a nyaralás előtti nyaralásról

Az van, hogy Mucinak amúgy is meglehetősen jól alakul a nyara, az apja viszi barlangásznapokra*, íjászkodni meg — ha más nincs — vihar utáni apokalipszisben tocsogni (“kisfiam, gázolj már bele a sárba, hogy vigyelek haza ilyen tisztán?”), én viszem wellness-hétvégére, szocializálódni (mármint aránylag tiszta ruhában és felismerhető arccal szocializálódni, ez az én reszortom kettőnk közül), strandok sokaságára, moziba, múzeumba, külföldre, a nagyanyák és a nagyapja is hasonló fesztivált rendeznek körülötte.

Lényeg az, hogy augusztusban megyünk majd a nagy nyaralásra, de közben Muciból valahogy hatalmas vidéksznob lett, és gyakorlatilag naponta elmondja, hogy mennyire jó neki, hogy erdőkben meg nádasokban mászkálhat, nem pedig pesti gyerek (időnként kijavítom, hogy születése révén lemoshatatlanul budapesti, és felhívom rá a figyelmét, hogy a nagyvárosban is vannak általa kedvelt dolgok, de alapvetően örülök a hozzáállásának, meg annak, hogy hiába van tévénk, és hiába nincs tiltva, gyakorlatilag hetekig nem jut eszébe bekapcsolni).

Szóval egyszer csak bejelentett nekem, hogy úgy érzi, ő képes lenne eléldegélni egy bokorban, és otthont teremteni magának belőle, amit egy kicsit túlzásnak éreztem, és megpróbáltam elriasztani azzal, hogy az kényelmetlen. Utána viszont valamelyik reggel arra sétáltam le az alsó szintre, hogy ott alszik az előszobaszőnyegen egy szál takaróval, mint egy urbánus Maugli, és érdeklődésemre, hogy miért is csinálja ezt, azt felelte, hogy fel akar készülni az élet kényelmetlen dolgaira is (nem mintha ez olyan kényelmetlen lett volna, anya, tette hozzá a miheztartás végett).

Ezekből az apró jelekből úgy éreztem, hogy talán megérett már egy sátrazásra, és szerencsére pont volt egy függőben lévő kertben sátrazós meghívásunk jóbaráti okokból, a Balaton mellett, úgyhogy szégyentelenül éltem vele.

Egyrészt Muci valóban megérett a sátrazásra, kábé úgy viselkedett, mint aki jurtában született (egy puccosabb jurtában, ahol decathlonos sátorlámpát használnak, és van színben a derékalj mintájához passzoló ikeás párna), másrészt aránylag hamar egységfrontba állt össze a két lánnyal, Zizával és Micivel, és egy több napos, tervezett munkafolyamatokra lebontott projekt keretében készítettek egy téglákkal elkerített komplex homokozórendszert leszitált sóderből (sajnos nem fotóztam le).

IMG_6173

Amúgy is nagyon egy húron pendültek a lányokkal, többször kiakadt a cukiságmérőm, amikor Micivel a homokozó feliratairól tárgyaltak**, vagy amikor Zizával félrelöktek a rántanivaló patisszon mellől, és eszelős vihogás közben bepaníroztak egy jókora adagot (én eközben Piszke tanácsára kintről, az ablak elé egy nagyon szép, de ingatag székre felállva fotóztam őket természetes közegükben, mint a National Geographic egy különösen elhivatott munkatársa a bennszülött törzseket), vagy amikor szintén Zizával a közös hobbijukról, a fotózásról beszélgettek, és megmutogatták egymásnak a rengeteg, elsősorban növényekről és festményekről készült ún. naiv stílusú fotójukat (bele fognak jönni, lényeg, hogy szívesen csinálják).

Zizával amúgy is sok bennük a közös, mindketten tényleg nagyon okosak, nagyon érzékenyek, jó esztétikai érzékük van, rengeteget gondolkoznak dolgokon (általában akkor is, amikor a pohár nem kiborításán kellene inkább gondolkozni, de ez ezzel jár), és a végtelenségig el tudnám hallgatni a világ dolgairól folytatott diszkusszióikat azon a korukhoz illő csipogó kis hangjukon (oké, néha nem csipogtak, de olyankor rájuk szóltunk, hogy bármilyen erőteljes nézeteltérés is van köztük az emlősök pontos definícióját illetően, azért halkabban tárgyalják meg).

