6. szülinap

Szóval Muci betöltötte a hatot, ami egyrészt komoly sikerélmény számomra (eddig egyetlen szobanövényemnél sem tudtam ezt elérni), másrészt komoly felelősség hullott le ezáltal a vállamról, mert az előtanulmányaimnak köszönhetően hiszek abban, hogy nagyjából hat éves korig alakulnak ki a szoociális képességek (leginkább  szülőknél/szülőkkel tapasztalt mintákból), szóval innentől már nem kell viselkednem (jó, azért fogok).

Mondjuk volt egy pont, ahol egy kicsit megijedtem, mert a nyúlhús egyszer csak azt mondta a semmiből gondterhelten, hogy “anya, szerintem túl nagy a családunk”, és elgondolkoztam azon, hogy mi van, akkor most a kétfős családunkból valakinek el kell-e költöznie, de aztán kiderült, hogy csak az viseli meg, hogy végig kell látogatni a rokonokat, és mindenhol szülinapozni kell. De szerintem jobb, ha időben megszokja, hogy az élet nem könnyű.

Másrészt maga a születésnap annyira nem ment zökkenőmentesen, mert egy héttel előtte derült ki, hogy Muci egy olyan liftes golyópályát szeretne, aminek az oviban látta a propagandaanyagát. De megnéztem, lenyomoztam, hogy azt most már egy másik cég gyártja, és csak rendelni lehetett, úgyhogy végül Kőbányán vettem át egy ködös hajnalon (pipa).

A tortát illetően a nagy nap reggelén tájékoztatott a nyuszi, hogy ő azt szeretné, ha én sütném a tortáját, és málna lenne benne, meg túró. Ettől némiképpen ráncokba szaladt a homlokom, mert sose csináltam ilyet, de szerencsére tele van internettel a lakás, úgyhogy éltem a web által kínált lehetőségekkel (na jó, zselésítőért vissza kellett szaladni a boltba, de így legalább egyben maradt az objektum, pipa).

Az, hogy fogalmam sincs, hol vannak a gyertyák, amelyek mindig útban szoktak lenni, t-2 órakor derült ki, szerencsére az ovi mellett van egy cukrászda (pipa).

Nézzük akkor messziről, hunyorítva:

muciszulinap6

Mondtam a mostanra már elég nagy malacnak, hogy elfújás előtt kívánjon valamit magában, és valamivel később közölte, hogy “anya, én azért nem tudtam kívánni semmit, mert te a golyópályával már minden kívánságomat teljesítetted” (aww), szóval úgy veszem, átmentem a vizsgán.

Egyébként mostanában volt az is, hogy szóba került a hogyleszagyerek kérdés. Ez azzal indult, hogy Mucus pár hónapja közölte velem, hogy ő kistestvért akar (később tisztáztuk, hogy de annak nem lehetek én az anyja, mert én az ő anyukája vagyok), amire azt válaszoltam, hogy oké, de ahhoz egy apukát is kéne találnunk. Ezen gondolkozott néhány hétig, majd egyszer csak a vonaton teljes hangerővel feltette a kérdést, hogy ANYA, TE HOGY SZEREZTED APÁT?

Már itt elkezdett diszkréten röhögni körülöttünk mindenki, miközben nagyjából elmagyaráztam, hogy szereztem apát, majd jött a következő kérdés, hogy ÉS HOGY CSINÁLTATOK ENGEM?

Ezen a ponton próbáltam a dolgok érzelmi aspektusát kiemelni (ha két ember nagyon szereti egymást, bla-bla), de Muci nem tágított, és közbevágott azzal, hogy DE ÚGY ÉRTEM, TECHNIKAILAG HOGY CSINÁLTATOK?, úgyhogy most már mindenki, aki azon a vonaton utazott, pontosan tudja, hogyan kell gyereket csinálni, szívesen.

mucisziv

Ami apjaneve Dániel Kilián érzelmi fejlődését illeti, ööö, azt hiszem, pasinak elmegy, azóta is egy nemrégi beszélgetésünkön röhögök, hogyszóval:

Este szokásos alvás előtti beszélgettünk, és egyszer csak bejelentette a semmiből, hogy “képzeld, anya, a Sári [az apja barátnője] azt mondta nekem, hogy ő most elköltözik apától, mert nem jönnek ki jól, és amikor legközelebb megyek apához, ő már nem lesz ott, mert jönni fog egy nagy teherautó,
és elviszi az összes holmiját oda, ahol lakni fog. Azért kell teherautó, mert apa kisbuszába nem fér be a holmija, és a Sári egyébként sem olyan erős, hogy ki tudja tekerni a kormányt induláskor”.

