A genetikáról

Van egyrészt az, hogy Muci külsőre tökéletes keveréke az apjának meg nekem (aki vele látja, az azt mondja, kiköpött apja, aki meg velem, aszerint nem is tagadhatnám le), de vannak olyan hasonlóságok is, amelyek nagy valószínűséggel nem a nevelésen múlnak, viszont nem hinném, hogy lokalizálták volna már a hozzájuk tartozó géneket.

Volt például az a félelem, hogy mi lesz, ha Muci nem szeret majd olvasni. Úgy értem, van, aki attól tart, hogy a gyereke majd meleg lesz, vagy mittudomén, nem lesz érzéke a családi üzlethez, esetleg nem szeret majd focizni. Nekem meg kifejezetten fel kellett arra készülnöm, hogy mi lesz, ha Muci nem olvas, mert igaz, hogy a nemolvasók is lehetnek rendes emberek, és vannak nem olvasó barátaim, de úgy éreztem, ezen azért nehezen tudnék túllépni (kerülni kéne a témát az ismeretségi körben, meg kellene tanulnom, hogyan és miről lehet a nemolvasókkal beszélgetni, stb).

Utána Muci ovi alatt először is titokban megtanult olvasni (ugyanúgy, ahogy én annak idején, vagyis időnként rákérdezett néhány betűre, majd egyszer csak bejelentette, hogy ő tud olvasni). Ekkor már éreztem valahol, hogy jó irányban haladnak a dolgok, de csak nem sokkal a nyári szünet kezdete után kezdtem megnyugodni, amikor az én fiam teljesen magától és lelkesen kiolvasott egy igazi könyvet (regény, folyamatos cselekménnyel), és a végső bizonyosságot a tegnapelőtti nap hozta el, amikor ebédelni hívtam, de ő azt mondta, hogy majd megyek, csak ezt a fejezetet még befejezem, mert most nem tudom abbahagyni. A fejezetből ugyan három lett, de anya még nem örült ennyire kihűlt ebédnek (és ismerjük be, hogy a Brumi, mint detektív-et valóban nem lehet csak úgy a közepén letenni. Amúgy a sietve előkotort, nagyszülőkig visszanyúló saját Brumi-sorozatomból ez tetszett neki legjobban, remélem, ez azt jelenti, hogy Raymond Chandlernek is nagy rajongója lesz).

Vannak mondjuk kevésbé pozitív, de meghökkentő örökségek is, például nekem gyerekkoromban volt egy olyan bajom (néha még most is visszatér), amit zsibbadásnak hívtam, noha nem olyan, hanem egyfajta enyhe, de elalvás közben elviselhetetlennek tűnő lábfájdalom és mozgatási kényszer (amíg mozog, nem érződik), amit csak felnőttkoromban diagnosztizált a nagyvilág, és most Restless Leg Syndrome*-nak hívják (nyugtalan láb szindróma, amit szerintem a mozgószabály értelmében nyugtalanláb-szindrómának kéne írni, de az orvostársadalom felmentést kapott az MHSZ alól), állítólag idegrendszeri probléma. Szóval egyáltalán nem voltam meglepve, amikor Muci egyik éjjel azzal ébresztett sírva, hogy zsibbad a lába (pont olyan érzés, amilyen ennek a szónak a hangulata), hanem elmondtam neki, hogy mi ez, és mitől lesz jobb, de eléggé meglepődtem, hogy ő is ezt a szót használja rá.

De ott van az is, hogy nagyon élénken és filmszerűen álmodik, és nagyon fontosak neki az álmai, mindig elmeséli őket, és így derült ki, hogy a gyerekkori rossz álmaimat is örökölte (volt egy sematikus “rosszálmom”, hogy egy szörnyeteg (kísértet, sárkány, vadállat) kerget, és amikor már nem bírok tovább menekülni, és szembefordulok vele, akkor valahogy összebarátkozunk). Ilyenkor mindig sajnálom egy kicsit, hogy nem lett egypetéjű iker, és nem végezhetek rajta a legalitás határán táncoló ikerkísérleteket nature vs. nurture témakörben.

Ja, és akkor hadd tegyek még némi utalást az értelmetlen korlátozásokhoz való hozzállására (ami nekem a legnagyobb megengedett sebesség, az neki a medve):

IMG_5286

 

* Érdekes tény, hogy időnként angol anyanyelvű páciensek is “zsibbadás”-nak nevezik, bár tényleg nem olyan, a legtalálóbb hasonlat, amit olvastam rá, az volt, hogy “olyan, mint egy ellenállhatatlan kényszer az ásításra, csak a lábban”.
Reklámok

A vizuális kultúráról

Volt ugye az a dolog, hogy Muci rajzból “csak” jó lett (ilyenkor mindig rászólok, hogy az nem “csak”, hanem a jó azt jelenti, hogy ), amivel különösebb bajom nem is volt, mert az iskolai értékelések nem csak arról szólnak, hogy milyen képességei vannak a gyereknek valamilyen téren, hanem arról is, hogy ezeket a képességeket mennyire lelkesen és szívesen alkalmazza az adott követelményeknek megfelelően, és amennyiben az a követelmény, hogy “rajzolj őszi tájat”, vagy “rizsszemekből ragassz ki kacsát”, akkor Muci valóban hajlik arra, hogy, khm, a képességeinek és erőforrásainak csak a legelengedhetetlenebb minimumát fektesse bele a feladatba.

