A boldog, békés ünnepekről és a drónokról

Gyorsan megírom még a mucis karácsonyt (bár az már so 2016), mert ez minden előjel ellenére nagyon jól sikerült.

Szóval a december munkailag és időjárásilag az év seggelyuka, mindenki ilyenkor akar nagyon sürgősen mindent, közlekedni lehetetlen, bevásárolni lehetetlen (mivel a vasárnapi nyitvatartás mellett az éjszakai nyitva tartás valahogy elsikkadt, már nem tudok munka után hajnali egykor békés magányban sztepptáncolni andalogni a Tescóban), ennek ellenére már nagyon rég eldöntöttem, hogy Mucinak Szép Karácsonyai Lesznek, mármint nem úgy, hogy idegbetegre hajszolom magam evégett, hanem inkább úgy, hogy meglesznek a kis konszenzuális hagyományaink, és a december a cutting a little slack-ról fog szólni, vagyis nem szólok rá mindenért, amiért akarnék, nem mondom, hogy nem tudok társasozni menni, mert dolgoznom kell, és ráérős, vidám gyerekprogramokat fogunk csinálni, legfeljebb nem alszom.

A nem tervezett karácsonyi hagyományunk az, hogy karácsonyra mindketten minimum sugárban hányunk, de futott még a bárányhimlő, a tüdőgyulladás és az arcüreg, na, ezek idén kimaradtak. Volt viszont opera (igen, szereti), csapatos kirándulások, mozizások, idilli mézeskalács-sütögetés, rengeteg társas, és az apjánál minden apás pénteken gyerekbuli, ami nagyrészt abból állt, hogy üvöltve rohangáltak és (az apja konstruktív közreműködésével) olyan dolgokat csináltak, amiket szerencsére csak utólag tudtam meg (csak annyit mondanék, kötélpálya hat méteres magasságban), de az összes átküldött fotón fülig ér a szája az összes gyereknek.

A szintén az apja által szervezett barlangi karácsonyi koncert után (“az volt a legjobb, hogy seggen csúszdázhattam a kövön”) benéztünk a Daubnerbe is, és most Muci előre kikötötte, hogy ezúttal hátul lesz a kocsiban a Gouda sajtos pogácsás zacskó (általában csak az út végére szokott hátrakerülni, amikor már megunom az adogatást), de átvágtam a gordiuszi csomót azzal, hogy jó, akkor két zacskóba kérjük. Amikor megkérdeztem, hogy és sütiből milyet kér, azt válaszolta, hogy “egy harmadik zacskó pogácsát, ha lehet”.

A biztonság kedvéért egy héttel 24-e előtt lenyomtunk egy teljes sütős-főzős, fadíszítős, ajándékozós karácsonyt Lammal, Zsével és Annalighttal, amivel kapcsolatban Lam azt prognosztizálta, hogy ne félj, kra áradni fog a szeretet, kivéve, amikor megpróbálunk bemenni a konyhába vmiért, de kiparancsolnak minket, és valóban így is lett (mondjuk a végére egy kicsit kidőltek az egymás röhögve rugdosásában, de mi, az ún. felnőttek rendületlenül legóztunk egészen éjszakába hajlóan). Ezzel kapcsolatban megjegyezném még, hogy az ifjabb korosztály nyelvészetileg rendkívül nagy kreativitást tudott tanúsítani, miután letiltottuk a vulgáris szavakat, csak úgy repültek a hörcsög-ök meg a hasonlók.

Az utolsó előtti napon aztán cirkuszba mentek az osztállyal, amiből, mint utólag kiderült, Muci 4-est kapott (tele vagyok kérdésekkel, szerintem nagyon jól tud cirkuszba menni), az első szünnapra (22.) meg síelést terveztem be, de a gyermek már hajnalban azon aggódott, hogy nem lesz idő feldíszíteni a fát (a sok program miatt csak a 24. volt alkalmas arra, hogy az apjánál ünnepeljen, úgyhogy mi 22-23-án tudtuk le a dolgot), tehát, mivel az a szabály, hogy karácsonykor senkinek nem kell olyasmit csinálnia, amit nem akar (kivéve fogmosás, meg ilyenek), lemondtam a sízést, és beszereztük a fát (és közben tényleg csak egy egész rövid ideig dünnyögtem a Mitrász-kultuszról, az ünneplenyúlós keresztényekről és immár a Vadkanapóról is).

Mint kiderült számomra, Muci már annyira nagy, hogy egyedül díszítette fel a fát (és önállóan nyomta be hozzá a karácsonyi playlistet a tabletjén, tényleg hogyszaladazidő), úgyhogy én békében főzhettem, és csak tíz percenként kellett kinéznem a hallunkba, mert megint egy olyan dísz következett, amihez valami emlékünk fűződött (minden évben elmegyünk a karácsonyfadíszgyárba, a Butler’s-be és az utolsó napokon az ikeába is, hogy újabb teljesen felesleges, de nagyon vicces pingvineket, űrruhás hóembereket és csillámporos dinoszauruszokat vegyünk). Ami a díszítést illeti, Muci idén is “a több több” elvet követte, és ragaszkodott ahhoz, hogy az összes díszt feltegye, és hogy amikor a fa már nem látszik ki, akkor dobjunk rá még pár boát, öt égősort és némi angyalhajat, majd a végén megállapította, hogy idén is nekünk van a legszebb fánk a világon (szerencsére csak önmagunkkal szoktunk versenyezni).

Ami a karácsonyi vacsorát (ebédet és reggelit) illeti, Muci kérése az volt, hogy valami normális ételt főzzek, mondjuk sült csirkét sült krumplival, de a biztonság kedvéért előző este előszedtem a lassúfőzőt, ami másnap délelőttig bugyborékoltatta a húslevest, miközben én a csirkékkel meg a krumplikkal küzdöttem. Ez amúgy nagyon jó ötlet volt, mert Mucus aznap délben és este csak húslevest volt hajlandó enni, és kikötötte, hogy az apjához is vinnem kell belőle (vittem), továbbá a 23-i vendégünk is addig célozgatott, amíg nem csomagoltunk neki belőle (bár jobban szeretném, ha a macaronom meg a burgonya gratinem maradna meg másokban a konyhaművészetemből, de úgy tűnik, meg kell elégednem azzal, hogy nagyon jól tudok dolgokat bedobálni egy fazékba).

Ami az ajándékot illeti, Muci általában el szokta mondani, hogy mit szeretne, és valamelyik esti beszélgetésnél most is kibökte, hogy mit kér karácsonyra. Izé, egy testvért. Lehetőleg ikertestvért. De ha nem lehet, akkor egy kisbaba is jó lesz. Ja, és az ő apja legyen a kisbaba apja is.

Mivel nem igazán tudtam, melyik indokkal kezdjem elmagyarázni, hogy ez miért nem túl esélyes, rendeltem neki egy drónt. Örült.

