Olyan rég nem írtam ide, hogy Muci közben teljesen felnőtt, ő magyarázza nekem, hogy mi a homokszóró meg a zsámoly a vasúton, és már ezerig el tud számolni (vagyis állítása szerint 139-ig, de amikor rákérdeztem, hogy tényleg nem tudja-e, mi jön 139 után, azt válaszolta, hogy “persze, hogy tudom, anya, de olyan sokág nagyon unalmas lenne elszámolni!”).

Szóval december közepén még úgy tűnt, hogy hátrányos helyzetből futunk neki a karácsonynak, mert egyrészt Muci 22-29 között az apjánál lesz, másrészt kiderült, hogy skarlátjárvány van az oviban, és a legszentebb hagyományaink közé tartozik, hogy karácsonykor meg szoktunk halni mindketten valami kórságban (mintegy áldozatképpen a napisten visszatéréséért, vagy valami ilyesmi, szívesen).

Időközben az is bejött a képbe, hogy Muci 20-án hivatalos az én szüleimhez, 21-én meg az apai nagyanyjához, úgyhogy úgy döntöttem, nem hagyjuk magunkat befolyásolni a naptári adatokkal, és 18-án (csütörtök) fát díszítünk, 19-én (péntek) meg korán elhozom az oviból, elmegyünk moziba, utána ajándékozás.

Régen ugye úgy voltam vele, hogy én karácsonykor nem vagyok hajlandó a keresztény jellegű karácsonyt ünnepelni (lehet, hogy én csalok pár napot, de a keresztények meg konkrétan több hónappal áthelyezték az amúgy is fiktív Jézus születését, hogy lenyúlják az ünnepet, ami azért durva), úgyhogy mi a napok hosszabbodását ünnepeljük ilyenkor, és bár utálom nézni, ahogy vágott virágok/fenyőfák haldokolnak a szemem előtt, ebbe akár az élőáldozat (rendes karácsonyfa) is belefér (Muci imádja a valódi karácsonyfát, na, és what baby wants, baby gets, anya meg megmagyarázza, hogy ez miért helyes így).

A fát az Ikeában vettük meg együtt, engem egyszerűen lenyűgöz, hogy az Ikea egyenfát is tud (mindegyik 140 centi). Muci választott, úgyhogy sikerült egy gyakorlatilag gömb alakú, meglehetősen aszimmetrikus példányt hazahoznunk. Idén már előre közöltem vele, hogy nem fogunk újabb díszeket venni, mert tele vagyunk díszekkel, úgyhogy csak hat csengőt kellett, meg egy önkényuralmi jelképnek is felfogható csúcsdíszt (ezen teljesen meghatódtam, mert Muci választotta minden segítség nélkül, és pontosan olyan ötágú vörös csillagot akart, amilyet én vettem még nulla éves korában (két év alatt tönkrement)).

Azért nagyon jó egyébként a gyerek a háznál, mert a fadíszítés merő egy extázis volt, ahogy felfedezte az elcsomagolt gömböket meg figurákat (betettem hozzá három órányi karácsonyi dalt, YouTube edition), és mivel a karácsonyfát Patyomkin-stílusban helyeztem el a házban (csak kb. egyharmada látszik), már azelőtt rendkívül, khm, színes volt, hogy utolsó simításként az öt boát és a négy égősort is felraktuk rá (ebből kettő villogós). Amikor végeztünk, Muci átszellemülve mondogatta, hogy ez a világ legszebb karácsonyfája, én meg részben azt sajnáltam, hogy nincs ott az apja, hogy ezt lássa (nem a fát, Mucit), részben meg azon gondolkoztam, hogy mihez hasonlíthatnám a fát, és arra jutottam, hogy leginkább egy rendkívül túlsminkelt delnőre emlékeztet, strasszokkal, flitterekkel, mély dekoltázzsal és neccharisnyával. Nem az “ízléses” szó jutna róla eszembe elsőként, na.

Másnap (péntek) reggel Muci eleve azzal kelt, hogy mennyire örülhet ez a fa, hogy pont hozzánk került, mert máshol biztosan nem díszítették volna fel ilyen szépen, úgyhogy úgy döntöttem, soha nem engedem a szeme elé a Kis fenyő c. Andersen-mesét, majd elvittem oviba (muszáj volt beadni délelőttre, nagyon szereti, és utána kezdődött a szünet). Kicsit meg voltam döbbenve, hogy egyikünk sem skarlátos, kolerás vagy ilyesmi, de azért beadtam. Délután, amikor kigombolt kabáttal sétálgattunk a mozi felé a vakító napsütésben, Muci azért rákérdezett, hogy biztos vagyok-e abban, hogy most van karácsony, de mint kiderült, nem buktam le, csak úgy vélte, hogy akkor nem ilyen időjárásnak kellene lennie. Végül megegyeztünk abban, hogy a kompromisszumos megoldás a napsütés ÉS hóesés lenne, hogy mindkettőnknek jó legyen.

Amúgy a pingvines mesét néztük, jellemző, hogy amikor megkérdeztem Mucit, mi tetszett neki benne a legjobban, azt mondta, hogy “minden jó volt, de a legjobb az, amikor kicserélték a távirányítóban az elemeket”.

Az ajándékkal úgy vagyunk, hogy abszolút nem dilemma, hogy ki hozza az ajándékot, mert Muci is olyan, mint én, hogy mindent előre tudni akar, úgyhogy az ajándékkal kapcsolatos egyeztetések már februárban meg szoktak kezdődni köztünk, és végül valamikor novemberben jut a tárgyalási folyamat a véglegesítés fázisába, onnantól Muci arról a dologról álmodozik, amit kapni fog (néha megnézzük neten is, meg ilyenek), és mindig nagyon örül neki. Most egy hidat kapott az ikeás favonatjához, meg egy Lego vasútállomást, amit együtt raktunk össze szombat délelőtt, gumicukor mellett (mindketten remekül szórakoztunk, mondjuk sütnöm-főznöm nem kellett nagyon, mert Muci kedvence a levesgolyós leves és a sajtos tészta, édességet meg nem eszik).

Utána szombat délután átmentünk a szüleimhez, akiktől wellnesst kapunk ajándékba, de apám meglepetésként összerakta a gyereknek a saját gyerekkori, hidegháborús jellegű kisvonatát (délelőtt még trafóügyben rohangált hozzá, de megoldotta), én meg közben készülődtem az esti bulimra, és amikor lenéztem hozzájuk, hogy mi ez a nagy kacagás, kiderült, hogy Muci a kilőhető rakétával a nagyanyját próbálja leszedni, amit mindketten nagyon viccesnek találnak, miközben a nagyapja békésen vonatozik. A vasárnapot pedig a másik nagyanyjánál töltötte, remekül sikerült az egész, na.

Amellett egyébként, hogy kis túlzással strandidő volt karácsonykor, mi nem lettünk betegek (oké, én most hörgök egy kicsit, Muci meg 22-én egy estére hőemelkedéses lett, de ennyi), az a harmadik furcsaság, hogy a tavalyi fából még most decemberben is találtam tűleveleket, az ideiről viszont eddig egyetlen sem hullott le, nem értem én ezeket az anomáliákat (de maradjon így).

Képi anyag: