419. fejezet – kérjük, óvatosan távolítsa el a csomagolást

Amikor még csak bronchitiszes volt, Mucolda is bejött velem dolgozni, és nagyon helytakarékosan megoldódott a tárolása, mert felfedezett magának egy hungarocell térkitöltővel teli dobozt, és az idő nagy részét abban töltötte.

muci.dobozban

A kollégákat is megmozgatta, mert ha helyet akart változtatni, akkor beüvöltött valakinek, hogy vigye át. A legaranyosabb része az volt, amikor én mondtam neki, hogy én most nem érek rá, kérje meg a Tarhonyakártevőt, hogy vigye át, de SZÉPEN KÉRJE, mire Muci kiugrott a dobozból, bejött hozzánk, szépen megállt Tarhonyakártevő előtt, és azt mondta neki, hogy vidéj át jédszi a pojc mejjé a dobozzaj, mejt ededüj nem tudok átmenni, majd visszaspurizott a dobozába.

Ez a kép meg nem tarhonyakártevő, hanem a kiskolléga hasonló feladat ellátása közben:

muci.miki
Bentről hallgattam egyébként Muci monológját, ami olyan volt, mint egy űrhajós naplója, kiszájjok a dobozbój, beszájjok a dobozba, kiszájjok a dobozbój, beszájjok a dobozba, éjzem, hod nomot hadok a töjtőanagban.

418. fejezet – a karácsonyról

Na szóval, ott tartottunk, hogy a Muci karácsony előtt két héttel bronchitiszes lett, karácsony előtt pár nappal pedig bárányhimlős.

(Amikor a munkahelyemen meséltem a bárányhimlőt, az a következő párbeszéd keretében történt:
– És amikor félig leragadt szemmel hevertem a kádban, odajött a gyerek, hogy nem tudja megfogni a kanalat, mert fáj az ujja. Megnéztem, és láttam, hogy egy hatalmas, gennyes kelés van az ujja hajlatában, amitől azonnal pánikolni kezdtem, és majdnem szívszélhűdést kaptam, majd megnéztem az egész gyereket…
– És amikor láttad, hogy az egész teste tele van gennyes kelésekkel, akkor megnyugodtál?
– Igen!)

Akkor még azt hittem, hogy lőttek a karácsonynak, mert se fánk nem volt, se díszeink, se kaja, se semmi, csak egy erősen fertőző, esténként lázas gyerek, de utána enni bevásároltak nekünk ketten is (azóta is azt esszük), fáért meg huszonharmadikán kimentünk a sarki zöldségeshez, és akkor valahogy elkapott minket a lendület, és letudtuk az egész ünneplést aznap.

A fát természetesen nekem kellett feldíszítenem, amit azért a Muci instruált a Poang fotelből, miközben a télapótól kapott Szörny Rt.-t nézte (az óceánjájó hajót ne oda! A szomojú dinoszaujuszt tedd ed kicit fejjebb!). A díszeket tekintve a minél nagyobb és giccsesebb vonalat követjük, szóval az óceánjárón meg a dinoszauruszon kívül van kék kacsánk, békás tündérünk, pandamackónk, varázslónk, satöbbi.

Fadíszítés után megebédeltünk (nekem mindenféle fancy terveim voltak libamellel, kacsamájjal meg lilakrumplival, de Muci közölte velem, hogy ő csak lilakrumplit hajlandó túrós tésztával, esetleg még rántott csirkével, úgyhogy ez lett a vége (de a rántott csirke legalább kapott mandulaforgácsot)), majd mondtam neki, hogy feküdjön le, és mire felébred, ott lesznek az ajándékok.

Ez kiváltott némi pánikot, mert Muci nagymamája mesélte a Mucinak, hogy az ajándékokat a Jézuska hozza, ezért Muci addig nem volt hajlandó elaludni, amíg mindenre meg nem esküdtem neki, hogy nem engedem be hozzánk a Jézuskát, amíg ő alszik, de utána sze, ana, tette hozzá megrögzött eretnek gyermekem. Addig nem is nyugodott meg, amíg nem rajzoltam egy táblát (cinájj rá ed nad nemszabad, tijosz tábját (a behajtani tilost nevezi nemszabad tilosnak, ami szerintem sokkal kifejezőbb), ész jajzojd mögé a jézuszkát, utána tedük ki az ajtója). Én nem vagyok semmi jónak az elrontója, úgyhogy azóta is megvan a művészi igényességű “Jézuskáknak behajtani tilos” karácsonyi táblánk, eredeti lucia, pasztellkrétával, papíron, majd egyszer beszkennelem.