Én itt halálra ijedtem, hogy most szomorú lesz, vagy nem tudja feldolgozni, és makogtam valamit, hogy van olyan, hogy ha két ember sokat veszekszik, akkor jobb nekik külön lakni, és őt mi nagyon szeretjük, akkor is, ha néha veszekszünk vele, és mindig lehet bármelyikünknél, bla-bla.

Muci ijesztően elgondolkodva nézett, nem szólt semmit, majd egyszer csak megszólalt komoly hangon, hogy “anya, szeretnék kérdezni valamit ezzel kapcsolatban”.

Én mondtam, hogy bármit, nyugodtan, erre Muci: “Hogy van az, hogy a kisbusznak ki kell tekerni a kormányát ahhoz, hogy elinduljon, a mi autónkét pedig nem?”

És akkor most jöjjön egy videó, aminél ő kérte, hogy filmezzem le, ahogy lecsúszik a játszóházban a csúszdán (amúgy ajánlom a Campona Kalandparkot napijeggyel, adnak áramot, adnak netet, és még óriáspolip is van), de amikor a végén meglátja, hogy még mindig veszem, elkezd szégyenlősködni:

Na, ahogyan régen a freeblog gépháza mondta, akkor legyen minden így.

Reklámok

az évvégéről

Muci [hosszas hallgatás után]: De ugye te is tudod, anya, hogy van az, amikor valamit nagyon szeret az ember.
Én [megértően]: Igen, nyuszikám, pontosan tudom.
(mármint azzal kapcsolatban nyugtattam meg, hogy megértem, miért szagolgatta meg a virágokat az allergiája ellenére).

Szóval igyekszem majd gyakrabban frissíteni a Mucit, csak mostanában leginkább facebookon logolom, amiket mond, és elkényelmesített az azonnali visszajelzések (lájkok!!) okozta eufória, ugyanakkor végül is azért indult ez a blog, hogy amikor kamaszkorában utál majd, vagy mittomén, tragikus véget érek valami szörnyű balesetben, akkor lássa majd, hogy mennyire szerettem mindig (vagy, alternatíve, legyen muníciója annak alátámasztására, hogy hogyan tettem tönkre a gyerekkorát).

Szóval, voltak ünnepségek, először az anyák napja, és én nem vagyok egy meghatódós fajta, de amint belekezdtek az orgona ágába (megjegyezném, rettentően hamisan, gyakorlatilag kánonban, és borzalmas hangon, legalábbis ezekre próbáltam koncentrálni, hogy visszanyerjem a lelki egyensúlyomat), azonnal bőgtem, mint a záporeső, ez annyira kínos. Viszont utána kimaxoltuk a szelfizést, de durván:

mucianyaknapja01 mucianyaknapja02 mucianyaknapja03

Muci: Tudod, anya, úgy lesz az anyák napja, hogy arra a székre kell leülnöd, amire rajzoltam egy gombát [a jele].
Én: Oké, nyuszikám.
Muci: De akarok még mondani valamit, anya. Ugye tudod, hogy én nem vagyok túl jó rajzolásból?
Én [reggeli rohanás közben, szórakozottan]: Mucikám, senki nem várja tőled, hogy nem egészen hat évesen művészi illusztrációkat produkáljál.
Muci: Ebből én semmit nem értettem, anya, de az a lényeg, hogy amint meglátsz valamit, ami akár csak ici-picit hasonlít egy gombára, azonnal ülj le!