Azt hiszem, mondtam már a karácsonyi hagyományainkat, amik között egészen egyszerűek (elmegyünk a karácsonyfadíszgyárba) és egészen bonyolultak (a díszek elhelyezkedése a fán: a lányosak hátra, dinoszauruszosak alulra, a macskák egy ágra, a madarak a hattyún kívül felülre, stb) is vannak, de azon azért meglepődtem, amikor Muci egyszer csak azzal állt elő, hogy legyen ezentúl hagyomány, miszerint karácsonykor csak fenyőtűvel varrunk. Az ajándékozás napján aztán kiderült, hogy nem csak csinált nekem ajándékot agyagból (!), hanem be is csomagolta (!!), és, mivel nem akart tűt kérni, nehogy megsejtsek valamit, egy fenyőtűvel rávarrt a csomagolásra egy szívecskét a nevemmel (!!!)*. (A nevem természetesen nyolc éve “Anya”, de ez már csak ilyen).

De visszatérve a drónra, eléggé izgultam, mert ez tényleg nem volt megbeszélve (csak Muci leste vágyódva a drónokat mindig), de nagyon-nagyon örült, és a nap nagy részében bent gyakorolt, és csak néha ment neki bárminek is (alapos előtanulmányokat folytattam, és olyat választottam, aminek (1) van rotorvédője, (2) minden alkatrésze cserélhető, illetve vettem hozzá négyes töltőt és összesen 7 akkut a gyáriakkal együtt). Eredetileg az volt a terv, hogy majd az apjánál fog játszani vele, akinél van hét méter belmagasság is (és nem mindig állják el az utat levegőben lógó gyermekek), de tényleg fél óra alatt belejött a szűk térben is. És miután az ajándékozós napon moziba is elmentünk, kifelé jövet odadünnyögte nekem, hogy ez volt élete legjobb karácsonya, és cserébe elmehetünk a Tescóba szaloncukrot venni, sőt, szeretne elmenni szaloncukrot venni**. Ez a másik ajándékom neked, anya, magyarázta komoly képpel (mintha nem tudnám, mennyire utál vásárolni).

Egyébként még csak ezek után következett, hogy az apai nagyanyjánál együtt mentik meg a világot az apjával a tőle kapott Pandemickel, miközben én a szabályokat próbálom kibogarászni, és elég sokat nevetünk, meg a kariaji-wellnessre is csak ezután mentünk el, de azért minden drón és csillámpor*** ellenére a huszonnegyedike reggel volt a legszebb. Akkor már egy hónapja magyaráztam Mucinak, aki folyamatosan a fehér karácsonyért drukkolt, hogy globális felmelegedés, meg nem jósolnak csapadékot, de nézze, milyen szép fehér csipkések a fák a fagytól (szinte minden reggel azok voltak iskolába menet itt vidéken), erre szenteste reggelén felkeltünk, és hó borított mindent. Muci azóta is meg van róla győződve, hogy a drukkolás miatt, én meg nem tudom, mit higgyek, de úgy sejtem, hogy a Télkovács belenyúlt egy kicsit a dolgokba, hogy tökéletes legyen nekünk.

* Itt azért kitérnék egy pillanatra arra, hogy az ajándék (agyagizé, Muci szerint pohár, szerintem váza) iskolai projekt volt, és le is osztályozták, pedig eleve ajándéknak készült. És tökre felidegeltem magam azon, hogy Mucus 4-est kapott rá, egyrészt maga az elv, hogy miért kell azt nekem aláírnom, hogy a tanító néni szerint mennyire szép ajándékot csinált nekem a gyerekem, másrészt oké, objektíven és pusztán esztétikai szempontból nézve valóban kimondhatatlanul ronda lett az összes agyagizé az osztályban, ugyanakkor látszik rajta, hogy milyen lelkesen csinálta, kreatívan mintázta (a hegyezője kupakjával nyomott bele csillagokat), és valószínűleg az életben is sokkal többet fog érni az, hogy feltalálja magát, ha nem talál tűt, mint az, hogy mennyire egyenes tetejű agyagizét tud készíteni. Főleg, ha abból fog élni, hogy túlélős valóságshow-kban szerepel, vagy ha eljön a nukleáris apokalipszis (ismerjük be, mindkettőre sokkal nagyobb esélye van, mint arra, hogy fazekas lesz). És a művészetet a kontextusában illik értékelni, az altamirai barlangrajzokra sem azt mondjuk, hogy “erős hármas”, Gauginről nem is beszélve.

 

** Izé, elfelejtettem időben szaloncukrot venni. Mentségemre szóljon, hogy (1) csak nekem hiányzott, (2) karácsonyi motívumos levestésztát például nem felejtettem el venni.

 

*** Nem beszélve az ötágú ikeás gyertyatartóról ledes gyertyákkal. Elképesztő, hol tart már a tudomány.
Reklámok

arról, hogy a mikulást elcsesztem, de ettől csak jobb lett

Idén azért már előre sejtettem, hogy a december durva lesz munka szempontjából, úgyhogy jóelőre beszereztem, becsomagoltam és személyekre bontva szétszortíroztam a fontosabb ajándékokat. Konkrétan Mikulás előtt.

Ha már Mikulás, megfogadtam, hogy idén nem tolom túl, mármint Muci már elég nagy ahhoz, hogy elkezdjem rávezetni, hogy a Mikulás a jelképes ajándékokról, nagyjából az édességről és a meglepetésről szól (na jó, egy könyv még belefér, de a könyvekkel kapcsolatban az az álláspontom, hogy az ne ünnepi ajándék meg különleges alkalom legyen, hanem az élet természetes velejárója), úgyhogy a vágyott társasjátékot (Carcassone déltengeri akármi) inkább elraktam karácsonyra, és az volt a terv, hogy Mikulásra kap egy könyvet (Stuart Horten talányos trükkjei, az első részét imádta), illetve egy puccos gumicukor-válogatást, amelyben nyolc különféle gumicukor van nyolc elegáns befőttesüvegben (mert már értékeli az ilyesfajta dolgok iróniáját).

Amikor 5-én érte mentem a suliba, Muci azzal fogadott, hogy idén már tényleg nem hisz a Mikulásban (és következetesen “Mikulásnak öltözött illető”-ként emlegette azt az embert, aki ellátogatott az iskolájukba szaloncukrot osztogatni), amit azzal nyugtáztam, hogy jó, akkor idén már tényleg tőlem kapja a mikulásajándékot, mire valamivel később megjegyezte, hogy ő sejti, mit kap tőlem Mikulásra. Mivel én sejtettem, hogy mit sejt, rögtön megragadtam az alkalmat, és elmagyaráztam, hogy Mikulásra nem adunk egymásnak olyan nagy dolgokat, mint egy (8000 forintos) társasjáték, hanem a hagyományok alapján csak édességet meg ilyeneket (és közben azért megfordult a fejemben, hogy milyen izé anya vagyok már, most tökmindegy, hogy mikor adom oda a társast, úgysem az árát nézi, hanem csak örül neki, és amúgy sem szokott kunyerálni soha semmit, és esetleg még suttyomban kicserélhetem a dolgokat). Muci egy picit elgondolkozott, majd egyetértően bólogatott, hogy igen, egy olyan társas biztosan nagyon drága, és sokat kell dolgozni érte, és amúgy is lesz még karácsony, meg ilyenek (most hivatkozhatnék a csodálatos nevelési módszereimre, de nem, ő magától ilyen).

