Az epigenetikáról

Van ez a dolog Mucival, amit mások úgy fogalmaztak meg már egészen kiskorában (konkrétan csecsemőkorában is), hogy néha olyan, mintha egy felnőtt nézne ki vagy beszélne belőle, és amitől bennem folyamatosan jelen van az az érzés, hogy nem az enyém, csak rám van bízva; mármint persze, hogy az enyém, letagadhatatlanul ott vagyok benne, a szemében, a szavaiban, a szórakozottságában, a humorában, és mérhetetlenül imádom, de olyan értelemben nem az enyém, hogy nem a tulajdonom, nem próbálhatom meg a saját képemre és hasonlatosságomra formálni (vagy az ideáljaiméra), nem avatkozhatok bele abba, hogy ő milyen, annyit tehetek (és kell is tennem), hogy mindent megmutatok és elmagyarázok neki a világon, amit csak tudok, lehetőségeket adok neki, és ő majd eldönti, hogy melyik lehetőségekkel akar élni (továbbá rászólok, ha mások hajába szórja a homokot, mert a lehetőségeknek és az önkiteljesítésnek is vannak azért határai).

img_6495

Cserébe kaptam egy pontosan olyan gyereket, amilyet akartam. Annyira hasonlít Calvinre a Calvin & Hobbesból, hogy attól muszáj hinnem az epigenetikában (rengeteg C&H-t olvastam a születése előtt); mindenből kalandot csinál, mindenre felmászik (teljesen normális jelenet, hogy amikor reggel kitámolygok az emeleti erkélyemre a hálószobámból a szüleimnél, Muci derűsen rám köszön az erkély előtti fáról, amin kicsit magasabban üldögél az erkély szintjénél (amitől természetesen kapok egy apróbb szívrohamot, és megígértetem vele, hogy nem fog leesni)), folyamatosan terveket és tervrajzokat gyárt, titkos kuckói vannak a nádasban, a karácsonyfát (élettelenül talált) szarvasbogár-tetemekkel díszíti, mert azok olyan szépek, és a zsebei mindig tele vannak olyan kincsekkel, amilyenekkel a kisfiúk zsebei általában tele szoktak lenni. Ja, és van egy Susie-ja is, ma is szólt a tanító nénije, hogy lányokat csépel, amitől egy pillanatra lesápadtam, mert nem szokott másokat bántani, de utána mondta, hogy a Susie Derkinst (nevezzük így), mire azért kiszakadt belőlem egy megkönnyebbült “ja, csak…”, mielőtt végigmantráztam a kötelező “lányokatnembántunk-amúgyfiúkatsem-próbáljatokmegjólkijönni” hegyibeszédemet. Mentségemre szóljon, hogy ezek ketten folyamatos és kölcsönös pszichológiai és fizikai hadviselést folytatnak egymással, a Genfi egyezmény teljes semmibevételével, ugyanakkor minden komolyabb csata után teljes egyetértésben építenek bunkit a bokrokból.

c_and_h_snowball_3_edit

Mondjuk ezeket a dolgokat néha nehéz megmagyarázni, meg azt is, amikor például vendégünk van, és amikor reggel megkérdezem Mucit, hogy hogy telt az éjszaka, részletesen elmeséli, hogy beszökött Budapestre, és megmutatja a fényképezőgépén, hogy milyen dolgokat nézett meg (van ez a játékunk, amit mindketten tök szórakoztatónak találunk, hogy neki éjszaka egy titkos élete van), és arra sem nagyon tudok mit mondani, amikor a tanító nénije kicsit zavartan megjegyzi, hogy Muci az órán, izé, pofákat vágott, nem feltétlenül sértőeket, de azért mégis csak, és nevetett is, mert nehéz lenne elmagyarázni, hogy mi otthon rendszeresen pofákat vágunk, mert az unalmas vagy kellemetlen feladatokat sokkal viccesebbé teszi, ha az ember úgy tesz közben, mintha egy rajzfilmállatka lenne.

Másrészt a salingeri olvasmányaimra is nagyon hasonlít, egyrészt Teddy McArdle-ra a Teddy című novellából, másrészt meg Kaóra abból a zen koanból a Magasabbra a tetőt, ácsok elején, amit Seymour mesél Frannynak, és amiben Kaót küldik el megtalálni az igazi táltost. Kao visszatér, és azt mondja, hogy egy pej kancáról van szó, de kiderül, hogy egy fekete mén az (ugyanarról a lóról beszélünk), amivel kiérdemli a buddhista bölcsek elismerését, amiért ennyire csak a belső dolgokra figyel.

