a figyelemről

Szóval, valamikor tavaly ősszel ott ültem Muci (egyébként nagyon aranyos) óvónénije előtt, aki a szintfelmérés eredményeit osztotta meg velem, és miközben azt magyaráztam neki, hogy az a kis figyelmetlenség nem is akkora baj szerintem, laikus szülő szerint, éreztem a rendkívül türelmes tekintetén, hogy mennyire elege lehet azokból a szülőkből, akik szerint a gyermekük egy egyedi, különleges hópehely, aki úgy tökéletes, ahogy van, akkor is, ha például nem rajzol embert (illetve kezdtem tényleg ilyen szülőnek is érezni magam).

Utána pár héttel később szerencsére az óvoda fejlesztőpedagógusa is berángatott beszélgetni, és miután ő is tájékoztatott arról, hogy Muci, amint két másodpercig nem kap feladatot, rögtön máshol jár, és a többieket is beleviszi a hülyéskedésbe*, és rém figyelmetlen tud lenni, szerencsére azt is elmondta, hangjában őszinte szeretettel, hogy (1) Muci majdnem minden feladatot tök jól teljesített, és volt, amiben messze ő volt a legjobb, (2) Mucinak van egy sajátos, egyéni humora, ami nagyon szórakoztató, (3) ne aggódjak amiatt, hogy nem rajzol embert, a legtöbb kisfiút a lányokkal ellentétben nagyon nehezen lehet csak rávenni, hogy embert rajzoljon (pedig esküszöm, soha nem szoktam olyat mondani, neki, hogy egy igazi férfi nem sír és nem rajzol embert).

Szóval az a lényeg, hogy Muci mindkét óvónő szerint nagyon okos és simán teljesíti a korának megfelelő vagy még nehezebb feladatokat (a betűrajzolós finommotorikán kívül, de azon rajta vagyunk), ha odafigyel, csak nem szeret odafigyelni. Na erre próbáltam én elmagyarázni az óvónéninek, hogy azért nem figyel, mert olyan, mint én, hogy folyamatosan több szálon futnak a gondolatok a fejében, és tényleg tök bonyolult meg összetett dolgokon gondolkozik (nemrég például hosszú hallgatás után közölte velem, hogy neki az öt meg a hét a kedvenc száma, mert azokat nem lehet több ember között elosztani, szóval hat évesen feltalálta a prímszámokat!), és ekkor éreztem meg magamon az óvónő rendkívül türelmes tekintetét, úgyhogy gyorsan témát is váltottam, mert Muci belső filozófiai eszmefuttatásai kívülről valóban úgy néznek ki, hogy üveges szemekkel bámul maga elé, miközben visszarakja az üres tejesdobozt a hűtőbe**.

Szóval jó, oké, beismerem, roppantul idegesítő, hogy például pontosan tudja, hogyan kell felöltözni, de csak az utolsó ovis héten kétszer is előfordult, hogy (a) simán rávette a pizsamáját a rendes ruhájára, (b) amikor adtam neki egy zoknit, hogy cserélje le a vizeset, akkor is simán rávette az egyiket a másikra, de mondjuk mit szóljak én, amikor tavaly nyáron képes voltam pizsamában átsétálni a körzetihez (mondjuk csinos, jobb szalonokban is vállalható pizsama volt, de akkor is). Amúgy is ez szokott lenni az egyik érvem, hogy de hát én is végtelenül szórakozott voltam gyermekkoromban, mégis ember lett belőlem (még ha mostanában flitterekbe öltözött ember is) amire az szokott lenni a válasz, hogy de hát Mucinak ettől még nem muszáj debilnek szórakozottnak lennie, ha tudunk rajta segíteni***. Innentől én azzal szoktam folytatni az érvelést, hogy egyrészt nekem szerintem sokat adott az életemhez, hogy sokat gondolkoztam mindenfélén, másrészt valahol örülök is, hogy Muci érdeklődése nem a jobbés a bal lábára való cipők megkülönböztetésére koncentrálódik, hanem arra, hogy a légnyomáskülönbségtől hogyan lesz a szél tulajdonképpen, és általában ezen a ponton szoktam bicskanyitogatóan elfogult anyának érezni magam, és átterelni a szót arra, hogy akkor most százas zsepit hozzak a tisztaságcsomagba, vagy tízes kiszerelésűeket.