Ugyanakkor paradox módon szerintem neki pont a vizualitás meg a művészetértés az egyik erőssége, már a maga nyolcéves szintjén, amivel nem azt akarom mondani, hogy korának kiemelkedő művésze (noha anyai szemmel az), hanem csak annyit, hogy nagyon fontosak neki a színek, a szép dolgok, a kedvenc programjai közé tartozik a múzeumozás, az utazás számára kifejezetten a városnézésről szól, és imád rajzolni. Otthon.

Az első egy anyáknapi izé (ezt nem hagyhattam ki), a második a titkos naplójának, amiben a számára fontos dolgokat rögzíti, az egyik bejegyzése (az a+olotl David Attenborough fotójának hű másolata), a harmadik a rá legjellemzőbb nonfiguratív sítlusirányzat “tüskés dolog tüskés keretben” korszakából származik (ilyenből legalább harminc megőrződött az utókornak mindenféle színekben). A nonfiguratív dolgok állítólag nagyon sokat segítenek abban, hogy gondolkozni tudjon (rengeteget gondolkozik, amit támogatok is, kivéve, ha cipőfelvétel helyett csinálja), és mostanában áttért a mandalákra, amit az apjától tanult háromszöges motívummal ötvöz.

Emellett imádja előre lerajzolni a terveit és a dolgok térképeit, meg ha véletlenül szem előtt hagyom az alkoholos filceimet, akkor azonnal rittyent valami ehhez hasonlót (a fekete-fehér ábra a kaméleonok örök körfogását ábrázolja):

De azt imádom benne a legjobban, hogy a legváratlanabb pillanatokban is képes megtorpanni, és felhívni a figyelmemet valami szépre, a múltkor például a konyhában ácsorgott földbe gyökerezett lábbal, és amikor megkérdezte, hogy mi van, azt felelte, hogy “látod, ahogy kiszalad a csempecsík az alsó és a felső konyhaszekrények közül az üres falra, anya? Ez annyira… geometrikus!”, vagy amikor számolni kezdi a zöldeket egy mezőn (szerencsénk, hogy a színtévesztés az X-kromoszómával öröklődik).

Az utóbbi fél évben amúgy a fotózásra is nagyon rászokott, a dokumentálástól kezdve (“lefényképeztem, milyen a bokorban lenni”) az építészeti remekeken át egészen a természetfotózásig (“ez egy videó, anya, arról, hogyan eteti a fecske a kisfecskéket, és én hogyan suttogom közben a fecskés verset”), úgyhogy születésnapjára fényképezőgépet kapott (mert lelkes), ütés-, por- és vízállót (mert nyolc éves). Ahogy a születésnapján összefoglalta, ez volt élete legjobb ajándéka holtversenyben a tavalyi tablettel, és ezek közül bármelyik egy nappal ér fel Cesky Krumlovban.

Na és ami a lényeg, CK is azért tetszett neki, mert “én még ilyen szépet nem láttam, anya”, semmi nyafogás nem volt, hogy játszóterezzünk, vagy ilyesmi, hanem tátott szájjal bámulta az épületeket meg a mindent, amikor éppen nem ezt csinálta:

És a mai napig megszólal néha váratlanul, hogy emlékszem-e, milyen szép volt az a sikátor Krumlovban, meg emlékszem-e, mennyire gyönyörű volt a hóesés (a három nap alatt három évszakot átéltünk, az elsőn őszi eső, a másodikon pólós napsütés, a harmadik reggelre meg minden havas volt, mint egy népmesében).

Ja, és ha már ott voltunk, természetesen kapott egy 72-es Koh-i-noort, amit azóta is rendszeresen használ és nagy becsben tart. Amennyiben valamiért összekeveredik a sorrendjük a dobozban (nem sötét-világos szerint, hanem színátmenetesen tartja a nyájat), akkor van egy kis feszültség a családban, amíg helyre nem áll a rend.

IMG_5403.jpg

Mindenesetre már amúgy is terveztem, hogy ideje megmutatnom neki a nagyvilágot most, hogy már tudja értékelni, úgyhogy tájékoztattam, hogy igen, Krumlov nagyon szép, de képzelje el, hogy ennél még szebb helyek is vannak a földön, amit először szkeptikusan fogadott, majd másnap bejelentette, hogy tizennyolc éves kora előtt el akar jutni Európa összes országába, hogy legyen összehasonlítási alapja. Ezt a vágyát természetesen abszolút támogatom, pillanatnyilag hatnál tartunk (színezzük a vaktérképet), kíváncsi leszek a dobogóra.

Na szóval, ezzel csak annyit akarok mondani, hogy teljesen függetlenül attól, hogy milyen jegyei lesznek rajzból a jövőben, ha esetleg elismert művésszé fajulna felnőttkorában, akkor én szóltam.

amelyben kedves és engedékeny vagyok

Mucival kis különbséggel kaptuk meg a bizonyítványunkat, én tőle, ő az iskolától, és csak egyikünk érezte szükségét annak, hogy ennek örömére felálljon egy székre (én amúgy is nőttem tőle vagy tíz centit).

IMG_6003

Év elején az volt a legnagyobb félelmem, hogy nem lesznek barátai, túlságosan meg akar majd felelni és nem lesz elég önbizalma, nem tud felzárkózni sakkból (semennyire nem tudott sakkozni, és sakk-logika tagozatba került), és egyáltalán, utálni fogja az iskolát.

