Szóval, valamikor tavaly ősszel ott ültem Muci (egyébként nagyon aranyos) óvónénije előtt, aki a szintfelmérés eredményeit osztotta meg velem, és miközben azt magyaráztam neki, hogy az a kis figyelmetlenség nem is akkora baj szerintem, laikus szülő szerint, éreztem a rendkívül türelmes tekintetén, hogy mennyire elege lehet azokból a szülőkből, akik szerint a gyermekük egy egyedi, különleges hópehely, aki úgy tökéletes, ahogy van, akkor is, ha például nem rajzol embert (illetve kezdtem tényleg ilyen szülőnek is érezni magam).

Utána pár héttel később szerencsére az óvoda fejlesztőpedagógusa is berángatott beszélgetni, és miután ő is tájékoztatott arról, hogy Muci, amint két másodpercig nem kap feladatot, rögtön máshol jár, és a többieket is beleviszi a hülyéskedésbe*, és rém figyelmetlen tud lenni, szerencsére azt is elmondta, hangjában őszinte szeretettel, hogy (1) Muci majdnem minden feladatot tök jól teljesített, és volt, amiben messze ő volt a legjobb, (2) Mucinak van egy sajátos, egyéni humora, ami nagyon szórakoztató, (3) ne aggódjak amiatt, hogy nem rajzol embert, a legtöbb kisfiút a lányokkal ellentétben nagyon nehezen lehet csak rávenni, hogy embert rajzoljon (pedig esküszöm, soha nem szoktam olyat mondani, neki, hogy egy igazi férfi nem sír és nem rajzol embert).

Szóval az a lényeg, hogy Muci mindkét óvónő szerint nagyon okos és simán teljesíti a korának megfelelő vagy még nehezebb feladatokat (a betűrajzolós finommotorikán kívül, de azon rajta vagyunk), ha odafigyel, csak nem szeret odafigyelni. Na erre próbáltam én elmagyarázni az óvónéninek, hogy azért nem figyel, mert olyan, mint én, hogy folyamatosan több szálon futnak a gondolatok a fejében, és tényleg tök bonyolult meg összetett dolgokon gondolkozik (nemrég például hosszú hallgatás után közölte velem, hogy neki az öt meg a hét a kedvenc száma, mert azokat nem lehet több ember között elosztani, szóval hat évesen feltalálta a prímszámokat!), és ekkor éreztem meg magamon az óvónő rendkívül türelmes tekintetét, úgyhogy gyorsan témát is váltottam, mert Muci belső filozófiai eszmefuttatásai kívülről valóban úgy néznek ki, hogy üveges szemekkel bámul maga elé, miközben visszarakja az üres tejesdobozt a hűtőbe**.

Szóval jó, oké, beismerem, roppantul idegesítő, hogy például pontosan tudja, hogyan kell felöltözni, de csak az utolsó ovis héten kétszer is előfordult, hogy (a) simán rávette a pizsamáját a rendes ruhájára, (b) amikor adtam neki egy zoknit, hogy cserélje le a vizeset, akkor is simán rávette az egyiket a másikra, de mondjuk mit szóljak én, amikor tavaly nyáron képes voltam pizsamában átsétálni a körzetihez (mondjuk csinos, jobb szalonokban is vállalható pizsama volt, de akkor is). Amúgy is ez szokott lenni az egyik érvem, hogy de hát én is végtelenül szórakozott voltam gyermekkoromban, mégis ember lett belőlem (még ha mostanában flitterekbe öltözött ember is) amire az szokott lenni a válasz, hogy de hát Mucinak ettől még nem muszáj debilnek szórakozottnak lennie, ha tudunk rajta segíteni***. Innentől én azzal szoktam folytatni az érvelést, hogy egyrészt nekem szerintem sokat adott az életemhez, hogy sokat gondolkoztam mindenfélén, másrészt valahol örülök is, hogy Muci érdeklődése nem a jobbés a bal lábára való cipők megkülönböztetésére koncentrálódik, hanem arra, hogy a légnyomáskülönbségtől hogyan lesz a szél tulajdonképpen, és általában ezen a ponton szoktam bicskanyitogatóan elfogult anyának érezni magam, és átterelni a szót arra, hogy akkor most százas zsepit hozzak a tisztaságcsomagba, vagy tízes kiszerelésűeket.

Mindenesetre azt én is aláírom valahol, hogy nem lenne baj, ha Mucit nem ütné el az autó a robbanómotorok mélyelemzése közben, illetve azt sem bánnám, ha nem kéne neki ötször elmondani mindent, mielőtt mégsem csinálja meg, és erre az a módszerem, hogy a kulturális párhuzamokra**** támaszkodva és a kényszerességét kiaknázva***** megpróbálok reflexszerű rutinsorozatokat kialakítani benne (azt amúgy meséltem már, juteszembe, amikor fogmosás után valami szállodában kiküldtem pisilni, mire a csapot meglátva pavlovian még egyszer fogat mosott?). Az úton való átkeléssel kapcsolatban egyelőre odáig jutottunk, hogy képtelen lelépni az úttestre körülnézés nélkül, de miután körülnézett, a forgalomra való tekintet nélkül folytatja az útját (dolgozunk rajta). Ugyanakkor a piszkos edényt mindig berakja a mosogatóba, a használt zsepit mindig kidobja, és az üres felvágottas tasakot is mindig visszateszi a hűtőbe (szintén dolgozunk rajta).