Ja, szóval voltunk Piszkééknél is, ahol mindig történik valami, megnézhették és meg is etehették szilvával és szénával a hardcore skandináv metálos külsejű rackákat (Muci egy idő után üldözni kezdte a riadozó nyájat, és utólag többször kifejtette nekem, hogy élete nagy bánata marad, hogy nem maradtunk tovább, mert a végén már majdnem kiették a kezéből a kukoricát is***), utána jött a panírozós menet, és délután a gombászás Piszke Zemberével (valószínűleg egy idő után meg lehet unni a nagyon dekoratív gombákat, ezt egyelőre nem sikerült megtapasztalnunk, nem beszélve a nevükről, a Gyapjas Lábú Fülőke**** például egyértelműen csak egy mesehős lehet), és hazafelé egy bevezető szintű előadást is kaptunk a micéliumokról és arról, hogy hogyan irányítja a világot a gombák szó szerint föld alatti bűnszövetkezete*****, továbbá érdekes kísérletekről az invazív növényfajok és bizonyos gombák egymásra eresztésével kapcsolatban (ebben a témában egyelőre sikerült kikerülnöm az utólagos kérdések azonnali megválaszolását a gyermek felé, de úgy érzem, záros határidőn belül kénytelen leszek megnézni pár YouTube-videót).

Ja, és a strand, hát a Balaton az a Balaton, tudom, hogy iszapos meg minden, de imádom, szerencsére Muci is, képeket arról nem csináltam, mert, hogy is mondjam, aránylag vizes, ami nem tesz jót a kamerának, viszont szokás szerint hozta a “jaj de szép, és nézd, most megint másképp szép” formáját.

Lényeg, hogy achievements unlocked (sátorban alvás, rackázás, gombászás), és akkor most ezt kell felülmúlnom az igazi nyaralással.

 

* Naiv anyai kérdés: És lesznek ott gyerekprogramok is?
Apa, döbbenten: Miért vinném a Mucit gyerekprogramokra?
[később, ettől teljesen függetlenül]
Naiv anyai kérdés: És voltak jó gyerekprogramok?
Muci (8 éves) döbbenten: Voltak, de miért mentem volna gyerekprogramokra?

** Megbeszélték, hogy a jövőre való tekintettel fel kéne írni egy téglára, hogy három éven aluliaknak tilos használni a homokozót (mert azok széttúrnák), utána ezt maguktól arra finomították, hogy csak széttúrni tilos három éven aluliaknak (biztosan úgy érezték, hogy azért vannak rendes három év alattiak is), majd megegyeztek abban, hogy az anyukáknak kéne címezni a feliratot, mert a három éven aluliak jellemzően nem tudnak olvasni.

*** Remélem, azért idővel fel tudja ezt dolgozni, mondja erre a cinikus lelkű édesanya.

**** Nem gyapjas amúgy a lába, úgyhogy csak valami belső viccből kaphatta ezt a nevet.

***** Vannak ugye a lassan ölő és a gyorsan ölő fajták, a harmadikig nem jutottunk el, de ez is elég volt ahhoz, hogy gyanakvóvá váljak.

Reklámok

A vizuális kultúráról

Volt ugye az a dolog, hogy Muci rajzból “csak” jó lett (ilyenkor mindig rászólok, hogy az nem “csak”, hanem a jó azt jelenti, hogy ), amivel különösebb bajom nem is volt, mert az iskolai értékelések nem csak arról szólnak, hogy milyen képességei vannak a gyereknek valamilyen téren, hanem arról is, hogy ezeket a képességeket mennyire lelkesen és szívesen alkalmazza az adott követelményeknek megfelelően, és amennyiben az a követelmény, hogy “rajzolj őszi tájat”, vagy “rizsszemekből ragassz ki kacsát”, akkor Muci valóban hajlik arra, hogy, khm, a képességeinek és erőforrásainak csak a legelengedhetetlenebb minimumát fektesse bele a feladatba.

Ugyanakkor paradox módon szerintem neki pont a vizualitás meg a művészetértés az egyik erőssége, már a maga nyolcéves szintjén, amivel nem azt akarom mondani, hogy korának kiemelkedő művésze (noha anyai szemmel az), hanem csak annyit, hogy nagyon fontosak neki a színek, a szép dolgok, a kedvenc programjai közé tartozik a múzeumozás, az utazás számára kifejezetten a városnézésről szól, és imád rajzolni. Otthon.