Ami a barátokat illeti, egy hónappal az iskolakezdés után megkapta az első beírást, hogy az órán való pontos megjelenés helyett a vécén múlatja az időt, és amikor rákérdeztem, hogy mit keresett ott, teljes természetességgel rávágta, hogy bulizott a bandájával (mindezt képzeljük el csipogó rajzfilmállatka-hangon), úgyhogy természetesen leesett egy nagy kő a szívemről elbeszélgettem vele az úriemberek és a pontosság viszonyáról. Az üzenő füzete amúgy önmagában is egy tanulmány, bizarr, komolyabb kifejtést igénylő ún. beírások és dicséretek váltakoznak benne, a Tiltott Zónában való rohangálástól egészen az igazgatói dicséretig, szerintem mindenképpen megőrzöm az utókornak.

A túlzásba vitt megfelelési kényszerről annyit, hogy amikor évzáró után köszönetet rebegtem a tanító nénijének a türelméért (ezt azok után, hogy év vége felé a beírások leegyszerűsödtek arra, hogy “Rossz voltam”, és “Majd ő elmagyarázza”, mindenképpen indokoltnak éreztem), akkor az általánosságban kiválónak minősített tanulmányi eredménye ellenére a tanító néni csüggedten csak annyit mondott, hogy mindenképpen írassam be sportra, mert le kéne vezetni az energiáit. Amikor bátortalanul ellenvetettem, hogy de három szakkörre jár, az apjával huszonöt kilométereket kirándulnak, velem meg falat mászik, akkor határozottan leszögezte, hogy ez neki kevés.

Amúgy tényleg van benne (Muciban) egy nagyon erős szabálykövetés, amit egyrészt a szabályok végletesen szó szerinti értelmezésével rugalmasít, másrészt azzal a liberális megközelítéssel, hogy amiről nem mondták, hogy tilos, azt szabad. Szintén év elején történt, hogy egy itt meg nem nevezett fiktív gyermek a fiktív “bandájával”, hogy is mondjam, egy megfelelő méretű felületen lebontotta az iskola kerítését, kibújt rajta, és büszkén megállt mellette (a végső terv az volt, hogy az iskola kapuján át térnek vissza az objektumba, de ezt a felsőbb hatalmak megakadályozták). Amikor a fiktív anyukája megkérdezte, hogy mégis miért csinálta ezt, a fiktív gyermek azt felelte, hogy “azért, mert a tanító néni azt mondta, hogy nem lehet kimenni az udvarból, de én kitaláltam, hogyan lehetne mégis”. Miután tisztázták a magyar nyelvnek azt a finomságát, hogy a “nem lehet” bizonyos helyzetekben azt jelenti, hogy “nem szabad”, ehhez hasonló félreértések nem fordultak elő.

(Azt viszont sajnos elfelejtették tisztázni a felsőbb hatalmak, hogy amatőr hidromechanikai kísérletekkel (a piszoár bizonyos szempontból egy közlekedőedény) ne szabadna vagy ne lehetne elárasztani a fiúmosdót.)

Sakkból ő lett az első háromcsokis az osztályból, jelenleg hat csokis szintű játékos (sakkórán először egy páronkénti előselejtező van, utána a sakktanár szimultán játszik a győztesekkel, és akinek tizenöt lépés alatt nem ad mattot, az további pár lépésenként kap egy kocka csokit). Amúgy a sakk meg a logika a kedvenc tárgya, és egyelőre úgy csajozik, hogy “lehet, hogy megmutatom neked a logikakönyvemet”.

Az iskolát meg szerencsére annyira szereti, hogy télen, az egyetlen betegsége alkalmával komoly balhé volt, először elhatározta, hogy még hétvégén meggyógyul (szombaton döntötte le a láz), utána teljesen kétségbeesett, hogy nem engedem iskolába (felkelni se nagyon tudott az ágyból, valami durva vírus volt), de csak akkor akadtam ki igazán, amikor megpróbálta manipulálni a hőmérőt, hogy ne tűnjön lázasnak.

A bizonyítványával kapcsolatban már a születésénél megfogadtam, hogy minden perfekcionizmusom ellenére soha nem fogom cseszegetni érte*, amíg hármast vagy jobb jegyet kap, amíg ő boldog vele, és vannak dolgok, amik érdeklik, de nem volt szükségem túl nagy önuralomra, mert tizenegy tárgyból kiváló/példás (oké, erkölcstanon általában az előző hétvégéjükről szoktak mesélni, de úgy tűnik, ezt is kiválóan csinálja), matekból dicséretes, csak magatartásból, írásból és rajzból jó (a magatartásában engem csak az zavarna, ha fizikailag vagy verbálisan bántana másokat, vagy önveszélyes lenne, az írásban a külalak nem szerepel a főbb prioritásai között, rajzból pedig a nonfiguratív stílusban van inkább otthon).

Ja, ami az én bizonyítványomat illeti, kicsit megcsúszva bár, de kaptunk egy-egy anyák napi oklevelet, és az enyémen az szerepel a “miben a legjobb” kategóriában, hogy “kedves és engedékeny”. Az egyensúly kedvéért azt is megkérdeztem, hogy mi a legrosszabb tulajdonságom, mire Muci hosszas gondolkodás után azt felelte, hogy ébredés után pár percig furán viselkedem (amit egyébként mások is mondtak már, például amikor Skóciában a tűzjelző hangjára azzal reagáltam, hogy a fejemre húztam a takarót).

Lényeg, hogy a matek és a kedvesség mindkettőnknek megy (kivéve ébredés után pár perccel).

________________

* Egyébként pont a napokban meséltem Isoldééknél, hogy jutalmazással (két darab Haribo-béka minden bilibe ment produktumért) szoktattam rá a szobatisztaságra, és kicsit elpolemizáltunk azon, hogy mennyire rontja el a gyereket, ha természetes folyamatokat jutalmazás-büntetés dimenzióba helyezünk (én sem vagyok híve az ilyesminek, szeretem minden különösebb ürügy nélkül elkényeztetni a Mucit), de úgy tűnik szerencsénk volt, mert az utolsó iskolanap utáni cukrászdában** ez a párbeszéd játszódott le köztünk:

Muci [teljesen értetlenül a felborult világrendről]: De anya, tulajdonképpen miért engedted meg, hogy sütit és fagyit is kérjek?

Én: Mert most végezted el az első osztályt, és szerintem nagyon ügyesen csináltad.

Muci: És???

 

** Minden szerdán szertartásosan elegánscukrászdázunk, de az a szabály, hogy vagy süti, vagy fagyi. Szerencsére úgy tűnik, ez még belefér az engedékeny kategóriába.

Idén is volt karácsony

Muci: Képzeld, anya, a P. nem tudja, mi az a vallás. Pedig a boncolást tudja, és szerintem annak, aki a boncolást tudja, a vallást is tudnia kéne.

Ilyenkor, a nagyobb ünnepek tájékán már évek óta mindig szóba kerül köztünk a vallás, ami csak azt bizonyítja, hogy ez a Jézuskázás felvilágosodott korunkban három éves életkor felett egy — szépen fogalmazva — elvetélt ötlet, én nem is erőltettem túlzottan soha. Időnként, amennyiben ezt külső tényezők szükségessé teszik, tájékoztatom Mucit arról, hogy mindenki abban hisz, amiben akar, és mások hitét illik tiszteletben tartani, akármilyen hülyeségben is hisznek. Szerencsére sikerült megegyeznünk abban, hogy mi (legalábbis anyai ágon és elsőgenerációsan) a buddhizmus egy egyszerűbb vállfajában hiszünk, miszerint azért érdemes jó dolgokat tenni, mert akkor jobb lesz körülöttünk a világ, és egy jobb világban jobb élni, és azért érdemes odafigyelni és vigyázni a dolgokra és az emberekre, mert akkor szebb és értékesebb dolgok és emberek fognak körülvenni minket.

Mindenesetre Mucinak már évekkel ezelőtt sem volt kerek, hogy mi köze egy kisbabának (aki egyébként már régen felnőtt, meghalt, és eltemették a földbe, mint azt ki szokta emelni) az egész karácsonyhoz, úgyhogy már úgy öt éves korában tisztáztuk, hogy a karácsonyra csak ráerőltették ezt a Jézus-mítoszt, aki szakemberek szerint nem is akkoriban született, és karácsonykor valójában a napfordulót ünnepeljük, ami a Júdeában messze nem őshonos ikeás fenyőt is megmagyarázza (örökzöld), és ez idén nagyon jól is jött, mert logisztikai okokból (a karácsonyi hét apás hét volt) előrehoztuk az ünneplést 21.-re, ami jól passzol a napfordulóhoz.

Nekem amúgy szent meggyőződésem, hogy a karácsony örömének legalább a fele a várakozás, és nem csak Az Ajándékra, hanem az egészre, arra a misztikumra, ami pont a várakozástól lesz az, úgyhogy igyekszem felépíteni Mucinak a dolgot, ez az egyik tradíciónk, az adventi hagyományok sorozata. (A másik tradíciónk a súlyos betegségek karácsonyra időzítése, a bárányhimlőtől kezdve a tüdőgyulladáson át a hányósbajig, ezt idén abszolút krisztusi szellemben kettőnk helyett is egyedül abszolváltam).

Advent szellemében Muci télapóra Scrabble-t kapott, hogy több minőségi időt töltsünk együtt (mostanra néha már meg is ver, és nem hagyja, hogy segítsek, ha mégis, nem hajlandó felírni a pontot). Volt egy apai nagymamai gyerekszínház, egy anyai nagymamai gyerekszínház, elmentünk egyszer moziba, kétszer cukrászdába (imád elegánsabb helyekre beülni, és kulturáltan eszmét cserélni az iskolai disznóságaikról, miközben benyom az arcába egy vízilónyi csokoládétortát). Mondjuk amikor valamelyik este azon kaptam magam, hogy sajtos rudat nyújtok, sajtozok és vagdosok félholtan a betegségtől és reménytelenül elcsúszott munkaügyi határidőktől, felmerült bennem, hogy mi a csudát csinálok én most, minek, és nem tolom-e túl ezt az egészet, de utána Muci mintegy mellékesen megjegyezte, hogy én mindig olyan finomakat sütök (pedig fogalmam sem volt, hogy emlékszik még egyáltalán a fél évvel ezelőtti tepsis akármire), és akkor kezdtem úgy érezni, hogy megérte.

A sajátkezű mézeskalács idén hálistennek kimaradt, mert előrelátóan előre beszereztem gyárit és díszítőkészletet, amivel roppant jól elszórakoztak az unokanővérével.

IMG_4793(Műtermék jobbra)

És természetesen muszáj volt elmenni az immár hagyományos zarándokutunkra is a karácsonyfadíszgyárba, ahol hosszan válogattuk és elemezgettük az amúgy sem szűkös készletünkből nélkülözhetetlen díszeket (hattyú nélkül nem karácsonyfa a karácsonyfa), majd napokig örülhettünk a szerzeményeknek, melyeknek köszönhetően idén is nekünk lesz a legszebb fánk a világon. De mindig találunk valami szépet a hagyományosabb műfajokban is.