Amúgy a hallása is szelektív, de egyszerűen hátborzongató tűpontossággal érzi, hogy mikor kérdezek olyasmit, amire tudni akarom a választ, és mikor próbálok csak beszélgetni, vagy kérdezek valamit udvariasságból (ezekben az esetekben nem válaszol). Az udvariassági köröket amúgy is utálja, egyszerűen nem érti, hogy miért kellene olyasmit csinálni, aminek semmi értelme, a köszönés nevű dolog különösen bosszantja, és kifejlesztett rá egy olyan hangsúlyt, hogy mindenki jobban jár, ha nem köszön. Utoljára akkor próbáltam rávenni ilyesmire, amikor mondtam, hogy legalább egy sziát toljon oda az unokanővérének távozáskor, különben szomorú lesz, amire azt válaszolta döbbent hangon, hogy miért mondok ilyen hülyeségeket, hogy “szerintem neki ez nem annyira fontos, anya, mint neked”. Mondjuk erre akár meg is sértődhettem volna, ha nemközli velem naponta olyan tizenöt-hússzor, hogy mennyire szeret (azt hiszem, nem udvariasságból), de ebben az esetben kénytelen voltam beismerni, hogy valószínűleg igaza van. Mondjuk az igazának az elismerése abban az esetben már egy kicsit a határaimat feszegette, amikor az orvosi rendelőben mentegettem, hogy azért nem köszön, mert meg van illetődve, mire udvariasan tájékoztatta a doktornőt, hogy nincs is megilletődve, csak nem szeret köszönni; mindenestre reménykedem, hogy mire felnő, kimegy a köszönés a divatból ráérez a köszönés ízére.

És végezetül egy fénykép arról, hogy néz ki Muci, miközben én arra próbálom rávenni, hogy vegye már le azt az úszógumit, ő meg bátorító tekintettel ül mozdulatlanul, és valószínűleg éppen termodinamikai rejtélyeket old meg fejben:

* Vezéregyéniség Trendszetter ez az én egyedi hópelyhem, gondolta az elfogult anya meghatottan.

** De ez konkrétan lehet, hogy nem is figyelmetlenség, hanem atavisztikus férfiösztön.

*** Érdekes korreláció egyébként, hogy a papíron is intelligens ismerőseim válasza viszont nagy gyakorisággal az szokott lenni, hogy “ez nem szórakozottság, ez tök normális, én is ilyen voltam”.

**** Konkrétan a Mementóra, bár a tetoválásig még nem jutottam el.

***** Nagyon nem szeret például vonalakra rálépni, ami némileg lelassítja a közlekedésünket a bevásárlóközpontokban és az orvosi rendelőkben, ugyanakkor azt bizonyítja, hogy ez genetikailag kódolt, nem pedig tanult izé lehet, mert én mindig igyekeztem eltitkolni előle, hogy mennyire utálok vonalakra rálépni.

Olyan rég nem írtam ide, hogy Muci közben teljesen felnőtt, ő magyarázza nekem, hogy mi a homokszóró meg a zsámoly a vasúton, és már ezerig el tud számolni (vagyis állítása szerint 139-ig, de amikor rákérdeztem, hogy tényleg nem tudja-e, mi jön 139 után, azt válaszolta, hogy “persze, hogy tudom, anya, de olyan sokág nagyon unalmas lenne elszámolni!”).

Szóval december közepén még úgy tűnt, hogy hátrányos helyzetből futunk neki a karácsonynak, mert egyrészt Muci 22-29 között az apjánál lesz, másrészt kiderült, hogy skarlátjárvány van az oviban, és a legszentebb hagyományaink közé tartozik, hogy karácsonykor meg szoktunk halni mindketten valami kórságban (mintegy áldozatképpen a napisten visszatéréséért, vagy valami ilyesmi, szívesen).

Időközben az is bejött a képbe, hogy Muci 20-án hivatalos az én szüleimhez, 21-én meg az apai nagyanyjához, úgyhogy úgy döntöttem, nem hagyjuk magunkat befolyásolni a naptári adatokkal, és 18-án (csütörtök) fát díszítünk, 19-én (péntek) meg korán elhozom az oviból, elmegyünk moziba, utána ajándékozás.

Régen ugye úgy voltam vele, hogy én karácsonykor nem vagyok hajlandó a keresztény jellegű karácsonyt ünnepelni (lehet, hogy én csalok pár napot, de a keresztények meg konkrétan több hónappal áthelyezték az amúgy is fiktív Jézus születését, hogy lenyúlják az ünnepet, ami azért durva), úgyhogy mi a napok hosszabbodását ünnepeljük ilyenkor, és bár utálom nézni, ahogy vágott virágok/fenyőfák haldokolnak a szemem előtt, ebbe akár az élőáldozat (rendes karácsonyfa) is belefér (Muci imádja a valódi karácsonyfát, na, és what baby wants, baby gets, anya meg megmagyarázza, hogy ez miért helyes így).

