Szóval volt olyan is, hogy a főhadiszállásról éppen Balatonendrédre vagy hova ugrottunk át, de útközben megálltunk Zamárdiban, hogy strandoljunk egyet (Muci imád strandolni, csak a víz ne érjen hozzá), mert a többiek még nem értek oda, nekünk viszont bolha volt a seggünkben.

Szóval én ledobáltam magamról a ruhákat, és próbáltam különböző eszközökkel rávenni, hogy jöjjön be velem a vízbe, de csak annyit engedett, hogy a nyakamba csimpaszkodva (nekem) térdig bevihettem, ruhában, mert akkor nem ejtem bele véletlenül.

Utána ültünk a parton és merengtünk, és egyszer csak közölte velem, hogy a kutyák, meg általában az állatok olyanok, mint az ember, mire én azt feleltem, hogy aha, mert az elmúlt huszonnégy órában megettem huszonnégy macaront (egyenetlenül elosztva), majd azzal folytatta, hogy a vonat is olyan, mint az ember, mert a kerekek a lábai, az ütközője a szája, a lefrektorai [sic] pedig a szemei, amire én azt feleltem, hogy igen, nyuszikám, ezt nevezik antropomorfizmusnak, ő pedig ellentmondást nem tűrően közölte velem, hogy anya, ezt nem antropófizmusnak nevezik, hanem úgy, hogy “olyan, mint az ember”.

Ezt követően egy kicsit odébb sétáltunk, és egy másik parton is ültünk és merengtünk egyet, közben Mucus azt mondta, hogy olyan, mintha a vitorlásokon nem is lenne ember, de ez csak patikai rossz (de miért nem érted, anya? Patikai rossz, tudod!), és csak nagy nehezen sikerült kihámoznom, hogy az optikai csalódásra gondol.

Ekkor némi vita után beálltam a sorba hekkért (én utálom a halat), meg hogy lefojtsam a macaronokat egy kis sajtos-tejfölös lángossal, és hát az volt, hogy megkaptuk a hekket, Muci evett belőle egy falást, majd nagyon szomorúan nézett, és azt mondta, hogy anya, én ezt nem szeretem, és ez nagyon rossz, mert olyan szép ez a halacska, és olyan szívesen megenném, de nem ízlik!, úgyhogy mindketten bámultuk egy kicsit búsan a hekket (tényleg szép volt), utána elfeleztük a lángost (komolyan, ez az anyai lét egyik átka, hogy mindenből csak felet ehetek, és egy felet mindenből meg kell ennem, ha nem akarom kidobni), a hekket meg megette a Fiú, Akinek Ismerem az Apját.

Mert miközben a sorban álltunk, hívtak a többiek, hogy megjöttek, csak még vásárolnak. Ezt követően folytattuk le a következő párbeszédet:

büféscsaj: Elnézést, hogy várni kell, de éppen volt egy huszonöt palacsintás rendelésünk.
én: mphhfff ööö semmi baj.
Muci [kicsit mentegetőző, de egyértelműsítő hangnemben]: Hát, nekem nem baj, de anya nagyon türelmetlen szokott lenni, ha várakozni kell, úgyhogy szerintem az lenne mindenkinek a tök jó, ha mi kapnánk meg először az ételt.

A többiek meg azok voltak, hogy Tarhonyakártevő, Grafitember, aki férfias dolgokat csinált, és nem ütött meg rajzolt le akkor sem, amikor kiderült, hogy otthon felejtettem a fűkasza nyelét (viszont volt nálam rengeteg benzin), Birtokoseset Piszke, aki magasan viselkedett, a fiú, aki megkérdezte, hogy ismerem-e az apját, és mit tesz isten, kiderült, hogy ismerem (borzasztó, hogy már felnőtt fiúk apját ismerem), a sárkányos lány, és végül Mr. Piszke is megjelent, aki egy az egyben a nagybátyám fiatalabb korában, de viselkedésre is, viszont ez a Muci blogja, úgyhogy tessék, ő főleg ilyeneket csinált:

És természetesen csak egy fél kakaóscsigát evett (a kakaóscsiga méretétől függetlenül), viszont Grafit mintha nem csupán a kényszer hatására fogyasztotta volna el a másik felét, na ezért kellene emberekkel kommunában élnem.