Most csak gyorsan, mert el fogom felejteni.

Kicsit kezdem úgy érezni, hogy Muci így 4,5 évesen valahogy felnőtt férfivá vált mellettem, mert egyrészt reggel, amikor indultunk volna otthonról, látom, hogy a konyhaszekrényt nézegeti, majd amikor megkérdeztem, hogy mi van már, homlokráncolva közölte velem, hogy akad a fiók, majd amikoj hazaéjünk, meg kejj húzni a cavajokat, ana, jó, mondom, csak most menjünk, mire ő, tűnődve, ész ha a cavajozász nem szegít, akkoj jeciszojjuk az ajját. (Mellesleg a múltkori defekt kapcsán is nagyon alaposan kikérdezett, honnan vettem észre a defektet, bekapcsoltam-e a villogót, hogyan cseréltem kereket, úgyhogy nagyon örülök, hogy a kocsiemelőt még nem bírja el, mert különben azon kaphatnám magam egy álmos hétköznap hajnalon, hogy ott áll az autó kerekek nélkül).

Másrészt, amikor ovi után bementünk a cipőboltba (hogy NEKI vegyünk cipőt, ezt szeretném kihangsúlyozni), tévedhetetlenül az alishák / cate grayek felé vette az irányt, majd közölte velem, hogy ana, tajájtam neked ed nadon cinosz cipőt, magasszajkú, és amikor a nekünk segítő eladónő viccelődni kezdett vele, hogy így nagyon sokba fog kerülni anyának a vásárlás, Muci teljes természetességgel vetette neki oda nagyvilági hangnemben (gyanúm szerint a tapasztalataira támaszkodva), hogy nem baj, akkoj isz megvesszük.

Hazafelé pedig beszélgettünk arról, hogy milyen volt a Kaláka vagy milyen koncerten, ahova nem én vittem, amire azt felelte, hogy hát jó vojt, jó vojt, de én olyan koncejtje akajok igazán menni, amilyen zene az autóban van, úgyhogy végigpörgettem neki, ami az autóban van, és izé, szóval az a helyzet, hogy Nick Cave koncertre akar menni. Velem, aki nagyon csinos tűsarkúban tartok vele (nem baj, ha drága). Miután megcsavaroztuk a fiókot.

Úgy érzem, a leendő menyem nagyon sokkal fog tartozni nekem.

A körülmények sajátos összejátszásánál fogva volt tegnap valentinnapos esemény is Muci életében az oviban, elég büszke voltam rá.

Az úgy kezdődött, hogy pár héttel ezelőtt megjegyezte, hogy szerinte a Sz. a legaranyosabb kislány az óvodában, én megkérdeztem, hogy vele szokott-e játszani, mire Muci azt felelte, hogy nem, a Sz. soha nem játszik vejem, de akkoj isz ő a jegajanoszabb, amitől egyrészt meghatódtam, másrészt (mint minden szerető anya) rögtön lesztalkoltam a Sz.-t facebookon meg az ovis levlistán a szülein keresztül (tényleg aranyos, de ez nem mentség).

Utána tegnapelőtt, amikor érte mentem, kicsit néztem, ahogy játszanak, és pont a Sz.-val főztek valamit a babakonyhában, vagyis Muci pont udvariasan, de határozottan félretolta Sz.-t, hogy add ide, én ezt jobban tudom, te addig tejítsz meg, majd induláskor Sz. kijött hozzánk köszönni, Muci pedig elegáns fennsőbbséggel átnézett rajta. Erre azért megkérdeztem, hogy mi van, már nem ő a legaranyosabb kislány, mire azt felelte, hogy de igen, majd a következő kérdésemre, hogy akkor miért nem köszön neki, teljes értetlenséggel tájékoztatott, hogy “hát de a Sz. szokott nekem köszönni, nem én neki!”. Ekkor – a mellettünk öltöztető apuka nagy derültségére – komoly beleéléssel elmagyaráztam neki, hogy a lányok nagyon szeretik, ha köszönnek nekik, majd ezt a témát otthon is átvettük, mintegy begyakoroltuk, hogy hogyan fog köszönni a Sz.-nak.

Szóval tegnap reggel bementünk, öltözés, Sz. kijön köszönni, drámai szünet, majd Muci kinyögi, hogy szia, ezt követően – gondolom, hogy elvegye a túlcsorduló romantika élét – kétszer körberohanta harci kiáltásokkal az előteret (mezítláb, alsónadrágban), majd bevetette magát a ruhatároló szobába, ahol az arcát az overallokba fúrva azt üvöltötte dinoszauruszhangon, hogy Váááá! Váááá!, utána pedig, mintha mi sem történt volna, kijött, és rezzenéstelen arccal folytatta az öltözködést.

Még mindig a labdás plüssfókája a legkedvencebb, múltkor meg is kérdezte, hogy ana, ude az én fókám ed fejnőtt fóka? Ed kifejlett péjdán?, amin először röhögtem, majd visszakérdeztem, hogy ezt miből gondolja, mire Muci azt felelte, hogy abbój, hod szötét a bundája, nem fehéj, mint a kiszfókáknak. Megbeszéltük ugyanis a fókák természetrajzát, még videókat is néztünk, aminek következtében először is meg kellett nyugtatnom, hogy a fókák nagyon ügyelnek arra, hogy csak evőhalakat egyenek meg, ne rendes halakat, másrészt, amikor a múltkor a szomszéd bácsival csacsogott, azzal fejezte be a beszélgetést, amikor hívtam, hogy menjünk be fürdeni, hogy ó, de jó, nadon jót fogok füjdeni a jegesz vízben! (Mert ugye a fürdőhabban azt szoktuk játszani, hogy ő fóka, a hab meg a jég).

A másik “égessük anyát a szomszédok előtt” beszélgetése azután történt, hogy felháborodott, amiért a cipőim miatt egyik gardróbszekrény aljában sem lehet autósat / vonatosat játszani, na akkor ment a következő:

Szomszéd bácsi: És te mi leszel, ha nagy leszel?
Muci: Vonatvezető. Ana cipőit fogom szájjítani.
Én: Gyere, nyuszikám, menjünk be.
Muci: Tudod, nadon szok vagonja lesz szükség.
Én: Nyuszikám, GYERE, bemegyünk.
Muci [gondterhelten]: NADON-NADON szok vagonja.

A másik kedvencem a boaras volt, amikor hétvégén dolgozom, Muci takarít a kis takarítókészletével, fél füllel a csacsogását figyelem, és egyszer csak megkérdezi, hogy akarok-e egy nagy, döglött bogarat a kávémba. Gyorsan rávágtam, hogy semmiképpen nem akarok, bár eközben már rosszat sejtettem, mire Muci némi gondolkodás után, enyhén csalódott hangon közölte velem, hogy na jó, akkoj kiveszem.

De egyébként, mindent egybevetve, annyira egy cuki szeretetgombóc, hogy nem igaz, mindennek örül, okos, ügyes, ma reggel például azzal keltett, hogy ude, milyen jó napunk vojt tegnap?, mire megkérdeztem, hogy miért, és erre azt válaszolta, hogy hát nadon üdeszen köszöntem a Sz.-nak, eszte meg kijagasztottad a falja a jajzomat (és tényleg így volt, ötpercenként oda is rohant megnézni, hogy ott a falon a rajza, nagyon örült), szóval minden szép és jó.

Tegnap délután tankolás a pici, családias kútnál, én még kotorásztam valamit, Muci kiszállt (szólt, hogy ki akar szállni, és megengedtem, ilyenkor az autó mellett marad), majd a következő párbeszédet hallom közte és a benzinkutas között:

Kutas: Szia Dani, 95-ös, hatezerért? [ennél többet lélektanilag képtelen vagyok egyszerre kiadni benzinre, a hatezres lányként ismernek]
Muci: Aha.
Kutas [viccelődve]: Legközelebb már vezetni is te fogsz?
Muci [őszinte felháborodással]: Hát képzejd ej, ana azt mondta, hod addig nem vezethetek, amíg nem éj je a jábam!

Legközelebb egyszerűen a kezébe nyomom a pénzt, és hagyom, hogy hadd intézkedjen egyedül, ha már ilyen jól elbeszélgetnek, mint férfi a férfival.

Tegnap meséli nekem, hogy képzeljem el, hogy az egyik óvónéni nem volt bent, én megkérdeztem, hogy tán csak nem beteg volt, erre azt felelte, hogy “hát szejintem nem, szejintem ejment dojgozni, hod jeden pénze, tudod, ana, néha dojgozni isz kejj, nem jehet mindig cak a dejekekkej játszani!”. (Anya nagyon röhög).

Karácsonyra kapott egy ilyet (plüssfóka tépőzáras labdával), azóta is imádja, ezt viszi az oviba, otthon ő is kisfóka (fók-fók!), és ma reggel bejelentette, hogy szerinte jeden a fóka neve isz Dani. Én megkérdeztem (ebből is leszűrhető egyébként, mennyire vagyok intellektuális hajnali hét körül), hogy és akkor hogyan fogom őket megkülönböztetni, ha mindketten fókák és mindketten Danik, mire azt felelte (olyan anya, hülye vagy? nézéssel, lassan, tagoltan) hogy hát úd, hod mászképp nézünk ki. Majd kis gondolkozás után elaborálta, és meg is mutatta, hogy játod, a fókának van jabdája, nekem pedig ninc, majd kérdően nézett, hogy biztosan felfogtam-e.

Tudod, ana, az a jemek ötjetem támadt, hod amikoj szok hó jesz, akkoj úd fogunk szánkózni, hod én üjök a szánkón, te meg húzoj.

Csak még pár gyerekszáj, mielőtt elfelejtem:

Ma reggel Muci kezébe nyomom a vitaminjait, rászólok, hogy vegye be őket, majd térülök-fordulok, sminkelek, és látom, hogy még mindig nem vette be őket.
– Nyuszikám, mit mondtam neked? – kérdezem kicsit idegesen.
– Azt, hod ebben a cizmában nem ugjájhatok a jatyakban – feleli Muci a valóságnak teljesen megfelelően.

(Ez az apjával történt, de azóta többször feljött a téma)
A Tescóban nézegették az akváriumos pontyokat, utána Muci megkérdezte, hogy miért fekszenek a jégen is halak. Az apja elmagyarázta, hogy azért, hogy ne romoljanak meg, és meg lehessen őket enni, mire Muci teljes döbbenettel:
– Akkoj azok ilyen evőhajak, apa?

– Ana, azok a bácik, akiknek hosszú hajuk van, azok ude nénik?

Motyogok, hogy hol lehet a sálam, biztosan a munkahelyemen hagytam, mire Muci (Thomast nézett éppen) visszakérdez, hogy mit mondtam.
– Azon gondolkozom, hol lehet a sálam, és hogy a munkahelyemen hagytam-e.
– Mi? Nem hajjom!
– NEM TALÁLOM A SÁLAM!
– Szejintem a munkahelyeden hadtad, ana.