A körülmények sajátos összejátszásánál fogva volt tegnap valentinnapos esemény is Muci életében az oviban, elég büszke voltam rá.

Az úgy kezdődött, hogy pár héttel ezelőtt megjegyezte, hogy szerinte a Sz. a legaranyosabb kislány az óvodában, én megkérdeztem, hogy vele szokott-e játszani, mire Muci azt felelte, hogy nem, a Sz. soha nem játszik vejem, de akkoj isz ő a jegajanoszabb, amitől egyrészt meghatódtam, másrészt (mint minden szerető anya) rögtön lesztalkoltam a Sz.-t facebookon meg az ovis levlistán a szülein keresztül (tényleg aranyos, de ez nem mentség).

Utána tegnapelőtt, amikor érte mentem, kicsit néztem, ahogy játszanak, és pont a Sz.-val főztek valamit a babakonyhában, vagyis Muci pont udvariasan, de határozottan félretolta Sz.-t, hogy add ide, én ezt jobban tudom, te addig tejítsz meg, majd induláskor Sz. kijött hozzánk köszönni, Muci pedig elegáns fennsőbbséggel átnézett rajta. Erre azért megkérdeztem, hogy mi van, már nem ő a legaranyosabb kislány, mire azt felelte, hogy de igen, majd a következő kérdésemre, hogy akkor miért nem köszön neki, teljes értetlenséggel tájékoztatott, hogy “hát de a Sz. szokott nekem köszönni, nem én neki!”. Ekkor – a mellettünk öltöztető apuka nagy derültségére – komoly beleéléssel elmagyaráztam neki, hogy a lányok nagyon szeretik, ha köszönnek nekik, majd ezt a témát otthon is átvettük, mintegy begyakoroltuk, hogy hogyan fog köszönni a Sz.-nak.

Szóval tegnap reggel bementünk, öltözés, Sz. kijön köszönni, drámai szünet, majd Muci kinyögi, hogy szia, ezt követően – gondolom, hogy elvegye a túlcsorduló romantika élét – kétszer körberohanta harci kiáltásokkal az előteret (mezítláb, alsónadrágban), majd bevetette magát a ruhatároló szobába, ahol az arcát az overallokba fúrva azt üvöltötte dinoszauruszhangon, hogy Váááá! Váááá!, utána pedig, mintha mi sem történt volna, kijött, és rezzenéstelen arccal folytatta az öltözködést.

Még mindig a labdás plüssfókája a legkedvencebb, múltkor meg is kérdezte, hogy ana, ude az én fókám ed fejnőtt fóka? Ed kifejlett péjdán?, amin először röhögtem, majd visszakérdeztem, hogy ezt miből gondolja, mire Muci azt felelte, hogy abbój, hod szötét a bundája, nem fehéj, mint a kiszfókáknak. Megbeszéltük ugyanis a fókák természetrajzát, még videókat is néztünk, aminek következtében először is meg kellett nyugtatnom, hogy a fókák nagyon ügyelnek arra, hogy csak evőhalakat egyenek meg, ne rendes halakat, másrészt, amikor a múltkor a szomszéd bácsival csacsogott, azzal fejezte be a beszélgetést, amikor hívtam, hogy menjünk be fürdeni, hogy ó, de jó, nadon jót fogok füjdeni a jegesz vízben! (Mert ugye a fürdőhabban azt szoktuk játszani, hogy ő fóka, a hab meg a jég).

A másik “égessük anyát a szomszédok előtt” beszélgetése azután történt, hogy felháborodott, amiért a cipőim miatt egyik gardróbszekrény aljában sem lehet autósat / vonatosat játszani, na akkor ment a következő:

Szomszéd bácsi: És te mi leszel, ha nagy leszel?
Muci: Vonatvezető. Ana cipőit fogom szájjítani.
Én: Gyere, nyuszikám, menjünk be.
Muci: Tudod, nadon szok vagonja lesz szükség.
Én: Nyuszikám, GYERE, bemegyünk.
Muci [gondterhelten]: NADON-NADON szok vagonja.

A másik kedvencem a boaras volt, amikor hétvégén dolgozom, Muci takarít a kis takarítókészletével, fél füllel a csacsogását figyelem, és egyszer csak megkérdezi, hogy akarok-e egy nagy, döglött bogarat a kávémba. Gyorsan rávágtam, hogy semmiképpen nem akarok, bár eközben már rosszat sejtettem, mire Muci némi gondolkodás után, enyhén csalódott hangon közölte velem, hogy na jó, akkoj kiveszem.

De egyébként, mindent egybevetve, annyira egy cuki szeretetgombóc, hogy nem igaz, mindennek örül, okos, ügyes, ma reggel például azzal keltett, hogy ude, milyen jó napunk vojt tegnap?, mire megkérdeztem, hogy miért, és erre azt válaszolta, hogy hát nadon üdeszen köszöntem a Sz.-nak, eszte meg kijagasztottad a falja a jajzomat (és tényleg így volt, ötpercenként oda is rohant megnézni, hogy ott a falon a rajza, nagyon örült), szóval minden szép és jó.