Szóval, valamikor tavaly ősszel ott ültem Muci (egyébként nagyon aranyos) óvónénije előtt, aki a szintfelmérés eredményeit osztotta meg velem, és miközben azt magyaráztam neki, hogy az a kis figyelmetlenség nem is akkora baj szerintem, laikus szülő szerint, éreztem a rendkívül türelmes tekintetén, hogy mennyire elege lehet azokból a szülőkből, akik szerint a gyermekük egy egyedi, különleges hópehely, aki úgy tökéletes, ahogy van, akkor is, ha például nem rajzol embert (illetve kezdtem tényleg ilyen szülőnek is érezni magam).

Utána pár héttel később szerencsére az óvoda fejlesztőpedagógusa is berángatott beszélgetni, és miután ő is tájékoztatott arról, hogy Muci, amint két másodpercig nem kap feladatot, rögtön máshol jár, és a többieket is beleviszi a hülyéskedésbe*, és rém figyelmetlen tud lenni, szerencsére azt is elmondta, hangjában őszinte szeretettel, hogy (1) Muci majdnem minden feladatot tök jól teljesített, és volt, amiben messze ő volt a legjobb, (2) Mucinak van egy sajátos, egyéni humora, ami nagyon szórakoztató, (3) ne aggódjak amiatt, hogy nem rajzol embert, a legtöbb kisfiút a lányokkal ellentétben nagyon nehezen lehet csak rávenni, hogy embert rajzoljon (pedig esküszöm, soha nem szoktam olyat mondani, neki, hogy egy igazi férfi nem sír és nem rajzol embert).

Szóval az a lényeg, hogy Muci mindkét óvónő szerint nagyon okos és simán teljesíti a korának megfelelő vagy még nehezebb feladatokat (a betűrajzolós finommotorikán kívül, de azon rajta vagyunk), ha odafigyel, csak nem szeret odafigyelni. Na erre próbáltam én elmagyarázni az óvónéninek, hogy azért nem figyel, mert olyan, mint én, hogy folyamatosan több szálon futnak a gondolatok a fejében, és tényleg tök bonyolult meg összetett dolgokon gondolkozik (nemrég például hosszú hallgatás után közölte velem, hogy neki az öt meg a hét a kedvenc száma, mert azokat nem lehet több ember között elosztani, szóval hat évesen feltalálta a prímszámokat!), és ekkor éreztem meg magamon az óvónő rendkívül türelmes tekintetét, úgyhogy gyorsan témát is váltottam, mert Muci belső filozófiai eszmefuttatásai kívülről valóban úgy néznek ki, hogy üveges szemekkel bámul maga elé, miközben visszarakja az üres tejesdobozt a hűtőbe**.

Szóval jó, oké, beismerem, roppantul idegesítő, hogy például pontosan tudja, hogyan kell felöltözni, de csak az utolsó ovis héten kétszer is előfordult, hogy (a) simán rávette a pizsamáját a rendes ruhájára, (b) amikor adtam neki egy zoknit, hogy cserélje le a vizeset, akkor is simán rávette az egyiket a másikra, de mondjuk mit szóljak én, amikor tavaly nyáron képes voltam pizsamában átsétálni a körzetihez (mondjuk csinos, jobb szalonokban is vállalható pizsama volt, de akkor is). Amúgy is ez szokott lenni az egyik érvem, hogy de hát én is végtelenül szórakozott voltam gyermekkoromban, mégis ember lett belőlem (még ha mostanában flitterekbe öltözött ember is) amire az szokott lenni a válasz, hogy de hát Mucinak ettől még nem muszáj debilnek szórakozottnak lennie, ha tudunk rajta segíteni***. Innentől én azzal szoktam folytatni az érvelést, hogy egyrészt nekem szerintem sokat adott az életemhez, hogy sokat gondolkoztam mindenfélén, másrészt valahol örülök is, hogy Muci érdeklődése nem a jobbés a bal lábára való cipők megkülönböztetésére koncentrálódik, hanem arra, hogy a légnyomáskülönbségtől hogyan lesz a szél tulajdonképpen, és általában ezen a ponton szoktam bicskanyitogatóan elfogult anyának érezni magam, és átterelni a szót arra, hogy akkor most százas zsepit hozzak a tisztaságcsomagba, vagy tízes kiszerelésűeket.