Mindenesetre azt én is aláírom valahol, hogy nem lenne baj, ha Mucit nem ütné el az autó a robbanómotorok mélyelemzése közben, illetve azt sem bánnám, ha nem kéne neki ötször elmondani mindent, mielőtt mégsem csinálja meg, és erre az a módszerem, hogy a kulturális párhuzamokra**** támaszkodva és a kényszerességét kiaknázva***** megpróbálok reflexszerű rutinsorozatokat kialakítani benne (azt amúgy meséltem már, juteszembe, amikor fogmosás után valami szállodában kiküldtem pisilni, mire a csapot meglátva pavlovian még egyszer fogat mosott?). Az úton való átkeléssel kapcsolatban egyelőre odáig jutottunk, hogy képtelen lelépni az úttestre körülnézés nélkül, de miután körülnézett, a forgalomra való tekintet nélkül folytatja az útját (dolgozunk rajta). Ugyanakkor a piszkos edényt mindig berakja a mosogatóba, a használt zsepit mindig kidobja, és az üres felvágottas tasakot is mindig visszateszi a hűtőbe (szintén dolgozunk rajta).

Amúgy a hallása is szelektív, de egyszerűen hátborzongató tűpontossággal érzi, hogy mikor kérdezek olyasmit, amire tudni akarom a választ, és mikor próbálok csak beszélgetni, vagy kérdezek valamit udvariasságból (ezekben az esetekben nem válaszol). Az udvariassági köröket amúgy is utálja, egyszerűen nem érti, hogy miért kellene olyasmit csinálni, aminek semmi értelme, a köszönés nevű dolog különösen bosszantja, és kifejlesztett rá egy olyan hangsúlyt, hogy mindenki jobban jár, ha nem köszön. Utoljára akkor próbáltam rávenni ilyesmire, amikor mondtam, hogy legalább egy sziát toljon oda az unokanővérének távozáskor, különben szomorú lesz, amire azt válaszolta döbbent hangon, hogy miért mondok ilyen hülyeségeket, hogy “szerintem neki ez nem annyira fontos, anya, mint neked”. Mondjuk erre akár meg is sértődhettem volna, ha nemközli velem naponta olyan tizenöt-hússzor, hogy mennyire szeret (azt hiszem, nem udvariasságból), de ebben az esetben kénytelen voltam beismerni, hogy valószínűleg igaza van. Mondjuk az igazának az elismerése abban az esetben már egy kicsit a határaimat feszegette, amikor az orvosi rendelőben mentegettem, hogy azért nem köszön, mert meg van illetődve, mire udvariasan tájékoztatta a doktornőt, hogy nincs is megilletődve, csak nem szeret köszönni; mindenestre reménykedem, hogy mire felnő, kimegy a köszönés a divatból ráérez a köszönés ízére.

És végezetül egy fénykép arról, hogy néz ki Muci, miközben én arra próbálom rávenni, hogy vegye már le azt az úszógumit, ő meg bátorító tekintettel ül mozdulatlanul, és valószínűleg éppen termodinamikai rejtélyeket old meg fejben:

muci

* Vezéregyéniség Trendszetter ez az én egyedi hópelyhem, gondolta az elfogult anya meghatottan.

** De ez konkrétan lehet, hogy nem is figyelmetlenség, hanem atavisztikus férfiösztön.

*** Érdekes korreláció egyébként, hogy a papíron is intelligens ismerőseim válasza viszont nagy gyakorisággal az szokott lenni, hogy “ez nem szórakozottság, ez tök normális, én is ilyen voltam”.

**** Konkrétan a Mementóra, bár a tetoválásig még nem jutottam el.

***** Nagyon nem szeret például vonalakra rálépni, ami némileg lelassítja a közlekedésünket a bevásárlóközpontokban és az orvosi rendelőkben, ugyanakkor azt bizonyítja, hogy ez genetikailag kódolt, nem pedig tanult izé lehet, mert én mindig igyekeztem eltitkolni előle, hogy mennyire utálok vonalakra rálépni.

Reklámok

7 thoughts on “a figyelemről

  1. Most képzeld el, milyen közhelyes dolgokat írhatnál a blogba (mint millió más szülő, akinek egyébként teljesen rendben van a gyereke), ha Muci nem ilyen lenne. Számomra színtiszta élvezet róla olvasni, mert így közvetlenül lehetőségem van figyelemmel kísérni (nagy élvezettel) egy zseni fejlődését, aki már ebben az életkorban esélyes lenne a Mensa elnökének tisztére.
    Amúgy meg cuki kisgyerek, akinek PUSZI ! (de el ne mondd neki).

  2. Szerintem nyugodtan mondd meg nekik, hogy ne gyógyítsák meg a Mucit, mert akkor egy csomó ember unatkozna, beleértve a Mucit, téged, meg a blog olvasóit is. (6 évesen az én tanítónénimnek is gyanús voltam figyelmileg, a gyógypedagógus meg azt állapította meg, hogy érdekesebb feladatokat kellene nekem adni.)