Muci egyébként marad még egy évet az oviban, én ezt korábban nagyon elleneztem (én utáltam óvodába járni), de kénytelen voltam belátni, hogy egyrészt ő is éppen olyan álmodozó, meg szétszórt, mint én voltam, másrészt meg ez egy annyira tökéletes óvoda, hogy szerintem az utolsó napon úgy kell majd elvonszolni engem onnan, mközben üvöltve a földhöz vagdosom magam. Ehhez amúgy az is hozzájárul, hogy, mint azt kénytelen vagyok belátni, szóval Mucikával kivételeznek egy kicsit, mert alapvetően sem egy hisztis vagy problémás gyerek, viszont nagyon ért ahhoz, hogy előre megfontolt szándékkal bűbájos benyomást keltsen, úgyhogy egy csomószor arra megyek be, hogy éppen valamelyik óvónénivel ölelgetik egymást, meg a dadus néni segít öltözni neki, mert szegényke annyira fáradt.

Muci: És anya, de miért kell bemenned a tévébe?
Én: Hát, hogy a munkámról beszéljek.
Muci [őszinte értetlenséggel]: És ez szerinted érdekes bárkinek is?
Én [kicsit röhögve]: Ööö, hát remélem, hogy igen.
Muci [hosszan elgondolkozik, majd]: Hát, anya, lehet, hogy neked van igazad, de szerintem annyira nem olyan nagyon érdekes, hogy csak írsz, írsz, írsz a számítógépen, utána meg adsz nekem vacsorát. Úgy értem, én biztosan átkapcsolnék a Teszveszre.

A másik nagy esemény a ballagtatás volt az oviban, amelyre Muci ördögi tervet szőtt. Van egy kislány, Sz, aki megbízható források szerint az “óvoda legaranyosabb kislánya”*, és Muci kiharcolta, hogy ő neki adhassa a lufiját (minden búcsúztató adott egy ballagónak egy lufit), ráadásul kinyomozta előre, hogy Sz-nek (meglepő módon) a rózsaszín a kedvenc színe, úgyhogy nagyon büszkén várakozott az átadásra kezében egy rózsaszín és egy sárga (a saját kedvenc színe, azt másik kislánynak adta) lufival, majd utána még hosszan szorongatták egymás kezét Sz-szel, végtelenül cukik voltak.

ballagas03 ballagas08 ballagas14

Én: És nem szoktam neked hiányozni, amikor apánál vagy, vagy apa, amikor nálam vagy?
Muci: Tudod, anya, amikor hiányzik valaki, az nagyon rossz érzés, úgyhogy amikor valaki nincs ott, én inkább nem gondolok rá, nehogy hiányozzon.

Rendes bejegyzést a szülinapról meg mindenről majd holnap.

 

* Megjegyezném, büszke vagyok az ízlésére, az a kislány tényleg olyan, mintha napfényből és cukiságból gyúrták volna össze, konkrétan világít.

az oviról

A ma reggelem úgy kezdődött, hogy hajnalban négy óra alvás után véletlenül a frissen lefőtt kávéba dobtam a taurinos pezsgőtablettát, némi gondolkodás után megittam (tejszínhabot végül nem nyomtam rá), elmentem dolgozni, majd fél tizenegykor már a tizenkettedik kerületben bolyongtam a Muciékat keresve, akik ovistul síbemutatót tartottak, és belebotlottam egy másik anyukába, aki azzal kezdte, hogy mindjárt feminista lesz, mert hajnalig dolgozott reggeli leadás miatt, és ezen a műsoron az anyáknak “kötelező” a megjelenés, mert az apukák dolgoznak. Nem mondom, hogy nem éreztem át az álláspontját, de végül is, inkább dolgozzanak, mint igyanak.

