Idén azért már előre sejtettem, hogy a december durva lesz munka szempontjából, úgyhogy jóelőre beszereztem, becsomagoltam és személyekre bontva szétszortíroztam a fontosabb ajándékokat. Konkrétan Mikulás előtt.

Ha már Mikulás, megfogadtam, hogy idén nem tolom túl, mármint Muci már elég nagy ahhoz, hogy elkezdjem rávezetni, hogy a Mikulás a jelképes ajándékokról, nagyjából az édességről és a meglepetésről szól (na jó, egy könyv még belefér, de a könyvekkel kapcsolatban az az álláspontom, hogy az ne ünnepi ajándék meg különleges alkalom legyen, hanem az élet természetes velejárója), úgyhogy a vágyott társasjátékot (Carcassone déltengeri akármi) inkább elraktam karácsonyra, és az volt a terv, hogy Mikulásra kap egy könyvet (Stuart Horten talányos trükkjei, az első részét imádta), illetve egy puccos gumicukor-válogatást, amelyben nyolc különféle gumicukor van nyolc elegáns befőttesüvegben (mert már értékeli az ilyesfajta dolgok iróniáját).

Amikor 5-én érte mentem a suliba, Muci azzal fogadott, hogy idén már tényleg nem hisz a Mikulásban (és következetesen “Mikulásnak öltözött illető”-ként emlegette azt az embert, aki ellátogatott az iskolájukba szaloncukrot osztogatni), amit azzal nyugtáztam, hogy jó, akkor idén már tényleg tőlem kapja a mikulásajándékot, mire valamivel később megjegyezte, hogy ő sejti, mit kap tőlem Mikulásra. Mivel én sejtettem, hogy mit sejt, rögtön megragadtam az alkalmat, és elmagyaráztam, hogy Mikulásra nem adunk egymásnak olyan nagy dolgokat, mint egy (8000 forintos) társasjáték, hanem a hagyományok alapján csak édességet meg ilyeneket (és közben azért megfordult a fejemben, hogy milyen izé anya vagyok már, most tökmindegy, hogy mikor adom oda a társast, úgysem az árát nézi, hanem csak örül neki, és amúgy sem szokott kunyerálni soha semmit, és esetleg még suttyomban kicserélhetem a dolgokat). Muci egy picit elgondolkozott, majd egyetértően bólogatott, hogy igen, egy olyan társas biztosan nagyon drága, és sokat kell dolgozni érte, és amúgy is lesz még karácsony, meg ilyenek (most hivatkozhatnék a csodálatos nevelési módszereimre, de nem, ő magától ilyen).

A gyanú akkor hasított belém, amikor otthon bontogatni kezdett, és a gumicukor-válogatást tartalmazó doboz furcsa hangokat adott. Egy pillanattal később hasított belém a rádöbbenés, hogy úristen, a gumicukros doboz kábé pont ugyanakkora volt, mint a társasos, és csak kivettem az egyiket (mint említettem, mindent becsomagoltam előre), hogy betuszkoljam a pár nappal korábban egy selmecbányai Billában vásárolt exkluzív, nagyméretű mikulászacskóba (amit egyébként megérte beszerezni, mert a célszemély nagyon értékelte). Hogy rövidre fogjam, Muci mégis megkapta a társast Mikulásra (és jó volt ez így, azóta vérre menő csatákat folytattunk a banánokért és a halakért), és annyira örült, hogy rögtön rohant két kört a lakásban. A gumicukrok meg kibírják karácsonyig, úgysem a társas lett volna a fő ajándék.

(Az már csak a hab a tortán, hogy másnap reggel feljött hozzám, és nagyon gyanakvó, már-már oknyomozó-riportri hangon megkérdezte, hogy tettem-e én bárhová csokimikulást a lakásban (nem szoktam csokimikulásokat venni, mert nem hiszek bennük általában nem jó vagy nem elég izgalmas csokiból vannak, és akkor már szívesebben adok valami finom édességet). Mondtam neki, hogy nem, mire elkezdte magyarázni, hogy csak mert talált egy csokimikulást a konyha egyik polcán (amúgy soha nem vesz észre semmit), és arra gyanakszik, hogy azt talán az igazi Mikulás hagyhatta ott, hogy én is kapjak valamit. Eközben már kezdett derengeni, hogy tényleg vettem valakinek egy After Eight mikulást, csak utána találtam neki valami jobban passzoló csokit, ezért csak kipakoltam valahova, viszont nem tudtam ellenállni a késztetésnek, hogy ne froclizzam egy kicsit Mucit, és csak annyit válaszoltam, hogy úgy tudtam, szerinte a Mikulás nem létezik. Mucus erre végigmért azzal a jellegzetes végigmérős tekintetével, és közölte velem, hogy “de lehet, hogy létezik, Anya, csak nem abban a formában, ahogy mi gondoljuk”, majd színpadiasan kisétált.

És igen, az előző este után kénytelen voltam egyetérteni vele abban, hogy lehet, hogy létezik, csak nem abban a formában, ahogy mi gondoljuk.)