Mindenesetre azt én is aláírom valahol, hogy nem lenne baj, ha Mucit nem ütné el az autó a robbanómotorok mélyelemzése közben, illetve azt sem bánnám, ha nem kéne neki ötször elmondani mindent, mielőtt mégsem csinálja meg, és erre az a módszerem, hogy a kulturális párhuzamokra**** támaszkodva és a kényszerességét kiaknázva***** megpróbálok reflexszerű rutinsorozatokat kialakítani benne (azt amúgy meséltem már, juteszembe, amikor fogmosás után valami szállodában kiküldtem pisilni, mire a csapot meglátva pavlovian még egyszer fogat mosott?). Az úton való átkeléssel kapcsolatban egyelőre odáig jutottunk, hogy képtelen lelépni az úttestre körülnézés nélkül, de miután körülnézett, a forgalomra való tekintet nélkül folytatja az útját (dolgozunk rajta). Ugyanakkor a piszkos edényt mindig berakja a mosogatóba, a használt zsepit mindig kidobja, és az üres felvágottas tasakot is mindig visszateszi a hűtőbe (szintén dolgozunk rajta).

Amúgy a hallása is szelektív, de egyszerűen hátborzongató tűpontossággal érzi, hogy mikor kérdezek olyasmit, amire tudni akarom a választ, és mikor próbálok csak beszélgetni, vagy kérdezek valamit udvariasságból (ezekben az esetekben nem válaszol). Az udvariassági köröket amúgy is utálja, egyszerűen nem érti, hogy miért kellene olyasmit csinálni, aminek semmi értelme, a köszönés nevű dolog különösen bosszantja, és kifejlesztett rá egy olyan hangsúlyt, hogy mindenki jobban jár, ha nem köszön. Utoljára akkor próbáltam rávenni ilyesmire, amikor mondtam, hogy legalább egy sziát toljon oda az unokanővérének távozáskor, különben szomorú lesz, amire azt válaszolta döbbent hangon, hogy miért mondok ilyen hülyeségeket, hogy “szerintem neki ez nem annyira fontos, anya, mint neked”. Mondjuk erre akár meg is sértődhettem volna, ha nemközli velem naponta olyan tizenöt-hússzor, hogy mennyire szeret (azt hiszem, nem udvariasságból), de ebben az esetben kénytelen voltam beismerni, hogy valószínűleg igaza van. Mondjuk az igazának az elismerése abban az esetben már egy kicsit a határaimat feszegette, amikor az orvosi rendelőben mentegettem, hogy azért nem köszön, mert meg van illetődve, mire udvariasan tájékoztatta a doktornőt, hogy nincs is megilletődve, csak nem szeret köszönni; mindenestre reménykedem, hogy mire felnő, kimegy a köszönés a divatból ráérez a köszönés ízére.

És végezetül egy fénykép arról, hogy néz ki Muci, miközben én arra próbálom rávenni, hogy vegye már le azt az úszógumit, ő meg bátorító tekintettel ül mozdulatlanul, és valószínűleg éppen termodinamikai rejtélyeket old meg fejben:

* Vezéregyéniség Trendszetter ez az én egyedi hópelyhem, gondolta az elfogult anya meghatottan.

** De ez konkrétan lehet, hogy nem is figyelmetlenség, hanem atavisztikus férfiösztön.

*** Érdekes korreláció egyébként, hogy a papíron is intelligens ismerőseim válasza viszont nagy gyakorisággal az szokott lenni, hogy “ez nem szórakozottság, ez tök normális, én is ilyen voltam”.

**** Konkrétan a Mementóra, bár a tetoválásig még nem jutottam el.

***** Nagyon nem szeret például vonalakra rálépni, ami némileg lelassítja a közlekedésünket a bevásárlóközpontokban és az orvosi rendelőkben, ugyanakkor azt bizonyítja, hogy ez genetikailag kódolt, nem pedig tanult izé lehet, mert én mindig igyekeztem eltitkolni előle, hogy mennyire utálok vonalakra rálépni.