Idén is volt karácsony

Muci: Képzeld, anya, a P. nem tudja, mi az a vallás. Pedig a boncolást tudja, és szerintem annak, aki a boncolást tudja, a vallást is tudnia kéne.

Ilyenkor, a nagyobb ünnepek tájékán már évek óta mindig szóba kerül köztünk a vallás, ami csak azt bizonyítja, hogy ez a Jézuskázás felvilágosodott korunkban három éves életkor felett egy — szépen fogalmazva — elvetélt ötlet, én nem is erőltettem túlzottan soha. Időnként, amennyiben ezt külső tényezők szükségessé teszik, tájékoztatom Mucit arról, hogy mindenki abban hisz, amiben akar, és mások hitét illik tiszteletben tartani, akármilyen hülyeségben is hisznek. Szerencsére sikerült megegyeznünk abban, hogy mi (legalábbis anyai ágon és elsőgenerációsan) a buddhizmus egy egyszerűbb vállfajában hiszünk, miszerint azért érdemes jó dolgokat tenni, mert akkor jobb lesz körülöttünk a világ, és egy jobb világban jobb élni, és azért érdemes odafigyelni és vigyázni a dolgokra és az emberekre, mert akkor szebb és értékesebb dolgok és emberek fognak körülvenni minket.

Mindenesetre Mucinak már évekkel ezelőtt sem volt kerek, hogy mi köze egy kisbabának (aki egyébként már régen felnőtt, meghalt, és eltemették a földbe, mint azt ki szokta emelni) az egész karácsonyhoz, úgyhogy már úgy öt éves korában tisztáztuk, hogy a karácsonyra csak ráerőltették ezt a Jézus-mítoszt, aki szakemberek szerint nem is akkoriban született, és karácsonykor valójában a napfordulót ünnepeljük, ami a Júdeában messze nem őshonos ikeás fenyőt is megmagyarázza (örökzöld), és ez idén nagyon jól is jött, mert logisztikai okokból (a karácsonyi hét apás hét volt) előrehoztuk az ünneplést 21.-re, ami jól passzol a napfordulóhoz.

Nekem amúgy szent meggyőződésem, hogy a karácsony örömének legalább a fele a várakozás, és nem csak Az Ajándékra, hanem az egészre, arra a misztikumra, ami pont a várakozástól lesz az, úgyhogy igyekszem felépíteni Mucinak a dolgot, ez az egyik tradíciónk, az adventi hagyományok sorozata. (A másik tradíciónk a súlyos betegségek karácsonyra időzítése, a bárányhimlőtől kezdve a tüdőgyulladáson át a hányósbajig, ezt idén abszolút krisztusi szellemben kettőnk helyett is egyedül abszolváltam).

Advent szellemében Muci télapóra Scrabble-t kapott, hogy több minőségi időt töltsünk együtt (mostanra néha már meg is ver, és nem hagyja, hogy segítsek, ha mégis, nem hajlandó felírni a pontot). Volt egy apai nagymamai gyerekszínház, egy anyai nagymamai gyerekszínház, elmentünk egyszer moziba, kétszer cukrászdába (imád elegánsabb helyekre beülni, és kulturáltan eszmét cserélni az iskolai disznóságaikról, miközben benyom az arcába egy vízilónyi csokoládétortát). Mondjuk amikor valamelyik este azon kaptam magam, hogy sajtos rudat nyújtok, sajtozok és vagdosok félholtan a betegségtől és reménytelenül elcsúszott munkaügyi határidőktől, felmerült bennem, hogy mi a csudát csinálok én most, minek, és nem tolom-e túl ezt az egészet, de utána Muci mintegy mellékesen megjegyezte, hogy én mindig olyan finomakat sütök (pedig fogalmam sem volt, hogy emlékszik még egyáltalán a fél évvel ezelőtti tepsis akármire), és akkor kezdtem úgy érezni, hogy megérte.

A sajátkezű mézeskalács idén hálistennek kimaradt, mert előrelátóan előre beszereztem gyárit és díszítőkészletet, amivel roppant jól elszórakoztak az unokanővérével.

IMG_4793(Műtermék jobbra)

És természetesen muszáj volt elmenni az immár hagyományos zarándokutunkra is a karácsonyfadíszgyárba, ahol hosszan válogattuk és elemezgettük az amúgy sem szűkös készletünkből nélkülözhetetlen díszeket (hattyú nélkül nem karácsonyfa a karácsonyfa), majd napokig örülhettünk a szerzeményeknek, melyeknek köszönhetően idén is nekünk lesz a legszebb fánk a világon. De mindig találunk valami szépet a hagyományosabb műfajokban is.

És az ikeát sem hagytuk ki, mert Muci ragaszkodik ahhoz, hogy megadjuk a módját a dolgoknak, én meg hajlandó vagyok engedni az ilyenekben, ha sikerül még a csúcsforgalom előtt odaérnünk, és a leárazást is elkapjuk, úgyhogy megvettük a hangulatot, amit a gyermek az első adandó alkalommal természettudományos  célokra utilizált (titokban őszintén meg vagyok győződve arról, hogy ha még egy kicsit húzom a vacsorakészítést, a Fermat-tétel egyszerűbb bizonyítását is kirakja mogyorókból a margóra).

IMG_4850

(És attól tartok, hogy az még végképp a giccses idillika jumping the sharkja, hogy a diókat is saját kezűleg gyűjtöttük, de sajnos így van).