És az ikeát sem hagytuk ki, mert Muci ragaszkodik ahhoz, hogy megadjuk a módját a dolgoknak, én meg hajlandó vagyok engedni az ilyenekben, ha sikerül még a csúcsforgalom előtt odaérnünk, és a leárazást is elkapjuk, úgyhogy megvettük a hangulatot, amit a gyermek az első adandó alkalommal természettudományos  célokra utilizált (titokban őszintén meg vagyok győződve arról, hogy ha még egy kicsit húzom a vacsorakészítést, a Fermat-tétel egyszerűbb bizonyítását is kirakja mogyorókból a margóra).

IMG_4850

(És attól tartok, hogy az még végképp a giccses idillika jumping the sharkja, hogy a diókat is saját kezűleg gyűjtöttük, de sajnos így van).

Szóval végül, amikor teljesítettük az achievementeket, eljött a T0, mi elmentünk a fáért, a talppal felszerelkezve, hogy belefaragják, majd otthon nekiláttunk a díszítésnek, aminek az elején mindig próbálom a minőség irányába hajlítani a dolgot a mennyiséggel szemben, de egy idő után engedek a gyereknek, aki ragaszkodik hozzá, hogy az összes díszt felrakjuk, belátom, hogy a mennyiség egy bizonyos méretben már önmagában is esztétikai minőség, és hagyom kitörni magamból az állatot. Meg kell jegyezzem, hogy idén az összes díszt Muci helyezte fel az égőkön kívül (és majd elolvadtam, mindegyiknek emlékezett a történetére, külön megdicsérte a legtöbbet), én csak szorgosan kötözgettem, de az eredmény igazolta az erőfeszítéseinket. Hogy úgy mondjam. Mármint látszik, hogy van benne munka.

IMG_4826 IMG_4828

Szóval, bár nem az ajándék a lényeg, de idén én már alig bírtam kivárni a karácsonyt, mert Muci másfél éve szeretne egy bizonyos legóvonatot, és ezt néha fel is hozta, majd tényleg nagyon cuki módon és hiszti nélkül megértette, hogy erre nekünk nem telik. Viszont idén kivételesen mindenki kifizetett így év végén időben (ezt azóta sem értem), és már az EVA nevű sarcot sem kell év vége előtt két héttel az egész évre befizetnem, lényeg az, hogy nagy titokban megvettem neki, és számolgattam, hogy hányat kell még aludni ahhoz, hogy láthassam az arcát, amikor megkapja. De ez a pillanat is eljött végre, kibontotta a csomagot, majd rám nézett, és azt mondta: Anya, ugye vacsorázhatok a karácsonyfa alatt? Annyira örülök, hogy ilyen szép fánk van!

Jó, miután kifázta magát, a legóvonatnak is örült, de be kell ismernem, hogy titokban elég boldog voltam, hogy a karácsony ún. misztikuma nagyobb hatást gyakorolt rá, mint a rég várt ajándék, még ha ez a misztikum egy némiképpen elhízott és túltolt vásári örömleányra emlékeztető kivágott növényben is testesül meg számára.

Viszont azóta az apás hetet leszámítva (amit nagyrészt a másik tradíciónkkal, a rosszulléttel töltöttem) folyamatosan legózunk (távirányítós és variálható a teherszállító jármű), szerelünk, rakodunk, átrendezünk, mittudomén.

IMG_4847 IMG_4863

Én: És a tehén nem ijedt meg az alagútban?
Muci (rendkívül udvarias hangon): Anya, te lehet, hogy nem vagy ezzel tisztában, de ezt az állatot szállítás közben szarvasmarhának hívják.

Remélem, mindenkinek hasonlóan jól telt (mínusz egügy problémák), és boldog új éveket, meg ilyesmi.

a szórakozottságról és más démonokról

Időközben átestünk az első fogadóórán, ami lehetőséget nyújtott Muci egyik tanító nénijének, hogy közelebbről megismerjen minket, mint szülőket (nem tartom kizártnak, hogy néhány benne felmerülő kérdésre választ kapott).

Az elején meghallgathattuk, hogy Muci alapvetően tök okos, meglepően globális a világlátása, érdekes dolgokat mond (pozitív értelemben véve), órán koncentrál, órán kívül (nagyrészt) kulturáltan játszódik, de. A “de”-vel kapcsolatban én már az év elején megpróbáltam óvatosan figyelmeztetni a tanító néniket az írásos jellemzésben, ugyanis Muci olyan, mint három szórakozott professzor egy zsákban, mindig jár valamin az agya, amit én helyeslek, de ha emiatt mindenkinek rá kell várni, az egy huszonhét fős osztályban, az hogy is mondjam, nem praktikus. Én abszolút belátom, hogy elég frusztráló lehet, amikor az ebéd végén ő még csak a levest fejezi be, mert közben összetett terveket sző a kis barátjával a tanító nénik átfogó megfigyelésére (célkitűzései vannak!) és a megfigyeltek statisztikai jellegű lejegyzetelésére (tudományos igényességű módszerekkel dolgozik!), továbbá magam is szenvedő alanya vagyok annak, hogy hajlamos a prózai és mulandó világi hívságokat a maguk értékén kezelni

Megtörtént eset alapján, reggel az autóban:

Én: A tolltartódat beraktad a táskádba?
Muci: Igen.
Én: A tornazsákodat is?
Muci: Igen.
Én (hirtelen támadt gyanakvással): És hol van a táskád?
Muci: Ja, azt otthon felejtettem.

(Másnap nagyon figyelt a táskára. A kabátját felejtette otthon. 6°C fokban.)

de úgy vagyok vele, hogy ez legyen Mucival a legnagyobb gond, nem beszélve arról, hogy némi közöm is van a dologhoz, már amennyiben ez öröklődik, úgyhogy vigasztalásul megosztottam a tanító nénivel néhány sztorit a saját első osztályos koromból. A tanító néni szerintem indokolatlanul hosszú ideig nevetett, majd megkérdezte, hogy van-e még valami mondanivalónk, vagy mindent tisztáztunk.

Itt gyorsan áttekintettem magamban az addig lezajlott beszélgetést, és úgy éreztem, hogy a t. n. valószínűsíthető benyomásait (miszerint 1. rettenetesen elfogultak vagyunk, 2. én nem vagyok teljesen beszámítható, 3. Muci apja kommunikációs nehézségekkel küzd (rezzenéstelen arccal mondott poénokat)) illene kiegyensúlyozni valamivel (nem mintha ezek nem lennének helytálló benyomások, de there’s more to life than being really really good looking), úgyhogy gyorsan felhoztam, hogy Muci mennyire szereti az iskolát, még az óvodánál is jobban, bár, tettem hozzá, mivel itt megfeledkeztem a kitűzött célról, pont most mondta, hogy jobb lenne, ha az iskolában is lennének csak játszós napok.

Miközben mi empatikusan, sajnálkozva, de mittehetve bólogattunk egymásnak a tanító nénivel, a gyerek apja segítőkészen, továbbra is rezzenéstelen arccal közbevetette, hogy “és mi a pénteket javasolnánk”.

Itt volt pár kínos másodperc, de utána mindenki megkönnyebbülésére tisztáztuk, hogy ez csak ún. vicc volt (én nevettem, na), majd a tanító néni felállt, és szélsebesen az ajtó felé indult (szerintem) imaginárius (de nálunk biztos szerethetőbb) más szülőkről motyogva valamit, akik lehet, hogy már várják.

Snitt.

A gyerek apai nagyanyja már hetekkel ezelőtt a lelkemre kötötte, hogy ezen a szombaton vigyem át a gyereket, mert vasárnap 11-re gyerekszínházba mennek. Ezt figyelembe véve nem szerveztem neki nagyon más programot, úgy gondoltam, hogy szombaton útközben beviszem egy moziba, majd rohanunk tovább a mamához, másnap meg színház után érte megyek.

Vasárnap reggel a gyerek nagyanyja felhívott, és kissé ideges hangon megkérdezte, hogy beteg-e a Dani, vagy miért nem mentünk, nekem meg csak abban a pillanatban esett le, hogy mozi után, mint aki jól végezte dolgát, hazavittem, lefürdettem, megvacsoráztattam, éjfél körül besettenkedtem hozzá a mikuláscsomaggal (a csokit nem szereti, úgyhogy úti Scrabble meg aszalt gyümölcsök — “életem legjobb ajándéka, anya”), és mindeközben, izé, magamnál felejtettem (mentségemre szolgáljon, hogy még mindig jobb, ha szórakozottságból hazaviszem, mintha szórakozottságból nem viszem haza).

Mondjuk különösebb botrány nem lett a dologból, mert összekapartam a gyereket, kulturált megjelenést biztosítottam neki, és még így is bőven odaértünk, csak nekem esett ki pár órányi értékes munkaidőm (és pont vasárnap, amit minden bizonnyal a Teremtő is azért szeretett, mert akkor nyugodtan lehet dolgozni, nem izélgetik az embert a mező vadjai, meg minden), viszont a színház alatt beszereztem a karácsonyi ajándékokat, és eltöprengtem az öröklődés csodáin.

Csak hogy kép is legyen, miközben mentünk a színházba, Muci megtalálta a 3D-s szemüvegét a kocsiban, és azonnal fel is vette, mert ösztönösen tudja, mi a menő, úgyhogy kiszállás előtt erre fordultam hátra:

IMG_4780

Iskolakezdés

A koraszülöttek világnapja alkalmából kicsit megerőltettem magam, és helyreállítottam a régi képek egy részét (körülbelül 4 hónapos korig), to be continued.

Muci időközben hét éves lett, engem meg lefoglalt az ezzel járó sok ügyintézés (a tökéletes iskola megtalálása, beiratkozás, fakt választás, egy ötven elemes lista megvásárlása, amelyben olyan, legfeljebb görög mítoszokból ismert dolgok szerepeltek, mint a “papír dobókocka”, illetve “kétoldalú tükör”), de végül mindnyájan abszolváltuk az első iskolanapot, és Muci sakk-logika szakos elsős lett.

IMG_4466 IMG_4474 IMG_4478

Most ugye az van, hogy elvben nincs osztályozás, gyakorlatban viszont rendszeres szöveges értékelés van, ami ugyanaz pepitában, csak nem bukhatnak meg. Muci az előfeltételezéseimnek megfelelően mindenből K-kat kap (kítűnő), kivéve a szorgalmat (amit az előbbiekre való tekintettel nem értek), és a magatartást (amit meg tudok magyarázni).

Volt például az a beírás az ellenőrzőben, hogy “A gyermek rendszeresen késve érkezik az órára, mert a mosdóban “játszik””. Az oknyomozó riportunk valahogy úgy folyt le, hogy megkérdeztem a delikvenst, hogy mégis mit szokott csinálni a mosdóban, amire azt felelte, hogy “bulizunk. A bandámmal”. Tekintettel arra, hogy ez egy rajzfilmhangú, elálló fülű kis tökmag szájából hangzott el, szerintem érthető, hogy időt kértem, majd utána azért tisztáztuk, hogy az órára be kell érni.

Volt az az eset is, amikor a gyermek iskolaidőben az udvar kerítésén kívül tartózkodott, ennek is utánajártunk. Mint kiderült, itt elsősorban egy kommunikációs félreértés tehetett az egészről, ugyanis a tanító nénik úgy fogalmaztak, hogy “iskolaidőben nem lehet kimenni az iskolából”, mire Muciban feltámadt a bizonyítási vágy, és a kerítésen támadt lyukon (az a sok finommotoros fejlesztés megérte az árát) kilógva bebizonyította, hogy igenis lehet. Ezen a ponton elbeszélgettünk az olyan nyelvhasználati finomságokról, mint például hogy a “nem lehet” néha azt jelenti, hogy nem szabad.

Meg volt az is, hogy “D. alternatív útvonalon ment vissza az udvarból az osztályba”, amivel én egyrészt nem tudok otthonról mit kezdeni, másrészt megértem, hogy a tanító nénikben némi feszültség keletkezik, ha az egyik gödölye leszakad a nyájtól, és az aulában lecsaphatnak rá a ragadozók, úgyhogy ezen a téren is tisztáztuk a tisztáznivalókat.

Mindezekkel együtt Muci “Életvitel és gyakorlat”-ból, amiről csak halványan sejtem, hogy micsoda, szintén K-t kapott, azóta rendszeres retorikai fordulattá vált részemről nyomásgyakorlás céljából az a felütés, hogy “akinek az életvitele és gyakorlata kiváló, az ne…”, amin Muci mindig kuncog, és bizonygatja, hogy ő nem tehet róla, és azt sem tudja, hogy mi az.

Egyébként meg a tanító nénik javára kell írnom, hogy képesek napi nyolc órát együtt tölteni egy csürhényi megvadult, fogatlan sátánfajzattal hogy szóban rendszeresen megdicsérik nekem a gyermeket, időnként írásban is, Muci nagyon szereti őket minden üzenőfüzetes sztori ellenére is, és nagyon menő a tanmenet, meg minden.

Az életvitelünk és gyakorlatunk így ősszel egyébként így néz ki:

IMG_4725 IMG_4744 IMG_4748 IMG_4750

IMG_4754

(A jövőben pedig megpróbálom majd behozni a lemaradást).

a figyelemről

Szóval, valamikor tavaly ősszel ott ültem Muci (egyébként nagyon aranyos) óvónénije előtt, aki a szintfelmérés eredményeit osztotta meg velem, és miközben azt magyaráztam neki, hogy az a kis figyelmetlenség nem is akkora baj szerintem, laikus szülő szerint, éreztem a rendkívül türelmes tekintetén, hogy mennyire elege lehet azokból a szülőkből, akik szerint a gyermekük egy egyedi, különleges hópehely, aki úgy tökéletes, ahogy van, akkor is, ha például nem rajzol embert (illetve kezdtem tényleg ilyen szülőnek is érezni magam).

Utána pár héttel később szerencsére az óvoda fejlesztőpedagógusa is berángatott beszélgetni, és miután ő is tájékoztatott arról, hogy Muci, amint két másodpercig nem kap feladatot, rögtön máshol jár, és a többieket is beleviszi a hülyéskedésbe*, és rém figyelmetlen tud lenni, szerencsére azt is elmondta, hangjában őszinte szeretettel, hogy (1) Muci majdnem minden feladatot tök jól teljesített, és volt, amiben messze ő volt a legjobb, (2) Mucinak van egy sajátos, egyéni humora, ami nagyon szórakoztató, (3) ne aggódjak amiatt, hogy nem rajzol embert, a legtöbb kisfiút a lányokkal ellentétben nagyon nehezen lehet csak rávenni, hogy embert rajzoljon (pedig esküszöm, soha nem szoktam olyat mondani, neki, hogy egy igazi férfi nem sír és nem rajzol embert).

Szóval az a lényeg, hogy Muci mindkét óvónő szerint nagyon okos és simán teljesíti a korának megfelelő vagy még nehezebb feladatokat (a betűrajzolós finommotorikán kívül, de azon rajta vagyunk), ha odafigyel, csak nem szeret odafigyelni. Na erre próbáltam én elmagyarázni az óvónéninek, hogy azért nem figyel, mert olyan, mint én, hogy folyamatosan több szálon futnak a gondolatok a fejében, és tényleg tök bonyolult meg összetett dolgokon gondolkozik (nemrég például hosszú hallgatás után közölte velem, hogy neki az öt meg a hét a kedvenc száma, mert azokat nem lehet több ember között elosztani, szóval hat évesen feltalálta a prímszámokat!), és ekkor éreztem meg magamon az óvónő rendkívül türelmes tekintetét, úgyhogy gyorsan témát is váltottam, mert Muci belső filozófiai eszmefuttatásai kívülről valóban úgy néznek ki, hogy üveges szemekkel bámul maga elé, miközben visszarakja az üres tejesdobozt a hűtőbe**.