Mindenesetre, mire felébredt a pöttyös Don (ana, anni pött van jajtam, hod olyan vadok, mint ed gomba, amije jászájt száz katicabogáj), már tényleg ott voltak az ajándékok (megjegyezném, nagyon nehéz hangtalanul csomagolni), úgyhogy a következő két nap legnagyobb részét azzal töltöttük, hogy bámultuk a magától körbe-körbe menő vonatot (de tényleg, mint akik befüveztek), ahogy húzza maga után a kocsikat, néha megfordítottuk, meg néha építettünk mellé legóból dolgokat, közben pedig tájékoztattuk néha egymást arról, hogy mennyire szeretjük a másikat (ana, a vijág vége ude messzebb van, mint száz métej? Mejt akkoj annija szejetjek!).

417. fejezet – yes, I’m one of those moms

Tegnap érkezünk haza, jön velünk a család barátja is, hogy elvigyen valamit, mi ketten a Mucival bemegyünk az ajtón, ő utánunk kiabál, hogy mindjárt jön, csak hoz be nekem fát. Én visszakiabálok, hogy értékellek, mint embert, mire Muci (a fülén egy sapka és egy bundás kapucni) teljes döbbenettel visszakérdez:
– Mit mondtáj, ana? Azt mondtad, je kejj vetkőznünk?
Úgy érzem, nem lesz vele könnyű dolga a lányoknak.

Reggel orvosnál kezdtünk, a doktornéni kedvesen megkérdezi tőle, hogy miért nem köszön neki, mire Muci azt válaszolja, hogy mejt ana nem tanított meg köszönni. Ezt egyébként onnan veszi, hogy a múltkor elbeszélgettem vele arról, hogy köszönjön már embereknek, különben azt fogják hinni, hogy nem tanítottam meg köszönni (amire azt felelte, hogy de hát ana, nem isz tanítottáj meg).

Több napig az apjánál/nagyinál volt, hazaérve odaszalad a fürdőszobába, és őszinte megkönnyebbüléssel felsóhajt: jaj de jó, máj nadon hiánzott a fogkefém (kapott elektromos fogkefét, és nagyon szereti). Majd végigmér, és pár fokozattal visszafogottabban hozzáteszi: meg te isz hiánoztáj, ana.

Tegnap meg a boltból kijövet a következő párbeszéd játszódott le köztünk (autós kosárban ült, nem láttam rá):
– Mucikám, vedd fel a sapkádat.
– Szajnosz nem tudom, ana.
– És miért nem?
– Mejt máj jajtam van.

De igazából azért kezdtem bele, mert sose hittem, hogy én is ilyen anyuka leszek, aki gyerekrajzokat, meg minden, de két hete még csak madárfészket tudott magától rajzolni, erre most fejből nyomott egy komplett műholdat, amint adja a jelet:

Illetve egy porszívózó hernyót (megkérdeztem, mi ez és azt mondta, hát, ed pojszívózó hejnó):

(Üzenem a hernyónak, hogy jöhet hozzánk is!).

416. fejezet – főleg vonatokról

Először is egy őszebbi kép Muciról, amelyen (Szutyejev ihletésére) a gomba alá bújt állatokat keresi:

gomba

És természetesen jól van, milyen dojszan megnőttem, szokta magáról mondogatni merengve (most már a pöszeség és a sejpegés és a raccsolás nem játszik, ha odafigyel, csak nem mindig figyel oda).