A fát az Ikeában vettük meg együtt, engem egyszerűen lenyűgöz, hogy az Ikea egyenfát is tud (mindegyik 140 centi). Muci választott, úgyhogy sikerült egy gyakorlatilag gömb alakú, meglehetősen aszimmetrikus példányt hazahoznunk. Idén már előre közöltem vele, hogy nem fogunk újabb díszeket venni, mert tele vagyunk díszekkel, úgyhogy csak hat csengőt kellett, meg egy önkényuralmi jelképnek is felfogható csúcsdíszt (ezen teljesen meghatódtam, mert Muci választotta minden segítség nélkül, és pontosan olyan ötágú vörös csillagot akart, amilyet én vettem még nulla éves korában (két év alatt tönkrement)).

Azért nagyon jó egyébként a gyerek a háznál, mert a fadíszítés merő egy extázis volt, ahogy felfedezte az elcsomagolt gömböket meg figurákat (betettem hozzá három órányi karácsonyi dalt, YouTube edition), és mivel a karácsonyfát Patyomkin-stílusban helyeztem el a házban (csak kb. egyharmada látszik), már azelőtt rendkívül, khm, színes volt, hogy utolsó simításként az öt boát és a négy égősort is felraktuk rá (ebből kettő villogós). Amikor végeztünk, Muci átszellemülve mondogatta, hogy ez a világ legszebb karácsonyfája, én meg részben azt sajnáltam, hogy nincs ott az apja, hogy ezt lássa (nem a fát, Mucit), részben meg azon gondolkoztam, hogy mihez hasonlíthatnám a fát, és arra jutottam, hogy leginkább egy rendkívül túlsminkelt delnőre emlékeztet, strasszokkal, flitterekkel, mély dekoltázzsal és neccharisnyával. Nem az “ízléses” szó jutna róla eszembe elsőként, na.

Másnap (péntek) reggel Muci eleve azzal kelt, hogy mennyire örülhet ez a fa, hogy pont hozzánk került, mert máshol biztosan nem díszítették volna fel ilyen szépen, úgyhogy úgy döntöttem, soha nem engedem a szeme elé a Kis fenyő c. Andersen-mesét, majd elvittem oviba (muszáj volt beadni délelőttre, nagyon szereti, és utána kezdődött a szünet). Kicsit meg voltam döbbenve, hogy egyikünk sem skarlátos, kolerás vagy ilyesmi, de azért beadtam. Délután, amikor kigombolt kabáttal sétálgattunk a mozi felé a vakító napsütésben, Muci azért rákérdezett, hogy biztos vagyok-e abban, hogy most van karácsony, de mint kiderült, nem buktam le, csak úgy vélte, hogy akkor nem ilyen időjárásnak kellene lennie. Végül megegyeztünk abban, hogy a kompromisszumos megoldás a napsütés ÉS hóesés lenne, hogy mindkettőnknek jó legyen.

Amúgy a pingvines mesét néztük, jellemző, hogy amikor megkérdeztem Mucit, mi tetszett neki benne a legjobban, azt mondta, hogy “minden jó volt, de a legjobb az, amikor kicserélték a távirányítóban az elemeket”.

Az ajándékkal úgy vagyunk, hogy abszolút nem dilemma, hogy ki hozza az ajándékot, mert Muci is olyan, mint én, hogy mindent előre tudni akar, úgyhogy az ajándékkal kapcsolatos egyeztetések már februárban meg szoktak kezdődni köztünk, és végül valamikor novemberben jut a tárgyalási folyamat a véglegesítés fázisába, onnantól Muci arról a dologról álmodozik, amit kapni fog (néha megnézzük neten is, meg ilyenek), és mindig nagyon örül neki. Most egy hidat kapott az ikeás favonatjához, meg egy Lego vasútállomást, amit együtt raktunk össze szombat délelőtt, gumicukor mellett (mindketten remekül szórakoztunk, mondjuk sütnöm-főznöm nem kellett nagyon, mert Muci kedvence a levesgolyós leves és a sajtos tészta, édességet meg nem eszik).

Utána szombat délután átmentünk a szüleimhez, akiktől wellnesst kapunk ajándékba, de apám meglepetésként összerakta a gyereknek a saját gyerekkori, hidegháborús jellegű kisvonatát (délelőtt még trafóügyben rohangált hozzá, de megoldotta), én meg közben készülődtem az esti bulimra, és amikor lenéztem hozzájuk, hogy mi ez a nagy kacagás, kiderült, hogy Muci a kilőhető rakétával a nagyanyját próbálja leszedni, amit mindketten nagyon viccesnek találnak, miközben a nagyapja békésen vonatozik. A vasárnapot pedig a másik nagyanyjánál töltötte, remekül sikerült az egész, na.

Amellett egyébként, hogy kis túlzással strandidő volt karácsonykor, mi nem lettünk betegek (oké, én most hörgök egy kicsit, Muci meg 22-én egy estére hőemelkedéses lett, de ennyi), az a harmadik furcsaság, hogy a tavalyi fából még most decemberben is találtam tűleveleket, az ideiről viszont eddig egyetlen sem hullott le, nem értem én ezeket az anomáliákat (de maradjon így).