A gyanú akkor hasított belém, amikor otthon bontogatni kezdett, és a gumicukor-válogatást tartalmazó doboz furcsa hangokat adott. Egy pillanattal később hasított belém a rádöbbenés, hogy úristen, a gumicukros doboz kábé pont ugyanakkora volt, mint a társasos, és csak kivettem az egyiket (mint említettem, mindent becsomagoltam előre), hogy betuszkoljam a pár nappal korábban egy selmecbányai Billában vásárolt exkluzív, nagyméretű mikulászacskóba (amit egyébként megérte beszerezni, mert a célszemély nagyon értékelte). Hogy rövidre fogjam, Muci mégis megkapta a társast Mikulásra (és jó volt ez így, azóta vérre menő csatákat folytattunk a banánokért és a halakért), és annyira örült, hogy rögtön rohant két kört a lakásban. A gumicukrok meg kibírják karácsonyig, úgysem a társas lett volna a fő ajándék.

(Az már csak a hab a tortán, hogy másnap reggel feljött hozzám, és nagyon gyanakvó, már-már oknyomozó-riportri hangon megkérdezte, hogy tettem-e én bárhová csokimikulást a lakásban (nem szoktam csokimikulásokat venni, mert nem hiszek bennük általában nem jó vagy nem elég izgalmas csokiból vannak, és akkor már szívesebben adok valami finom édességet). Mondtam neki, hogy nem, mire elkezdte magyarázni, hogy csak mert talált egy csokimikulást a konyha egyik polcán (amúgy soha nem vesz észre semmit), és arra gyanakszik, hogy azt talán az igazi Mikulás hagyhatta ott, hogy én is kapjak valamit. Eközben már kezdett derengeni, hogy tényleg vettem valakinek egy After Eight mikulást, csak utána találtam neki valami jobban passzoló csokit, ezért csak kipakoltam valahova, viszont nem tudtam ellenállni a késztetésnek, hogy ne froclizzam egy kicsit Mucit, és csak annyit válaszoltam, hogy úgy tudtam, szerinte a Mikulás nem létezik. Mucus erre végigmért azzal a jellegzetes végigmérős tekintetével, és közölte velem, hogy “de lehet, hogy létezik, Anya, csak nem abban a formában, ahogy mi gondoljuk”, majd színpadiasan kisétált.

És igen, az előző este után kénytelen voltam egyetérteni vele abban, hogy lehet, hogy létezik, csak nem abban a formában, ahogy mi gondoljuk.)

Az epigenetikáról

Van ez a dolog Mucival, amit mások úgy fogalmaztak meg már egészen kiskorában (konkrétan csecsemőkorában is), hogy néha olyan, mintha egy felnőtt nézne ki vagy beszélne belőle, és amitől bennem folyamatosan jelen van az az érzés, hogy nem az enyém, csak rám van bízva; mármint persze, hogy az enyém, letagadhatatlanul ott vagyok benne, a szemében, a szavaiban, a szórakozottságában, a humorában, és mérhetetlenül imádom, de olyan értelemben nem az enyém, hogy nem a tulajdonom, nem próbálhatom meg a saját képemre és hasonlatosságomra formálni (vagy az ideáljaiméra), nem avatkozhatok bele abba, hogy ő milyen, annyit tehetek (és kell is tennem), hogy mindent megmutatok és elmagyarázok neki a világon, amit csak tudok, lehetőségeket adok neki, és ő majd eldönti, hogy melyik lehetőségekkel akar élni (továbbá rászólok, ha mások hajába szórja a homokot, mert a lehetőségeknek és az önkiteljesítésnek is vannak azért határai).

img_6495

Cserébe kaptam egy pontosan olyan gyereket, amilyet akartam. Annyira hasonlít Calvinre a Calvin & Hobbesból, hogy attól muszáj hinnem az epigenetikában (rengeteg C&H-t olvastam a születése előtt); mindenből kalandot csinál, mindenre felmászik (teljesen normális jelenet, hogy amikor reggel kitámolygok az emeleti erkélyemre a hálószobámból a szüleimnél, Muci derűsen rám köszön az erkély előtti fáról, amin kicsit magasabban üldögél az erkély szintjénél (amitől természetesen kapok egy apróbb szívrohamot, és megígértetem vele, hogy nem fog leesni)), folyamatosan terveket és tervrajzokat gyárt, titkos kuckói vannak a nádasban, a karácsonyfát (élettelenül talált) szarvasbogár-tetemekkel díszíti, mert azok olyan szépek, és a zsebei mindig tele vannak olyan kincsekkel, amilyenekkel a kisfiúk zsebei általában tele szoktak lenni. Ja, és van egy Susie-ja is, ma is szólt a tanító nénije, hogy lányokat csépel, amitől egy pillanatra lesápadtam, mert nem szokott másokat bántani, de utána mondta, hogy a Susie Derkinst (nevezzük így), mire azért kiszakadt belőlem egy megkönnyebbült “ja, csak…”, mielőtt végigmantráztam a kötelező “lányokatnembántunk-amúgyfiúkatsem-próbáljatokmegjólkijönni” hegyibeszédemet. Mentségemre szóljon, hogy ezek ketten folyamatos és kölcsönös pszichológiai és fizikai hadviselést folytatnak egymással, a Genfi egyezmény teljes semmibevételével, ugyanakkor minden komolyabb csata után teljes egyetértésben építenek bunkit a bokrokból.

c_and_h_snowball_3_edit

Mondjuk ezeket a dolgokat néha nehéz megmagyarázni, meg azt is, amikor például vendégünk van, és amikor reggel megkérdezem Mucit, hogy hogy telt az éjszaka, részletesen elmeséli, hogy beszökött Budapestre, és megmutatja a fényképezőgépén, hogy milyen dolgokat nézett meg (van ez a játékunk, amit mindketten tök szórakoztatónak találunk, hogy neki éjszaka egy titkos élete van), és arra sem nagyon tudok mit mondani, amikor a tanító nénije kicsit zavartan megjegyzi, hogy Muci az órán, izé, pofákat vágott, nem feltétlenül sértőeket, de azért mégis csak, és nevetett is, mert nehéz lenne elmagyarázni, hogy mi otthon rendszeresen pofákat vágunk, mert az unalmas vagy kellemetlen feladatokat sokkal viccesebbé teszi, ha az ember úgy tesz közben, mintha egy rajzfilmállatka lenne.

Másrészt a salingeri olvasmányaimra is nagyon hasonlít, egyrészt Teddy McArdle-ra a Teddy című novellából, másrészt meg Kaóra abból a zen koanból a Magasabbra a tetőt, ácsok elején, amit Seymour mesél Frannynak, és amiben Kaót küldik el megtalálni az igazi táltost. Kao visszatér, és azt mondja, hogy egy pej kancáról van szó, de kiderül, hogy egy fekete mén az (ugyanarról a lóról beszélünk), amivel kiérdemli a buddhista bölcsek elismerését, amiért ennyire csak a belső dolgokra figyel.