Egyébként sikerült bebizonyítani a vele való kísérletekkel, hogy a szerzett tudás nálunk is öröklődik, mint a laposférgeknél meg az ógörög/római isteneknél (csak ezzel a két fajjal ellentétben mi nem esszük meg egymást), ugyanis a múltkor mondja, hogy ana, építettem neked ed tempjonyot, ész hajang isz van benne, mire természetesen megkérdeztem, hogy és kiért szól a harang, és erre azt a hemingwayi választ kaptam, hogy ne kéjdezz ilyeneket, ana, hát pejsze, hod neked szój, meg mindenkinek szój, de neked isz. Majd pár nappal később a villamoson közölte velem, hogy banánhalat akar enni, pedig Salinger munkásságával még meg sem ismertettem.

Amúgy a hemingwayi jelleget leszámítva is igazi férfi, még nyáron volt, hogy ő teljesen belemélyedt valami templonyépítésbe vagy hasonlóba, én meg csacsogtam neki közben, mondtam például, hogy és képzeld, vettem magamnak egy aranyos kis virágos nyári ruhát, mire Muci fel sem nézve azt felelte automatikusan, hogy nadon cinosz vad ebben az új juhában, ana. Remélem, ez a szokása megmarad, a férfiak amúgy sem értenek a ruhákhoz, az viszont mindig jól esik az embernek, ha azt mondják rá, hogy csinos.

Mostanában vonattal szoktunk munkába/oviba járni, és ez családunk 50%-a szerint a világ legizgalmasabb dolga (soha nem szűnő izgalommal szokta reggel találgatni, hogy most vajon  sztadej flöjt jön-e majd, vagy valami régi típusú, a tehervonat külön boldogság, ha látunk olyat, mert lehet találgatni, hogy mit visz. Muci továbbá egy időben folyton leszidott, hogy túl korán megyek érte az óvodába, majd az óvónők megsúgták, hogy a duplo vonattal szeretne többet játszani, mire elmentünk a játékboltba, és vettünk duplo vonatot (a nevelési elveimmel lehet vitatkozni, de egyrészt olyan ritkán kér bármit is, másrészt azt tervezgette titokban fennhangon, hogy elbújik az óvódában, és amikor mindenki hazamegy, akkor felkapcsolja a lámpát a székre állva, és akkor végre nyugodtan játszhat hosszan a duplo vonattal, és hát én nem szeretném, ha ilyen fiatal korában máshol éjszakázna a duplo vonat miatt).

Szóval vettünk váltókat, síneket, meg zsiráfos vonatot, meg mittudomén, úgyhogy azóta a hálószobám padlóját egy komplex vasúti hálózat foglalja el, a tévémben meg a Thomas megy időnként (mintegy mellékesen megkérdezném, nem látna valaki szívesen vendégül néhány napra? Olyasvalaki, akit semennyire nem érdekelnek a vonatok?), és nagy a boldogság.

A többi mese közül a Verdák 1-2 nagyon menő még, Az idő urai, a Kis Vuk, de fát pakolni meg a kazánba begyújtani meg teregetni, szóval dolgokat csinálni sokkal jobban szeret hálistennek, mint tévézni. Meg a múltkor felfedezte a boholytalanítómat, és három órán keresztül azzal szórakozott, hogy bolyhos ruhákat keresett, és boholytalanította, meg valamikor reggel azzal ébresztett, hogy hozott nekem csokipudingot kanállal, úgyhogy nagyon praktikus gyerek (nem beszélve arról, hogy milyen cuki). És a lelkemmel is törődik, éppen a vonaton ültünk a minap, amikor valahogy a bodzára terelődött a szó, és mondtam neki, hogy képzelje, már nem csinálnak bodzás túró rudit, mert az csak nyáron volt, és hozzáfűztem szófordulatként, hogy és ez nagyon szomorú, ezért tart itt ez az ország, mire Muci valami hihetetlen édes, vigasztaló hangon azt felelte, hogy jaj, ana, ezéjt még nem kejj szomojúnak jenni, biztoszan jesz bodzász jövő nájon isz, mire a környékünkön tócsává olvadt két-három néni (és kaptunk meggyes sütit az egyiktől, mondom, hogy praktikus gyerek).

