349. fejezet – amelyben a muci karácsonyt ül (már megint)

Indításnak a legjobb karácsonyi dologról nem a legjobb fotó, de amikor igazán édes, akkor mindig elrontom, vagy nincs kéznél a gép:

A többi csak felesleges csacsogás, de azért megírom.

 

Szóval azt mondják az okosok, hogy a gyerekek mindig az ünnepek körül indulnak be fejlődésileg nagyon látványosan, mert akkor a sok kellemes inger stimulálja őket. A Muci sem kivétel, de sajnos nem járni kezdett el (bár ez előtt mindenki értetlenül áll, mert ha a fél kezemet fogja, simán gyalogol bármennyit, és nem rajtam van a súlya, de egyedül nem mer), hanem megtanulta kikapcsolni a kikapcsolható elosztót (és ezzel a fél házról levenni az áramot), illetve kihúzogatni a konyhai fiókokat kipakolás céljából. Most ez jutott.

De tényleg az a legjobb dolog a világon, hogy van egy halálosan cuki kisfiam, aki leül a lépcsőre, és onnan beszélget velem, ha a konyhában molyolok:

De akkor kezdjük a Zoárdajándékozók listájával (és bocs, ha kihagyok valakit, ezt a tempót egyszerűen nem lehet bírni).

Volt először ugye TZG, akitől a csúszdát kaptuk, ami továbbra is nagy ász, úgy is, mint csúszda, és úgy is, mint járássegítő eszköz (továbbá nappalink dísze és éke).

Andreától kaptunk egy csomó nagyon aranyos kinőtt gyerekruhát, aminek köszönhetően a Don feneke nem csak melegben van, de igen esztétikus látványt is nyújt például a piros-fehér csíkos harisnyában, aminek Cutie Pie, vagy mi van a popsijára írva (ettől elolvadok, mert nekem is megbetegítette a lelkem a kismamaság), továbbá a piros harisnya fölé a gyermek stílusosan piros kordnadrágot húzhat. Többek között.

Mondjuk kinőttruha kategóriában egyértelműen Ana nálunk a sztár, akitől szintén óriási pakkot kaptunk, szebbnél-szebbekkel, de a lényeg a tarajos ősgyík-kardigán, ami mindenki szerint a világ legjobb cucca, és a Muci is igen büszke arccal viselte a tudatot, hogy ő most szép:

De tényleg konkrétan szereti, mr.a a tanúja rá, hogy az első nap, amikor rajta volt, az esti fektetésnél harsány nem-nem-nem-mel tiltakozott, amikor levettem róla. Illetve még egy kép, profilból, a minőségekért továbbra is elnézést, de Muci abba a korba ért, amikor vagy másfelé néz, vagy elszalad, vagy nincs nálam fényképezőgép, vagy rosszul állítottam be. Gyereket nehezebb fotózni, mint vadászrepülőt, az legalább nem tud az arckifejezésén változtatni.

Ezen a fotón nézi éppen megbűvölten a Derült égből fasírtot, se előtte, se azóta nem néz semmit öt másodpercnél tovább.

A következő ajándékozó Tünde volt, akinek most az istennek sem találom a blogját a levelezésünkben, és hogy milyen nicken fut, de rengeteg hasznos infót írt már, most meg egyenesen küldött gyerekhámot-pórázt a Donra, amit tök jól visel, de mivel mostanában leginkább négykézlábazik és a kedvenc témája az, hogy vau-vau (agnus: Mucikám, hát úgy viselkedsz, mint akit a kutyák neveltek fel), egyelőre inkább nem viszem így emberek közé, majd ha két lábra emelkedik. Addig szorgalmasan gyakorlunk házon belül.

Volt még az ismeretlen képeslapíró, aki a kiadóba küldött pénzt a gyermeknek és nekem, abból a Don gyereknotebookot kapott, részletesebben később (remélem, arra szánta az illető, hogy nem praktikus, ugyanakkor sok örömet okozó hülyeségekre verjük el, amennyiben nem, akkor a téli ruháit kapta ebből).

Az L. ugye hozta a Cookie Monstert, az nagy királyság, bár a Muci egyelőre nem érti ezt az ügyet, és ne feledkezzünk el agnusról sem, aki idén annyit játszott vele és vigyázott rá és csalta strandra, és annyi mindent tanított neki, mintha a másik (fiatalabb, magasabb, szebb, jobb hangú) anyukája lenne, pedig ehelyett érettebb férfiakkal is szórakozhatott volna.

És akkor a család még csak most jön.

A Don ugye öreg róka a karácsonyozók között, ez már a második neki, nem beszélve arról a sok egyéb ünnepről, amit megélt, volt szülinapja is, meg minden. Szóval tudja, mi ilyenkor a dörgés, emberekhez megyünk, emberek jönnek, ő a világ közepe, és ezt borzasztóan élvezi, legszívesebben le sem feküdne soha többé (hálistennek, amint lerakom, koppan a szeme). Az anyai nagyszüleitől kapott sok mindent, többek között egy babamotort is, és bár én is motort vettem neki, de ez most jól jött ki, mert ugyanaz a márka és megjelenés mindkettő, csak az enyém eggyel nagyobb méret, arról még nem ér le a lába.

Az öcsémtől egy olyan kutyát kapott, aminek ha megnyomja a farkát, akkor világító szájjal ugat, természetesen ez volt a sláger, 30+ perc elmélyült játék.

Az apai nagymamájától először is rengeteg törődést kapott most ősszel, sokat voltak együtt, mindig jó kezekben tudhattam a gyereket nála, illetve beesett neki egy overál, egy sapka, egy szőrös kék meleg kardigán, és hivatalos ajándékként egy babafényképezőgép, ami megunhatatlan szintén (világít és hangot ad), mondjuk tarhonyakártevőék jóvoltából van már neki igazi is, de mindkettőt szereti.

Az apukájától kapott egy karácsonyesti játszást joghurttal és almabanánnal, továbbá kapni fog egy tök jó dolgot, ráadásul ide, de ez most még titok, én meg vettem neki egy csomó aranyos téli ruhát, a már említett kismotort, meg egy nagy komoly ötéveseknek való babaszámítógépet igazi egérrel, aminek van vagy 25 beállítása, amiből ötöt ő is tud használni (ismerkedés a betűkkel, számokkal, hangokkal, stb), az építőjátékot meg már korábban megkapta. Továbbá, ha nagy lesz, használhatja a távcsövemet, a mikroszkópomat és a jellybelly-automatámat is (ha jó lesz, de ő mindig jó).

És egyrészt kicsit nyomaszt a gondolat, hogy ha idén kapott két motort, számítógépet, kutyát és fényképezőgépet, akkor a további évek során mivel fogom ezt felülmúlni, de megnyugtat a tudat, hogy a legjobban még mindig annak örül, ha a földön henteregve csikizem, és közben vele sikongatok.

345. fejezet – Mikulás, miegyéb

Kezdeném a közérdekű információval: addiktív blog, nagyon rossz hatással van a munkamorálomra.

Na szóval, a Muci társadalmi élete és határidőnaplója nagyon tele volt az elmúlt napokban, és akkor a hétvége még csak most kezdődik.

Ma végül négykor kezdődött a Mikulásünnep, vagyis ideális étkezések közti időpontban, és ráadásul helyileg olyan tíz percre volt tőlünk, legalább rohanni nem kell, gondoltam, egészen addig, amíg a célbaérés időpontja előtt olyan negyven perccel arra nem ébredtem, hogy valahogy hancúrozás közben sikerült elaludnunk (a Mucival, aki ilyenkor nem alszik) az ágyamon egymás-hegyén hátán (a Mucival, aki kizárólag egyedül, néma csendben alszik) cumi és textilpelus nélkül (a Mucival, akinek ezek kötelező kellékek az alváshoz), és egyúttal elaludnom a frissen mosott hajamat is, ami így a fejem bal oldalán derékszögben elállt.

És oké, hogy az út csak tíz perc, de az ajtóból az utcára kijutni kocsival egy másik tíz (pedig most csak a fényképezőért kellett visszarohannom, de a kettős zsiliprendszeren, amelyből az egyik nyitása-zárása manuálisan történik, a másiké meg úm. érzéssel, különben kezdheti az ember előről, nem könnyű kijuttatni az autót), szóval volt úgy harminc percem összekészíteni kettőnket. Ebből az egyik én vagyok, aki sose tudom, mit vegyek fel és mivel, és azt hova tettem, a másik a Don, aki tök gyorsan öltözik, de sajnos én vagyok az anyja, vagyis a ruhaügyi döntéshozó személy az életében, szóval megcsináltam a világ legbénább frizuráját magamnak, hogy ne látsszon tőle a hajam, majd nagyjából tizennyolc perc alatt megpróbáltam eldönteni, mit vegyünk fel, amit aztán két perc alatt fel is vettünk, és mint azt a fényben később megláttam, 1. sikerült a Mucira azt a gatyáját ráadnom, amit már nem mos tisztának látszóra a mosógép (bár ezt lassan mindegyikről el lehet mondani, és az egyik farmerének mindkét térdét szakadtra mászta), 2 bár arra nagyon figyeltem, hogy ne a tépőzáras pelenkázótáskát vigyem magammal, megfeledkeztem az ölbemuci tépőzáras cipőjéről nejlonharisnyaügyileg, remélem, a Calzedoniában egy idő után azért kapok nagybani kedvezményt.

