Idén is volt karácsony

Közzétéve december 29, 2015 Szerző: lucia

Muci: Képzeld, anya, a P. nem tudja, mi az a vallás. Pedig a boncolást tudja, és szerintem annak, aki a boncolást tudja, a vallást is tudnia kéne.

Ilyenkor, a nagyobb ünnepek tájékán már évek óta mindig szóba kerül köztünk a vallás, ami csak azt bizonyítja, hogy ez a Jézuskázás felvilágosodott korunkban három éves életkor felett egy — szépen fogalmazva — elvetélt ötlet, én nem is erőltettem túlzottan soha. Időnként, amennyiben ezt külső tényezők szükségessé teszik, tájékoztatom Mucit arról, hogy mindenki abban hisz, amiben akar, és mások hitét illik tiszteletben tartani~~, akármilyen hülyeségben is hisznek~~. Szerencsére sikerült megegyeznünk abban, hogy mi (legalábbis anyai ágon és elsőgenerációsan) a buddhizmus egy egyszerűbb vállfajában hiszünk, miszerint azért érdemes jó dolgokat tenni, mert akkor jobb lesz körülöttünk a világ, és egy jobb világban jobb élni, és azért érdemes odafigyelni és vigyázni a dolgokra és az emberekre, mert akkor szebb és értékesebb dolgok és emberek fognak körülvenni minket.

Mindenesetre Mucinak már évekkel ezelőtt sem volt kerek, hogy mi köze egy kisbabának (aki egyébként már régen felnőtt, meghalt, és eltemették a földbe, mint azt ki szokta emelni) az egész karácsonyhoz, úgyhogy már úgy öt éves korában tisztáztuk, hogy a karácsonyra csak ráerőltették ezt a Jézus-mítoszt, aki szakemberek szerint nem is akkoriban született, és karácsonykor valójában a napfordulót ünnepeljük, ami a Júdeában messze nem őshonos ikeás fenyőt is megmagyarázza (örökzöld), és ez idén nagyon jól is jött, mert logisztikai okokból (a karácsonyi hét apás hét volt) előrehoztuk az ünneplést 21.-re, ami jól passzol a napfordulóhoz.

Nekem amúgy szent meggyőződésem, hogy a karácsony örömének legalább a fele a várakozás, és nem csak Az Ajándékra, hanem az egészre, arra a misztikumra, ami pont a várakozástól lesz az, úgyhogy igyekszem felépíteni Mucinak a dolgot, ez az egyik tradíciónk, az adventi hagyományok sorozata. (A másik tradíciónk a súlyos betegségek karácsonyra időzítése, a bárányhimlőtől kezdve a tüdőgyulladáson át a hányósbajig, ezt idén abszolút krisztusi szellemben kettőnk helyett is egyedül abszolváltam).

Advent szellemében Muci télapóra Scrabble-t kapott, hogy több minőségi időt töltsünk együtt (mostanra néha már meg is ver, és nem hagyja, hogy segítsek, ha mégis, nem hajlandó felírni a pontot). Volt egy apai nagymamai gyerekszínház, egy anyai nagymamai gyerekszínház, elmentünk egyszer moziba, kétszer cukrászdába (imád elegánsabb helyekre beülni, és kulturáltan eszmét cserélni az iskolai disznóságaikról, miközben benyom az arcába egy vízilónyi csokoládétortát). Mondjuk amikor valamelyik este azon kaptam magam, hogy sajtos rudat nyújtok, sajtozok és vagdosok félholtan a betegségtől és reménytelenül elcsúszott munkaügyi határidőktől, felmerült bennem, hogy mi a csudát csinálok én most, minek, és nem tolom-e túl ezt az egészet, de utána Muci mintegy mellékesen megjegyezte, hogy én mindig olyan finomakat sütök (pedig fogalmam sem volt, hogy emlékszik még egyáltalán a fél évvel ezelőtti tepsis akármire), és akkor kezdtem úgy érezni, hogy megérte.

A sajátkezű mézeskalács idén hálistennek kimaradt, mert előrelátóan előre beszereztem gyárit és díszítőkészletet, amivel roppant jól elszórakoztak az unokanővérével.

(Műtermék jobbra)

És természetesen muszáj volt elmenni az immár hagyományos zarándokutunkra is a karácsonyfadíszgyárba, ahol hosszan válogattuk és elemezgettük az amúgy sem szűkös készletünkből nélkülözhetetlen díszeket (hattyú nélkül nem karácsonyfa a karácsonyfa), majd napokig örülhettünk a szerzeményeknek, melyeknek köszönhetően idén is nekünk lesz a legszebb fánk a világon. De mindig találunk valami szépet a hagyományosabb műfajokban is.