Az egy kicsit aggasztott, hogy régóta mondogatja, hogy kéne nekünk egy kisbaba, majd ő megtanítja óvatosan lemenni a lépcsőn, meg mindenre, de elmagyaráztam neki, hogy ahhoz először egy apukát kellene keresnünk, mert az úgy működik. Most legutóbb az oviban viszont, amikor szóba hozta a témát, és megkérdezte (mini-ödipuszként), hogy mikor lesz már kisbabánk, rögtön hozzá is tette, hogy de anukát isz kejesszünk neki, majd kifejtette, hogy én ugye az ő anyukája vagyok, ész mindenkinek jeden szaját küjön anukája, mejt az úd jendesz dojog.

Szóval rendben vagyunk, csak egészség legyen, vonat, meg bodzás túró rudi.

415. fejezet – videó, csónak

Na így nézett ki a csónakázás, én a kikötő szerepét alakítom benne (eleinte túlképzettnek gondoltam magam ehhez, de pár lángos és palacsinta után bármire hajlandó az ember, amennyiben nem szórnak rá homokot).

A hajókázós dal saját költemény, az a szövege, hogy “bumbelé, bumbelé” (mondanivalójában némi hasonlóság fedezhető fel egy másikkal), és a kikötőhöz veszélyes közelségbe érő vízijármű a “sepredek, sepredek!” kódszóval jelzi, hogy készen áll az újabb launchra (a sodródomot jegyezte meg rosszul).

 

414. fejezet – a nyaralásról

A Balatonon elrejtettünk egy gyermeket.

muci.balcsi.napnyugta

(Mivel más álmánál és más betegségénél már csak a más nyaralása az unalmasabb, ezért sok képpel, kevés szöveggel).

A nyuszinak azzal kezdődött a nyaralásának velem töltött része, hogy eszeveszetten dolgoztam két napig vendégségből vendégségbe mentünk, két vendégség között pedig igyekeztem azokat a kívánságokat teljesíteni, hogy ana, éjjünk oda hamaj, de ne menjünk dojszan (az út során történt némi bevezetés a fizika alaptörvényeibe is).

Így néz ki a Muci vendégségben, miközben türelmetlenül várja éppen, hogy összerakják az ajándékba kapott autóját:

muci.autora.var.1

Az élet csupa megpróbáltatás, de ami nem öl meg, az erősebbé tesz.

Mivel fotogén kutyákkal is közös térbe került, megpróbáltunk klasszikusan cuki kutyás-kisgyerekes képeket készíteni, lehetőleg smink, vékonyabb kötelek és ragasztó használata nélkül. Az első képen az látszik, hogyan reagál a Muci, ha semmi kedve mosolyogni, de fagyi van beígérve cserébe (asszem, nem állok fél lábon az oscarjára várva), a második némileg spontánabb:

 

De a kemény munka meghozza gyümölcsét, a jutalom nem marad el, Jack Sparrow szerepében Apjaneve Vulkán Turul, barátainak csak Muci:

 

sparrow.1

A következő napon már robogtunk is le a Balatonra, amelyet (mármint a konkrét tavat) azóta is Dunaként emleget Mucolda, ha hirtelen kell beszélni róla. A Balaton egyébként tök jó, kivéve, hogy iszak van az alján, amelybe nem meri beletenni a lábát (ez genetikus lehet, én is gumipapuccsal megyek be, lábi védelem nélkül bármi megtörténhet, és így a cápákat is könnyebb orrba rúgni), ezért gumicsónakkal tartom a víz színén. Bár a gumicsónak kapitánya megígérte, hogy jövőre, amikor már nagy öt éves lesz, bele fogja merni tenni a lábát az iszakba, gyanítom, hogy inkább megtanul úszni.

 

muci.csonak

(Khmm, kéretik figyelni a Blue Steelt).

Csónakázás közben, a lágyan csobogó hullámok, a hajladozó nádszálak és a biztonságban kivédett iszak lágy ölén sikerült tisztáznunk néhány félreértésünket, például amikor a Muci sikoltozni kezdett nekem, hogy toljam gyorsabban, mejt ejszajad a tyúk, akkor értettem meg, hogy amikor reggel mutattam neki, hogy nézd, hattyúk, miért felelte zavartan, hogy de ana, ezek cak ketten vannak, megszámojtam.