Mucinak eddig ugyan nem sikerült kivívnia az általános iskolai tanító nénik osztatlan elismerését, amikor a zöld ceruzája helyett az énekfüzetét vitte be órára, mert a belső dolgokkal volt elfoglalva, de ők szerintem kevésbé járatosak a buddhista tanokban, viszont nekem mindig megmelegszik a szívem, amikor megkérdezem, hogy valamelyik osztálytársa milyen, és soha nem azt mondja, hogy barna hajú és zöld szemű (sőt, az ezirányú kérdéseimre rendre azt válaszolja, hogy honnan tudja, nem nézte meg), hanem hogy “pont olyan belülről, mint amikor farsangkor hercegnőnek öltözött, az olyan volt, mintha önmagának öltözött volna”, vagy hogy “mindig úgy nevet, mintha nem ő nevetne, csak mások nevetése verődne vissza róla”. És akkor is mindig elgondolkozik egy kicsit, amikor egy egyszerű, egység sugarú másodikos anyuka módjára rákérdezek, hogy valaki a barátja-e, mert ez nem annyira egyszerű viszonyulás, mint amilyennek én beállítom, és olyanokat válaszol, miközben próbál nagyon egzaktul fogalmazni, hogy “pontosan úgy vagyok vele, ahogy az első osztály első napjától fogva, hogy néha barátok vagyunk, néha nem, de azt biztosan tudjuk, hogy mindig ott leszünk egymásnak”. Vagy battyogunk lefelé a lépcsőn, és megkérdezi, hogy nekem nem volt-e furcsa, amikor egy osztálytársa anyukája neveletlennek nevezte a saját gyerekét, mert úgy mondta, mintha a gyerekét akarná megszégyeníteni, de ezzel igazából önmagát szégyenítette meg, mert ő nem nevelte meg. Mindezt egy nyolc éves, extrém cuki rajzfilmállatka csipogó hangján, és egy sokat látott öregember tekintetével.

Erre, az emberekre való ráérzésre, vagy minek nevezzem, amúgy is nagyon ki van hegyezve. Nemrég besétált a konyhába, miközben mosogattam, és megkérdezte, hogy ha lehetne három kívánságom, akkor mit kívánnék, amiből rögtön tudtam, hogy ő szeretné elmondani, úgyhogy csak rávágtam valami olyasmit, hogy azt, hogy valaki elmosogasson helyettem, és te mit?. De van Mucinál ez a dolog is, amit a tavalyi évvégi bizonyítványában úgy fogalmaztak, hogy “nagyon becsületes a játékokban”, szóval ebben nem ismer tréfát. Ha rajtakap, hogy úgy csalok, hogy ő nyerjen (ritkán fordul elő, de esendő vagyok), akkor vagy nem hajlandó tovább játszani, vagy, amikor azt hiszi, hogy nem látom, eltökélt faarccal visszarakosgatja az általa leütött bábujaimat a sakktáblára, és nem csak a játékokban ilyen, hanem például abban is, hogy nem fogja csak ő rám zúdítani a kívánságait, csak akkor, ha előtte én is rendesen elmondom a sajátjaimat. Úgyhogy elmondtam.

Mint kiderült, Muci egyrészt egy szigeten szeretne élni, ami a kertünkben van, egy termodinamikailag alaposan megtervezett kupola alatt, és a szigeten szurikáták is legyenek, másrészt viszont egy olyan gépet szeretne, ami azt képes megcsinálni, hogy ha “A” személy és “B” személy is beleegyezik (!), akkor “A” személy átélheti “B” személy egy napját belső szemlélőként, vagyis Muci kábé feltalálta az empátiagépet. (Amikor a harmadik kívánságáról kérdeztem, azt válaszolta unott hangon, hogy “jaj, anya, tudod, a szokásos izék, hogy mindketten éljünk örökké, és mindig legyünk egészségesek”). De a múltkor is, amikor arról beszélgettünk, hogy kicsit elnyűttek a tanító nénik idegei, és azt mondtam, hogy “de képzeld csak bele magad…”, akkor azonnal a szavamba vágott, hogy “már beleképzeltem magam XY néni helyébe, anya, és szerintem az a baj, hogy nem lehet velünk bírni ekkora mennyiségben, mert amikor valaki abbahagyja a rosszalkodást, valaki más elkezdi”, és ilyenkor tényleg nem tudok egyféleképpen reagálni, mert egyrészt ellágyulok attól, hogy empatikus, másrészt kicsit borzong a hátam attól, hogy hogy a fenébe lett ilyen, harmadrészt muszáj kicsit röhögnöm, amikor ezt egy nyolc éves rajzfilmállatka minden komolyságával előadja, majd hozzáteszi, hogy de ez valahogy mégsem akadályozta meg őt abban, hogy megrágcsálja a házi feladata szegélyét.

De az is nagyon jó, amikor a szokásos téli iskola utáni programunkat csináljuk, hogy leülünk Carcassone-ozni, vagy sakkozni, vagy valami más logikai játékhoz, és közben beszélgetünk (kötelező elem az általam elkészített forró csoki vagy tea, a skót hangásat most végeztük ki, és áttértünk az izlandi biodinnyésre). Mondjuk a tegnapi menet különösen durva volt, mert Muci azt szerette volna megtudni, hogy mit írjon a titkos naplójára, ha azt szeretné, hogy tényleg senki ne olvassa el, ezért rákérdezett, hogy mit írnak az atombombák indítókódját tartalmazó aktákra. Odáig nem jutottunk el, hogy (a) az igazán titkos dolgokra valami semleges és unalmas címet kell írni, (b) itthon csak én olvashatnám el, engem meg elég, ha megkér, hogy ne olvassam (tényleg), mert erről eszébe jutott az a kérdés, hogy hány atomnagyhatalom van a világon (az apja erről szerencsére már jóval a születése előtt felvilágosított elég részletesen), utána az, hogy miért is lett atombomba egyáltalán, és emiatt el kellett kezdenem az egész második világháborút Hitlertől indítva (“mi az a populista retorika, anya?”), a koncentrációs táborokon át (amihez el kellett magyaráznom, hogy mit jelent a zsidóság genetikai, eszmei és vallási szempontból, a cigányság kapcsán azt, hogy bár senki nem születik “rosszabbnak” másoknál, milyen rossz hatással lehet emberekre a kirekesztettség, a szegénység és az elkeseredés, továbbá a “de miért sötétebb a bőrük, anya?” kérdés mentén elkanyarodtunk egészen az indiaiak és az indiánok közötti különbség felé, majd, ha már lúd, beszéltünk a melegekről is, és Muci némi gondolkodás után arra jutott, hogy neki igazából nem számít a nemünk, szóval nem lenne baja azzal, ha két anyukája vagy két apukája lenne, ugyanígy szeretne minket, utána adott egy mattot).