Szóval jó, oké, beismerem, roppantul idegesítő, hogy például pontosan tudja, hogyan kell felöltözni, de csak az utolsó ovis héten kétszer is előfordult, hogy (a) simán rávette a pizsamáját a rendes ruhájára, (b) amikor adtam neki egy zoknit, hogy cserélje le a vizeset, akkor is simán rávette az egyiket a másikra, de mondjuk mit szóljak én, amikor tavaly nyáron képes voltam pizsamában átsétálni a körzetihez (mondjuk csinos, jobb szalonokban is vállalható pizsama volt, de akkor is). Amúgy is ez szokott lenni az egyik érvem, hogy de hát én is végtelenül szórakozott voltam gyermekkoromban, mégis ember lett belőlem (még ha mostanában flitterekbe öltözött ember is) amire az szokott lenni a válasz, hogy de hát Mucinak ettől még nem muszáj debilnek szórakozottnak lennie, ha tudunk rajta segíteni***. Innentől én azzal szoktam folytatni az érvelést, hogy egyrészt nekem szerintem sokat adott az életemhez, hogy sokat gondolkoztam mindenfélén, másrészt valahol örülök is, hogy Muci érdeklődése nem a jobbés a bal lábára való cipők megkülönböztetésére koncentrálódik, hanem arra, hogy a légnyomáskülönbségtől hogyan lesz a szél tulajdonképpen, és általában ezen a ponton szoktam bicskanyitogatóan elfogult anyának érezni magam, és átterelni a szót arra, hogy akkor most százas zsepit hozzak a tisztaságcsomagba, vagy tízes kiszerelésűeket.

Mindenesetre azt én is aláírom valahol, hogy nem lenne baj, ha Mucit nem ütné el az autó a robbanómotorok mélyelemzése közben, illetve azt sem bánnám, ha nem kéne neki ötször elmondani mindent, mielőtt mégsem csinálja meg, és erre az a módszerem, hogy a kulturális párhuzamokra**** támaszkodva és a kényszerességét kiaknázva***** megpróbálok reflexszerű rutinsorozatokat kialakítani benne (azt amúgy meséltem már, juteszembe, amikor fogmosás után valami szállodában kiküldtem pisilni, mire a csapot meglátva pavlovian még egyszer fogat mosott?). Az úton való átkeléssel kapcsolatban egyelőre odáig jutottunk, hogy képtelen lelépni az úttestre körülnézés nélkül, de miután körülnézett, a forgalomra való tekintet nélkül folytatja az útját (dolgozunk rajta). Ugyanakkor a piszkos edényt mindig berakja a mosogatóba, a használt zsepit mindig kidobja, és az üres felvágottas tasakot is mindig visszateszi a hűtőbe (szintén dolgozunk rajta).

Amúgy a hallása is szelektív, de egyszerűen hátborzongató tűpontossággal érzi, hogy mikor kérdezek olyasmit, amire tudni akarom a választ, és mikor próbálok csak beszélgetni, vagy kérdezek valamit udvariasságból (ezekben az esetekben nem válaszol). Az udvariassági köröket amúgy is utálja, egyszerűen nem érti, hogy miért kellene olyasmit csinálni, aminek semmi értelme, a köszönés nevű dolog különösen bosszantja, és kifejlesztett rá egy olyan hangsúlyt, hogy mindenki jobban jár, ha nem köszön. Utoljára akkor próbáltam rávenni ilyesmire, amikor mondtam, hogy legalább egy sziát toljon oda az unokanővérének távozáskor, különben szomorú lesz, amire azt válaszolta döbbent hangon, hogy miért mondok ilyen hülyeségeket, hogy “szerintem neki ez nem annyira fontos, anya, mint neked”. Mondjuk erre akár meg is sértődhettem volna, ha nemközli velem naponta olyan tizenöt-hússzor, hogy mennyire szeret (azt hiszem, nem udvariasságból), de ebben az esetben kénytelen voltam beismerni, hogy valószínűleg igaza van. Mondjuk az igazának az elismerése abban az esetben már egy kicsit a határaimat feszegette, amikor az orvosi rendelőben mentegettem, hogy azért nem köszön, mert meg van illetődve, mire udvariasan tájékoztatta a doktornőt, hogy nincs is megilletődve, csak nem szeret köszönni; mindenestre reménykedem, hogy mire felnő, kimegy a köszönés a divatból ráérez a köszönés ízére.

És végezetül egy fénykép arról, hogy néz ki Muci, miközben én arra próbálom rávenni, hogy vegye már le azt az úszógumit, ő meg bátorító tekintettel ül mozdulatlanul, és valószínűleg éppen termodinamikai rejtélyeket old meg fejben:

muci

* Vezéregyéniség Trendszetter ez az én egyedi hópelyhem, gondolta az elfogult anya meghatottan.

** De ez konkrétan lehet, hogy nem is figyelmetlenség, hanem atavisztikus férfiösztön.

*** Érdekes korreláció egyébként, hogy a papíron is intelligens ismerőseim válasza viszont nagy gyakorisággal az szokott lenni, hogy “ez nem szórakozottság, ez tök normális, én is ilyen voltam”.

**** Konkrétan a Mementóra, bár a tetoválásig még nem jutottam el.

***** Nagyon nem szeret például vonalakra rálépni, ami némileg lelassítja a közlekedésünket a bevásárlóközpontokban és az orvosi rendelőkben, ugyanakkor azt bizonyítja, hogy ez genetikailag kódolt, nem pedig tanult izé lehet, mert én mindig igyekeztem eltitkolni előle, hogy mennyire utálok vonalakra rálépni.