A strand másik nagy boldogságforrása számunkra (kivéve engem) a homok, amely végtelenféle szórakozási lehetőséget kínál, rengeteg mindent tele lehet vele szórni. Miután tisztáztuk, hogy a homok énnekem nem akkora nagy barátom, sikerült átterelnem az érdeklődést a homok és a víz találkozása felé, na nem iszak formájában, hanem ún. homokvár keretében, ezzel több órányi nyugodt olvasásidőt biztosítva magamnak.

 

Amúgy a gyerekkel nyaralásban az a rossz, hogy reggel nem lehet fetrengeni, hanem nyomás a strandra vagy kompozni, és ha fagyi vagy lángosvevés van, akkor mindig kettőt kell venni. A jó pedig az, hogy az ember nem fetrengi el az időt, hanem tényleg lemegy a strandra, és ha fagyiról vagy lángosról van szól, akkor egy helyett rögtön legalább másfél jut.

Ami a kompozást illeti, beugrottunk Piszkéékhez is, ahol a británt sajnos csak távolról tekinthettük meg, viszont átmentünk a Szembejuliékhoz, akiknél volt igazi disznó, hetescsibe és valódi tyúk (mennyiségmegjelölés nélkül), továbbá répa a földből, és mindez együtt nagyon felvilágosító hatással volt a gyermekre, bár egy kicsit átesett a ló túloldalára, és most meg van győződve arról, hogy a perec is a földben nő.

Én abban a tekintetben világosodtam fel, hogy Muci szereti a citromot úgy magában (simán mentette a komposztból), egyébként meg Piszkéék lakhelye minden vélt vagy valós hiányossága ellenére egyszerűen gyönyörű telkestül-mindenestül, tele van romantikus és/vagy rejtélyes apró részletekkel, csak sajnos fotózni elfelejtettem. Továbbá tök jó, hogy az ember elmegy a világ végére, ahol már gazdabolt és tejivó sincs, és ott is fordításokról és kiadókról beszélgetünk.

Izé, az odaút meg ilyen volt:

balaton.vitorlasok

A kompon is meg kellett beszélni a dolgokat, hogy hogy van ez az egész, és úgy érzem, hogy Muci előtt, aki számára a karrierlehetőségek csúcsának eddig a kukásautós emberség számított, új távlatok nyíltak a révkapitány szakma látótérbe kerülésével.

Visszatérve a Balaton felén közelebb eső partjára, immár simán beírhatjuk kedvenc elfoglaltságaink közé a hosszú séták a parton itemet:

muci.balaton.part.1

Meg úgy általában minden nagyon szép és jó, de most sürgetnek, hogy siessünk már homokkal beszórni valamit.

413. fejezet – időhiány miatt a teljesség igénye nélkül

A garázs oldalsó lépcsője mellett lefolytatott párbajt követően a természeti elemekkel hősiesen szembeszálló, bulletproof feliratú cowboy visszhelyezi fegyverét a pisztolytáskájába, ügyet sem vetve a női mellékszereplők célzásaira arra, hogy mintha megbeszéltük volna, hogy nem szórjuk ki a homokozóból a homokot:

Muci merengve nézi a leendő hálószobámat, miután kikérdezte a munkásokat a munkafolyamatról, hasznos tanácsokkal látta el őket (ne ilyen cúnája fesszétek, hanem szépje, ész középje jakjatok jámpát szejintem), majd kicsit morgott magában azon, hogy milyen jendetjenszéget cinájtak, és összesepert a középre tolt bútorok körül.

Muci (mint azt előre sejtettem) közölte velem, hogy ez a kanapé neki kell, majd pózolt egy darabig a kanapéja mellett Zoolanderes stílusban (it’s not my fault that I’m ridiculously goodlooking):

mucipanorama

412. fejezet – hőseinkről

Húsvét alkalmából megjártuk a rokonok nagy részét, ma meg kivittem a nyuszit a Hősök terére meg a Mezőgazdasági Múzeumba, mert metrózni akart. Állunk a szobroknál a Hősök terén, én olvasgatok, Muci a jovackász szobjokat nézegeti, majd egyszer csak egy irányváltással megkérdezi, hogy és az a fiú kicsoda. Mondom, ő a IV. Béla. Ekkor elkezdett számolgatni, majd kijelentette, hogy az ő kalkulációi szerint az az V. Béla, de tisztáztuk, hogy Bélából csak a negyedik, a többi fiú Könyves Kálmán, meg ilyesmi (neki isz vojt kiszjécész könyve?).