Szóval itt visszatértünk az atomra, és a második világháború végére, Tellerről, Szilárd Leóról és Neumann Jánosról szerencsére sokat tudok Czeizelnek köszönhetően (Muci is szereti, ha úgy mesélek a híres emberekről, mintha emberek lettek volna, nem pedig ikonok), utána a biztonság kedvéért a hidegháborún csak végigrohantam az atomcsend-egyezményig, mint megnyugtató befejezésig (amúgy azért praktikus, ha egy gyereknek két szülője van, a nemüktől függetlenül, mert a nukleáris folyamatokhoz és az atomkatasztrófákhoz Muci apja ért jobban, így ezt rábízhatom), és itt én adtam mattot, mert mindent azért nem hagyhatok. Muci még tűnődött egy darabig, miközben befejezte a teáját, majd a szemembe nézett, és közölte velem, hogy fogadni merne, hogy be tud annyira takarózni a paplanjába, hogy ne tudjam megcsikizni (amúgy nem tudott).

Szóval így mennek a dolgok itt nálunk mostanában.

img_6194

(Juteszembe, az edinburgh-i nyaralásunkról, amiben óhatatlanul is sok Muci van, itt, itt, itt, itt és itt lehet olvasni).

A genetikáról

Van egyrészt az, hogy Muci külsőre tökéletes keveréke az apjának meg nekem (aki vele látja, az azt mondja, kiköpött apja, aki meg velem, aszerint nem is tagadhatnám le), de vannak olyan hasonlóságok is, amelyek nagy valószínűséggel nem a nevelésen múlnak, viszont nem hinném, hogy lokalizálták volna már a hozzájuk tartozó géneket.

Volt például az a félelem, hogy mi lesz, ha Muci nem szeret majd olvasni. Úgy értem, van, aki attól tart, hogy a gyereke majd meleg lesz, vagy mittudomén, nem lesz érzéke a családi üzlethez, esetleg nem szeret majd focizni. Nekem meg kifejezetten fel kellett arra készülnöm, hogy mi lesz, ha Muci nem olvas, mert igaz, hogy a nemolvasók is lehetnek rendes emberek, és vannak nem olvasó barátaim, de úgy éreztem, ezen azért nehezen tudnék túllépni (kerülni kéne a témát az ismeretségi körben, meg kellene tanulnom, hogyan és miről lehet a nemolvasókkal beszélgetni, stb).

Utána Muci ovi alatt először is titokban megtanult olvasni (ugyanúgy, ahogy én annak idején, vagyis időnként rákérdezett néhány betűre, majd egyszer csak bejelentette, hogy ő tud olvasni). Ekkor már éreztem valahol, hogy jó irányban haladnak a dolgok, de csak nem sokkal a nyári szünet kezdete után kezdtem megnyugodni, amikor az én fiam teljesen magától és lelkesen kiolvasott egy igazi könyvet (regény, folyamatos cselekménnyel), és a végső bizonyosságot a tegnapelőtti nap hozta el, amikor ebédelni hívtam, de ő azt mondta, hogy majd megyek, csak ezt a fejezetet még befejezem, mert most nem tudom abbahagyni. A fejezetből ugyan három lett, de anya még nem örült ennyire kihűlt ebédnek (és ismerjük be, hogy a Brumi, mint detektív-et valóban nem lehet csak úgy a közepén letenni. Amúgy a sietve előkotort, nagyszülőkig visszanyúló saját Brumi-sorozatomból ez tetszett neki legjobban, remélem, ez azt jelenti, hogy Raymond Chandlernek is nagy rajongója lesz).

Vannak mondjuk kevésbé pozitív, de meghökkentő örökségek is, például nekem gyerekkoromban volt egy olyan bajom (néha még most is visszatér), amit zsibbadásnak hívtam, noha nem olyan, hanem egyfajta enyhe, de elalvás közben elviselhetetlennek tűnő lábfájdalom és mozgatási kényszer (amíg mozog, nem érződik), amit csak felnőttkoromban diagnosztizált a nagyvilág, és most Restless Leg Syndrome*-nak hívják (nyugtalan láb szindróma, amit szerintem a mozgószabály értelmében nyugtalanláb-szindrómának kéne írni, de az orvostársadalom felmentést kapott az MHSZ alól), állítólag idegrendszeri probléma. Szóval egyáltalán nem voltam meglepve, amikor Muci egyik éjjel azzal ébresztett sírva, hogy zsibbad a lába (pont olyan érzés, amilyen ennek a szónak a hangulata), hanem elmondtam neki, hogy mi ez, és mitől lesz jobb, de eléggé meglepődtem, hogy ő is ezt a szót használja rá.

De ott van az is, hogy nagyon élénken és filmszerűen álmodik, és nagyon fontosak neki az álmai, mindig elmeséli őket, és így derült ki, hogy a gyerekkori rossz álmaimat is örökölte (volt egy sematikus “rosszálmom”, hogy egy szörnyeteg (kísértet, sárkány, vadállat) kerget, és amikor már nem bírok tovább menekülni, és szembefordulok vele, akkor valahogy összebarátkozunk). Ilyenkor mindig sajnálom egy kicsit, hogy nem lett egypetéjű iker, és nem végezhetek rajta a legalitás határán táncoló ikerkísérleteket nature vs. nurture témakörben.

Ja, és akkor hadd tegyek még némi utalást az értelmetlen korlátozásokhoz való hozzállására (ami nekem a legnagyobb megengedett sebesség, az neki a medve):

IMG_5286

 

* Érdekes tény, hogy időnként angol anyanyelvű páciensek is “zsibbadás”-nak nevezik, bár tényleg nem olyan, a legtalálóbb hasonlat, amit olvastam rá, az volt, hogy “olyan, mint egy ellenállhatatlan kényszer az ásításra, csak a lábban”.

amelyben kedves és engedékeny vagyok

Mucival kis különbséggel kaptuk meg a bizonyítványunkat, én tőle, ő az iskolától, és csak egyikünk érezte szükségét annak, hogy ennek örömére felálljon egy székre (én amúgy is nőttem tőle vagy tíz centit).

IMG_6003

Év elején az volt a legnagyobb félelmem, hogy nem lesznek barátai, túlságosan meg akar majd felelni és nem lesz elég önbizalma, nem tud felzárkózni sakkból (semennyire nem tudott sakkozni, és sakk-logika tagozatba került), és egyáltalán, utálni fogja az iskolát.

Ami a barátokat illeti, egy hónappal az iskolakezdés után megkapta az első beírást, hogy az órán való pontos megjelenés helyett a vécén múlatja az időt, és amikor rákérdeztem, hogy mit keresett ott, teljes természetességgel rávágta, hogy bulizott a bandájával (mindezt képzeljük el csipogó rajzfilmállatka-hangon), úgyhogy természetesen leesett egy nagy kő a szívemről elbeszélgettem vele az úriemberek és a pontosság viszonyáról. Az üzenő füzete amúgy önmagában is egy tanulmány, bizarr, komolyabb kifejtést igénylő ún. beírások és dicséretek váltakoznak benne, a Tiltott Zónában való rohangálástól egészen az igazgatói dicséretig, szerintem mindenképpen megőrzöm az utókornak.

A túlzásba vitt megfelelési kényszerről annyit, hogy amikor évzáró után köszönetet rebegtem a tanító nénijének a türelméért (ezt azok után, hogy év vége felé a beírások leegyszerűsödtek arra, hogy “Rossz voltam”, és “Majd ő elmagyarázza”, mindenképpen indokoltnak éreztem), akkor az általánosságban kiválónak minősített tanulmányi eredménye ellenére a tanító néni csüggedten csak annyit mondott, hogy mindenképpen írassam be sportra, mert le kéne vezetni az energiáit. Amikor bátortalanul ellenvetettem, hogy de három szakkörre jár, az apjával huszonöt kilométereket kirándulnak, velem meg falat mászik, akkor határozottan leszögezte, hogy ez neki kevés.

Amúgy tényleg van benne (Muciban) egy nagyon erős szabálykövetés, amit egyrészt a szabályok végletesen szó szerinti értelmezésével rugalmasít, másrészt azzal a liberális megközelítéssel, hogy amiről nem mondták, hogy tilos, azt szabad. Szintén év elején történt, hogy egy itt meg nem nevezett fiktív gyermek a fiktív “bandájával”, hogy is mondjam, egy megfelelő méretű felületen lebontotta az iskola kerítését, kibújt rajta, és büszkén megállt mellette (a végső terv az volt, hogy az iskola kapuján át térnek vissza az objektumba, de ezt a felsőbb hatalmak megakadályozták). Amikor a fiktív anyukája megkérdezte, hogy mégis miért csinálta ezt, a fiktív gyermek azt felelte, hogy “azért, mert a tanító néni azt mondta, hogy nem lehet kimenni az udvarból, de én kitaláltam, hogyan lehetne mégis”. Miután tisztázták a magyar nyelvnek azt a finomságát, hogy a “nem lehet” bizonyos helyzetekben azt jelenti, hogy “nem szabad”, ehhez hasonló félreértések nem fordultak elő.

(Azt viszont sajnos elfelejtették tisztázni a felsőbb hatalmak, hogy amatőr hidromechanikai kísérletekkel (a piszoár bizonyos szempontból egy közlekedőedény) ne szabadna vagy ne lehetne elárasztani a fiúmosdót.)

Sakkból ő lett az első háromcsokis az osztályból, jelenleg hat csokis szintű játékos (sakkórán először egy páronkénti előselejtező van, utána a sakktanár szimultán játszik a győztesekkel, és akinek tizenöt lépés alatt nem ad mattot, az további pár lépésenként kap egy kocka csokit). Amúgy a sakk meg a logika a kedvenc tárgya, és egyelőre úgy csajozik, hogy “lehet, hogy megmutatom neked a logikakönyvemet”.

Az iskolát meg szerencsére annyira szereti, hogy télen, az egyetlen betegsége alkalmával komoly balhé volt, először elhatározta, hogy még hétvégén meggyógyul (szombaton döntötte le a láz), utána teljesen kétségbeesett, hogy nem engedem iskolába (felkelni se nagyon tudott az ágyból, valami durva vírus volt), de csak akkor akadtam ki igazán, amikor megpróbálta manipulálni a hőmérőt, hogy ne tűnjön lázasnak.

A bizonyítványával kapcsolatban már a születésénél megfogadtam, hogy minden perfekcionizmusom ellenére soha nem fogom cseszegetni érte*, amíg hármast vagy jobb jegyet kap, amíg ő boldog vele, és vannak dolgok, amik érdeklik, de nem volt szükségem túl nagy önuralomra, mert tizenegy tárgyból kiváló/példás (oké, erkölcstanon általában az előző hétvégéjükről szoktak mesélni, de úgy tűnik, ezt is kiválóan csinálja), matekból dicséretes, csak magatartásból, írásból és rajzból jó (a magatartásában engem csak az zavarna, ha fizikailag vagy verbálisan bántana másokat, vagy önveszélyes lenne, az írásban a külalak nem szerepel a főbb prioritásai között, rajzból pedig a nonfiguratív stílusban van inkább otthon).

Ja, ami az én bizonyítványomat illeti, kicsit megcsúszva bár, de kaptunk egy-egy anyák napi oklevelet, és az enyémen az szerepel a “miben a legjobb” kategóriában, hogy “kedves és engedékeny”. Az egyensúly kedvéért azt is megkérdeztem, hogy mi a legrosszabb tulajdonságom, mire Muci hosszas gondolkodás után azt felelte, hogy ébredés után pár percig furán viselkedem (amit egyébként mások is mondtak már, például amikor Skóciában a tűzjelző hangjára azzal reagáltam, hogy a fejemre húztam a takarót).

Lényeg, hogy a matek és a kedvesség mindkettőnknek megy (kivéve ébredés után pár perccel).

________________

* Egyébként pont a napokban meséltem Isoldééknél, hogy jutalmazással (két darab Haribo-béka minden bilibe ment produktumért) szoktattam rá a szobatisztaságra, és kicsit elpolemizáltunk azon, hogy mennyire rontja el a gyereket, ha természetes folyamatokat jutalmazás-büntetés dimenzióba helyezünk (én sem vagyok híve az ilyesminek, szeretem minden különösebb ürügy nélkül elkényeztetni a Mucit), de úgy tűnik szerencsénk volt, mert az utolsó iskolanap utáni cukrászdában** ez a párbeszéd játszódott le köztünk:

Muci [teljesen értetlenül a felborult világrendről]: De anya, tulajdonképpen miért engedted meg, hogy sütit és fagyit is kérjek?

Én: Mert most végezted el az első osztályt, és szerintem nagyon ügyesen csináltad.

Muci: És???

 

** Minden szerdán szertartásosan elegánscukrászdázunk, de az a szabály, hogy vagy süti, vagy fagyi. Szerencsére úgy tűnik, ez még belefér az engedékeny kategóriába.

a figyelemről

Szóval, valamikor tavaly ősszel ott ültem Muci (egyébként nagyon aranyos) óvónénije előtt, aki a szintfelmérés eredményeit osztotta meg velem, és miközben azt magyaráztam neki, hogy az a kis figyelmetlenség nem is akkora baj szerintem, laikus szülő szerint, éreztem a rendkívül türelmes tekintetén, hogy mennyire elege lehet azokból a szülőkből, akik szerint a gyermekük egy egyedi, különleges hópehely, aki úgy tökéletes, ahogy van, akkor is, ha például nem rajzol embert (illetve kezdtem tényleg ilyen szülőnek is érezni magam).

Utána pár héttel később szerencsére az óvoda fejlesztőpedagógusa is berángatott beszélgetni, és miután ő is tájékoztatott arról, hogy Muci, amint két másodpercig nem kap feladatot, rögtön máshol jár, és a többieket is beleviszi a hülyéskedésbe*, és rém figyelmetlen tud lenni, szerencsére azt is elmondta, hangjában őszinte szeretettel, hogy (1) Muci majdnem minden feladatot tök jól teljesített, és volt, amiben messze ő volt a legjobb, (2) Mucinak van egy sajátos, egyéni humora, ami nagyon szórakoztató, (3) ne aggódjak amiatt, hogy nem rajzol embert, a legtöbb kisfiút a lányokkal ellentétben nagyon nehezen lehet csak rávenni, hogy embert rajzoljon (pedig esküszöm, soha nem szoktam olyat mondani, neki, hogy egy igazi férfi nem sír és nem rajzol embert).