  3. Ugyan mi már 6 éve túl vagyunk ezeken de mély nyomokat hagyott bennünk az akkor történtek. Pont a blogomban írtam erről ahol éppen titeket említettek, ideírom ami ott a véleményem volt ezzel kapcsolatban. Nagyon jó példa a helyzetünkre meg az óvodai hülye értékelésekre, volt benne részünk nekünk is. Az enyém sem tudott embert rajzolni mert nem is akart, meg nem is tud a mai napig, viszont írt, olvasott, mégis mi a nyavalyát akartak az iskolaérettséghez? Ráadásul a óvónője meg olyan jellemzést adott róla hogy korengedménnyel mehet hamarabb iskolába mert halálra unja magát és aki 5 évesen a kromoszóma rendellenességekkel foglalkozik, bár a gatyáját nem tudja egyedül felhúzni, az menjen iskolába. A korengedmény miatt el kellett vinni iskolaérettségi vizsgálatra valami fa*om intézetbe és ott mondták hogy iskolaéretlen, ill. az egyik azt mondta hogy zseni, a másik meg azt hogy hülye DD, így aztán összevesztek rajta, összetépték az első véleményt és írtak egy újat melyben az volt hogy a külföldre menés és a szülő kérése miatt, mert különben iskolaéretlen, mégis mehet iskolába, ahol kettőnek számít, mert ugye problémás. Eddig 3 iskolába járt, mindenhol osztályelső, több versenyt nyert, francia, angol, matek, science, jelenleg is tiszta kitűnő, 4 kitüntetést kapott legutóbb egyszerre. Nem, nem dicsekszem DD, csak próbálom érzékeltetni hogy milyen egy iskola éretlennek nyilvánított gyerek. Meg is írtam nekik annak idején, nem válaszoltak. Ja és 3 nyelven beszél, ír, köztük az arab. Az tény hogy ha nem készítem ki a gatyáját reggel, képes gatya nélkül elmenni, vagy táska nélkül, naponta 2 dolgot hagy el átlagban, amit ha megtalál, másnap újra elhagyja, stb. Apja szintén. Zorcsi okos, aranyos, művelt gyerek. Majd egyszer rájönnek az óvodában is.

  4. Bár az én kisfiam (9) nem annyira zseni, mint Turchié, de mindenki szerint nagyon okos. Leszámítva, hogy rondán ír (ha nagyon igyekszik, akkor elfogadhatóan) az osztály egyik legjobb tanulója (magyar, matek és versmondó versenyek), csak tesiből és rajzból négyes, első félévkor már úgy olvasott, mint egy felnőtt (pedig az osztály felével ellentétben úgy ment suliba, hogy nem tudott olvasni; akkor még nem érdekelte). Otthon csak megírja az írásbeli házit, eddig még semmit sem tanult (legalábbis az iskolai tankönyvekből :-)), mert fantasztikus memóriája van, mindent megjegyez.

    Az egyik (nem nagyon kedvelt) óvónénije mégis speciális iskolába gondolta küldeni, mert figyelmetlen volt és nem rajzolt (embert se, mást se nagyon).

    A család csak szórakozott professzornak hívja, mert az erős természettudományos érdeklődése és sakkmániája mellett állandóan rá kell szólni, hogy mosson kezet, kapcsolja le a villanyt vagy csukja be az ajtót. Semmit nem talál (még ha ott van az orra előtt, akkor sem), kicsit elefánt a porcelánboltban és képes úgy felvenni a kabátját, hogy a pulóverben csak a feje, meg az egyik karja van benne… 🙂

    Szóval nincs mit aggódni, ezek a jelek “csak” arra utalnak, hogy Muci rendkívül okos – talán még az anyukájánál is okosabb. :-)))

    • Nem zseni!! (Turchi sem DD) Csak az anyai túlzás 🙂 Sőt, nem is én mondtam. Ráadásul délután tanulnunk is, mert anélkül más lenne az eredmény. Na meg elméleti házikat is adnak fel amit nem akar megcsinálni, szóval megy a kergetőzés rendesen. Amúgy ő se mos kezet, nem húzza le a WC-t, nem kapcsolja le a villanyt, nem talál semmit, szóval olyan igazi gyerek.

  5. annak idején, waldorf iskolai ún “első találkozás” (=felvételi az első osztályba) után gondterhelten hívtak, h az a probléma, h a gyerek a ház-fa-ember rajzára nem rajzolt embert, viszont a faágakra nagyon sok vonatot, aggódtam is rendesen, h mit rontottam el, és pláne vajon mit vetít ez előre a jövővel kapcsolatban (mert mindig ez a fő para), de most már 15 és fél, és még mindig szélsőségesen jó fej (édes, okos, kedves, szép stb.) gyerek – egy aggodalommal kevesebb 🙂

Szeresd Mucit

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s