És az ikeát sem hagytuk ki, mert Muci ragaszkodik ahhoz, hogy megadjuk a módját a dolgoknak, én meg hajlandó vagyok engedni az ilyenekben, ha sikerül még a csúcsforgalom előtt odaérnünk, és a leárazást is elkapjuk, úgyhogy megvettük a hangulatot, amit a gyermek az első adandó alkalommal természettudományos célokra utilizált (titokban őszintén meg vagyok győződve arról, hogy ha még egy kicsit húzom a vacsorakészítést, a Fermat-tétel egyszerűbb bizonyítását is kirakja mogyorókból a margóra).

(És attól tartok, hogy az még végképp a giccses idillika jumping the sharkja, hogy a diókat is saját kezűleg gyűjtöttük, de sajnos így van).

Szóval végül, amikor teljesítettük az achievementeket, eljött a T0, mi elmentünk a fáért, a talppal felszerelkezve, hogy belefaragják, majd otthon nekiláttunk a díszítésnek, aminek az elején mindig próbálom a minőség irányába hajlítani a dolgot a mennyiséggel szemben, de egy idő után engedek a gyereknek, aki ragaszkodik hozzá, hogy az összes díszt felrakjuk, belátom, hogy a mennyiség egy bizonyos méretben már önmagában is esztétikai minőség, és hagyom kitörni magamból az állatot. Meg kell jegyezzem, hogy idén az összes díszt Muci helyezte fel az égőkön kívül (és majd elolvadtam, mindegyiknek emlékezett a történetére, külön megdicsérte a legtöbbet), én csak szorgosan kötözgettem, de az eredmény igazolta az erőfeszítéseinket. Hogy úgy mondjam. Mármint látszik, hogy van benne munka.

Szóval, bár nem az ajándék a lényeg, de idén én már alig bírtam kivárni a karácsonyt, mert Muci másfél éve szeretne egy bizonyos legóvonatot, és ezt néha fel is hozta, majd tényleg nagyon cuki módon és hiszti nélkül megértette, hogy erre nekünk nem telik. Viszont idén kivételesen mindenki kifizetett így év végén időben (ezt azóta sem értem), és már az EVA nevű sarcot sem kell év vége előtt két héttel az egész évre befizetnem, lényeg az, hogy nagy titokban megvettem neki, és számolgattam, hogy hányat kell még aludni ahhoz, hogy láthassam az arcát, amikor megkapja. De ez a pillanat is eljött végre, kibontotta a csomagot, majd rám nézett, és azt mondta: Anya, ugye vacsorázhatok a karácsonyfa alatt? Annyira örülök, hogy ilyen szép fánk van!

Jó, miután kifázta magát, a legóvonatnak is örült, de be kell ismernem, hogy titokban elég boldog voltam, hogy a karácsony ún. misztikuma nagyobb hatást gyakorolt rá, mint a rég várt ajándék, még ha ez a misztikum egy némiképpen elhízott és túltolt vásári örömleányra emlékeztető kivágott növényben is testesül meg számára.

Viszont azóta az apás hetet leszámítva (amit nagyrészt a másik tradíciónkkal, a rosszulléttel töltöttem) folyamatosan legózunk (távirányítós és variálható a teherszállító jármű), szerelünk, rakodunk, átrendezünk, mittudomén.

Én: És a tehén nem ijedt meg az alagútban?
Muci (rendkívül udvarias hangon): Anya, te lehet, hogy nem vagy ezzel tisztában, de ezt az állatot szállítás közben szarvasmarhának hívják.

Remélem, mindenkinek hasonlóan jól telt (mínusz egügy problémák), és boldog új éveket, meg ilyesmi.

a szórakozottságról és más démonokról

Közzétéve december 7, 2015 Szerző: lucia

Időközben átestünk az első fogadóórán, ami lehetőséget nyújtott Muci egyik tanító nénijének, hogy közelebbről megismerjen minket, mint szülőket (nem tartom kizártnak, hogy néhány benne felmerülő kérdésre választ kapott).