Mucinak eddig ugyan nem sikerült kivívnia az általános iskolai tanító nénik osztatlan elismerését, amikor a zöld ceruzája helyett az énekfüzetét vitte be órára, mert a belső dolgokkal volt elfoglalva, de ők szerintem kevésbé járatosak a buddhista tanokban, viszont nekem mindig megmelegszik a szívem, amikor megkérdezem, hogy valamelyik osztálytársa milyen, és soha nem azt mondja, hogy barna hajú és zöld szemű (sőt, az ezirányú kérdéseimre rendre azt válaszolja, hogy honnan tudja, nem nézte meg), hanem hogy “pont olyan belülről, mint amikor farsangkor hercegnőnek öltözött, az olyan volt, mintha önmagának öltözött volna”, vagy hogy “mindig úgy nevet, mintha nem ő nevetne, csak mások nevetése verődne vissza róla”. És akkor is mindig elgondolkozik egy kicsit, amikor egy egyszerű, egység sugarú másodikos anyuka módjára rákérdezek, hogy valaki a barátja-e, mert ez nem annyira egyszerű viszonyulás, mint amilyennek én beállítom, és olyanokat válaszol, miközben próbál nagyon egzaktul fogalmazni, hogy “pontosan úgy vagyok vele, ahogy az első osztály első napjától fogva, hogy néha barátok vagyunk, néha nem, de azt biztosan tudjuk, hogy mindig ott leszünk egymásnak”. Vagy battyogunk lefelé a lépcsőn, és megkérdezi, hogy nekem nem volt-e furcsa, amikor egy osztálytársa anyukája neveletlennek nevezte a saját gyerekét, mert úgy mondta, mintha a gyerekét akarná megszégyeníteni, de ezzel igazából önmagát szégyenítette meg, mert ő nem nevelte meg. Mindezt egy nyolc éves, extrém cuki rajzfilmállatka csipogó hangján, és egy sokat látott öregember tekintetével.

Erre, az emberekre való ráérzésre, vagy minek nevezzem, amúgy is nagyon ki van hegyezve. Nemrég besétált a konyhába, miközben mosogattam, és megkérdezte, hogy ha lehetne három kívánságom, akkor mit kívánnék, amiből rögtön tudtam, hogy ő szeretné elmondani, úgyhogy csak rávágtam valami olyasmit, hogy azt, hogy valaki elmosogasson helyettem, és te mit?. De van Mucinál ez a dolog is, amit a tavalyi évvégi bizonyítványában úgy fogalmaztak, hogy “nagyon becsületes a játékokban”, szóval ebben nem ismer tréfát. Ha rajtakap, hogy úgy csalok, hogy ő nyerjen (ritkán fordul elő, de esendő vagyok), akkor vagy nem hajlandó tovább játszani, vagy, amikor azt hiszi, hogy nem látom, eltökélt faarccal visszarakosgatja az általa leütött bábujaimat a sakktáblára, és nem csak a játékokban ilyen, hanem például abban is, hogy nem fogja csak ő rám zúdítani a kívánságait, csak akkor, ha előtte én is rendesen elmondom a sajátjaimat. Úgyhogy elmondtam.

Mint kiderült, Muci egyrészt egy szigeten szeretne élni, ami a kertünkben van, egy termodinamikailag alaposan megtervezett kupola alatt, és a szigeten szurikáták is legyenek, másrészt viszont egy olyan gépet szeretne, ami azt képes megcsinálni, hogy ha “A” személy és “B” személy is beleegyezik (!), akkor “A” személy átélheti “B” személy egy napját belső szemlélőként, vagyis Muci kábé feltalálta az empátiagépet. (Amikor a harmadik kívánságáról kérdeztem, azt válaszolta unott hangon, hogy “jaj, anya, tudod, a szokásos izék, hogy mindketten éljünk örökké, és mindig legyünk egészségesek”). De a múltkor is, amikor arról beszélgettünk, hogy kicsit elnyűttek a tanító nénik idegei, és azt mondtam, hogy “de képzeld csak bele magad…”, akkor azonnal a szavamba vágott, hogy “már beleképzeltem magam XY néni helyébe, anya, és szerintem az a baj, hogy nem lehet velünk bírni ekkora mennyiségben, mert amikor valaki abbahagyja a rosszalkodást, valaki más elkezdi”, és ilyenkor tényleg nem tudok egyféleképpen reagálni, mert egyrészt ellágyulok attól, hogy empatikus, másrészt kicsit borzong a hátam attól, hogy hogy a fenébe lett ilyen, harmadrészt muszáj kicsit röhögnöm, amikor ezt egy nyolc éves rajzfilmállatka minden komolyságával előadja, majd hozzáteszi, hogy de ez valahogy mégsem akadályozta meg őt abban, hogy megrágcsálja a házi feladata szegélyét.