Szóval végül, amikor teljesítettük az achievementeket, eljött a T0, mi elmentünk a fáért, a talppal felszerelkezve, hogy belefaragják, majd otthon nekiláttunk a díszítésnek, aminek az elején mindig próbálom a minőség irányába hajlítani a dolgot a mennyiséggel szemben, de egy idő után engedek a gyereknek, aki ragaszkodik hozzá, hogy az összes díszt felrakjuk, belátom, hogy a mennyiség egy bizonyos méretben már önmagában is esztétikai minőség, és hagyom kitörni magamból az állatot. Meg kell jegyezzem, hogy idén az összes díszt Muci helyezte fel az égőkön kívül (és majd elolvadtam, mindegyiknek emlékezett a történetére, külön megdicsérte a legtöbbet), én csak szorgosan kötözgettem, de az eredmény igazolta az erőfeszítéseinket. Hogy úgy mondjam. Mármint látszik, hogy van benne munka.

IMG_4826 IMG_4828

Szóval, bár nem az ajándék a lényeg, de idén én már alig bírtam kivárni a karácsonyt, mert Muci másfél éve szeretne egy bizonyos legóvonatot, és ezt néha fel is hozta, majd tényleg nagyon cuki módon és hiszti nélkül megértette, hogy erre nekünk nem telik. Viszont idén kivételesen mindenki kifizetett így év végén időben (ezt azóta sem értem), és már az EVA nevű sarcot sem kell év vége előtt két héttel az egész évre befizetnem, lényeg az, hogy nagy titokban megvettem neki, és számolgattam, hogy hányat kell még aludni ahhoz, hogy láthassam az arcát, amikor megkapja. De ez a pillanat is eljött végre, kibontotta a csomagot, majd rám nézett, és azt mondta: Anya, ugye vacsorázhatok a karácsonyfa alatt? Annyira örülök, hogy ilyen szép fánk van!

Jó, miután kifázta magát, a legóvonatnak is örült, de be kell ismernem, hogy titokban elég boldog voltam, hogy a karácsony ún. misztikuma nagyobb hatást gyakorolt rá, mint a rég várt ajándék, még ha ez a misztikum egy némiképpen elhízott és túltolt vásári örömleányra emlékeztető kivágott növényben is testesül meg számára.

Viszont azóta az apás hetet leszámítva (amit nagyrészt a másik tradíciónkkal, a rosszulléttel töltöttem) folyamatosan legózunk (távirányítós és variálható a teherszállító jármű), szerelünk, rakodunk, átrendezünk, mittudomén.

IMG_4847 IMG_4863

Én: És a tehén nem ijedt meg az alagútban?
Muci (rendkívül udvarias hangon): Anya, te lehet, hogy nem vagy ezzel tisztában, de ezt az állatot szállítás közben szarvasmarhának hívják.

Remélem, mindenkinek hasonlóan jól telt (mínusz egügy problémák), és boldog új éveket, meg ilyesmi.

Reklámok

a szórakozottságról és más démonokról

Időközben átestünk az első fogadóórán, ami lehetőséget nyújtott Muci egyik tanító nénijének, hogy közelebbről megismerjen minket, mint szülőket (nem tartom kizártnak, hogy néhány benne felmerülő kérdésre választ kapott).

Az elején meghallgathattuk, hogy Muci alapvetően tök okos, meglepően globális a világlátása, érdekes dolgokat mond (pozitív értelemben véve), órán koncentrál, órán kívül (nagyrészt) kulturáltan játszódik, de. A “de”-vel kapcsolatban én már az év elején megpróbáltam óvatosan figyelmeztetni a tanító néniket az írásos jellemzésben, ugyanis Muci olyan, mint három szórakozott professzor egy zsákban, mindig jár valamin az agya, amit én helyeslek, de ha emiatt mindenkinek rá kell várni, az egy huszonhét fős osztályban, az hogy is mondjam, nem praktikus. Én abszolút belátom, hogy elég frusztráló lehet, amikor az ebéd végén ő még csak a levest fejezi be, mert közben összetett terveket sző a kis barátjával a tanító nénik átfogó megfigyelésére (célkitűzései vannak!) és a megfigyeltek statisztikai jellegű lejegyzetelésére (tudományos igényességű módszerekkel dolgozik!), továbbá magam is szenvedő alanya vagyok annak, hogy hajlamos a prózai és mulandó világi hívságokat a maguk értékén kezelni

Megtörtént eset alapján, reggel az autóban:

Én: A tolltartódat beraktad a táskádba?
Muci: Igen.
Én: A tornazsákodat is?
Muci: Igen.
Én (hirtelen támadt gyanakvással): És hol van a táskád?
Muci: Ja, azt otthon felejtettem.

(Másnap nagyon figyelt a táskára. A kabátját felejtette otthon. 6°C fokban.)

de úgy vagyok vele, hogy ez legyen Mucival a legnagyobb gond, nem beszélve arról, hogy némi közöm is van a dologhoz, már amennyiben ez öröklődik, úgyhogy vigasztalásul megosztottam a tanító nénivel néhány sztorit a saját első osztályos koromból. A tanító néni szerintem indokolatlanul hosszú ideig nevetett, majd megkérdezte, hogy van-e még valami mondanivalónk, vagy mindent tisztáztunk.

Itt gyorsan áttekintettem magamban az addig lezajlott beszélgetést, és úgy éreztem, hogy a t. n. valószínűsíthető benyomásait (miszerint 1. rettenetesen elfogultak vagyunk, 2. én nem vagyok teljesen beszámítható, 3. Muci apja kommunikációs nehézségekkel küzd (rezzenéstelen arccal mondott poénokat)) illene kiegyensúlyozni valamivel (nem mintha ezek nem lennének helytálló benyomások, de there’s more to life than being really really good looking), úgyhogy gyorsan felhoztam, hogy Muci mennyire szereti az iskolát, még az óvodánál is jobban, bár, tettem hozzá, mivel itt megfeledkeztem a kitűzött célról, pont most mondta, hogy jobb lenne, ha az iskolában is lennének csak játszós napok.

