Gyorsan megírom még a mucis karácsonyt (bár az már so 2016), mert ez minden előjel ellenére nagyon jól sikerült.

Szóval a december munkailag és időjárásilag az év seggelyuka, mindenki ilyenkor akar nagyon sürgősen mindent, közlekedni lehetetlen, bevásárolni lehetetlen (mivel a vasárnapi nyitvatartás mellett az éjszakai nyitva tartás valahogy elsikkadt, már nem tudok munka után hajnali egykor békés magányban sztepptáncolni andalogni a Tescóban), ennek ellenére már nagyon rég eldöntöttem, hogy Mucinak Szép Karácsonyai Lesznek, mármint nem úgy, hogy idegbetegre hajszolom magam evégett, hanem inkább úgy, hogy meglesznek a kis konszenzuális hagyományaink, és a december a cutting a little slack-ról fog szólni, vagyis nem szólok rá mindenért, amiért akarnék, nem mondom, hogy nem tudok társasozni menni, mert dolgoznom kell, és ráérős, vidám gyerekprogramokat fogunk csinálni, legfeljebb nem alszom.

A nem tervezett karácsonyi hagyományunk az, hogy karácsonyra mindketten minimum sugárban hányunk, de futott még a bárányhimlő, a tüdőgyulladás és az arcüreg, na, ezek idén kimaradtak. Volt viszont opera (igen, szereti), csapatos kirándulások, mozizások, idilli mézeskalács-sütögetés, rengeteg társas, és az apjánál minden apás pénteken gyerekbuli, ami nagyrészt abból állt, hogy üvöltve rohangáltak és (az apja konstruktív közreműködésével) olyan dolgokat csináltak, amiket szerencsére csak utólag tudtam meg (csak annyit mondanék, kötélpálya hat méteres magasságban), de az összes átküldött fotón fülig ér a szája az összes gyereknek.

A szintén az apja által szervezett barlangi karácsonyi koncert után (“az volt a legjobb, hogy seggen csúszdázhattam a kövön”) benéztünk a Daubnerbe is, és most Muci előre kikötötte, hogy ezúttal hátul lesz a kocsiban a Gouda sajtos pogácsás zacskó (általában csak az út végére szokott hátrakerülni, amikor már megunom az adogatást), de átvágtam a gordiuszi csomót azzal, hogy jó, akkor két zacskóba kérjük. Amikor megkérdeztem, hogy és sütiből milyet kér, azt válaszolta, hogy “egy harmadik zacskó pogácsát, ha lehet”.

A biztonság kedvéért egy héttel 24-e előtt lenyomtunk egy teljes sütős-főzős, fadíszítős, ajándékozós karácsonyt Lammal, Zsével és Annalighttal, amivel kapcsolatban Lam azt prognosztizálta, hogy ne félj, kra áradni fog a szeretet, kivéve, amikor megpróbálunk bemenni a konyhába vmiért, de kiparancsolnak minket, és valóban így is lett (mondjuk a végére egy kicsit kidőltek az egymás röhögve rugdosásában, de mi, az ún. felnőttek rendületlenül legóztunk egészen éjszakába hajlóan). Ezzel kapcsolatban megjegyezném még, hogy az ifjabb korosztály nyelvészetileg rendkívül nagy kreativitást tudott tanúsítani, miután letiltottuk a vulgáris szavakat, csak úgy repültek a hörcsög-ök meg a hasonlók.

Az utolsó előtti napon aztán cirkuszba mentek az osztállyal, amiből, mint utólag kiderült, Muci 4-est kapott (tele vagyok kérdésekkel, szerintem nagyon jól tud cirkuszba menni), az első szünnapra (22.) meg síelést terveztem be, de a gyermek már hajnalban azon aggódott, hogy nem lesz idő feldíszíteni a fát (a sok program miatt csak a 24. volt alkalmas arra, hogy az apjánál ünnepeljen, úgyhogy mi 22-23-án tudtuk le a dolgot), tehát, mivel az a szabály, hogy karácsonykor senkinek nem kell olyasmit csinálnia, amit nem akar (kivéve fogmosás, meg ilyenek), lemondtam a sízést, és beszereztük a fát (és közben tényleg csak egy egész rövid ideig dünnyögtem a Mitrász-kultuszról, az ünneplenyúlós keresztényekről és immár a Vadkanapóról is).