Képi anyag:

Szóval Muci betöltötte a hatot, ami egyrészt komoly sikerélmény számomra (eddig egyetlen szobanövényemnél sem tudtam ezt elérni), másrészt komoly felelősség hullott le ezáltal a vállamról, mert az előtanulmányaimnak köszönhetően hiszek abban, hogy nagyjából hat éves korig alakulnak ki a szoociális képességek (leginkább  szülőknél/szülőkkel tapasztalt mintákból), szóval innentől már nem kell viselkednem (jó, azért fogok).

Mondjuk volt egy pont, ahol egy kicsit megijedtem, mert a nyúlhús egyszer csak azt mondta a semmiből gondterhelten, hogy “anya, szerintem túl nagy a családunk”, és elgondolkoztam azon, hogy mi van, akkor most a kétfős családunkból valakinek el kell-e költöznie, de aztán kiderült, hogy csak az viseli meg, hogy végig kell látogatni a rokonokat, és mindenhol szülinapozni kell. De szerintem jobb, ha időben megszokja, hogy az élet nem könnyű.

Másrészt maga a születésnap annyira nem ment zökkenőmentesen, mert egy héttel előtte derült ki, hogy Muci egy olyan liftes golyópályát szeretne, aminek az oviban látta a propagandaanyagát. De megnéztem, lenyomoztam, hogy azt most már egy másik cég gyártja, és csak rendelni lehetett, úgyhogy végül Kőbányán vettem át egy ködös hajnalon (pipa).

A tortát illetően a nagy nap reggelén tájékoztatott a nyuszi, hogy ő azt szeretné, ha én sütném a tortáját, és málna lenne benne, meg túró. Ettől némiképpen ráncokba szaladt a homlokom, mert sose csináltam ilyet, de szerencsére tele van internettel a lakás, úgyhogy éltem a web által kínált lehetőségekkel (na jó, zselésítőért vissza kellett szaladni a boltba, de így legalább egyben maradt az objektum, pipa).

Az, hogy fogalmam sincs, hol vannak a gyertyák, amelyek mindig útban szoktak lenni, t-2 órakor derült ki, szerencsére az ovi mellett van egy cukrászda (pipa).

Nézzük akkor messziről, hunyorítva:

Mondtam a mostanra már elég nagy malacnak, hogy elfújás előtt kívánjon valamit magában, és valamivel később közölte, hogy “anya, én azért nem tudtam kívánni semmit, mert te a golyópályával már minden kívánságomat teljesítetted” (aww), szóval úgy veszem, átmentem a vizsgán.

Egyébként mostanában volt az is, hogy szóba került a hogyleszagyerek kérdés. Ez azzal indult, hogy Mucus pár hónapja közölte velem, hogy ő kistestvért akar (később tisztáztuk, hogy de annak nem lehetek én az anyja, mert én az ő anyukája vagyok), amire azt válaszoltam, hogy oké, de ahhoz egy apukát is kéne találnunk. Ezen gondolkozott néhány hétig, majd egyszer csak a vonaton teljes hangerővel feltette a kérdést, hogy ANYA, TE HOGY SZEREZTED APÁT?

Már itt elkezdett diszkréten röhögni körülöttünk mindenki, miközben nagyjából elmagyaráztam, hogy szereztem apát, majd jött a következő kérdés, hogy ÉS HOGY CSINÁLTATOK ENGEM?

Ezen a ponton próbáltam a dolgok érzelmi aspektusát kiemelni (ha két ember nagyon szereti egymást, bla-bla), de Muci nem tágított, és közbevágott azzal, hogy DE ÚGY ÉRTEM, TECHNIKAILAG HOGY CSINÁLTATOK?, úgyhogy most már mindenki, aki azon a vonaton utazott, pontosan tudja, hogyan kell gyereket csinálni, szívesen.

Ami apjaneve Dániel Kilián érzelmi fejlődését illeti, ööö, azt hiszem, pasinak elmegy, azóta is egy nemrégi beszélgetésünkön röhögök, hogyszóval:

Este szokásos alvás előtti beszélgettünk, és egyszer csak bejelentette a semmiből, hogy “képzeld, anya, a Sári [az apja barátnője] azt mondta nekem, hogy ő most elköltözik apától, mert nem jönnek ki jól, és amikor legközelebb megyek apához, ő már nem lesz ott, mert jönni fog egy nagy teherautó,
és elviszi az összes holmiját oda, ahol lakni fog. Azért kell teherautó, mert apa kisbuszába nem fér be a holmija, és a Sári egyébként sem olyan erős, hogy ki tudja tekerni a kormányt induláskor”.

Én itt halálra ijedtem, hogy most szomorú lesz, vagy nem tudja feldolgozni, és makogtam valamit, hogy van olyan, hogy ha két ember sokat veszekszik, akkor jobb nekik külön lakni, és őt mi nagyon szeretjük, akkor is, ha néha veszekszünk vele, és mindig lehet bármelyikünknél, bla-bla.

Muci ijesztően elgondolkodva nézett, nem szólt semmit, majd egyszer csak megszólalt komoly hangon, hogy “anya, szeretnék kérdezni valamit ezzel kapcsolatban”.