Az elején meghallgathattuk, hogy Muci alapvetően tök okos, meglepően globális a világlátása, érdekes dolgokat mond (pozitív értelemben véve), órán koncentrál, órán kívül (nagyrészt) kulturáltan játszódik, de. A “de”-vel kapcsolatban én már az év elején megpróbáltam óvatosan figyelmeztetni a tanító néniket az írásos jellemzésben, ugyanis Muci olyan, mint három szórakozott professzor egy zsákban, mindig jár valamin az agya, amit én helyeslek, de ha emiatt mindenkinek rá kell várni, az egy huszonhét fős osztályban, az hogy is mondjam, nem praktikus. Én abszolút belátom, hogy elég frusztráló lehet, amikor az ebéd végén ő még csak a levest fejezi be, mert közben összetett terveket sző a kis barátjával a tanító nénik átfogó megfigyelésére (célkitűzései vannak!) és a megfigyeltek statisztikai jellegű lejegyzetelésére (tudományos igényességű módszerekkel dolgozik!), továbbá magam is szenvedő alanya vagyok annak, hogy hajlamos a prózai és mulandó világi hívságokat a maguk értékén kezelni

Megtörtént eset alapján, reggel az autóban:

Én: A tolltartódat beraktad a táskádba?
Muci: Igen.
Én: A tornazsákodat is?
Muci: Igen.
Én (hirtelen támadt gyanakvással): És hol van a táskád?
Muci: Ja, azt otthon felejtettem.

(Másnap nagyon figyelt a táskára. A kabátját felejtette otthon. 6°C fokban.)

de úgy vagyok vele, hogy ez legyen Mucival a legnagyobb gond, nem beszélve arról, hogy némi közöm is van a dologhoz, már amennyiben ez öröklődik, úgyhogy vigasztalásul megosztottam a tanító nénivel néhány sztorit a saját első osztályos koromból. A tanító néni szerintem indokolatlanul hosszú ideig nevetett, majd megkérdezte, hogy van-e még valami mondanivalónk, vagy mindent tisztáztunk.

Itt gyorsan áttekintettem magamban az addig lezajlott beszélgetést, és úgy éreztem, hogy a t. n. valószínűsíthető benyomásait (miszerint 1. rettenetesen elfogultak vagyunk, 2. én nem vagyok teljesen beszámítható, 3. Muci apja kommunikációs nehézségekkel küzd (rezzenéstelen arccal mondott poénokat)) illene kiegyensúlyozni valamivel (nem mintha ezek nem lennének helytálló benyomások, de there’s more to life than being really really good looking), úgyhogy gyorsan felhoztam, hogy Muci mennyire szereti az iskolát, még az óvodánál is jobban, bár, tettem hozzá, mivel itt megfeledkeztem a kitűzött célról, pont most mondta, hogy jobb lenne, ha az iskolában is lennének csak játszós napok.

Miközben mi empatikusan, sajnálkozva, de mittehetve bólogattunk egymásnak a tanító nénivel, a gyerek apja segítőkészen, továbbra is rezzenéstelen arccal közbevetette, hogy “és mi a pénteket javasolnánk”.

Itt volt pár kínos másodperc, de utána mindenki megkönnyebbülésére tisztáztuk, hogy ez csak ún. vicc volt (én nevettem, na), majd a tanító néni felállt, és szélsebesen az ajtó felé indult (szerintem) imaginárius (de nálunk biztos szerethetőbb) más szülőkről motyogva valamit, akik lehet, hogy már várják.

Snitt.

A gyerek apai nagyanyja már hetekkel ezelőtt a lelkemre kötötte, hogy ezen a szombaton vigyem át a gyereket, mert vasárnap 11-re gyerekszínházba mennek. Ezt figyelembe véve nem szerveztem neki nagyon más programot, úgy gondoltam, hogy szombaton útközben beviszem egy moziba, majd rohanunk tovább a mamához, másnap meg színház után érte megyek.

Vasárnap reggel a gyerek nagyanyja felhívott, és kissé ideges hangon megkérdezte, hogy beteg-e a Dani, vagy miért nem mentünk, nekem meg csak abban a pillanatban esett le, hogy mozi után, mint aki jól végezte dolgát, hazavittem, lefürdettem, megvacsoráztattam, éjfél körül besettenkedtem hozzá a mikuláscsomaggal (a csokit nem szereti, úgyhogy úti Scrabble meg aszalt gyümölcsök — “életem legjobb ajándéka, anya”), és mindeközben, izé, magamnál felejtettem (mentségemre szolgáljon, hogy még mindig jobb, ha szórakozottságból hazaviszem, mintha szórakozottságból nem viszem haza).