Szóval az a lényeg, hogy Muci mindkét óvónő szerint nagyon okos és simán teljesíti a korának megfelelő vagy még nehezebb feladatokat (a betűrajzolós finommotorikán kívül, de azon rajta vagyunk), ha odafigyel, csak nem szeret odafigyelni. Na erre próbáltam én elmagyarázni az óvónéninek, hogy azért nem figyel, mert olyan, mint én, hogy folyamatosan több szálon futnak a gondolatok a fejében, és tényleg tök bonyolult meg összetett dolgokon gondolkozik (nemrég például hosszú hallgatás után közölte velem, hogy neki az öt meg a hét a kedvenc száma, mert azokat nem lehet több ember között elosztani, szóval hat évesen feltalálta a prímszámokat!), és ekkor éreztem meg magamon az óvónő rendkívül türelmes tekintetét, úgyhogy gyorsan témát is váltottam, mert Muci belső filozófiai eszmefuttatásai kívülről valóban úgy néznek ki, hogy üveges szemekkel bámul maga elé, miközben visszarakja az üres tejesdobozt a hűtőbe**.

Szóval jó, oké, beismerem, roppantul idegesítő, hogy például pontosan tudja, hogyan kell felöltözni, de csak az utolsó ovis héten kétszer is előfordult, hogy (a) simán rávette a pizsamáját a rendes ruhájára, (b) amikor adtam neki egy zoknit, hogy cserélje le a vizeset, akkor is simán rávette az egyiket a másikra, de mondjuk mit szóljak én, amikor tavaly nyáron képes voltam pizsamában átsétálni a körzetihez (mondjuk csinos, jobb szalonokban is vállalható pizsama volt, de akkor is). Amúgy is ez szokott lenni az egyik érvem, hogy de hát én is végtelenül szórakozott voltam gyermekkoromban, mégis ember lett belőlem (még ha mostanában flitterekbe öltözött ember is) amire az szokott lenni a válasz, hogy de hát Mucinak ettől még nem muszáj debilnek szórakozottnak lennie, ha tudunk rajta segíteni***. Innentől én azzal szoktam folytatni az érvelést, hogy egyrészt nekem szerintem sokat adott az életemhez, hogy sokat gondolkoztam mindenfélén, másrészt valahol örülök is, hogy Muci érdeklődése nem a jobbés a bal lábára való cipők megkülönböztetésére koncentrálódik, hanem arra, hogy a légnyomáskülönbségtől hogyan lesz a szél tulajdonképpen, és általában ezen a ponton szoktam bicskanyitogatóan elfogult anyának érezni magam, és átterelni a szót arra, hogy akkor most százas zsepit hozzak a tisztaságcsomagba, vagy tízes kiszerelésűeket.

Mindenesetre azt én is aláírom valahol, hogy nem lenne baj, ha Mucit nem ütné el az autó a robbanómotorok mélyelemzése közben, illetve azt sem bánnám, ha nem kéne neki ötször elmondani mindent, mielőtt mégsem csinálja meg, és erre az a módszerem, hogy a kulturális párhuzamokra**** támaszkodva és a kényszerességét kiaknázva***** megpróbálok reflexszerű rutinsorozatokat kialakítani benne (azt amúgy meséltem már, juteszembe, amikor fogmosás után valami szállodában kiküldtem pisilni, mire a csapot meglátva pavlovian még egyszer fogat mosott?). Az úton való átkeléssel kapcsolatban egyelőre odáig jutottunk, hogy képtelen lelépni az úttestre körülnézés nélkül, de miután körülnézett, a forgalomra való tekintet nélkül folytatja az útját (dolgozunk rajta). Ugyanakkor a piszkos edényt mindig berakja a mosogatóba, a használt zsepit mindig kidobja, és az üres felvágottas tasakot is mindig visszateszi a hűtőbe (szintén dolgozunk rajta).

Amúgy a hallása is szelektív, de egyszerűen hátborzongató tűpontossággal érzi, hogy mikor kérdezek olyasmit, amire tudni akarom a választ, és mikor próbálok csak beszélgetni, vagy kérdezek valamit udvariasságból (ezekben az esetekben nem válaszol). Az udvariassági köröket amúgy is utálja, egyszerűen nem érti, hogy miért kellene olyasmit csinálni, aminek semmi értelme, a köszönés nevű dolog különösen bosszantja, és kifejlesztett rá egy olyan hangsúlyt, hogy mindenki jobban jár, ha nem köszön. Utoljára akkor próbáltam rávenni ilyesmire, amikor mondtam, hogy legalább egy sziát toljon oda az unokanővérének távozáskor, különben szomorú lesz, amire azt válaszolta döbbent hangon, hogy miért mondok ilyen hülyeségeket, hogy “szerintem neki ez nem annyira fontos, anya, mint neked”. Mondjuk erre akár meg is sértődhettem volna, ha nemközli velem naponta olyan tizenöt-hússzor, hogy mennyire szeret (azt hiszem, nem udvariasságból), de ebben az esetben kénytelen voltam beismerni, hogy valószínűleg igaza van. Mondjuk az igazának az elismerése abban az esetben már egy kicsit a határaimat feszegette, amikor az orvosi rendelőben mentegettem, hogy azért nem köszön, mert meg van illetődve, mire udvariasan tájékoztatta a doktornőt, hogy nincs is megilletődve, csak nem szeret köszönni; mindenestre reménykedem, hogy mire felnő, kimegy a köszönés a divatból ráérez a köszönés ízére.

És végezetül egy fénykép arról, hogy néz ki Muci, miközben én arra próbálom rávenni, hogy vegye már le azt az úszógumit, ő meg bátorító tekintettel ül mozdulatlanul, és valószínűleg éppen termodinamikai rejtélyeket old meg fejben:

muci

* Vezéregyéniség Trendszetter ez az én egyedi hópelyhem, gondolta az elfogult anya meghatottan.

** De ez konkrétan lehet, hogy nem is figyelmetlenség, hanem atavisztikus férfiösztön.

*** Érdekes korreláció egyébként, hogy a papíron is intelligens ismerőseim válasza viszont nagy gyakorisággal az szokott lenni, hogy “ez nem szórakozottság, ez tök normális, én is ilyen voltam”.

**** Konkrétan a Mementóra, bár a tetoválásig még nem jutottam el.

***** Nagyon nem szeret például vonalakra rálépni, ami némileg lelassítja a közlekedésünket a bevásárlóközpontokban és az orvosi rendelőkben, ugyanakkor azt bizonyítja, hogy ez genetikailag kódolt, nem pedig tanult izé lehet, mert én mindig igyekeztem eltitkolni előle, hogy mennyire utálok vonalakra rálépni.

már megint karácsony

Olyan rég nem írtam ide, hogy Muci közben teljesen felnőtt, ő magyarázza nekem, hogy mi a homokszóró meg a zsámoly a vasúton, és már ezerig el tud számolni (vagyis állítása szerint 139-ig, de amikor rákérdeztem, hogy tényleg nem tudja-e, mi jön 139 után, azt válaszolta, hogy “persze, hogy tudom, anya, de olyan sokág nagyon unalmas lenne elszámolni!”).