Miközben mi empatikusan, sajnálkozva, de mittehetve bólogattunk egymásnak a tanító nénivel, a gyerek apja segítőkészen, továbbra is rezzenéstelen arccal közbevetette, hogy “és mi a pénteket javasolnánk”.

Itt volt pár kínos másodperc, de utána mindenki megkönnyebbülésére tisztáztuk, hogy ez csak ún. vicc volt (én nevettem, na), majd a tanító néni felállt, és szélsebesen az ajtó felé indult (szerintem) imaginárius (de nálunk biztos szerethetőbb) más szülőkről motyogva valamit, akik lehet, hogy már várják.

Snitt.

A gyerek apai nagyanyja már hetekkel ezelőtt a lelkemre kötötte, hogy ezen a szombaton vigyem át a gyereket, mert vasárnap 11-re gyerekszínházba mennek. Ezt figyelembe véve nem szerveztem neki nagyon más programot, úgy gondoltam, hogy szombaton útközben beviszem egy moziba, majd rohanunk tovább a mamához, másnap meg színház után érte megyek.

Vasárnap reggel a gyerek nagyanyja felhívott, és kissé ideges hangon megkérdezte, hogy beteg-e a Dani, vagy miért nem mentünk, nekem meg csak abban a pillanatban esett le, hogy mozi után, mint aki jól végezte dolgát, hazavittem, lefürdettem, megvacsoráztattam, éjfél körül besettenkedtem hozzá a mikuláscsomaggal (a csokit nem szereti, úgyhogy úti Scrabble meg aszalt gyümölcsök — “életem legjobb ajándéka, anya”), és mindeközben, izé, magamnál felejtettem (mentségemre szolgáljon, hogy még mindig jobb, ha szórakozottságból hazaviszem, mintha szórakozottságból nem viszem haza).

Mondjuk különösebb botrány nem lett a dologból, mert összekapartam a gyereket, kulturált megjelenést biztosítottam neki, és még így is bőven odaértünk, csak nekem esett ki pár órányi értékes munkaidőm (és pont vasárnap, amit minden bizonnyal a Teremtő is azért szeretett, mert akkor nyugodtan lehet dolgozni, nem izélgetik az embert a mező vadjai, meg minden), viszont a színház alatt beszereztem a karácsonyi ajándékokat, és eltöprengtem az öröklődés csodáin.

Csak hogy kép is legyen, miközben mentünk a színházba, Muci megtalálta a 3D-s szemüvegét a kocsiban, és azonnal fel is vette, mert ösztönösen tudja, mi a menő, úgyhogy kiszállás előtt erre fordultam hátra:

IMG_4780

Iskolakezdés

A koraszülöttek világnapja alkalmából kicsit megerőltettem magam, és helyreállítottam a régi képek egy részét (körülbelül 4 hónapos korig), to be continued.

Muci időközben hét éves lett, engem meg lefoglalt az ezzel járó sok ügyintézés (a tökéletes iskola megtalálása, beiratkozás, fakt választás, egy ötven elemes lista megvásárlása, amelyben olyan, legfeljebb görög mítoszokból ismert dolgok szerepeltek, mint a “papír dobókocka”, illetve “kétoldalú tükör”), de végül mindnyájan abszolváltuk az első iskolanapot, és Muci sakk-logika szakos elsős lett.

IMG_4466 IMG_4474 IMG_4478

Most ugye az van, hogy elvben nincs osztályozás, gyakorlatban viszont rendszeres szöveges értékelés van, ami ugyanaz pepitában, csak nem bukhatnak meg. Muci az előfeltételezéseimnek megfelelően mindenből K-kat kap (kítűnő), kivéve a szorgalmat (amit az előbbiekre való tekintettel nem értek), és a magatartást (amit meg tudok magyarázni).

Volt például az a beírás az ellenőrzőben, hogy “A gyermek rendszeresen késve érkezik az órára, mert a mosdóban “játszik””. Az oknyomozó riportunk valahogy úgy folyt le, hogy megkérdeztem a delikvenst, hogy mégis mit szokott csinálni a mosdóban, amire azt felelte, hogy “bulizunk. A bandámmal”. Tekintettel arra, hogy ez egy rajzfilmhangú, elálló fülű kis tökmag szájából hangzott el, szerintem érthető, hogy időt kértem, majd utána azért tisztáztuk, hogy az órára be kell érni.

Volt az az eset is, amikor a gyermek iskolaidőben az udvar kerítésén kívül tartózkodott, ennek is utánajártunk. Mint kiderült, itt elsősorban egy kommunikációs félreértés tehetett az egészről, ugyanis a tanító nénik úgy fogalmaztak, hogy “iskolaidőben nem lehet kimenni az iskolából”, mire Muciban feltámadt a bizonyítási vágy, és a kerítésen támadt lyukon (az a sok finommotoros fejlesztés megérte az árát) kilógva bebizonyította, hogy igenis lehet. Ezen a ponton elbeszélgettünk az olyan nyelvhasználati finomságokról, mint például hogy a “nem lehet” néha azt jelenti, hogy nem szabad.