Meg egyébként is, igazából tök jó, hogy elvitték őket ingyenért ötször síelni, meg ötször korcsolyát tanulni (a tanfolyamszervezők beetetős programja, de az óvónéniknek kell ácsorogniuk közben a hidegben), és újabb pluszpontot szereztek azzal, hogy amikor kicsit túl lényegre törően odaszóltam a gyereknek, hogy amíg a csoportképet csináljuk, vegye már le a sapkát, mert úgy néz ki benne, mint egy kukabúvár, akkor a kedvenc óvónénink (most egy fiatalos, agilis, szerető nagymamát képzeljünk el a jó értelembe vett Schaffer Erzsébetbe oltva) hosszan rám nézett, és én már vártam az udvariasan dorgáló szavakat* azokban a témakörökben, hogy (a) nem kellene a gyermekem egészségét veszélyeztetnem egy fotográfia kedvéért, (b) próbáljuk meg nem megtörni a gyermek lelkét  külsejére tett negatív megjegyzésekkel**, de ő csak annyit mondott, hogy “magának egy kislányt kellett volna szülnie inkább, nem?”.

mucisi05

(Mondjuk ezek után természetesen a kislányok is le akarták venni a sapkát, pedig csak az én kölykömnek nem állt jól).

Amúgy maga a síelés így néz ki, hát, mit mondjak, idén nem volt hó,de nem baj, megoldjuk:

mucisi01

(Az a fehér rács ilyen műanyag szőrös izé, vizesen nagyon csúszik).

Úgy érzem, némiképp túlzás lenne azt mondanom, hogy Muci megtanult síelni, bár műanyag, szőrös izén le tud jutni síléccel a lábán, esés nélkül, ha nem lejt túlságosan. Esni csak akkor esik, ha sílécen egy helyben állva beszélget, de ez nem baj, mert papírunk van arról, hogy nem tud egyszerre két dologra figyelni:

mucisi02

Ezt a kis hiányosságát többek között azzal próbáljuk orvosolni, hogy miközben gördeszkára fektetve tologatjuk úgy, hogy egyenes karokkal emel a magasba egy labdát, szavalnia kell. Ez remélhetőleg segíteni fog abban, hogy ő ne a kávéba dobálja majd a pezsgőtablettákat.

Más részképességeivel nincs baj (legalábbis az apja beszámolója szerint hétvégén a Lego kiállításon odasétált egy 3 x 1,5 méteres csatajelenethez, és felhívta az alkotó figyelmét arra, hogy az a legodarabka a sarokban rosszul van rakva), de nagyon örültünk, hogy az óvóda némi célzatos megjegyzések után hajlandó volt papírt adni arról, hogy Mucinak nem javasolják az iskolába menést. Mivel a kiemelkedő intelligenciájáról szintén van papírunk, szerintem egyszerűen meg akarják tartani őt maguknak, de ezt a tervet mindhárman teljes mértékben helyeseljük, remélem, jövőre ingyen lovaspóló-oktatás is lesz.

 

* Ne felejtsük el, hogy egy olyan világban élünk, ahol az egekbe csapnak az indulatok attól, hogy úrisssten, egy anya másfél évesen heti 2-3 napra bölcsibe akarja adni a gyermekét (idegenek közé, ahol szekálni fogják, tapossák, karmolják, ütik, bedarálják), pusztán azért, hogy közben felelőtlenül pihengethessen a munkahelyén (ebben az esetben a magánpraxisban). És pénzt keressen vele (minekazilyennekférj). 2014., Magyarország felsőfokú végzettséggel rendelkező női kommentelői.

** Muci amúgy viccesnek tartja, ha kukabúvárhoz hasonlítom, és teljes mértékben támogatja abbéli törekvéseimet, hogy lehetőleg csinos fényképeket készítsek róla.

már nem is tudom, hányadik fejezet

Az van, hogy logisztikai okok miatt kénytelenek voltunk két nappal előrehozni a karácsonyt, még szerencse, hogy Muci nem ismeri a naptárat.

Én már a gyerek előtt biztosan tudtam, hogyan fogok családi karácsonyozni, a hagyományos vacsora például (már akkor is) kacsamell volt krumplifánkkal, a fenyő mű lesz (mert nem tartunk feldíszítet döglött élőlényeket a nappaliban), ízléses, egyszínű dekorral, és a gyereknek elmagyarázom majd a mitrászos megközelítést (már csak azért is, mert az ugyan kétséges, hogy Jézus létezett-e, de az biztos, hogy nem december végén született), mely szerint a téli napfordulónak és a közeledő melegnek és világosságnak örülünk ilyenkor.

Ehhez képest Mucival a legjellegzetesebb karácsonyi hagyományunk az, hogy az ünnepekre mindketten elkapunk valami (minősített esetben több) szörnyű kórságot*, úgyhogy az ünnepi menü idén is abból állt, hogy óvatosan elfogyasztottunk pár kanál kukoricapelyhet, majd figyeltük, hogy hányunk-e (nem).

A fa az természetesen valódi (döglött) karácsonyfa, mert Muci azt szeretett volna, és ez felülírta az elveimet. A kettes számú karácsonyi hagyományunk alapjait megteremtettük azzal, hogy én halkan szitkozódva próbáltam egy baltával belefaragni a fát a talpba a vadiúj parketta felett, a gyerek meg közben vidáman ugrándozott az ágyon, és azt kiabálta, hogy soha nem volt még ennyire jó karácsonyunk (tavaly a talppal együtt vettem a fát, úgyhogy bele is faragták ott helyben). Mindeközben fél fülemen ott lógott a telefon is a könnyítés végett, amelyen keresztül olyan tanácsokat kaptam, hogy el kellett volna vinni a talpat a fáshoz, illetve hogy vágjam le a szárát az alsó ágaiig, és akkor megül majd azokon.

Szóval, nagyon szigorú geometriai értelemben nem lehetne azt állítani, hogy tökéletesen függőleges lett a fa, de volt egy pont, ahol meguntam a felhőtlen szórakozást, és optikailag egyenesítettem (=van olyan pontja a helyiségnek, ahonnan függőlegesnek tűnik). Azt már tavaly felfedeztem, hogy mennyire megkönnyíti az ember dolgát az ún Patyomkin-módszer, amikor a sarokba állítjuk a fát, és akkor csak kábé az egyharmadát kell feldíszíteni.

Az is kiderült, hogy a díszítéssel kapcsolatban egyértelműen eltér az ízlésünk Mucival, az anya, rakjunk fel MINDEN díszt a fára!-irányzattól semennyire nem sikerült eltérítenem, úgyhogy a végén a következő párbeszéd játszódott le köztünk.

Muci: Anya, szerinted is ez a világ legszebb karácsonyfája?
Én [elismerő hangon, mert azért mégiscsak karácsony van]: Hát, az biztos, hogy ez a világ leggiccsesebb fája**.
Muci: Igen, ez a világ legkincsesebb fája!

És én belekezdtem volna a mitrászos sztoriba, de Muci közölte velem, hogy az ajándékokat a Jézuska hozza. Azok után, hogy párás tekintettel figyeltem (igen, én), ahogy előad a pásztorjátékban a karácsonyi vásáron, semennyire nem lep meg, hogy ezt békésen el is fogadtam, különös tekintettel arra, hogy érdeklődéssel figyelem a valláshoz való hozzáállását, ami pillanatnyilag abból áll, hogy (a) a Jézuska hozza az ajándékot, de nem jöhet be hozzánk, mert nem hívjuk meg, (b) Isten süket***.

Az ajándékok természetesen megérkeztek rendben, kezdve a bottal (anya, én karácsonyra egy botot szeretnék. De igazit, az erdőből), a legóváron át a favonat-kiegészítőkig, és bónusznak kapott a húsnyúl egy vonatos könyvet is, ami nagy megrökönyödést okozott neki, mert hát honnan tudja a Jézuska, hogy ő szereti a vonatokat. Én ekkor már elég fáradt és lázas voltam, úgyhogy azt válaszoltam, hogy onnan, hogy a Jézuska korábban a KGB-nek dolgozott, és megvannak a módszerei, mire Muci visszakérdezett, hogy honnan tudom, én is ott dolgoztam-e vele, és bár tagadtam, most már csak reménykedni tudok, hogy az amúgy hagyományos szellemiségű oviba nem jut el ebből a sztoriból egy szó sem.

Mindenesetre az a legmegnyugtatóbb, hogy Muci szerint az volt a legjobb az egészben, hogy sokat voltunk együtt, úgyhogy a szeretet, a béke és az együttlét szellemében itt is idézném, hogy mit mondott a betegségeink kezdetekor:

Muci: De legalább többet játszhatunk így együtt, mert nem kell oviba mennem.
Én: És mit játsszunk szerinted?
Muci: Hát, például azt, hogy melyikünk találja ki, hogy mit hánytam ki most a lavórba.

* Ez egészen 2007. karácsonya óta tart, amikor is azt vettem észre, hogy nem csak bakteriális tüdőgyulladásom van, hanem hánynom is kell folyamatosan, úgyhogy elmentem az ügyeletre, ahol az orvos megkérdezte, hogy nem vagyok-e terhes, amire azt mondtam, hogy tuti nem, ő meg azt, hogy szerinte igen, és ő nyert.

** Mentségemre szóljon, hogy a fán békésen lóg a kalocsai mintás gömb közelében egy rózsaszín unikornis, Gandalf, egy robot, két csillámporos dinoszaurusz, egy óceánjáró, és ez csak egy ág. A fát továbbá háromfajta fényfüzér és három különböző színű boa díszíti.

*** Muci: Anya, mi az ott?
Én: Templom, nyuszikám.
Muci: És az minek van?
Én: [Hosszú magyarázat a vallásokról] …és akik ilyesmiben hisznek, azok a templomba járnak beszélgetni Istennel.
Muci: És Isten válaszol?
Én: Ők úgy gondolják, hogy igen, de tudományosan nem bizonyítható.
Muci/Nietzsche Light [hosszas gondolkodás után]: Szerintem lehet, hogy azért nem válaszol, mert nem hallja őket. Szerintem Isten süket.

a balatonról pedig nagyon röviden

Szóval volt olyan is, hogy a főhadiszállásról éppen Balatonendrédre vagy hova ugrottunk át, de útközben megálltunk Zamárdiban, hogy strandoljunk egyet (Muci imád strandolni, csak a víz ne érjen hozzá), mert a többiek még nem értek oda, nekünk viszont bolha volt a seggünkben.

muci.balcsi.77

Szóval én ledobáltam magamról a ruhákat, és próbáltam különböző eszközökkel rávenni, hogy jöjjön be velem a vízbe, de csak annyit engedett, hogy a nyakamba csimpaszkodva (nekem) térdig bevihettem, ruhában, mert akkor nem ejtem bele véletlenül.

Utána ültünk a parton és merengtünk, és egyszer csak közölte velem, hogy a kutyák, meg általában az állatok olyanok, mint az ember, mire én azt feleltem, hogy aha, mert az elmúlt huszonnégy órában megettem huszonnégy macaront (egyenetlenül elosztva), majd azzal folytatta, hogy a vonat is olyan, mint az ember, mert a kerekek a lábai, az ütközője a szája, a lefrektorai [sic] pedig a szemei, amire én azt feleltem, hogy igen, nyuszikám, ezt nevezik antropomorfizmusnak, ő pedig ellentmondást nem tűrően közölte velem, hogy anya, ezt nem antropófizmusnak nevezik, hanem úgy, hogy “olyan, mint az ember”.

muci.balcsi.71

Ezt követően egy kicsit odébb sétáltunk, és egy másik parton is ültünk és merengtünk egyet, közben Mucus azt mondta, hogy olyan, mintha a vitorlásokon nem is lenne ember, de ez csak patikai rossz (de miért nem érted, anya? Patikai rossz, tudod!), és csak nagy nehezen sikerült kihámoznom, hogy az optikai csalódásra gondol.

Ekkor némi vita után beálltam a sorba hekkért (én utálom a halat), meg hogy lefojtsam a macaronokat egy kis sajtos-tejfölös lángossal, és hát az volt, hogy megkaptuk a hekket, Muci evett belőle egy falást, majd nagyon szomorúan nézett, és azt mondta, hogy anya, én ezt nem szeretem, és ez nagyon rossz, mert olyan szép ez a halacska, és olyan szívesen megenném, de nem ízlik!, úgyhogy mindketten bámultuk egy kicsit búsan a hekket (tényleg szép volt), utána elfeleztük a lángost (komolyan, ez az anyai lét egyik átka, hogy mindenből csak felet ehetek, és egy felet mindenből meg kell ennem, ha nem akarom kidobni), a hekket meg megette a Fiú, Akinek Ismerem az Apját.