Szóval december közepén még úgy tűnt, hogy hátrányos helyzetből futunk neki a karácsonynak, mert egyrészt Muci 22-29 között az apjánál lesz, másrészt kiderült, hogy skarlátjárvány van az oviban, és a legszentebb hagyományaink közé tartozik, hogy karácsonykor meg szoktunk halni mindketten valami kórságban (mintegy áldozatképpen a napisten visszatéréséért, vagy valami ilyesmi, szívesen).

Időközben az is bejött a képbe, hogy Muci 20-án hivatalos az én szüleimhez, 21-én meg az apai nagyanyjához, úgyhogy úgy döntöttem, nem hagyjuk magunkat befolyásolni a naptári adatokkal, és 18-án (csütörtök) fát díszítünk, 19-én (péntek) meg korán elhozom az oviból, elmegyünk moziba, utána ajándékozás.

Régen ugye úgy voltam vele, hogy én karácsonykor nem vagyok hajlandó a keresztény jellegű karácsonyt ünnepelni (lehet, hogy én csalok pár napot, de a keresztények meg konkrétan több hónappal áthelyezték az amúgy is fiktív Jézus születését, hogy lenyúlják az ünnepet, ami azért durva), úgyhogy mi a napok hosszabbodását ünnepeljük ilyenkor, és bár utálom nézni, ahogy vágott virágok/fenyőfák haldokolnak a szemem előtt, ebbe akár az élőáldozat (rendes karácsonyfa) is belefér (Muci imádja a valódi karácsonyfát, na, és what baby wants, baby gets, anya meg megmagyarázza, hogy ez miért helyes így).

A fát az Ikeában vettük meg együtt, engem egyszerűen lenyűgöz, hogy az Ikea egyenfát is tud (mindegyik 140 centi). Muci választott, úgyhogy sikerült egy gyakorlatilag gömb alakú, meglehetősen aszimmetrikus példányt hazahoznunk. Idén már előre közöltem vele, hogy nem fogunk újabb díszeket venni, mert tele vagyunk díszekkel, úgyhogy csak hat csengőt kellett, meg egy önkényuralmi jelképnek is felfogható csúcsdíszt (ezen teljesen meghatódtam, mert Muci választotta minden segítség nélkül, és pontosan olyan ötágú vörös csillagot akart, amilyet én vettem még nulla éves korában (két év alatt tönkrement)).

Azért nagyon jó egyébként a gyerek a háznál, mert a fadíszítés merő egy extázis volt, ahogy felfedezte az elcsomagolt gömböket meg figurákat (betettem hozzá három órányi karácsonyi dalt, YouTube edition), és mivel a karácsonyfát Patyomkin-stílusban helyeztem el a házban (csak kb. egyharmada látszik), már azelőtt rendkívül, khm, színes volt, hogy utolsó simításként az öt boát és a négy égősort is felraktuk rá (ebből kettő villogós). Amikor végeztünk, Muci átszellemülve mondogatta, hogy ez a világ legszebb karácsonyfája, én meg részben azt sajnáltam, hogy nincs ott az apja, hogy ezt lássa (nem a fát, Mucit), részben meg azon gondolkoztam, hogy mihez hasonlíthatnám a fát, és arra jutottam, hogy leginkább egy rendkívül túlsminkelt delnőre emlékeztet, strasszokkal, flitterekkel, mély dekoltázzsal és neccharisnyával. Nem az “ízléses” szó jutna róla eszembe elsőként, na.

Másnap (péntek) reggel Muci eleve azzal kelt, hogy mennyire örülhet ez a fa, hogy pont hozzánk került, mert máshol biztosan nem díszítették volna fel ilyen szépen, úgyhogy úgy döntöttem, soha nem engedem a szeme elé a Kis fenyő c. Andersen-mesét, majd elvittem oviba (muszáj volt beadni délelőttre, nagyon szereti, és utána kezdődött a szünet). Kicsit meg voltam döbbenve, hogy egyikünk sem skarlátos, kolerás vagy ilyesmi, de azért beadtam. Délután, amikor kigombolt kabáttal sétálgattunk a mozi felé a vakító napsütésben, Muci azért rákérdezett, hogy biztos vagyok-e abban, hogy most van karácsony, de mint kiderült, nem buktam le, csak úgy vélte, hogy akkor nem ilyen időjárásnak kellene lennie. Végül megegyeztünk abban, hogy a kompromisszumos megoldás a napsütés ÉS hóesés lenne, hogy mindkettőnknek jó legyen.

Amúgy a pingvines mesét néztük, jellemző, hogy amikor megkérdeztem Mucit, mi tetszett neki benne a legjobban, azt mondta, hogy “minden jó volt, de a legjobb az, amikor kicserélték a távirányítóban az elemeket”.

Az ajándékkal úgy vagyunk, hogy abszolút nem dilemma, hogy ki hozza az ajándékot, mert Muci is olyan, mint én, hogy mindent előre tudni akar, úgyhogy az ajándékkal kapcsolatos egyeztetések már februárban meg szoktak kezdődni köztünk, és végül valamikor novemberben jut a tárgyalási folyamat a véglegesítés fázisába, onnantól Muci arról a dologról álmodozik, amit kapni fog (néha megnézzük neten is, meg ilyenek), és mindig nagyon örül neki. Most egy hidat kapott az ikeás favonatjához, meg egy Lego vasútállomást, amit együtt raktunk össze szombat délelőtt, gumicukor mellett (mindketten remekül szórakoztunk, mondjuk sütnöm-főznöm nem kellett nagyon, mert Muci kedvence a levesgolyós leves és a sajtos tészta, édességet meg nem eszik).

Utána szombat délután átmentünk a szüleimhez, akiktől wellnesst kapunk ajándékba, de apám meglepetésként összerakta a gyereknek a saját gyerekkori, hidegháborús jellegű kisvonatát (délelőtt még trafóügyben rohangált hozzá, de megoldotta), én meg közben készülődtem az esti bulimra, és amikor lenéztem hozzájuk, hogy mi ez a nagy kacagás, kiderült, hogy Muci a kilőhető rakétával a nagyanyját próbálja leszedni, amit mindketten nagyon viccesnek találnak, miközben a nagyapja békésen vonatozik. A vasárnapot pedig a másik nagyanyjánál töltötte, remekül sikerült az egész, na.

Amellett egyébként, hogy kis túlzással strandidő volt karácsonykor, mi nem lettünk betegek (oké, én most hörgök egy kicsit, Muci meg 22-én egy estére hőemelkedéses lett, de ennyi), az a harmadik furcsaság, hogy a tavalyi fából még most decemberben is találtam tűleveleket, az ideiről viszont eddig egyetlen sem hullott le, nem értem én ezeket az anomáliákat (de maradjon így).

Képi anyag:

    kari2    kari3    kari1

danivonat3   danivonat2   danivonat1