Mondjuk különösebb botrány nem lett a dologból, mert összekapartam a gyereket, kulturált megjelenést biztosítottam neki, és még így is bőven odaértünk, csak nekem esett ki pár órányi értékes munkaidőm (és pont vasárnap, amit minden bizonnyal a Teremtő is azért szeretett, mert akkor nyugodtan lehet dolgozni, nem izélgetik az embert a mező vadjai, meg minden), viszont a színház alatt beszereztem a karácsonyi ajándékokat, és eltöprengtem az öröklődés csodáin.

Csak hogy kép is legyen, miközben mentünk a színházba, Muci megtalálta a 3D-s szemüvegét a kocsiban, és azonnal fel is vette, mert ösztönösen tudja, mi a menő, úgyhogy kiszállás előtt erre fordultam hátra:

Iskolakezdés

Közzétéve november 20, 2015 Szerző: lucia

A koraszülöttek világnapja alkalmából kicsit megerőltettem magam, és helyreállítottam a régi képek egy részét (körülbelül 4 hónapos korig), to be continued.

Muci időközben hét éves lett, engem meg lefoglalt az ezzel járó sok ügyintézés (a tökéletes iskola megtalálása, beiratkozás, fakt választás, egy ötven elemes lista megvásárlása, amelyben olyan, legfeljebb görög mítoszokból ismert dolgok szerepeltek, mint a “papír dobókocka”, illetve “kétoldalú tükör”), de végül mindnyájan abszolváltuk az első iskolanapot, és Muci sakk-logika szakos elsős lett.

Most ugye az van, hogy elvben nincs osztályozás, gyakorlatban viszont rendszeres szöveges értékelés van, ami ugyanaz pepitában, csak nem bukhatnak meg. Muci az előfeltételezéseimnek megfelelően mindenből K-kat kap (kítűnő), kivéve a szorgalmat (amit az előbbiekre való tekintettel nem értek), és a magatartást (amit meg tudok magyarázni).

Volt például az a beírás az ellenőrzőben, hogy “A gyermek rendszeresen késve érkezik az órára, mert a mosdóban “játszik””. Az oknyomozó riportunk valahogy úgy folyt le, hogy megkérdeztem a delikvenst, hogy mégis mit szokott csinálni a mosdóban, amire azt felelte, hogy “bulizunk. A bandámmal”. Tekintettel arra, hogy ez egy rajzfilmhangú, elálló fülű kis tökmag szájából hangzott el, szerintem érthető, hogy időt kértem, majd utána azért tisztáztuk, hogy az órára be kell érni.

Volt az az eset is, amikor a gyermek iskolaidőben az udvar kerítésén kívül tartózkodott, ennek is utánajártunk. Mint kiderült, itt elsősorban egy kommunikációs félreértés tehetett az egészről, ugyanis a tanító nénik úgy fogalmaztak, hogy “iskolaidőben nem lehet kimenni az iskolából”, mire Muciban feltámadt a bizonyítási vágy, és a kerítésen támadt lyukon (az a sok finommotoros fejlesztés megérte az árát) kilógva bebizonyította, hogy igenis lehet. Ezen a ponton elbeszélgettünk az olyan nyelvhasználati finomságokról, mint például hogy a “nem lehet” néha azt jelenti, hogy nem szabad.

Meg volt az is, hogy “D. alternatív útvonalon ment vissza az udvarból az osztályba”, amivel én egyrészt nem tudok otthonról mit kezdeni, másrészt megértem, hogy a tanító nénikben némi feszültség keletkezik, ha az egyik gödölye leszakad a nyájtól, és az aulában lecsaphatnak rá a ragadozók, úgyhogy ezen a téren is tisztáztuk a tisztáznivalókat.

Mindezekkel együtt Muci “Életvitel és gyakorlat”-ból, amiről csak halványan sejtem, hogy micsoda, szintén K-t kapott, azóta rendszeres retorikai fordulattá vált részemről nyomásgyakorlás céljából az a felütés, hogy “akinek az életvitele és gyakorlata kiváló, az ne…”, amin Muci mindig kuncog, és bizonygatja, hogy ő nem tehet róla, és azt sem tudja, hogy mi az.

Egyébként meg a tanító nénik javára kell írnom, ~~hogy képesek napi nyolc órát együtt tölteni egy csürhényi megvadult, fogatlan sátánfajzattal~~ hogy szóban rendszeresen megdicsérik nekem a gyermeket, időnként írásban is, Muci nagyon szereti őket minden üzenőfüzetes sztori ellenére is, és nagyon menő a tanmenet, meg minden.

Az életvitelünk és gyakorlatunk így ősszel egyébként így néz ki: