon, hogy mennyire rontja el a gyereket, ha természetes folyamatokat jutalmazás-büntetés dimenzióba helyezünk (én sem vagyok híve az ilyesminek, szeretem minden különösebb ürügy nélkül elkényeztetni a Mucit), de úgy tűnik szerencsénk volt, mert az utolsó iskolanap utáni cukrászdában** ez a párbeszéd játszódott le köztünk:

Muci [teljesen értetlenül a felborult világrendről]: De anya, tulajdonképpen miért engedted meg, hogy sütit és fagyit is kérjek?

Én: Mert most végezted el az első osztályt, és szerintem nagyon ügyesen csináltad.

Muci: És???

** Minden szerdán szertartásosan elegánscukrászdázunk, de az a szabály, hogy vagy süti, vagy fagyi. Szerencsére úgy tűnik, ez még belefér az engedékeny kategóriába.