Mint kiderült számomra, Muci már annyira nagy, hogy egyedül díszítette fel a fát (és önállóan nyomta be hozzá a karácsonyi playlistet a tabletjén, tényleg hogyszaladazidő), úgyhogy én békében főzhettem, és csak tíz percenként kellett kinéznem a hallunkba, mert megint egy olyan dísz következett, amihez valami emlékünk fűződött (minden évben elmegyünk a karácsonyfadíszgyárba, a Butler’s-be és az utolsó napokon az ikeába is, hogy újabb teljesen felesleges, de nagyon vicces pingvineket, űrruhás hóembereket és csillámporos dinoszauruszokat vegyünk). Ami a díszítést illeti, Muci idén is “a több több” elvet követte, és ragaszkodott ahhoz, hogy az összes díszt feltegye, és hogy amikor a fa már nem látszik ki, akkor dobjunk rá még pár boát, öt égősort és némi angyalhajat, majd a végén megállapította, hogy idén is nekünk van a legszebb fánk a világon (szerencsére csak önmagunkkal szoktunk versenyezni).

Ami a karácsonyi vacsorát (ebédet és reggelit) illeti, Muci kérése az volt, hogy valami normális ételt főzzek, mondjuk sült csirkét sült krumplival, de a biztonság kedvéért előző este előszedtem a lassúfőzőt, ami másnap délelőttig bugyborékoltatta a húslevest, miközben én a csirkékkel meg a krumplikkal küzdöttem. Ez amúgy nagyon jó ötlet volt, mert Mucus aznap délben és este csak húslevest volt hajlandó enni, és kikötötte, hogy az apjához is vinnem kell belőle (vittem), továbbá a 23-i vendégünk is addig célozgatott, amíg nem csomagoltunk neki belőle (bár jobban szeretném, ha a macaronom meg a burgonya gratinem maradna meg másokban a konyhaművészetemből, de úgy tűnik, meg kell elégednem azzal, hogy nagyon jól tudok dolgokat bedobálni egy fazékba).

Ami az ajándékot illeti, Muci általában el szokta mondani, hogy mit szeretne, és valamelyik esti beszélgetésnél most is kibökte, hogy mit kér karácsonyra. Izé, egy testvért. Lehetőleg ikertestvért. De ha nem lehet, akkor egy kisbaba is jó lesz. Ja, és az ő apja legyen a kisbaba apja is.

Mivel nem igazán tudtam, melyik indokkal kezdjem elmagyarázni, hogy ez miért nem túl esélyes, rendeltem neki egy drónt. Örült.

Azt hiszem, mondtam már a karácsonyi hagyományainkat, amik között egészen egyszerűek (elmegyünk a karácsonyfadíszgyárba) és egészen bonyolultak (a díszek elhelyezkedése a fán: a lányosak hátra, dinoszauruszosak alulra, a macskák egy ágra, a madarak a hattyún kívül felülre, stb) is vannak, de azon azért meglepődtem, amikor Muci egyszer csak azzal állt elő, hogy legyen ezentúl hagyomány, miszerint karácsonykor csak fenyőtűvel varrunk. Az ajándékozás napján aztán kiderült, hogy nem csak csinált nekem ajándékot agyagból (!), hanem be is csomagolta (!!), és, mivel nem akart tűt kérni, nehogy megsejtsek valamit, egy fenyőtűvel rávarrt a csomagolásra egy szívecskét a nevemmel (!!!)*. (A nevem természetesen nyolc éve “Anya”, de ez már csak ilyen).