De az is nagyon jó, amikor a szokásos téli iskola utáni programunkat csináljuk, hogy leülünk Carcassone-ozni, vagy sakkozni, vagy valami más logikai játékhoz, és közben beszélgetünk (kötelező elem az általam elkészített forró csoki vagy tea, a skót hangásat most végeztük ki, és áttértünk az izlandi biodinnyésre). Mondjuk a tegnapi menet különösen durva volt, mert Muci azt szerette volna megtudni, hogy mit írjon a titkos naplójára, ha azt szeretné, hogy tényleg senki ne olvassa el, ezért rákérdezett, hogy mit írnak az atombombák indítókódját tartalmazó aktákra. Odáig nem jutottunk el, hogy (a) az igazán titkos dolgokra valami semleges és unalmas címet kell írni, (b) itthon csak én olvashatnám el, engem meg elég, ha megkér, hogy ne olvassam (tényleg), mert erről eszébe jutott az a kérdés, hogy hány atomnagyhatalom van a világon (az apja erről szerencsére már jóval a születése előtt felvilágosított elég részletesen), utána az, hogy miért is lett atombomba egyáltalán, és emiatt el kellett kezdenem az egész második világháborút Hitlertől indítva (“mi az a populista retorika, anya?”), a koncentrációs táborokon át (amihez el kellett magyaráznom, hogy mit jelent a zsidóság genetikai, eszmei és vallási szempontból, a cigányság kapcsán azt, hogy bár senki nem születik “rosszabbnak” másoknál, milyen rossz hatással lehet emberekre a kirekesztettség, a szegénység és az elkeseredés, továbbá a “de miért sötétebb a bőrük, anya?” kérdés mentén elkanyarodtunk egészen az indiaiak és az indiánok közötti különbség felé, majd, ha már lúd, beszéltünk a melegekről is, és Muci némi gondolkodás után arra jutott, hogy neki igazából nem számít a nemünk, szóval nem lenne baja azzal, ha két anyukája vagy két apukája lenne, ugyanígy szeretne minket, utána adott egy mattot).

Szóval itt visszatértünk az atomra, és a második világháború végére, Tellerről, Szilárd Leóról és Neumann Jánosról szerencsére sokat tudok Czeizelnek köszönhetően (Muci is szereti, ha úgy mesélek a híres emberekről, mintha emberek lettek volna, nem pedig ikonok), utána a biztonság kedvéért a hidegháborún csak végigrohantam az atomcsend-egyezményig, mint megnyugtató befejezésig (amúgy azért praktikus, ha egy gyereknek két szülője van, a nemüktől függetlenül, mert a nukleáris folyamatokhoz és az atomkatasztrófákhoz Muci apja ért jobban, így ezt rábízhatom), és itt én adtam mattot, mert mindent azért nem hagyhatok. Muci még tűnődött egy darabig, miközben befejezte a teáját, majd a szemembe nézett, és közölte velem, hogy fogadni merne, hogy be tud annyira takarózni a paplanjába, hogy ne tudjam megcsikizni (amúgy nem tudott).

Szóval így mennek a dolgok itt nálunk mostanában.

img_6194

(Juteszembe, az edinburgh-i nyaralásunkról, amiben óhatatlanul is sok Muci van, itt, itt, itt, itt és itt lehet olvasni).

Advertisements

3 thoughts on “Az epigenetikáról

  1. Egyszerűen csudálatos ez a Muci fiú, még ennél is csudálatosabb anya vagy! Szerencsések vagytok – mind a ketten.:)

Szeresd Mucit

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s