Muci [hosszas hallgatás után]: De ugye te is tudod, anya, hogy van az, amikor valamit nagyon szeret az ember.
Én [megértően]: Igen, nyuszikám, pontosan tudom.
(mármint azzal kapcsolatban nyugtattam meg, hogy megértem, miért szagolgatta meg a virágokat az allergiája ellenére).

Szóval igyekszem majd gyakrabban frissíteni a Mucit, csak mostanában leginkább facebookon logolom, amiket mond, és elkényelmesített az azonnali visszajelzések (lájkok!!) okozta eufória, ugyanakkor végül is azért indult ez a blog, hogy amikor kamaszkorában utál majd, vagy mittomén, tragikus véget érek valami szörnyű balesetben, akkor lássa majd, hogy mennyire szerettem mindig (vagy, alternatíve, legyen muníciója annak alátámasztására, hogy hogyan tettem tönkre a gyerekkorát).

Szóval, voltak ünnepségek, először az anyák napja, és én nem vagyok egy meghatódós fajta, de amint belekezdtek az orgona ágába (megjegyezném, rettentően hamisan, gyakorlatilag kánonban, és borzalmas hangon, legalábbis ezekre próbáltam koncentrálni, hogy visszanyerjem a lelki egyensúlyomat), azonnal bőgtem, mint a záporeső, ez annyira kínos. Viszont utána kimaxoltuk a szelfizést, de durván:

Muci: Tudod, anya, úgy lesz az anyák napja, hogy arra a székre kell leülnöd, amire rajzoltam egy gombát [a jele].
Én: Oké, nyuszikám.
Muci: De akarok még mondani valamit, anya. Ugye tudod, hogy én nem vagyok túl jó rajzolásból?
Én [reggeli rohanás közben, szórakozottan]: Mucikám, senki nem várja tőled, hogy nem egészen hat évesen művészi illusztrációkat produkáljál.
Muci: Ebből én semmit nem értettem, anya, de az a lényeg, hogy amint meglátsz valamit, ami akár csak ici-picit hasonlít egy gombára, azonnal ülj le!

Muci egyébként marad még egy évet az oviban, én ezt korábban nagyon elleneztem (én utáltam óvodába járni), de kénytelen voltam belátni, hogy egyrészt ő is éppen olyan álmodozó, meg szétszórt, mint én voltam, másrészt meg ez egy annyira tökéletes óvoda, hogy szerintem az utolsó napon úgy kell majd elvonszolni engem onnan, mközben üvöltve a földhöz vagdosom magam. Ehhez amúgy az is hozzájárul, hogy, mint azt kénytelen vagyok belátni, szóval Mucikával kivételeznek egy kicsit, mert alapvetően sem egy hisztis vagy problémás gyerek, viszont nagyon ért ahhoz, hogy előre megfontolt szándékkal bűbájos benyomást keltsen, úgyhogy egy csomószor arra megyek be, hogy éppen valamelyik óvónénivel ölelgetik egymást, meg a dadus néni segít öltözni neki, mert szegényke annyira fáradt.

Muci: És anya, de miért kell bemenned a tévébe?
Én: Hát, hogy a munkámról beszéljek.
Muci [őszinte értetlenséggel]: És ez szerinted érdekes bárkinek is?
Én [kicsit röhögve]: Ööö, hát remélem, hogy igen.
Muci [hosszan elgondolkozik, majd]: Hát, anya, lehet, hogy neked van igazad, de szerintem annyira nem olyan nagyon érdekes, hogy csak írsz, írsz, írsz a számítógépen, utána meg adsz nekem vacsorát. Úgy értem, én biztosan átkapcsolnék a Teszveszre.

A másik nagy esemény a ballagtatás volt az oviban, amelyre Muci ördögi tervet szőtt. Van egy kislány, Sz, aki megbízható források szerint az “óvoda legaranyosabb kislánya”*, és Muci kiharcolta, hogy ő neki adhassa a lufiját (minden búcsúztató adott egy ballagónak egy lufit), ráadásul kinyomozta előre, hogy Sz-nek (meglepő módon) a rózsaszín a kedvenc színe, úgyhogy nagyon büszkén várakozott az átadásra kezében egy rózsaszín és egy sárga (a saját kedvenc színe, azt másik kislánynak adta) lufival, majd utána még hosszan szorongatták egymás kezét Sz-szel, végtelenül cukik voltak.

Én: És nem szoktam neked hiányozni, amikor apánál vagy, vagy apa, amikor nálam vagy?
Muci: Tudod, anya, amikor hiányzik valaki, az nagyon rossz érzés, úgyhogy amikor valaki nincs ott, én inkább nem gondolok rá, nehogy hiányozzon.

Rendes bejegyzést a szülinapról meg mindenről majd holnap.

* Megjegyezném, büszke vagyok az ízlésére, az a kislány tényleg olyan, mintha napfényből és cukiságból gyúrták volna össze, konkrétan világít.