Én mondtam, hogy bármit, nyugodtan, erre Muci: “Hogy van az, hogy a kisbusznak ki kell tekerni a kormányát ahhoz, hogy elinduljon, a mi autónkét pedig nem?”

És akkor most jöjjön egy videó, aminél ő kérte, hogy filmezzem le, ahogy lecsúszik a játszóházban a csúszdán (amúgy ajánlom a Campona Kalandparkot napijeggyel, adnak áramot, adnak netet, és még óriáspolip is van), de amikor a végén meglátja, hogy még mindig veszem, elkezd szégyenlősködni:

Na, ahogyan régen a freeblog gépháza mondta, akkor legyen minden így.

Muci [hosszas hallgatás után]: De ugye te is tudod, anya, hogy van az, amikor valamit nagyon szeret az ember.
Én [megértően]: Igen, nyuszikám, pontosan tudom.
(mármint azzal kapcsolatban nyugtattam meg, hogy megértem, miért szagolgatta meg a virágokat az allergiája ellenére).

Szóval igyekszem majd gyakrabban frissíteni a Mucit, csak mostanában leginkább facebookon logolom, amiket mond, és elkényelmesített az azonnali visszajelzések (lájkok!!) okozta eufória, ugyanakkor végül is azért indult ez a blog, hogy amikor kamaszkorában utál majd, vagy mittomén, tragikus véget érek valami szörnyű balesetben, akkor lássa majd, hogy mennyire szerettem mindig (vagy, alternatíve, legyen muníciója annak alátámasztására, hogy hogyan tettem tönkre a gyerekkorát).

Szóval, voltak ünnepségek, először az anyák napja, és én nem vagyok egy meghatódós fajta, de amint belekezdtek az orgona ágába (megjegyezném, rettentően hamisan, gyakorlatilag kánonban, és borzalmas hangon, legalábbis ezekre próbáltam koncentrálni, hogy visszanyerjem a lelki egyensúlyomat), azonnal bőgtem, mint a záporeső, ez annyira kínos. Viszont utána kimaxoltuk a szelfizést, de durván:

Muci: Tudod, anya, úgy lesz az anyák napja, hogy arra a székre kell leülnöd, amire rajzoltam egy gombát [a jele].
Én: Oké, nyuszikám.
Muci: De akarok még mondani valamit, anya. Ugye tudod, hogy én nem vagyok túl jó rajzolásból?
Én [reggeli rohanás közben, szórakozottan]: Mucikám, senki nem várja tőled, hogy nem egészen hat évesen művészi illusztrációkat produkáljál.
Muci: Ebből én semmit nem értettem, anya, de az a lényeg, hogy amint meglátsz valamit, ami akár csak ici-picit hasonlít egy gombára, azonnal ülj le!

Muci egyébként marad még egy évet az oviban, én ezt korábban nagyon elleneztem (én utáltam óvodába járni), de kénytelen voltam belátni, hogy egyrészt ő is éppen olyan álmodozó, meg szétszórt, mint én voltam, másrészt meg ez egy annyira tökéletes óvoda, hogy szerintem az utolsó napon úgy kell majd elvonszolni engem onnan, mközben üvöltve a földhöz vagdosom magam. Ehhez amúgy az is hozzájárul, hogy, mint azt kénytelen vagyok belátni, szóval Mucikával kivételeznek egy kicsit, mert alapvetően sem egy hisztis vagy problémás gyerek, viszont nagyon ért ahhoz, hogy előre megfontolt szándékkal bűbájos benyomást keltsen, úgyhogy egy csomószor arra megyek be, hogy éppen valamelyik óvónénivel ölelgetik egymást, meg a dadus néni segít öltözni neki, mert szegényke annyira fáradt.

Muci: És anya, de miért kell bemenned a tévébe?
Én: Hát, hogy a munkámról beszéljek.
Muci [őszinte értetlenséggel]: És ez szerinted érdekes bárkinek is?
Én [kicsit röhögve]: Ööö, hát remélem, hogy igen.
Muci [hosszan elgondolkozik, majd]: Hát, anya, lehet, hogy neked van igazad, de szerintem annyira nem olyan nagyon érdekes, hogy csak írsz, írsz, írsz a számítógépen, utána meg adsz nekem vacsorát. Úgy értem, én biztosan átkapcsolnék a Teszveszre.

A másik nagy esemény a ballagtatás volt az oviban, amelyre Muci ördögi tervet szőtt. Van egy kislány, Sz, aki megbízható források szerint az “óvoda legaranyosabb kislánya”*, és Muci kiharcolta, hogy ő neki adhassa a lufiját (minden búcsúztató adott egy ballagónak egy lufit), ráadásul kinyomozta előre, hogy Sz-nek (meglepő módon) a rózsaszín a kedvenc színe, úgyhogy nagyon büszkén várakozott az átadásra kezében egy rózsaszín és egy sárga (a saját kedvenc színe, azt másik kislánynak adta) lufival, majd utána még hosszan szorongatták egymás kezét Sz-szel, végtelenül cukik voltak.

Én: És nem szoktam neked hiányozni, amikor apánál vagy, vagy apa, amikor nálam vagy?
Muci: Tudod, anya, amikor hiányzik valaki, az nagyon rossz érzés, úgyhogy amikor valaki nincs ott, én inkább nem gondolok rá, nehogy hiányozzon.

Rendes bejegyzést a szülinapról meg mindenről majd holnap.

* Megjegyezném, büszke vagyok az ízlésére, az a kislány tényleg olyan, mintha napfényből és cukiságból gyúrták volna össze, konkrétan világít.

A ma reggelem úgy kezdődött, hogy hajnalban négy óra alvás után véletlenül a frissen lefőtt kávéba dobtam a taurinos pezsgőtablettát, némi gondolkodás után megittam (tejszínhabot végül nem nyomtam rá), elmentem dolgozni, majd fél tizenegykor már a tizenkettedik kerületben bolyongtam a Muciékat keresve, akik ovistul síbemutatót tartottak, és belebotlottam egy másik anyukába, aki azzal kezdte, hogy mindjárt feminista lesz, mert hajnalig dolgozott reggeli leadás miatt, és ezen a műsoron az anyáknak “kötelező” a megjelenés, mert az apukák dolgoznak. Nem mondom, hogy nem éreztem át az álláspontját, de végül is, inkább dolgozzanak, mint igyanak.

Meg egyébként is, igazából tök jó, hogy elvitték őket ingyenért ötször síelni, meg ötször korcsolyát tanulni (a tanfolyamszervezők beetetős programja, de az óvónéniknek kell ácsorogniuk közben a hidegben), és újabb pluszpontot szereztek azzal, hogy amikor kicsit túl lényegre törően odaszóltam a gyereknek, hogy amíg a csoportképet csináljuk, vegye már le a sapkát, mert úgy néz ki benne, mint egy kukabúvár, akkor a kedvenc óvónénink (most egy fiatalos, agilis, szerető nagymamát képzeljünk el a jó értelembe vett Schaffer Erzsébetbe oltva) hosszan rám nézett, és én már vártam az udvariasan dorgáló szavakat* azokban a témakörökben, hogy (a) nem kellene a gyermekem egészségét veszélyeztetnem egy fotográfia kedvéért, (b) próbáljuk meg nem megtörni a gyermek lelkét  külsejére tett negatív megjegyzésekkel**, de ő csak annyit mondott, hogy “magának egy kislányt kellett volna szülnie inkább, nem?”.

(Mondjuk ezek után természetesen a kislányok is le akarták venni a sapkát, pedig csak az én kölykömnek nem állt jól).

Amúgy maga a síelés így néz ki, hát, mit mondjak, idén nem volt hó,de nem baj, megoldjuk:

(Az a fehér rács ilyen műanyag szőrös izé, vizesen nagyon csúszik).

Úgy érzem, némiképp túlzás lenne azt mondanom, hogy Muci megtanult síelni, bár műanyag, szőrös izén le tud jutni síléccel a lábán, esés nélkül, ha nem lejt túlságosan. Esni csak akkor esik, ha sílécen egy helyben állva beszélget, de ez nem baj, mert papírunk van arról, hogy nem tud egyszerre két dologra figyelni:

Ezt a kis hiányosságát többek között azzal próbáljuk orvosolni, hogy miközben gördeszkára fektetve tologatjuk úgy, hogy egyenes karokkal emel a magasba egy labdát, szavalnia kell. Ez remélhetőleg segíteni fog abban, hogy ő ne a kávéba dobálja majd a pezsgőtablettákat.

Más részképességeivel nincs baj (legalábbis az apja beszámolója szerint hétvégén a Lego kiállításon odasétált egy 3 x 1,5 méteres csatajelenethez, és felhívta az alkotó figyelmét arra, hogy az a legodarabka a sarokban rosszul van rakva), de nagyon örültünk, hogy az óvóda némi célzatos megjegyzések után hajlandó volt papírt adni arról, hogy Mucinak nem javasolják az iskolába menést. Mivel a kiemelkedő intelligenciájáról szintén van papírunk, szerintem egyszerűen meg akarják tartani őt maguknak, de ezt a tervet mindhárman teljes mértékben helyeseljük, remélem, jövőre ingyen lovaspóló-oktatás is lesz.

* Ne felejtsük el, hogy egy olyan világban élünk, ahol az egekbe csapnak az indulatok attól, hogy úrisssten, egy anya másfél évesen heti 2-3 napra bölcsibe akarja adni a gyermekét (idegenek közé, ahol szekálni fogják, tapossák, karmolják, ütik, bedarálják), pusztán azért, hogy közben felelőtlenül pihengethessen a munkahelyén (ebben az esetben a magánpraxisban). És pénzt keressen vele (minekazilyennekférj). 2014., Magyarország felsőfokú végzettséggel rendelkező női kommentelői.

** Muci amúgy viccesnek tartja, ha kukabúvárhoz hasonlítom, és teljes mértékben támogatja abbéli törekvéseimet, hogy lehetőleg csinos fényképeket készítsek róla.

Az van, hogy logisztikai okok miatt kénytelenek voltunk két nappal előrehozni a karácsonyt, még szerencse, hogy Muci nem ismeri a naptárat.

Én már a gyerek előtt biztosan tudtam, hogyan fogok családi karácsonyozni, a hagyományos vacsora például (már akkor is) kacsamell volt krumplifánkkal, a fenyő mű lesz (mert nem tartunk feldíszítet döglött élőlényeket a nappaliban), ízléses, egyszínű dekorral, és a gyereknek elmagyarázom majd a mitrászos megközelítést (már csak azért is, mert az ugyan kétséges, hogy Jézus létezett-e, de az biztos, hogy nem december végén született), mely szerint a téli napfordulónak és a közeledő melegnek és világosságnak örülünk ilyenkor.

Ehhez képest Mucival a legjellegzetesebb karácsonyi hagyományunk az, hogy az ünnepekre mindketten elkapunk valami (minősített esetben több) szörnyű kórságot*, úgyhogy az ünnepi menü idén is abból állt, hogy óvatosan elfogyasztottunk pár kanál kukoricapelyhet, majd figyeltük, hogy hányunk-e (nem).

A fa az természetesen valódi (döglött) karácsonyfa, mert Muci azt szeretett volna, és ez felülírta az elveimet. A kettes számú karácsonyi hagyományunk alapjait megteremtettük azzal, hogy én halkan szitkozódva próbáltam egy baltával belefaragni a fát a talpba a vadiúj parketta felett, a gyerek meg közben vidáman ugrándozott az ágyon, és azt kiabálta, hogy soha nem volt még ennyire jó karácsonyunk (tavaly a talppal együtt vettem a fát, úgyhogy bele is faragták ott helyben). Mindeközben fél fülemen ott lógott a telefon is a könnyítés végett, amelyen keresztül olyan tanácsokat kaptam, hogy el kellett volna vinni a talpat a fáshoz, illetve hogy vágjam le a szárát az alsó ágaiig, és akkor megül majd azokon.

Szóval, nagyon szigorú geometriai értelemben nem lehetne azt állítani, hogy tökéletesen függőleges lett a fa, de volt egy pont, ahol meguntam a felhőtlen szórakozást, és optikailag egyenesítettem (=van olyan pontja a helyiségnek, ahonnan függőlegesnek tűnik). Azt már tavaly felfedeztem, hogy mennyire megkönnyíti az ember dolgát az ún Patyomkin-módszer, amikor a sarokba állítjuk a fát, és akkor csak kábé az egyharmadát kell feldíszíteni.

Az is kiderült, hogy a díszítéssel kapcsolatban egyértelműen eltér az ízlésünk Mucival, az anya, rakjunk fel MINDEN díszt a fára!-irányzattól semennyire nem sikerült eltérítenem, úgyhogy a végén a következő párbeszéd játszódott le köztünk.

Muci: Anya, szerinted is ez a világ legszebb karácsonyfája?
Én [elismerő hangon, mert azért mégiscsak karácsony van]: Hát, az biztos, hogy ez a világ leggiccsesebb fája**.
Muci: Igen, ez a világ legkincsesebb fája!

És én belekezdtem volna a mitrászos sztoriba, de Muci közölte velem, hogy az ajándékokat a Jézuska hozza. Azok után, hogy párás tekintettel figyeltem (igen, én), ahogy előad a pásztorjátékban a karácsonyi vásáron, semennyire nem lep meg, hogy ezt békésen el is fogadtam, különös tekintettel arra, hogy érdeklődéssel figyelem a valláshoz való hozzáállását, ami pillanatnyilag abból áll, hogy (a) a Jézuska hozza az ajándékot, de nem jöhet be hozzánk, mert nem hívjuk meg, (b) Isten süket***.

Az ajándékok természetesen megérkeztek rendben, kezdve a bottal (anya, én karácsonyra egy botot szeretnék. De igazit, az erdőből), a legóváron át a favonat-kiegészítőkig, és bónusznak kapott a húsnyúl egy vonatos könyvet is, ami nagy megrökönyödést okozott neki, mert hát honnan tudja a Jézuska, hogy ő szereti a vonatokat. Én ekkor már elég fáradt és lázas voltam, úgyhogy azt válaszoltam, hogy onnan, hogy a Jézuska korábban a KGB-nek dolgozott, és megvannak a módszerei, mire Muci visszakérdezett, hogy honnan tudom, én is ott dolgoztam-e vele, és bár tagadtam, most már csak reménykedni tudok, hogy az amúgy hagyományos szellemiségű oviba nem jut el ebből a sztoriból egy szó sem.

Mindenesetre az a legmegnyugtatóbb, hogy Muci szerint az volt a legjobb az egészben, hogy sokat voltunk együtt, úgyhogy a szeretet, a béke és az együttlét szellemében itt is idézném, hogy mit mondott a betegségeink kezdetekor:

Muci: De legalább többet játszhatunk így együtt, mert nem kell oviba mennem.
Én: És mit játsszunk szerinted?
Muci: Hát, például azt, hogy melyikünk találja ki, hogy mit hánytam ki most a lavórba.

* Ez egészen 2007. karácsonya óta tart, amikor is azt vettem észre, hogy nem csak bakteriális tüdőgyulladásom van, hanem hánynom is kell folyamatosan, úgyhogy elmentem az ügyeletre, ahol az orvos megkérdezte, hogy nem vagyok-e terhes, amire azt mondtam, hogy tuti nem, ő meg azt, hogy szerinte igen, és ő nyert.

** Mentségemre szóljon, hogy a fán békésen lóg a kalocsai mintás gömb közelében egy rózsaszín unikornis, Gandalf, egy robot, két csillámporos dinoszaurusz, egy óceánjáró, és ez csak egy ág. A fát továbbá háromfajta fényfüzér és három különböző színű boa díszíti.

*** Muci: Anya, mi az ott?
Én: Templom, nyuszikám.
Muci: És az minek van?
Én: [Hosszú magyarázat a vallásokról] …és akik ilyesmiben hisznek, azok a templomba járnak beszélgetni Istennel.
Muci: És Isten válaszol?
Én: Ők úgy gondolják, hogy igen, de tudományosan nem bizonyítható.
Muci/Nietzsche Light [hosszas gondolkodás után]: Szerintem lehet, hogy azért nem válaszol, mert nem hallja őket. Szerintem Isten süket.

Szóval volt olyan is, hogy a főhadiszállásról éppen Balatonendrédre vagy hova ugrottunk át, de útközben megálltunk Zamárdiban, hogy strandoljunk egyet (Muci imád strandolni, csak a víz ne érjen hozzá), mert a többiek még nem értek oda, nekünk viszont bolha volt a seggünkben.

Szóval én ledobáltam magamról a ruhákat, és próbáltam különböző eszközökkel rávenni, hogy jöjjön be velem a vízbe, de csak annyit engedett, hogy a nyakamba csimpaszkodva (nekem) térdig bevihettem, ruhában, mert akkor nem ejtem bele véletlenül.

Utána ültünk a parton és merengtünk, és egyszer csak közölte velem, hogy a kutyák, meg általában az állatok olyanok, mint az ember, mire én azt feleltem, hogy aha, mert az elmúlt huszonnégy órában megettem huszonnégy macaront (egyenetlenül elosztva), majd azzal folytatta, hogy a vonat is olyan, mint az ember, mert a kerekek a lábai, az ütközője a szája, a lefrektorai [sic] pedig a szemei, amire én azt feleltem, hogy igen, nyuszikám, ezt nevezik antropomorfizmusnak, ő pedig ellentmondást nem tűrően közölte velem, hogy anya, ezt nem antropófizmusnak nevezik, hanem úgy, hogy “olyan, mint az ember”.

Ezt követően egy kicsit odébb sétáltunk, és egy másik parton is ültünk és merengtünk egyet, közben Mucus azt mondta, hogy olyan, mintha a vitorlásokon nem is lenne ember, de ez csak patikai rossz (de miért nem érted, anya? Patikai rossz, tudod!), és csak nagy nehezen sikerült kihámoznom, hogy az optikai csalódásra gondol.

Ekkor némi vita után beálltam a sorba hekkért (én utálom a halat), meg hogy lefojtsam a macaronokat egy kis sajtos-tejfölös lángossal, és hát az volt, hogy megkaptuk a hekket, Muci evett belőle egy falást, majd nagyon szomorúan nézett, és azt mondta, hogy anya, én ezt nem szeretem, és ez nagyon rossz, mert olyan szép ez a halacska, és olyan szívesen megenném, de nem ízlik!, úgyhogy mindketten bámultuk egy kicsit búsan a hekket (tényleg szép volt), utána elfeleztük a lángost (komolyan, ez az anyai lét egyik átka, hogy mindenből csak felet ehetek, és egy felet mindenből meg kell ennem, ha nem akarom kidobni), a hekket meg megette a Fiú, Akinek Ismerem az Apját.

Mert miközben a sorban álltunk, hívtak a többiek, hogy megjöttek, csak még vásárolnak. Ezt követően folytattuk le a következő párbeszédet:

büféscsaj: Elnézést, hogy várni kell, de éppen volt egy huszonöt palacsintás rendelésünk.
én: mphhfff ööö semmi baj.
Muci [kicsit mentegetőző, de egyértelműsítő hangnemben]: Hát, nekem nem baj, de anya nagyon türelmetlen szokott lenni, ha várakozni kell, úgyhogy szerintem az lenne mindenkinek a tök jó, ha mi kapnánk meg először az ételt.

A többiek meg azok voltak, hogy Tarhonyakártevő, Grafitember, aki férfias dolgokat csinált, és nem ütött meg rajzolt le akkor sem, amikor kiderült, hogy otthon felejtettem a fűkasza nyelét (viszont volt nálam rengeteg benzin), Birtokoseset Piszke, aki magasan viselkedett, a fiú, aki megkérdezte, hogy ismerem-e az apját, és mit tesz isten, kiderült, hogy ismerem (borzasztó, hogy már felnőtt fiúk apját ismerem), a sárkányos lány, és végül Mr. Piszke is megjelent, aki egy az egyben a nagybátyám fiatalabb korában, de viselkedésre is, viszont ez a Muci blogja, úgyhogy tessék, ő főleg ilyeneket csinált:

És természetesen csak egy fél kakaóscsigát evett (a kakaóscsiga méretétől függetlenül), viszont Grafit mintha nem csupán a kényszer hatására fogyasztotta volna el a másik felét, na ezért kellene emberekkel kommunában élnem.