Ismét év eleje, ismét farsang, kérdezem Mucit, idén mi akar lenni (úgy éreztem, a tavalyi sárkánynál nagyobb kihívásokat nem támaszthat elém), mire azt válaszolja, hogy pók. A biztonság kedvéért (a remény hal meg utoljára), másnap ismét megkérdeztem, nem akar-e véletlenül királyfi lenni, mire közölte velem, hogy nem, ana, mondtam máj, hod pókica akajok jenni.

A válság végül úgy oldódott meg, hogy az apja szerzett neki valahogyan pókjelmezt, én meg nem tettem fel kérdéseket.

Ilyen a félelmetes arcot vágó pók:

(Ana, képzejd, a Móni néni nadon féjt tőjem).

A bal felső rajz egyébként az ő műve, amelyben a kompozícióhoz és a színekhez való csalhatatlan érzéke mellett bizonyos ösztönös fizikai ismeretekről is tanúbizonyságot tesz (olyan dojszan med a mozdon, hod minden jija jesz köjüjötte).

Ilyen pedig a kevésbé félelmetes, barátságos pók:

Azóta egyébként mindketten lebetegedtünk valami légúti tífuszban, és végiglátogattuk a teljes körorvosi ismeretségünket, na a gyermekgyógyászaton történt az, hogy ülünk a rendelőben, ötezer ember van, ebből az anyukák csúnyán néznek rám, mert a kindlémet olvasgatom, mialatt Muci a kisasztalnál kirakózik (nem magyarázhattam el mindenkinek, hogy ana, ne szegítsz máj, ededüj isz tudom!, mostanában úgy kell éjszaka kilopakodnom a játékaival játszani, amikor alszik), szóval végre mi jövünk, a gyermekorvos kiüvölt a rendelőből, hogy “Apjaneve Dániel!”, mire Muci a négy és fél évesek minden magabiztosságával visszaüvölt, hogy “mindjájt medek, cak ezt még kijakom!”.

Amúgy nagyon férfi mostanában, valamikor rajtakaptam, hogy kiveszi a hűtőből a tejet, dobozból iszik, mint Bruce Willis, majd visszarakja az üres dobozt, akkor leültünk, és hosszasan megbeszéltük, hogy hogy is van ez a tej-dolog illemtanilag, környezetvédelmileg és háztartásilag. Ennek az lett a következménye, hogy a legközelebbi alkalommal Muci kivette a tejet a hűtőből, megitta dobozból, majd akkurátusan megtaposta a dobozt, rácsavarta a kupakot, és visszatette a hűtőbe.

Most így betegen meg kicsit nyűgös és hepciáskodó (amit nagyon megértek, én nagyon nyűgös és hepciáskodó vagyok), tisztára a mini Sheldon Cooper, amit a következő beszélgetéssel illusztrálnék (éjszaka közepe, ana, szomjasz vadok, de a víz nem jó, a tea nem jó, csak a tej a jó, én 39°C fokos lázzal támolygok fel a tejjel):

én: Tessék, nyuszikám, itt a tejed.
Muci: Megmejegítetted?
én: Igen.
Muci: De cak jandoszja, ude? Nem mejeg?
én: Igen, nyuszikám, igyad már.
Muci (gyanakodva szemléli a bögrét): Mézet tettéj beje?
én: Igen.
Muci: De cak a legkisszebb kanájjaj, ude?
én: Igen.
Muci: Meghaboszítottad jendeszen?
én: Igen.
Muci: Azt hiszem, ana, én ezt nem kéjem, mejt nem pont a cíkig éj.

Na itt durrant el anya agya, és jött egy hosszabb előadás arról, hogy most lehetőleg megissza azt a nyomorult tejet, akár a csíkig ér, akár nem, és én hogy örülnék, ha nekem hozna valaki tejet az ágyba (ez csúsztatás volt, nem is szeretem magában a tejet), mire Muci komolyan elgondolkozott, megitta a tejet, majd azt mondta, hogy ana, tejet nem fogok neked hozni, de az ojjodat kipojszívózhatom, ha akajod (az orrszívó nálunk a rém, és mindig magyarázom, hogy azért szívom ki, mert lám, már ő is milyen nyűgös a takonytól, sokkal jobb lesz utána).

Meg vannak azért vidámabb pillanatok is, mint amikor a közös fogmosás után / lefekvés előtt muszáj volt öt percre hasravágnom magam az ágyon, mert szédültem, mire Muci halkan felvette az éjszakai zokniját, kihúzta a kezemből a nyunyiját, belerakta a kezembe a plüsszsiráfot (az az én alvóállatom), majd megkísérelt betakarni is, de eddigre annyira elérzékenyültem, hogy felkeltem és meséltem neki, meg minden.

Ha már mesék, Thomast nagy bánatomra még mindig aránytalanul sokat néz, pedig kapott egy csomó Pixart, most betegség alatt különösen (napi egy órányi tévémese lehet, de egészségesen egy csomószor nincs kedve hozzá, vagy elfelejti), és tegnap volt benne valami mondat, hogy a barátok a legfontosabbak, mire Muci döbbenten kérdezi tőlem, hogy ana, ténleg a bajátok a jegfontoszabbak? Én némi gondolkodás után azt válaszoltam, hogy igen, majd felkészültem egy megható beszélgetésre a barátainkról és a szeretteinkről, mire Muci leszögezte, hogy hát igen, meg a vonatok, de szejintem inkább cak a vonatok a jegfontoszabbak.

És ezt a szép Schaffer Erzsébet-i pillanatot szeretném átvezetésül alkalmazni arra, hogy gyermekemet lekiismeretlenül felhasználva (beöltöztetett fotókkal!) megkérjek minden erre hajlandóságot érző illetőt, hogy szavazzon rám (a másik blogomra), illetve Isoldéra a Nők Lapja bloggerinaversenyén, ezen a linken (nem mintha lenne esélyem a nyerésre, de érezzük már a szeretetet két gasztroblog között).