Az van, hogy logisztikai okok miatt kénytelenek voltunk két nappal előrehozni a karácsonyt, még szerencse, hogy Muci nem ismeri a naptárat.

Én már a gyerek előtt biztosan tudtam, hogyan fogok családi karácsonyozni, a hagyományos vacsora például (már akkor is) kacsamell volt krumplifánkkal, a fenyő mű lesz (mert nem tartunk feldíszítet döglött élőlényeket a nappaliban), ízléses, egyszínű dekorral, és a gyereknek elmagyarázom majd a mitrászos megközelítést (már csak azért is, mert az ugyan kétséges, hogy Jézus létezett-e, de az biztos, hogy nem december végén született), mely szerint a téli napfordulónak és a közeledő melegnek és világosságnak örülünk ilyenkor.

Ehhez képest Mucival a legjellegzetesebb karácsonyi hagyományunk az, hogy az ünnepekre mindketten elkapunk valami (minősített esetben több) szörnyű kórságot*, úgyhogy az ünnepi menü idén is abból állt, hogy óvatosan elfogyasztottunk pár kanál kukoricapelyhet, majd figyeltük, hogy hányunk-e (nem).

A fa az természetesen valódi (döglött) karácsonyfa, mert Muci azt szeretett volna, és ez felülírta az elveimet. A kettes számú karácsonyi hagyományunk alapjait megteremtettük azzal, hogy én halkan szitkozódva próbáltam egy baltával belefaragni a fát a talpba a vadiúj parketta felett, a gyerek meg közben vidáman ugrándozott az ágyon, és azt kiabálta, hogy soha nem volt még ennyire jó karácsonyunk (tavaly a talppal együtt vettem a fát, úgyhogy bele is faragták ott helyben). Mindeközben fél fülemen ott lógott a telefon is a könnyítés végett, amelyen keresztül olyan tanácsokat kaptam, hogy el kellett volna vinni a talpat a fáshoz, illetve hogy vágjam le a szárát az alsó ágaiig, és akkor megül majd azokon.

Szóval, nagyon szigorú geometriai értelemben nem lehetne azt állítani, hogy tökéletesen függőleges lett a fa, de volt egy pont, ahol meguntam a felhőtlen szórakozást, és optikailag egyenesítettem (=van olyan pontja a helyiségnek, ahonnan függőlegesnek tűnik). Azt már tavaly felfedeztem, hogy mennyire megkönnyíti az ember dolgát az ún Patyomkin-módszer, amikor a sarokba állítjuk a fát, és akkor csak kábé az egyharmadát kell feldíszíteni.

Az is kiderült, hogy a díszítéssel kapcsolatban egyértelműen eltér az ízlésünk Mucival, az anya, rakjunk fel MINDEN díszt a fára!-irányzattól semennyire nem sikerült eltérítenem, úgyhogy a végén a következő párbeszéd játszódott le köztünk.

Muci: Anya, szerinted is ez a világ legszebb karácsonyfája?
Én [elismerő hangon, mert azért mégiscsak karácsony van]: Hát, az biztos, hogy ez a világ leggiccsesebb fája**.
Muci: Igen, ez a világ legkincsesebb fája!

És én belekezdtem volna a mitrászos sztoriba, de Muci közölte velem, hogy az ajándékokat a Jézuska hozza. Azok után, hogy párás tekintettel figyeltem (igen, én), ahogy előad a pásztorjátékban a karácsonyi vásáron, semennyire nem lep meg, hogy ezt békésen el is fogadtam, különös tekintettel arra, hogy érdeklődéssel figyelem a valláshoz való hozzáállását, ami pillanatnyilag abból áll, hogy (a) a Jézuska hozza az ajándékot, de nem jöhet be hozzánk, mert nem hívjuk meg, (b) Isten süket***.

Az ajándékok természetesen megérkeztek rendben, kezdve a bottal (anya, én karácsonyra egy botot szeretnék. De igazit, az erdőből), a legóváron át a favonat-kiegészítőkig, és bónusznak kapott a húsnyúl egy vonatos könyvet is, ami nagy megrökönyödést okozott neki, mert hát honnan tudja a Jézuska, hogy ő szereti a vonatokat. Én ekkor már elég fáradt és lázas voltam, úgyhogy azt válaszoltam, hogy onnan, hogy a Jézuska korábban a KGB-nek dolgozott, és megvannak a módszerei, mire Muci visszakérdezett, hogy honnan tudom, én is ott dolgoztam-e vele, és bár tagadtam, most már csak reménykedni tudok, hogy az amúgy hagyományos szellemiségű oviba nem jut el ebből a sztoriból egy szó sem.

Mindenesetre az a legmegnyugtatóbb, hogy Muci szerint az volt a legjobb az egészben, hogy sokat voltunk együtt, úgyhogy a szeretet, a béke és az együttlét szellemében itt is idézném, hogy mit mondott a betegségeink kezdetekor:

Muci: De legalább többet játszhatunk így együtt, mert nem kell oviba mennem.
Én: És mit játsszunk szerinted?
Muci: Hát, például azt, hogy melyikünk találja ki, hogy mit hánytam ki most a lavórba.

* Ez egészen 2007. karácsonya óta tart, amikor is azt vettem észre, hogy nem csak bakteriális tüdőgyulladásom van, hanem hánynom is kell folyamatosan, úgyhogy elmentem az ügyeletre, ahol az orvos megkérdezte, hogy nem vagyok-e terhes, amire azt mondtam, hogy tuti nem, ő meg azt, hogy szerinte igen, és ő nyert.

** Mentségemre szóljon, hogy a fán békésen lóg a kalocsai mintás gömb közelében egy rózsaszín unikornis, Gandalf, egy robot, két csillámporos dinoszaurusz, egy óceánjáró, és ez csak egy ág. A fát továbbá háromfajta fényfüzér és három különböző színű boa díszíti.

*** Muci: Anya, mi az ott?
Én: Templom, nyuszikám.
Muci: És az minek van?
Én: [Hosszú magyarázat a vallásokról] …és akik ilyesmiben hisznek, azok a templomba járnak beszélgetni Istennel.
Muci: És Isten válaszol?
Én: Ők úgy gondolják, hogy igen, de tudományosan nem bizonyítható.
Muci/Nietzsche Light [hosszas gondolkodás után]: Szerintem lehet, hogy azért nem válaszol, mert nem hallja őket. Szerintem Isten süket.

Szóval volt olyan is, hogy a főhadiszállásról éppen Balatonendrédre vagy hova ugrottunk át, de útközben megálltunk Zamárdiban, hogy strandoljunk egyet (Muci imád strandolni, csak a víz ne érjen hozzá), mert a többiek még nem értek oda, nekünk viszont bolha volt a seggünkben.

Szóval én ledobáltam magamról a ruhákat, és próbáltam különböző eszközökkel rávenni, hogy jöjjön be velem a vízbe, de csak annyit engedett, hogy a nyakamba csimpaszkodva (nekem) térdig bevihettem, ruhában, mert akkor nem ejtem bele véletlenül.

Utána ültünk a parton és merengtünk, és egyszer csak közölte velem, hogy a kutyák, meg általában az állatok olyanok, mint az ember, mire én azt feleltem, hogy aha, mert az elmúlt huszonnégy órában megettem huszonnégy macaront (egyenetlenül elosztva), majd azzal folytatta, hogy a vonat is olyan, mint az ember, mert a kerekek a lábai, az ütközője a szája, a lefrektorai [sic] pedig a szemei, amire én azt feleltem, hogy igen, nyuszikám, ezt nevezik antropomorfizmusnak, ő pedig ellentmondást nem tűrően közölte velem, hogy anya, ezt nem antropófizmusnak nevezik, hanem úgy, hogy “olyan, mint az ember”.

Ezt követően egy kicsit odébb sétáltunk, és egy másik parton is ültünk és merengtünk egyet, közben Mucus azt mondta, hogy olyan, mintha a vitorlásokon nem is lenne ember, de ez csak patikai rossz (de miért nem érted, anya? Patikai rossz, tudod!), és csak nagy nehezen sikerült kihámoznom, hogy az optikai csalódásra gondol.

Ekkor némi vita után beálltam a sorba hekkért (én utálom a halat), meg hogy lefojtsam a macaronokat egy kis sajtos-tejfölös lángossal, és hát az volt, hogy megkaptuk a hekket, Muci evett belőle egy falást, majd nagyon szomorúan nézett, és azt mondta, hogy anya, én ezt nem szeretem, és ez nagyon rossz, mert olyan szép ez a halacska, és olyan szívesen megenném, de nem ízlik!, úgyhogy mindketten bámultuk egy kicsit búsan a hekket (tényleg szép volt), utána elfeleztük a lángost (komolyan, ez az anyai lét egyik átka, hogy mindenből csak felet ehetek, és egy felet mindenből meg kell ennem, ha nem akarom kidobni), a hekket meg megette a Fiú, Akinek Ismerem az Apját.

Mert miközben a sorban álltunk, hívtak a többiek, hogy megjöttek, csak még vásárolnak. Ezt követően folytattuk le a következő párbeszédet:

büféscsaj: Elnézést, hogy várni kell, de éppen volt egy huszonöt palacsintás rendelésünk.
én: mphhfff ööö semmi baj.
Muci [kicsit mentegetőző, de egyértelműsítő hangnemben]: Hát, nekem nem baj, de anya nagyon türelmetlen szokott lenni, ha várakozni kell, úgyhogy szerintem az lenne mindenkinek a tök jó, ha mi kapnánk meg először az ételt.

A többiek meg azok voltak, hogy Tarhonyakártevő, Grafitember, aki férfias dolgokat csinált, és nem ütött meg rajzolt le akkor sem, amikor kiderült, hogy otthon felejtettem a fűkasza nyelét (viszont volt nálam rengeteg benzin), Birtokoseset Piszke, aki magasan viselkedett, a fiú, aki megkérdezte, hogy ismerem-e az apját, és mit tesz isten, kiderült, hogy ismerem (borzasztó, hogy már felnőtt fiúk apját ismerem), a sárkányos lány, és végül Mr. Piszke is megjelent, aki egy az egyben a nagybátyám fiatalabb korában, de viselkedésre is, viszont ez a Muci blogja, úgyhogy tessék, ő főleg ilyeneket csinált:

És természetesen csak egy fél kakaóscsigát evett (a kakaóscsiga méretétől függetlenül), viszont Grafit mintha nem csupán a kényszer hatására fogyasztotta volna el a másik felét, na ezért kellene emberekkel kommunában élnem.

A nyári szünet első szakasza elég eseménydúsan telik, Balatonostul-fűtöttmedencéstül-kirándulásostul (az üresjáratokban dolgozással). A Balaton, az például tök jó, Muci imádja, egyetlen baj van vele, konkrétan a Balaton, amelyhez nem hajlandó hozzáérni, mert iszakos (de hát mire való a fűtött medence), viszont így legalább nem tétlenül döglünk partokon, hanem főleg megyünk és beszélgetünk.

Volt például az a nap, amikor megmásztunk egy Kálvária-dombot, én időnként olvasgattam a (képpel is díszített) stációk feliratait. és a következő párbeszéd játszódott le köztünk:

Muci: Anya, mi van oda írva?
Én: Az, hogy “Jézus vigasztalja a siránkozó asszonyokat”.
Muci [nézi, nézi a képet, majd]: Akkor ez olyan, anya, mint amikor tegnap este nyávogtál, hogy nincs kedved lemenni vacsorázni, én meg azt mondtam, hogy nem baj, mert akkor majd inkább holnap reggelizel?

Azután később a többi képpel súlyosbodott a helyzet (Muci: Jézus másodszor is elejtette a keresztet??? De hát nem tudta, hogy a lába elé kell nézni???), fel kellett világosítanom a teljes történetről (gyermekbarát verzióban), és ez azért volt necces, mert aznap reggel tájékoztattam az evolúcióról (megkérdezte, hogy hogyan lettünk mi ilyen okosok, úgyhogy elmondtam neki a természetes kiválasztódást, és ő döbbenten értesült arról, hogy az egysejtűektől származunk, de még döbbentebben arról, hogy volt olyan, amikor házak már voltak, de villanyvezeték-hálózat még nem), és ennek kapcsán picit szóba került a lélekvándorlás is, meg az is, hogy mások a mennyországban meg az angyalokban hisznek, és nem akartam a keresztény hitélet önellentmondásaival súlyosbítani a helyzetet, úgyhogy csak nagyon felszínesen foglaltam össze (és Muci azóta is szilárdan hiszi, hogy valami nincs rendben ezzel a sztorival, mert szerinte Jézus sokkal többet segített volna azzal, ha segít házat építeni másoknak, meg vigyáz a gyerekükre, meg vezeti a vonatot, vagy legalább kalauzkodik, mint a meghalással. Nem mondom, hogy nem értek vele egyet), és a végén jött ez:

Én: Nyuszikám, inkább ne mássz fel* a keresztre, mert az egy szent szimbólum.
Muci: Miii?
Én: Nemmihanemtessék, szent szimbólum. Egy vallási jelkép.
Muci: Miii?
Én: Nemmihanemtessék**, ez azt jelenti, hogy sok embernek ez egy nagyon fontos dolog, és nem szeretnék, ha baja esne.
Muci: De miért?
Én [már halálfáradtan a témától]: Nemtom, nyuszikám, ez nekik fontos, ne mássz fel rá.
Muci [kis gondolkozás után]: Ja, én tudom, anya, azért nem akarják, hogy baja essen, mert akkor nem tudnák, hol van a hegy teteje!

Egyébként meg ha már ott voltunk, megtanítottam fényképezni (mármint megnyomni a gombot a megfelelő pillanatban), és ilyen képeket készít (megérte ezt a fényképezőgépet megvenni):

Rólam is készített pár csodálatos portrét deréktól lefelé, és amikor megkérdeztem, hogy miért, azt válaszolta, hogy “de hát anya, én ezt szoktam belőled látni, ha mindig megnézném a fejedet is, kitörne a nyakam!”

Hát így.

* Igyekszem mindig udvariasan fogalmazni neki, de a félreértések elkerülése végett szeretném tisztázni, hogy ő pontosan tudja, hogy ez azt jelenti, hogy “jössz le onnan azonnal”.

** Soha életében nem mondta még ki a “tessék” szót, de én nem adom fel (kicsit idegesítő lehetek).

Pár nappal korábban:

Muci: Anya, én sajnos csak harmincig tudok elszámolni, te meddig?
Én [másfelé figyelve]: Nem tudom, nagyon sokáig.
Muci: Mondjuk…százkilencvennyolcig?
Én: Szerintem pont addig, nyuszikám.

Snitt.

Ma:

Muci: És miért kell a számlát feladni postán? És mi az, hogy számla?

Erre én a további kérdései nyomán végigmagyaráztam az egész műfordítói munkafolyamatot, kezdve onnan, hogy vannak idegen nyelvek, hány nyelv van, hogyan kapom meg a kéziratot, hogyan kell lefordítani, szerkeszteni, hogyan nyomják ki, egészen odáig, hogy hogyan számlázom ki, teszem hozzá az adót, és hogyan fizetem be az adót (és veszek neki a többiből ananászos joghurtot).

Muci [a végén, elgondolkozva]: Anya, én ezt nem értem.
Én [nagyot sóhajtva]: Melyik részét nem érted, nyuszikám?
Muci: Hát azt, hogy hogyan számolod ki az adót, ha az több, mint százkilencvennyolc!

Mindenkit megnyugtatnék, hogy szerencsére van könyvelőm.

Pár napja:

Én [kicsit idegesen, mert Muci rendrakás helyett hímzőfonálból feszít ki villanyvezetékeket a szobájában]: Mucikám, most akkor együtt rakunk rendet, vagy én rakom egyedül?
Muci [elgondolkozva, megfontoltan]: Hát, anya, ha engem kérdezel, szerintem te rakod a rendet egyedül.

(Amúgy Muci ma reggel egy nagyobb program előtt azzal ébresztett, hogy anya, meglepetés, meg kell nézned, én meg kicsit baljós előérzettel ugrottam fel, arra számítva, hogy vagy véglegesen teleszőtte a szobáját a hímzőfonalaimmal, vagy fogott egy madarat (ez a tervei között szerepelt), vagy atomerőművet épített néhány gémkapocsból, erre kiderült, hogy tökéletesen kitakarította a szobáját, plusz az enyémet is, de még a kukákban is cserélt zsákot (és kivitte a szemetet). Úgy érzem, az én nevelési feladataim itt befejeződtek.)

Sulemiáéknél, sok gyerekkel, vendégségben.

Muci: És nagyon nagy dugó volt, amíg idejöttünk!
Én: És anya csúnyán beszélt, amit nem szabad, ugye?
Alie: Nem baj, ez úgysem ragad rájuk, az enyémek sem beszélnek csúnyán, pedig. E [kisalie1], te ismersz csúnya szavakat?
E: …hát, nem.
Alie: És te, L [kisalie2]?
L.: …hát, én sem.
Muci [büszkén]: Én igen!
Én [miközben megáll bennem az ütő]: És mit?
Muci [büszkén]: Azt, hogy kuki!
Sulemie [döbbenten, nekem]: Te tényleg azt mondtad a dugóban, hogy kuki?

“Anya, értsd meg, hogy nincs időm a kabátomat is levenni, olyan régen vártam már a szülinapomat!”

Az otthoni torta azért ekkora, mert egyikünk sem szereti a tortát, amiből amúgy is túladagolása lesz, mert tegnap volt az apatorta, holnap lesz az ovistorta, valamikor a nagycsaládira is viszünk valamilyen tortát, és gyanítom, az apai nagyanyja is megtortáztatja.

A marcipánt viszont befalta (“fényképezz le gyorsan, anya, már csak a sárgája maradt!”).

A Muci megkapta most az első komolyabb (több hetes) betegségét, tüdőgyulladása volt, mellesleg nekem is vele egyidőben, ott hörögtünk egymás mellett az ágyban, de nagyon szépen szedte a gyógyszert meg a mindent. A Tantum Verde szerintem függőséget alakított ki benne, mert konkrétan rájár (a kicsiknek még ilyen fújós van).

A Muci egyébként azzal magyarázta ki a betegségét, hogy ana, én nem vadok beteg, cak fáj a tojkom, ha jevegőt veszek, mejt íd van megcinájva, éjted?

Amikor véletlen óvodában van, akkor mindig valahogy valamelyik óvónéni ölében találom, a kiscsajok meg rohannak hozzá, hogy “Daniiiii, megjött az anyukád!”. Sokat nem sikerül kihúznom belőle egyébként, csak hogy [mártírtekintet] az xy BÁNTOTT, de amikor visszakérdeztem, hogy de te nem bántottad-e őt, akkor azt felelte, hogy nem, én cak megjöktem.

Farsangra sárkány akart lenni (elmeséltem neki a koncepciót, hogy be lehet öltözni nyuszinak és macinak vagy bárminek, mire kijelentette, hogy ő sárkány akar lenni, ami azért fura, mert én is ezen gondolkoztam, hogy milyen aranyos kis sárkány lenne, de nem mondtam, meg nem is szoktunk sárkányokról beszélgetni), ami, hogy úgy mondjam, kihívások elé állított engem, de összedobtam egy teknősjelmezből, meg egy aldis sárkánycsuklyás köpenyből. A hónap másik kihívása az óvodatotemállata-nap volt, amelyre az óvoda totemállatával kapcsolatos süteményt kellett gyártani, és amelyre én óvodatotemállata-linzert vágtam körbe késsel éjfél körül (az óvoda totemállata egy európában előforduló élőlény, de ilyen kiszúró egyszerűen nincs sehol, pedig még zsiráfosat meg vízilovasat is találtam), majd díszítettem rózsaszín, illetve világoskék cukormázzal. Most úgy érzem, ez egyszeri botlás volt és soha többé, legközelebb majd valami tepsis sütit nevezek ki az óvoda totemállata kedvencének.

Mucolda egyelőre hősiesen viseli az óvodát, én kevésbé, de én nem is az a korcsoport vagyok.

Az első két napon csak szülős beszoktatás volt, hétfőtől meg élesben megy már ez a dolog. Hálistennek az óvónénik és a dadus nagyon aranyosnak tűnnek, meg nincs haladó angol és lovaspóló, mint program, hanem csak játszanak, illetve nem túl katonás az egész (ez a Mucit egy kicsit kiborította, konkrétan az, hogy rendetlenség van, még itthon is mondta, hogy rendet fog majd jakni az óvodában). A legjobban meg a kisvécé és a kismosdó tetszett neki, de ez érthető.

A második napon már ott lehetett hagyni őket másfél órára, mondjuk Mucolda eleve nem értette, hogy miért ülök ott, amikor megbeszéltük, hogy az óvodában nem lesz anya és az óvónéninek kell szólni, ha pisilni kell. Őszintén szólva én sem értettem, de biztos nekem is be kell szoknom, úgyhogy egy darabig ültem az egyik fenekemről a másikra, azután nekiláttam egy picit zugdolgozni, mire az óvónéni kedvesen feddő, Schaffer Erzsébet-i stílusban rám szólt, hogy rakjam már el, mert a gyermek ugye azért fontosabb (mondjuk az óvónéni nem tudja, hogy itthon is az a modus operandink a közös programokon kívül, hogy én dolgozom, Mucolda meg szól, ha puszi kell, vagy meg kell néznem, ahogy az autó ki- és beáll a garázsból), úgyhogy innentől igyekeztem a gyermeket nyomon követni a tekintetemmel, aki valamivel később odajött, és szólt, hogy most már vagy menjünk haza, vagy menjek el.

Szerencsére nemsokára elmehettem, és amikor visszaértem, a csoport nagy része bömbölt az anyukája karjaiban, Muci meg (egy nagy mosoly után, mert azért szeret) rám vetett egy Pokol Angyalaisan blazírt pillantást a tricikliről, tájékoztatott, hogy tud lábbal pedálozni rajta, majd felbőgette a motort és elhúzott vele. Szerencsére, mint kiderült, csak a garázsba állt be, utána meg odajött, hogy na, medünk?

Mondjuk azzal azért tisztában vagyok, hogy ennyire ezért nem egyszerű, mert még csak megfigyelő üzemállapotban van az oviban (pókerarccal, szótlanul méri fel a helyzetet), és a végleges véleményalkotáshoz kell még neki pár nap, de legalább nem borult ki rögtön, és úgy nyilatkozott, hogy hajlandó óvodába járni. Féltem egy kicsit attól, hogy mi lesz, ha verekedés lesz, vagy ilyesmi, mert azt nem érti, de annyi volt, hogy elmesélte, hogy az egyik kisfiú azt mondta neki, hogy menjen innen, és odacsapott, és megkérdezte, hogy ezt miért csinálta, de megbeszéltük, hogy ez rosszalkodás és nem szabad ilyet, és Muci láthatóan nem zaklatta fel magát a dolgon (továbbá ilyenkor pont jól jön egy Schaffer Erzsébet-stílusú óvónéni, aki remélhetőleg mindenki megelégedésére feloldja a problémát, megbánás, megbocsátás, galambok a verebek mellé).

A szobatisztaságra viszont rágörcsölt a Mucolda, pedig annyira nem veszik brutálszigorúan, szerintem én tehetek róla, mert hogy mindig mondtam neki, hogy az oviban a vécébe kell intézni a dolgokat, meg csak az járhat oviba, aki nem pisil be, azt mindenesetre közölte velem, hogy nem hajlandó az oviban kakilni, továbbá már az éjszakai pelenkába sem akar belepisilni.

Nekem csak két gondom van az egésszel, az egyik, hogy pisilés után nem törölnek (oké, ez biztos metroszexuális dolog, de itthon akkor is törlés van, ott meg nincs kint vécépapír), a másik, hogy az udvar helyett egyelőre egy nagy teraszra mennek ki, nehogy eltűnjenek, és ez érthető ugyan, de Mucinak unalmas. Na majd meglátjuk.

Na, csakhogy valami kisszínes is legyen (remélem, ezt még nem írtam meg), Mucus belevágott a Miért-korszakába, és a múltkor, amikor mostam a hajam, megint rákezdte. Elmagyaráztam neki, csukott szemmel, a fülemben némi samponnal, hogy azért mosom, mert piszkos, mire mindenáron tudni akarta, hogy de miért piszkos. Amikor úgy érzékelte, hogy elzárkózom a nyílt válaszadás elől, sorban végigvette, hogy de mitől lehet piszkos, és amikor odaért, hogy azéjt piszkosz, mejt bajackot ettéj? (ő azzal disznózta össze magát legutóbb), akkor eluntam, és rávágtam, hogy igen. Erre mély döbbenettel és értetlenséggel visszakérdezett, hogy és a fejedje tetted a bajackot???

Na, ilyen ez mostanában.

Ja, és ma beírattam óvodába, egy kicsit izgultam, mert utálom az ilyen intézményeket, és féltem, hogy a Muci is, de először én találkoztam egy anyukával, aki tök aranyos volt, meg kedves és beszélgetett velem, utána meg a Muci egyszer csak elszökött, berohant egy csoportszobába, és leült játszani (sajnos ki kellett hozni, de amíg én papírokat töltögettem, addig ő játszhatott játékokkal, amiket mind szépen vissza is pakolt).

A jele a gomba lesz, ehhez még szoktatnom kell magam (nekem a vitorláshajó volt, annak örültem volna, de a gomba pl. se nem állat, se nem növény, meg ilyenek).

Utólag meginterjúvoltam, hogy hogy tetszett neki az óvoda, akar-e oda járni, mire azt válaszolta, hogy igen, ez ed nadon jó óvoda. Vojtak játékok isz. Autók isz vojtak. Az autóknak ki jehetett nitni az ajtaját. Ész a comagtajtóját isz.

Lesz majd sok Muci, csak én két hete beteg vagyok, és immár ő is, úgyhogy az elmúlt tíz perc történései konkrétan abból állnak, hogy ana most beteszi Muci popsijába a nujofent, utána Mucika ajszik, anya meg lázasan beájul az ágyba.

De legalább hányni nem hányunk.