De visszatérve a drónra, eléggé izgultam, mert ez tényleg nem volt megbeszélve (csak Muci leste vágyódva a drónokat mindig), de nagyon-nagyon örült, és a nap nagy részében bent gyakorolt, és csak néha ment neki bárminek is (alapos előtanulmányokat folytattam, és olyat választottam, aminek (1) van rotorvédője, (2) minden alkatrésze cserélhető, illetve vettem hozzá négyes töltőt és összesen 7 akkut a gyáriakkal együtt). Eredetileg az volt a terv, hogy majd az apjánál fog játszani vele, akinél van hét méter belmagasság is (és nem mindig állják el az utat levegőben lógó gyermekek), de tényleg fél óra alatt belejött a szűk térben is. És miután az ajándékozós napon moziba is elmentünk, kifelé jövet odadünnyögte nekem, hogy ez volt élete legjobb karácsonya, és cserébe elmehetünk a Tescóba szaloncukrot venni, sőt, szeretne elmenni szaloncukrot venni**. Ez a másik ajándékom neked, anya, magyarázta komoly képpel (mintha nem tudnám, mennyire utál vásárolni).

Egyébként még csak ezek után következett, hogy az apai nagyanyjánál együtt mentik meg a világot az apjával a tőle kapott Pandemickel, miközben én a szabályokat próbálom kibogarászni, és elég sokat nevetünk, meg a kariaji-wellnessre is csak ezután mentünk el, de azért minden drón és csillámpor*** ellenére a huszonnegyedike reggel volt a legszebb. Akkor már egy hónapja magyaráztam Mucinak, aki folyamatosan a fehér karácsonyért drukkolt, hogy globális felmelegedés, meg nem jósolnak csapadékot, de nézze, milyen szép fehér csipkések a fák a fagytól (szinte minden reggel azok voltak iskolába menet itt vidéken), erre szenteste reggelén felkeltünk, és hó borított mindent. Muci azóta is meg van róla győződve, hogy a drukkolás miatt, én meg nem tudom, mit higgyek, de úgy sejtem, hogy a Télkovács belenyúlt egy kicsit a dolgokba, hogy tökéletes legyen nekünk.

* Itt azért kitérnék egy pillanatra arra, hogy az ajándék (agyagizé, Muci szerint pohár, szerintem váza) iskolai projekt volt, és le is osztályozták, pedig eleve ajándéknak készült. És tökre felidegeltem magam azon, hogy Mucus 4-est kapott rá, egyrészt maga az elv, hogy miért kell azt nekem aláírnom, hogy a tanító néni szerint mennyire szép ajándékot csinált nekem a gyerekem, másrészt oké, objektíven és pusztán esztétikai szempontból nézve valóban kimondhatatlanul ronda lett az összes agyagizé az osztályban, ugyanakkor látszik rajta, hogy milyen lelkesen csinálta, kreatívan mintázta (a hegyezője kupakjával nyomott bele csillagokat), és valószínűleg az életben is sokkal többet fog érni az, hogy feltalálja magát, ha nem talál tűt, mint az, hogy mennyire egyenes tetejű agyagizét tud készíteni. Főleg, ha abból fog élni, hogy túlélős valóságshow-kban szerepel, vagy ha eljön a nukleáris apokalipszis (ismerjük be, mindkettőre sokkal nagyobb esélye van, mint arra, hogy fazekas lesz). És a művészetet a kontextusában illik értékelni, az altamirai barlangrajzokra sem azt mondjuk, hogy “erős hármas”, Gauginről nem is beszélve.

** Izé, elfelejtettem időben szaloncukrot venni. Mentségemre szóljon, hogy (1) csak nekem hiányzott, (2) karácsonyi motívumos levestésztát például nem felejtettem el venni.

*** Nem beszélve az ötágú ikeás gyertyatartóról ledes gyertyákkal. Elképesztő, hol tart már a tudomány.