Meg volt az is, hogy “D. alternatív útvonalon ment vissza az udvarból az osztályba”, amivel én egyrészt nem tudok otthonról mit kezdeni, másrészt megértem, hogy a tanító nénikben némi feszültség keletkezik, ha az egyik gödölye leszakad a nyájtól, és az aulában lecsaphatnak rá a ragadozók, úgyhogy ezen a téren is tisztáztuk a tisztáznivalókat.

Mindezekkel együtt Muci “Életvitel és gyakorlat”-ból, amiről csak halványan sejtem, hogy micsoda, szintén K-t kapott, azóta rendszeres retorikai fordulattá vált részemről nyomásgyakorlás céljából az a felütés, hogy “akinek az életvitele és gyakorlata kiváló, az ne…”, amin Muci mindig kuncog, és bizonygatja, hogy ő nem tehet róla, és azt sem tudja, hogy mi az.

Egyébként meg a tanító nénik javára kell írnom, hogy képesek napi nyolc órát együtt tölteni egy csürhényi megvadult, fogatlan sátánfajzattal hogy szóban rendszeresen megdicsérik nekem a gyermeket, időnként írásban is, Muci nagyon szereti őket minden üzenőfüzetes sztori ellenére is, és nagyon menő a tanmenet, meg minden.

Az életvitelünk és gyakorlatunk így ősszel egyébként így néz ki:

IMG_4725 IMG_4744 IMG_4748 IMG_4750

IMG_4754

(A jövőben pedig megpróbálom majd behozni a lemaradást).

a figyelemről

Szóval, valamikor tavaly ősszel ott ültem Muci (egyébként nagyon aranyos) óvónénije előtt, aki a szintfelmérés eredményeit osztotta meg velem, és miközben azt magyaráztam neki, hogy az a kis figyelmetlenség nem is akkora baj szerintem, laikus szülő szerint, éreztem a rendkívül türelmes tekintetén, hogy mennyire elege lehet azokból a szülőkből, akik szerint a gyermekük egy egyedi, különleges hópehely, aki úgy tökéletes, ahogy van, akkor is, ha például nem rajzol embert (illetve kezdtem tényleg ilyen szülőnek is érezni magam).

Utána pár héttel később szerencsére az óvoda fejlesztőpedagógusa is berángatott beszélgetni, és miután ő is tájékoztatott arról, hogy Muci, amint két másodpercig nem kap feladatot, rögtön máshol jár, és a többieket is beleviszi a hülyéskedésbe*, és rém figyelmetlen tud lenni, szerencsére azt is elmondta, hangjában őszinte szeretettel, hogy (1) Muci majdnem minden feladatot tök jól teljesített, és volt, amiben messze ő volt a legjobb, (2) Mucinak van egy sajátos, egyéni humora, ami nagyon szórakoztató, (3) ne aggódjak amiatt, hogy nem rajzol embert, a legtöbb kisfiút a lányokkal ellentétben nagyon nehezen lehet csak rávenni, hogy embert rajzoljon (pedig esküszöm, soha nem szoktam olyat mondani, neki, hogy egy igazi férfi nem sír és nem rajzol embert).

Szóval az a lényeg, hogy Muci mindkét óvónő szerint nagyon okos és simán teljesíti a korának megfelelő vagy még nehezebb feladatokat (a betűrajzolós finommotorikán kívül, de azon rajta vagyunk), ha odafigyel, csak nem szeret odafigyelni. Na erre próbáltam én elmagyarázni az óvónéninek, hogy azért nem figyel, mert olyan, mint én, hogy folyamatosan több szálon futnak a gondolatok a fejében, és tényleg tök bonyolult meg összetett dolgokon gondolkozik (nemrég például hosszú hallgatás után közölte velem, hogy neki az öt meg a hét a kedvenc száma, mert azokat nem lehet több ember között elosztani, szóval hat évesen feltalálta a prímszámokat!), és ekkor éreztem meg magamon az óvónő rendkívül türelmes tekintetét, úgyhogy gyorsan témát is váltottam, mert Muci belső filozófiai eszmefuttatásai kívülről valóban úgy néznek ki, hogy üveges szemekkel bámul maga elé, miközben visszarakja az üres tejesdobozt a hűtőbe**.

Szóval jó, oké, beismerem, roppantul idegesítő, hogy például pontosan tudja, hogyan kell felöltözni, de csak az utolsó ovis héten kétszer is előfordult, hogy (a) simán rávette a pizsamáját a rendes ruhájára, (b) amikor adtam neki egy zoknit, hogy cserélje le a vizeset, akkor is simán rávette az egyiket a másikra, de mondjuk mit szóljak én, amikor tavaly nyáron képes voltam pizsamában átsétálni a körzetihez (mondjuk csinos, jobb szalonokban is vállalható pizsama volt, de akkor is). Amúgy is ez szokott lenni az egyik érvem, hogy de hát én is végtelenül szórakozott voltam gyermekkoromban, mégis ember lett belőlem (még ha mostanában flitterekbe öltözött ember is) amire az szokott lenni a válasz, hogy de hát Mucinak ettől még nem muszáj debilnek szórakozottnak lennie, ha tudunk rajta segíteni***. Innentől én azzal szoktam folytatni az érvelést, hogy egyrészt nekem szerintem sokat adott az életemhez, hogy sokat gondolkoztam mindenfélén, másrészt valahol örülök is, hogy Muci érdeklődése nem a jobbés a bal lábára való cipők megkülönböztetésére koncentrálódik, hanem arra, hogy a légnyomáskülönbségtől hogyan lesz a szél tulajdonképpen, és általában ezen a ponton szoktam bicskanyitogatóan elfogult anyának érezni magam, és átterelni a szót arra, hogy akkor most százas zsepit hozzak a tisztaságcsomagba, vagy tízes kiszerelésűeket.

Mindenesetre azt én is aláírom valahol, hogy nem lenne baj, ha Mucit nem ütné el az autó a robbanómotorok mélyelemzése közben, illetve azt sem bánnám, ha nem kéne neki ötször elmondani mindent, mielőtt mégsem csinálja meg, és erre az a módszerem, hogy a kulturális párhuzamokra**** támaszkodva és a kényszerességét kiaknázva***** megpróbálok reflexszerű rutinsorozatokat kialakítani benne (azt amúgy meséltem már, juteszembe, amikor fogmosás után valami szállodában kiküldtem pisilni, mire a csapot meglátva pavlovian még egyszer fogat mosott?). Az úton való átkeléssel kapcsolatban egyelőre odáig jutottunk, hogy képtelen lelépni az úttestre körülnézés nélkül, de miután körülnézett, a forgalomra való tekintet nélkül folytatja az útját (dolgozunk rajta). Ugyanakkor a piszkos edényt mindig berakja a mosogatóba, a használt zsepit mindig kidobja, és az üres felvágottas tasakot is mindig visszateszi a hűtőbe (szintén dolgozunk rajta).

Amúgy a hallása is szelektív, de egyszerűen hátborzongató tűpontossággal érzi, hogy mikor kérdezek olyasmit, amire tudni akarom a választ, és mikor próbálok csak beszélgetni, vagy kérdezek valamit udvariasságból (ezekben az esetekben nem válaszol). Az udvariassági köröket amúgy is utálja, egyszerűen nem érti, hogy miért kellene olyasmit csinálni, aminek semmi értelme, a köszönés nevű dolog különösen bosszantja, és kifejlesztett rá egy olyan hangsúlyt, hogy mindenki jobban jár, ha nem köszön. Utoljára akkor próbáltam rávenni ilyesmire, amikor mondtam, hogy legalább egy sziát toljon oda az unokanővérének távozáskor, különben szomorú lesz, amire azt válaszolta döbbent hangon, hogy miért mondok ilyen hülyeségeket, hogy “szerintem neki ez nem annyira fontos, anya, mint neked”. Mondjuk erre akár meg is sértődhettem volna, ha nemközli velem naponta olyan tizenöt-hússzor, hogy mennyire szeret (azt hiszem, nem udvariasságból), de ebben az esetben kénytelen voltam beismerni, hogy valószínűleg igaza van. Mondjuk az igazának az elismerése abban az esetben már egy kicsit a határaimat feszegette, amikor az orvosi rendelőben mentegettem, hogy azért nem köszön, mert meg van illetődve, mire udvariasan tájékoztatta a doktornőt, hogy nincs is megilletődve, csak nem szeret köszönni; mindenestre reménykedem, hogy mire felnő, kimegy a köszönés a divatból ráérez a köszönés ízére.

És végezetül egy fénykép arról, hogy néz ki Muci, miközben én arra próbálom rávenni, hogy vegye már le azt az úszógumit, ő meg bátorító tekintettel ül mozdulatlanul, és valószínűleg éppen termodinamikai rejtélyeket old meg fejben:

muci

* Vezéregyéniség Trendszetter ez az én egyedi hópelyhem, gondolta az elfogult anya meghatottan.

** De ez konkrétan lehet, hogy nem is figyelmetlenség, hanem atavisztikus férfiösztön.

*** Érdekes korreláció egyébként, hogy a papíron is intelligens ismerőseim válasza viszont nagy gyakorisággal az szokott lenni, hogy “ez nem szórakozottság, ez tök normális, én is ilyen voltam”.

**** Konkrétan a Mementóra, bár a tetoválásig még nem jutottam el.

***** Nagyon nem szeret például vonalakra rálépni, ami némileg lelassítja a közlekedésünket a bevásárlóközpontokban és az orvosi rendelőkben, ugyanakkor azt bizonyítja, hogy ez genetikailag kódolt, nem pedig tanult izé lehet, mert én mindig igyekeztem eltitkolni előle, hogy mennyire utálok vonalakra rálépni.

már megint karácsony

Olyan rég nem írtam ide, hogy Muci közben teljesen felnőtt, ő magyarázza nekem, hogy mi a homokszóró meg a zsámoly a vasúton, és már ezerig el tud számolni (vagyis állítása szerint 139-ig, de amikor rákérdeztem, hogy tényleg nem tudja-e, mi jön 139 után, azt válaszolta, hogy “persze, hogy tudom, anya, de olyan sokág nagyon unalmas lenne elszámolni!”).

Szóval december közepén még úgy tűnt, hogy hátrányos helyzetből futunk neki a karácsonynak, mert egyrészt Muci 22-29 között az apjánál lesz, másrészt kiderült, hogy skarlátjárvány van az oviban, és a legszentebb hagyományaink közé tartozik, hogy karácsonykor meg szoktunk halni mindketten valami kórságban (mintegy áldozatképpen a napisten visszatéréséért, vagy valami ilyesmi, szívesen).

Időközben az is bejött a képbe, hogy Muci 20-án hivatalos az én szüleimhez, 21-én meg az apai nagyanyjához, úgyhogy úgy döntöttem, nem hagyjuk magunkat befolyásolni a naptári adatokkal, és 18-án (csütörtök) fát díszítünk, 19-én (péntek) meg korán elhozom az oviból, elmegyünk moziba, utána ajándékozás.

Régen ugye úgy voltam vele, hogy én karácsonykor nem vagyok hajlandó a keresztény jellegű karácsonyt ünnepelni (lehet, hogy én csalok pár napot, de a keresztények meg konkrétan több hónappal áthelyezték az amúgy is fiktív Jézus születését, hogy lenyúlják az ünnepet, ami azért durva), úgyhogy mi a napok hosszabbodását ünnepeljük ilyenkor, és bár utálom nézni, ahogy vágott virágok/fenyőfák haldokolnak a szemem előtt, ebbe akár az élőáldozat (rendes karácsonyfa) is belefér (Muci imádja a valódi karácsonyfát, na, és what baby wants, baby gets, anya meg megmagyarázza, hogy ez miért helyes így).

A fát az Ikeában vettük meg együtt, engem egyszerűen lenyűgöz, hogy az Ikea egyenfát is tud (mindegyik 140 centi). Muci választott, úgyhogy sikerült egy gyakorlatilag gömb alakú, meglehetősen aszimmetrikus példányt hazahoznunk. Idén már előre közöltem vele, hogy nem fogunk újabb díszeket venni, mert tele vagyunk díszekkel, úgyhogy csak hat csengőt kellett, meg egy önkényuralmi jelképnek is felfogható csúcsdíszt (ezen teljesen meghatódtam, mert Muci választotta minden segítség nélkül, és pontosan olyan ötágú vörös csillagot akart, amilyet én vettem még nulla éves korában (két év alatt tönkrement)).

Azért nagyon jó egyébként a gyerek a háznál, mert a fadíszítés merő egy extázis volt, ahogy felfedezte az elcsomagolt gömböket meg figurákat (betettem hozzá három órányi karácsonyi dalt, YouTube edition), és mivel a karácsonyfát Patyomkin-stílusban helyeztem el a házban (csak kb. egyharmada látszik), már azelőtt rendkívül, khm, színes volt, hogy utolsó simításként az öt boát és a négy égősort is felraktuk rá (ebből kettő villogós). Amikor végeztünk, Muci átszellemülve mondogatta, hogy ez a világ legszebb karácsonyfája, én meg részben azt sajnáltam, hogy nincs ott az apja, hogy ezt lássa (nem a fát, Mucit), részben meg azon gondolkoztam, hogy mihez hasonlíthatnám a fát, és arra jutottam, hogy leginkább egy rendkívül túlsminkelt delnőre emlékeztet, strasszokkal, flitterekkel, mély dekoltázzsal és neccharisnyával. Nem az “ízléses” szó jutna róla eszembe elsőként, na.

Másnap (péntek) reggel Muci eleve azzal kelt, hogy mennyire örülhet ez a fa, hogy pont hozzánk került, mert máshol biztosan nem díszítették volna fel ilyen szépen, úgyhogy úgy döntöttem, soha nem engedem a szeme elé a Kis fenyő c. Andersen-mesét, majd elvittem oviba (muszáj volt beadni délelőttre, nagyon szereti, és utána kezdődött a szünet). Kicsit meg voltam döbbenve, hogy egyikünk sem skarlátos, kolerás vagy ilyesmi, de azért beadtam. Délután, amikor kigombolt kabáttal sétálgattunk a mozi felé a vakító napsütésben, Muci azért rákérdezett, hogy biztos vagyok-e abban, hogy most van karácsony, de mint kiderült, nem buktam le, csak úgy vélte, hogy akkor nem ilyen időjárásnak kellene lennie. Végül megegyeztünk abban, hogy a kompromisszumos megoldás a napsütés ÉS hóesés lenne, hogy mindkettőnknek jó legyen.

Amúgy a pingvines mesét néztük, jellemző, hogy amikor megkérdeztem Mucit, mi tetszett neki benne a legjobban, azt mondta, hogy “minden jó volt, de a legjobb az, amikor kicserélték a távirányítóban az elemeket”.

Az ajándékkal úgy vagyunk, hogy abszolút nem dilemma, hogy ki hozza az ajándékot, mert Muci is olyan, mint én, hogy mindent előre tudni akar, úgyhogy az ajándékkal kapcsolatos egyeztetések már februárban meg szoktak kezdődni köztünk, és végül valamikor novemberben jut a tárgyalási folyamat a véglegesítés fázisába, onnantól Muci arról a dologról álmodozik, amit kapni fog (néha megnézzük neten is, meg ilyenek), és mindig nagyon örül neki. Most egy hidat kapott az ikeás favonatjához, meg egy Lego vasútállomást, amit együtt raktunk össze szombat délelőtt, gumicukor mellett (mindketten remekül szórakoztunk, mondjuk sütnöm-főznöm nem kellett nagyon, mert Muci kedvence a levesgolyós leves és a sajtos tészta, édességet meg nem eszik).

Utána szombat délután átmentünk a szüleimhez, akiktől wellnesst kapunk ajándékba, de apám meglepetésként összerakta a gyereknek a saját gyerekkori, hidegháborús jellegű kisvonatát (délelőtt még trafóügyben rohangált hozzá, de megoldotta), én meg közben készülődtem az esti bulimra, és amikor lenéztem hozzájuk, hogy mi ez a nagy kacagás, kiderült, hogy Muci a kilőhető rakétával a nagyanyját próbálja leszedni, amit mindketten nagyon viccesnek találnak, miközben a nagyapja békésen vonatozik. A vasárnapot pedig a másik nagyanyjánál töltötte, remekül sikerült az egész, na.

Amellett egyébként, hogy kis túlzással strandidő volt karácsonykor, mi nem lettünk betegek (oké, én most hörgök egy kicsit, Muci meg 22-én egy estére hőemelkedéses lett, de ennyi), az a harmadik furcsaság, hogy a tavalyi fából még most decemberben is találtam tűleveleket, az ideiről viszont eddig egyetlen sem hullott le, nem értem én ezeket az anomáliákat (de maradjon így).

Képi anyag:

    kari2    kari3    kari1

danivonat3   danivonat2   danivonat1

6. szülinap

Szóval Muci betöltötte a hatot, ami egyrészt komoly sikerélmény számomra (eddig egyetlen szobanövényemnél sem tudtam ezt elérni), másrészt komoly felelősség hullott le ezáltal a vállamról, mert az előtanulmányaimnak köszönhetően hiszek abban, hogy nagyjából hat éves korig alakulnak ki a szoociális képességek (leginkább  szülőknél/szülőkkel tapasztalt mintákból), szóval innentől már nem kell viselkednem (jó, azért fogok).

Mondjuk volt egy pont, ahol egy kicsit megijedtem, mert a nyúlhús egyszer csak azt mondta a semmiből gondterhelten, hogy “anya, szerintem túl nagy a családunk”, és elgondolkoztam azon, hogy mi van, akkor most a kétfős családunkból valakinek el kell-e költöznie, de aztán kiderült, hogy csak az viseli meg, hogy végig kell látogatni a rokonokat, és mindenhol szülinapozni kell. De szerintem jobb, ha időben megszokja, hogy az élet nem könnyű.

Másrészt maga a születésnap annyira nem ment zökkenőmentesen, mert egy héttel előtte derült ki, hogy Muci egy olyan liftes golyópályát szeretne, aminek az oviban látta a propagandaanyagát. De megnéztem, lenyomoztam, hogy azt most már egy másik cég gyártja, és csak rendelni lehetett, úgyhogy végül Kőbányán vettem át egy ködös hajnalon (pipa).

A tortát illetően a nagy nap reggelén tájékoztatott a nyuszi, hogy ő azt szeretné, ha én sütném a tortáját, és málna lenne benne, meg túró. Ettől némiképpen ráncokba szaladt a homlokom, mert sose csináltam ilyet, de szerencsére tele van internettel a lakás, úgyhogy éltem a web által kínált lehetőségekkel (na jó, zselésítőért vissza kellett szaladni a boltba, de így legalább egyben maradt az objektum, pipa).

Az, hogy fogalmam sincs, hol vannak a gyertyák, amelyek mindig útban szoktak lenni, t-2 órakor derült ki, szerencsére az ovi mellett van egy cukrászda (pipa).

Nézzük akkor messziről, hunyorítva:

muciszulinap6

Mondtam a mostanra már elég nagy malacnak, hogy elfújás előtt kívánjon valamit magában, és valamivel később közölte, hogy “anya, én azért nem tudtam kívánni semmit, mert te a golyópályával már minden kívánságomat teljesítetted” (aww), szóval úgy veszem, átmentem a vizsgán.

Egyébként mostanában volt az is, hogy szóba került a hogyleszagyerek kérdés. Ez azzal indult, hogy Mucus pár hónapja közölte velem, hogy ő kistestvért akar (később tisztáztuk, hogy de annak nem lehetek én az anyja, mert én az ő anyukája vagyok), amire azt válaszoltam, hogy oké, de ahhoz egy apukát is kéne találnunk. Ezen gondolkozott néhány hétig, majd egyszer csak a vonaton teljes hangerővel feltette a kérdést, hogy ANYA, TE HOGY SZEREZTED APÁT?

Már itt elkezdett diszkréten röhögni körülöttünk mindenki, miközben nagyjából elmagyaráztam, hogy szereztem apát, majd jött a következő kérdés, hogy ÉS HOGY CSINÁLTATOK ENGEM?

Ezen a ponton próbáltam a dolgok érzelmi aspektusát kiemelni (ha két ember nagyon szereti egymást, bla-bla), de Muci nem tágított, és közbevágott azzal, hogy DE ÚGY ÉRTEM, TECHNIKAILAG HOGY CSINÁLTATOK?, úgyhogy most már mindenki, aki azon a vonaton utazott, pontosan tudja, hogyan kell gyereket csinálni, szívesen.

mucisziv

Ami apjaneve Dániel Kilián érzelmi fejlődését illeti, ööö, azt hiszem, pasinak elmegy, azóta is egy nemrégi beszélgetésünkön röhögök, hogyszóval:

Este szokásos alvás előtti beszélgettünk, és egyszer csak bejelentette a semmiből, hogy “képzeld, anya, a Sári [az apja barátnője] azt mondta nekem, hogy ő most elköltözik apától, mert nem jönnek ki jól, és amikor legközelebb megyek apához, ő már nem lesz ott, mert jönni fog egy nagy teherautó,
és elviszi az összes holmiját oda, ahol lakni fog. Azért kell teherautó, mert apa kisbuszába nem fér be a holmija, és a Sári egyébként sem olyan erős, hogy ki tudja tekerni a kormányt induláskor”.

Én itt halálra ijedtem, hogy most szomorú lesz, vagy nem tudja feldolgozni, és makogtam valamit, hogy van olyan, hogy ha két ember sokat veszekszik, akkor jobb nekik külön lakni, és őt mi nagyon szeretjük, akkor is, ha néha veszekszünk vele, és mindig lehet bármelyikünknél, bla-bla.

Muci ijesztően elgondolkodva nézett, nem szólt semmit, majd egyszer csak megszólalt komoly hangon, hogy “anya, szeretnék kérdezni valamit ezzel kapcsolatban”.

Én mondtam, hogy bármit, nyugodtan, erre Muci: “Hogy van az, hogy a kisbusznak ki kell tekerni a kormányát ahhoz, hogy elinduljon, a mi autónkét pedig nem?”

És akkor most jöjjön egy videó, aminél ő kérte, hogy filmezzem le, ahogy lecsúszik a játszóházban a csúszdán (amúgy ajánlom a Campona Kalandparkot napijeggyel, adnak áramot, adnak netet, és még óriáspolip is van), de amikor a végén meglátja, hogy még mindig veszem, elkezd szégyenlősködni:

Na, ahogyan régen a freeblog gépháza mondta, akkor legyen minden így.

az évvégéről

Muci [hosszas hallgatás után]: De ugye te is tudod, anya, hogy van az, amikor valamit nagyon szeret az ember.
Én [megértően]: Igen, nyuszikám, pontosan tudom.
(mármint azzal kapcsolatban nyugtattam meg, hogy megértem, miért szagolgatta meg a virágokat az allergiája ellenére).

Szóval igyekszem majd gyakrabban frissíteni a Mucit, csak mostanában leginkább facebookon logolom, amiket mond, és elkényelmesített az azonnali visszajelzések (lájkok!!) okozta eufória, ugyanakkor végül is azért indult ez a blog, hogy amikor kamaszkorában utál majd, vagy mittomén, tragikus véget érek valami szörnyű balesetben, akkor lássa majd, hogy mennyire szerettem mindig (vagy, alternatíve, legyen muníciója annak alátámasztására, hogy hogyan tettem tönkre a gyerekkorát).

Szóval, voltak ünnepségek, először az anyák napja, és én nem vagyok egy meghatódós fajta, de amint belekezdtek az orgona ágába (megjegyezném, rettentően hamisan, gyakorlatilag kánonban, és borzalmas hangon, legalábbis ezekre próbáltam koncentrálni, hogy visszanyerjem a lelki egyensúlyomat), azonnal bőgtem, mint a záporeső, ez annyira kínos. Viszont utána kimaxoltuk a szelfizést, de durván:

mucianyaknapja01 mucianyaknapja02 mucianyaknapja03

Muci: Tudod, anya, úgy lesz az anyák napja, hogy arra a székre kell leülnöd, amire rajzoltam egy gombát [a jele].
Én: Oké, nyuszikám.
Muci: De akarok még mondani valamit, anya. Ugye tudod, hogy én nem vagyok túl jó rajzolásból?
Én [reggeli rohanás közben, szórakozottan]: Mucikám, senki nem várja tőled, hogy nem egészen hat évesen művészi illusztrációkat produkáljál.
Muci: Ebből én semmit nem értettem, anya, de az a lényeg, hogy amint meglátsz valamit, ami akár csak ici-picit hasonlít egy gombára, azonnal ülj le!

Muci egyébként marad még egy évet az oviban, én ezt korábban nagyon elleneztem (én utáltam óvodába járni), de kénytelen voltam belátni, hogy egyrészt ő is éppen olyan álmodozó, meg szétszórt, mint én voltam, másrészt meg ez egy annyira tökéletes óvoda, hogy szerintem az utolsó napon úgy kell majd elvonszolni engem onnan, mközben üvöltve a földhöz vagdosom magam. Ehhez amúgy az is hozzájárul, hogy, mint azt kénytelen vagyok belátni, szóval Mucikával kivételeznek egy kicsit, mert alapvetően sem egy hisztis vagy problémás gyerek, viszont nagyon ért ahhoz, hogy előre megfontolt szándékkal bűbájos benyomást keltsen, úgyhogy egy csomószor arra megyek be, hogy éppen valamelyik óvónénivel ölelgetik egymást, meg a dadus néni segít öltözni neki, mert szegényke annyira fáradt.

Muci: És anya, de miért kell bemenned a tévébe?
Én: Hát, hogy a munkámról beszéljek.
Muci [őszinte értetlenséggel]: És ez szerinted érdekes bárkinek is?
Én [kicsit röhögve]: Ööö, hát remélem, hogy igen.
Muci [hosszan elgondolkozik, majd]: Hát, anya, lehet, hogy neked van igazad, de szerintem annyira nem olyan nagyon érdekes, hogy csak írsz, írsz, írsz a számítógépen, utána meg adsz nekem vacsorát. Úgy értem, én biztosan átkapcsolnék a Teszveszre.

A másik nagy esemény a ballagtatás volt az oviban, amelyre Muci ördögi tervet szőtt. Van egy kislány, Sz, aki megbízható források szerint az “óvoda legaranyosabb kislánya”*, és Muci kiharcolta, hogy ő neki adhassa a lufiját (minden búcsúztató adott egy ballagónak egy lufit), ráadásul kinyomozta előre, hogy Sz-nek (meglepő módon) a rózsaszín a kedvenc színe, úgyhogy nagyon büszkén várakozott az átadásra kezében egy rózsaszín és egy sárga (a saját kedvenc színe, azt másik kislánynak adta) lufival, majd utána még hosszan szorongatták egymás kezét Sz-szel, végtelenül cukik voltak.

ballagas03 ballagas08 ballagas14

Én: És nem szoktam neked hiányozni, amikor apánál vagy, vagy apa, amikor nálam vagy?
Muci: Tudod, anya, amikor hiányzik valaki, az nagyon rossz érzés, úgyhogy amikor valaki nincs ott, én inkább nem gondolok rá, nehogy hiányozzon.

Rendes bejegyzést a szülinapról meg mindenről majd holnap.

 

* Megjegyezném, büszke vagyok az ízlésére, az a kislány tényleg olyan, mintha napfényből és cukiságból gyúrták volna össze, konkrétan világít.