Ezután az a kérdés következett, hogy és alatta a képen miért fekszenek emberek. Erre elmagyaráztam, hogy volt a Muhi csata, ahol nagyon haragudtak egymásra és összeverekedtek, és sokan annyira megütötték magukat, hogy nem tudtak felkelni. Muci erre kijelentette, hogy képzejd, ana, amikoj mi jökdösződünk az Egonnaj az óvodában, akkoj az óvónénik azt mondják, hod nem szabad jökdösződni, ész nem cinájtak jójunk szobjot szem. Én erre egy kicsit pukkadoztam magamban, miközben próbáltam megfogalmazni, hogy ja, tényleg nem szabad lökdösődni, Muci meg ezen elgondolkozott, majd közölte velem, hogy ana, szejintem hojnap szójok az óvónéninek, hod cinájjanak jójunk isz szobjot.

Végül is, ami jár, az jár.

412. fejezet

A Muci megkapta most az első komolyabb (több hetes) betegségét, tüdőgyulladása volt, mellesleg nekem is vele egyidőben, ott hörögtünk egymás mellett az ágyban, de nagyon szépen szedte a gyógyszert meg a mindent. A Tantum Verde szerintem függőséget alakított ki benne, mert konkrétan rájár (a kicsiknek még ilyen fújós van).

A Muci egyébként azzal magyarázta ki a betegségét, hogy ana, én nem vadok beteg, cak fáj a tojkom, ha jevegőt veszek, mejt íd van megcinájva, éjted?

Amikor véletlen óvodában van, akkor mindig valahogy valamelyik óvónéni ölében találom, a kiscsajok meg rohannak hozzá, hogy “Daniiiii, megjött az anyukád!”. Sokat nem sikerül kihúznom belőle egyébként, csak hogy [mártírtekintet] az xy BÁNTOTT, de amikor visszakérdeztem, hogy de te nem bántottad-e őt, akkor azt felelte, hogy nem, én cak megjöktem.

Farsangra sárkány akart lenni (elmeséltem neki a koncepciót, hogy be lehet öltözni nyuszinak és macinak vagy bárminek, mire kijelentette, hogy ő sárkány akar lenni, ami azért fura, mert én is ezen gondolkoztam, hogy milyen aranyos kis sárkány lenne, de nem mondtam, meg nem is szoktunk sárkányokról beszélgetni), ami, hogy úgy mondjam, kihívások elé állított engem, de összedobtam egy teknősjelmezből, meg egy aldis sárkánycsuklyás köpenyből. A hónap másik kihívása az óvodatotemállata-nap volt, amelyre az óvoda totemállatával kapcsolatos süteményt kellett gyártani, és amelyre én óvodatotemállata-linzert vágtam körbe késsel éjfél körül (az óvoda totemállata egy európában előforduló élőlény, de ilyen kiszúró egyszerűen nincs sehol, pedig még zsiráfosat meg vízilovasat is találtam), majd díszítettem rózsaszín, illetve világoskék cukormázzal. Most úgy érzem, ez egyszeri botlás volt és soha többé, legközelebb majd valami tepsis sütit nevezek ki az óvoda totemállata kedvencének.

411. fejezet – vejszenző

Mucolda az egyik igaz hívétől ezt kapta karácsonyra (bár rá nagy picit, rám meg tökéletes, azért igyekszem nem elhasználni előle), és rögtön tudta kezelni a plexit meg a csatját meg a szellőzőket. Illetve mostanában sokat beszélgetünk arról, hogy minek hol a helye, és hogy játék után a helyére tesszük a dolgokat, na, Muci állítása szerint a bukósisak helye az ágyamban van, mert ott nem lesz piszkos és nem fázik.

És a világ legviccesebb dolga, amikor puszit adok a plexire, vagy megkocogtatom.