muci.balcsi.78

Mert miközben a sorban álltunk, hívtak a többiek, hogy megjöttek, csak még vásárolnak. Ezt követően folytattuk le a következő párbeszédet:

büféscsaj: Elnézést, hogy várni kell, de éppen volt egy huszonöt palacsintás rendelésünk.
én: mphhfff ööö semmi baj.
Muci [kicsit mentegetőző, de egyértelműsítő hangnemben]: Hát, nekem nem baj, de anya nagyon türelmetlen szokott lenni, ha várakozni kell, úgyhogy szerintem az lenne mindenkinek a tök jó, ha mi kapnánk meg először az ételt.

A többiek meg azok voltak, hogy Tarhonyakártevő, Grafitember, aki férfias dolgokat csinált, és nem ütött meg rajzolt le akkor sem, amikor kiderült, hogy otthon felejtettem a fűkasza nyelét (viszont volt nálam rengeteg benzin), Birtokoseset Piszke, aki magasan viselkedett, a fiú, aki megkérdezte, hogy ismerem-e az apját, és mit tesz isten, kiderült, hogy ismerem (borzasztó, hogy már felnőtt fiúk apját ismerem), a sárkányos lány, és végül Mr. Piszke is megjelent, aki egy az egyben a nagybátyám fiatalabb korában, de viselkedésre is, viszont ez a Muci blogja, úgyhogy tessék, ő főleg ilyeneket csinált:

muci.balcsi.76

És természetesen csak egy fél kakaóscsigát evett (a kakaóscsiga méretétől függetlenül), viszont Grafit mintha nem csupán a kényszer hatására fogyasztotta volna el a másik felét, na ezért kellene emberekkel kommunában élnem.

a fakultatív hittanról

A nyári szünet első szakasza elég eseménydúsan telik, Balatonostul-fűtöttmedencéstül-kirándulásostul (az üresjáratokban dolgozással). A Balaton, az például tök jó, Muci imádja, egyetlen baj van vele, konkrétan a Balaton, amelyhez nem hajlandó hozzáérni, mert iszakos (de hát mire való a fűtött medence), viszont így legalább nem tétlenül döglünk partokon, hanem főleg megyünk és beszélgetünk.

Volt például az a nap, amikor megmásztunk egy Kálvária-dombot, én időnként olvasgattam a (képpel is díszített) stációk feliratait. és a következő párbeszéd játszódott le köztünk:

Muci: Anya, mi van oda írva?
Én: Az, hogy “Jézus vigasztalja a siránkozó asszonyokat”.
Muci [nézi, nézi a képet, majd]: Akkor ez olyan, anya, mint amikor tegnap este nyávogtál, hogy nincs kedved lemenni vacsorázni, én meg azt mondtam, hogy nem baj, mert akkor majd inkább holnap reggelizel?

muci.kalvaria.1

Azután később a többi képpel súlyosbodott a helyzet (Muci: Jézus másodszor is elejtette a keresztet??? De hát nem tudta, hogy a lába elé kell nézni???), fel kellett világosítanom a teljes történetről (gyermekbarát verzióban), és ez azért volt necces, mert aznap reggel tájékoztattam az evolúcióról (megkérdezte, hogy hogyan lettünk mi ilyen okosok, úgyhogy elmondtam neki a természetes kiválasztódást, és ő döbbenten értesült arról, hogy az egysejtűektől származunk, de még döbbentebben arról, hogy volt olyan, amikor házak már voltak, de villanyvezeték-hálózat még nem), és ennek kapcsán picit szóba került a lélekvándorlás is, meg az is, hogy mások a mennyországban meg az angyalokban hisznek, és nem akartam a keresztény hitélet önellentmondásaival súlyosbítani a helyzetet, úgyhogy csak nagyon felszínesen foglaltam össze (és Muci azóta is szilárdan hiszi, hogy valami nincs rendben ezzel a sztorival, mert szerinte Jézus sokkal többet segített volna azzal, ha segít házat építeni másoknak, meg vigyáz a gyerekükre, meg vezeti a vonatot, vagy legalább kalauzkodik, mint a meghalással. Nem mondom, hogy nem értek vele egyet), és a végén jött ez:

Én: Nyuszikám, inkább ne mássz fel* a keresztre, mert az egy szent szimbólum.
Muci: Miii?
Én: Nemmihanemtessék, szent szimbólum. Egy vallási jelkép.
Muci: Miii?
Én: Nemmihanemtessék**, ez azt jelenti, hogy sok embernek ez egy nagyon fontos dolog, és nem szeretnék, ha baja esne.
Muci: De miért?
Én [már halálfáradtan a témától]: Nemtom, nyuszikám, ez nekik fontos, ne mássz fel rá.
Muci [kis gondolkozás után]: Ja, én tudom, anya, azért nem akarják, hogy baja essen, mert akkor nem tudnák, hol van a hegy teteje!

Egyébként meg ha már ott voltunk, megtanítottam fényképezni (mármint megnyomni a gombot a megfelelő pillanatban), és ilyen képeket készít (megérte ezt a fényképezőgépet megvenni):

lepke

Rólam is készített pár csodálatos portrét deréktól lefelé, és amikor megkérdeztem, hogy miért, azt válaszolta, hogy “de hát anya, én ezt szoktam belőled látni, ha mindig megnézném a fejedet is, kitörne a nyakam!”

anya

Hát így.

* Igyekszem mindig udvariasan fogalmazni neki, de a félreértések elkerülése végett szeretném tisztázni, hogy ő pontosan tudja, hogy ez azt jelenti, hogy “jössz le onnan azonnal”.

** Soha életében nem mondta még ki a “tessék” szót, de én nem adom fel (kicsit idegesítő lehetek).

most már mindent tud (bár számolni csak harmincig)

Pár nappal korábban:

Muci: Anya, én sajnos csak harmincig tudok elszámolni, te meddig?
Én [másfelé figyelve]: Nem tudom, nagyon sokáig.
Muci: Mondjuk…százkilencvennyolcig?
Én: Szerintem pont addig, nyuszikám.

Snitt.

Ma:

Muci: És miért kell a számlát feladni postán? És mi az, hogy számla?

Erre én a további kérdései nyomán végigmagyaráztam az egész műfordítói munkafolyamatot, kezdve onnan, hogy vannak idegen nyelvek, hány nyelv van, hogyan kapom meg a kéziratot, hogyan kell lefordítani, szerkeszteni, hogyan nyomják ki, egészen odáig, hogy hogyan számlázom ki, teszem hozzá az adót, és hogyan fizetem be az adót (és veszek neki a többiből ananászos joghurtot).

Muci [a végén, elgondolkozva]: Anya, én ezt nem értem.
Én [nagyot sóhajtva]: Melyik részét nem érted, nyuszikám?
Muci: Hát azt, hogy hogyan számolod ki az adót, ha az több, mint százkilencvennyolc!

Mindenkit megnyugtatnék, hogy szerencsére van könyvelőm.

Pár napja:

Én [kicsit idegesen, mert Muci rendrakás helyett hímzőfonálból feszít ki villanyvezetékeket a szobájában]: Mucikám, most akkor együtt rakunk rendet, vagy én rakom egyedül?
Muci [elgondolkozva, megfontoltan]: Hát, anya, ha engem kérdezel, szerintem te rakod a rendet egyedül.

(Amúgy Muci ma reggel egy nagyobb program előtt azzal ébresztett, hogy anya, meglepetés, meg kell nézned, én meg kicsit baljós előérzettel ugrottam fel, arra számítva, hogy vagy véglegesen teleszőtte a szobáját a hímzőfonalaimmal, vagy fogott egy madarat (ez a tervei között szerepelt), vagy atomerőművet épített néhány gémkapocsból, erre kiderült, hogy tökéletesen kitakarította a szobáját, plusz az enyémet is, de még a kukákban is cserélt zsákot (és kivitte a szemetet). Úgy érzem, az én nevelési feladataim itt befejeződtek.)