Az első egy anyáknapi izé (ezt nem hagyhattam ki), a második a titkos naplójának, amiben a számára fontos dolgokat rögzíti, az egyik bejegyzése (az a+olotl David Attenborough fotójának hű másolata), a harmadik a rá legjellemzőbb nonfiguratív sítlusirányzat “tüskés dolog tüskés keretben” korszakából származik (ilyenből legalább harminc megőrződött az utókornak mindenféle színekben). A nonfiguratív dolgok állítólag nagyon sokat segítenek abban, hogy gondolkozni tudjon (rengeteget gondolkozik, amit támogatok is, kivéve, ha cipőfelvétel helyett csinálja), és mostanában áttért a mandalákra, amit az apjától tanult háromszöges motívummal ötvöz.

Emellett imádja előre lerajzolni a terveit és a dolgok térképeit, meg ha véletlenül szem előtt hagyom az alkoholos filceimet, akkor azonnal rittyent valami ehhez hasonlót (a fekete-fehér ábra a kaméleonok örök körfogását ábrázolja):

De azt imádom benne a legjobban, hogy a legváratlanabb pillanatokban is képes megtorpanni, és felhívni a figyelmemet valami szépre, a múltkor például a konyhában ácsorgott földbe gyökerezett lábbal, és amikor megkérdezte, hogy mi van, azt felelte, hogy “látod, ahogy kiszalad a csempecsík az alsó és a felső konyhaszekrények közül az üres falra, anya? Ez annyira… geometrikus!”, vagy amikor számolni kezdi a zöldeket egy mezőn (szerencsénk, hogy a színtévesztés az X-kromoszómával öröklődik).

Az utóbbi fél évben amúgy a fotózásra is nagyon rászokott, a dokumentálástól kezdve (“lefényképeztem, milyen a bokorban lenni”) az építészeti remekeken át egészen a természetfotózásig (“ez egy videó, anya, arról, hogyan eteti a fecske a kisfecskéket, és én hogyan suttogom közben a fecskés verset”), úgyhogy születésnapjára fényképezőgépet kapott (mert lelkes), ütés-, por- és vízállót (mert nyolc éves). Ahogy a születésnapján összefoglalta, ez volt élete legjobb ajándéka holtversenyben a tavalyi tablettel, és ezek közül bármelyik egy nappal ér fel Cesky Krumlovban.

Na és ami a lényeg, CK is azért tetszett neki, mert “én még ilyen szépet nem láttam, anya”, semmi nyafogás nem volt, hogy játszóterezzünk, vagy ilyesmi, hanem tátott szájjal bámulta az épületeket meg a mindent, amikor éppen nem ezt csinálta:

És a mai napig megszólal néha váratlanul, hogy emlékszem-e, milyen szép volt az a sikátor Krumlovban, meg emlékszem-e, mennyire gyönyörű volt a hóesés (a három nap alatt három évszakot átéltünk, az elsőn őszi eső, a másodikon pólós napsütés, a harmadik reggelre meg minden havas volt, mint egy népmesében).

Ja, és ha már ott voltunk, természetesen kapott egy 72-es Koh-i-noort, amit azóta is rendszeresen használ és nagy becsben tart. Amennyiben valamiért összekeveredik a sorrendjük a dobozban (nem sötét-világos szerint, hanem színátmenetesen tartja a nyájat), akkor van egy kis feszültség a családban, amíg helyre nem áll a rend.

IMG_5403.jpg

Mindenesetre már amúgy is terveztem, hogy ideje megmutatnom neki a nagyvilágot most, hogy már tudja értékelni, úgyhogy tájékoztattam, hogy igen, Krumlov nagyon szép, de képzelje el, hogy ennél még szebb helyek is vannak a földön, amit először szkeptikusan fogadott, majd másnap bejelentette, hogy tizennyolc éves kora előtt el akar jutni Európa összes országába, hogy legyen összehasonlítási alapja. Ezt a vágyát természetesen abszolút támogatom, pillanatnyilag hatnál tartunk (színezzük a vaktérképet), kíváncsi leszek a dobogóra.

Na szóval, ezzel csak annyit akarok mondani, hogy teljesen függetlenül attól, hogy milyen jegyei lesznek rajzból a jövőben, ha esetleg elismert művésszé fajulna felnőttkorában, akkor én szóltam.