Viszont egyáltalán nem ez a lényeg, hanem hogy a Csucsuka mennyire nem félt. Amíg a többi gyerek télapózott, addig ott ült mellettem egy széken, és néha megjegyezte, hogy vau, meg tapsolt, amikor mások tapsoltak, illetve egy idő után elkezdett kihívóan szemezni a körülöttünk lévő nőkkel, illetve akit elért, azt tapogatta is (amíg észre nem vettem). A télapótól sem félt, csak barátkozni nem akart vele annyira, de a csomagot kegyesen elfogadta. A ceremónia után leraktam husinyuszi húsnyulat, amíg ismerősökkel beszélgettem (szerencsére eddig az összes, önmagát személyesen is azonosító blogolvasómról az derült ki, hogy jó fej, ez nagyon megnyugtató), hogy na akkor adjunk a kötetlen programnak, mire ő vissza se nézve odatepert a négy-öt éves fiúkhoz, és teljes természetességgel beállt közéjük bandázni, azt hittem, megzabálom. Viszont a saját korosztályától és a kisebbektől tényleg tart, tegnap, amikor TZG kisebbikjét dajkáltam egy kicsit, akkor nagyon küzdött benne a féltékenység és a rettegés, végül óvatosan a lábát merte megsimogatni, de nem jött túl közel hozzánk, mert az ilyen babák kiszámíthatatlanok, volt az arcára írva. Tanulság: rögtön egy bátyot kell majd neki szülnöm (a gyerekvállalás tervezgetésében szerencsére cseppet sem fog vissza, hogy nincs egy második gyerekre se időm, se pénzem, se partnerem).

Hazafelé beugrottunk még a boltba is a nap hősével, ami önmagában annyira nem hírértékű, csak mindig elfelejtem megírni, hogy azóta szeret boltba járni, mióta a múlt hónap elejétől nagyfiúsan beültetem a bevásárlókocsi gyerekrészébe. Elképesztő büszkén feszít odafent, csak ügyesen kell vele manőverezni, mert különben bedobálja a polcokról a neki tetsző cuccokat a kocsiba (de ezzel én is így vagyok, szóval nem hibáztatom).

342. fejezet – a dél-budai ügyfélszolgálatról meg egyéb érdekességekről

Van ugye ez az ügyem a diákhitelesekkel, hogy ők azt mondják, amíg az ember tgyást/gyedet/gyest kap, addig nem kell fizetnie a hitelt vissza (jobban mondva az állam mondja ezt, de az részletkérdés). Ehhez viszont az ő saját űrlapjukon kell igazoltatnom az illetékes szervvel, hogy tényleg kapom, amit kapok, az illetékes szerv saját igazolása nem jó. Eddig mindig visszarettentett a tettek mezejétől, hogy elképzeltem azt az egy óra autóutat, amíg odajutok, illetve a három órás várakozást egy alvásidőben utcára rángatott Mucival, de most felgyűlt bennem a motiváció, hogy intézkedjek, és az első dolog, amit az OEP honlapján megláttam, az volt, hogy november elsején nyílt itt elérhető közelségben egy ügyfélszolgálatuk, ráadásul ott lehet időpontot kérni.

Nosza, fel is hívtam őket, harmadikra felvették, kaptam is időpontot, de ekkor reggel kilenc óra öt perc volt, és kilenc óra ötvenre rendeltek be. Ez így gyerekkel az emberi teljesítőképesség határait súrolja, de roppant gyorsan a szájába nyomtam a tápszert, összeszedtem a TAJ-kártyáinkat, a személyimet, az ő lakcímesét, a szül. ak.-vi kivonatot, az igazolást, hogy az egyik családtámogatást már nem kapom, az igazolást, hogy a másikat még igen, kivettem a pizzát a sütőből, bedobtam két pelenkát, a hónom alá csaptam a gyereket és a kabátját (nem volt hajlandó felvenni, nekem meg nem volt időm vacakolni vele, és a kocsi tíz méterre áll az ajtótól), a számba vettem a cipőit a fűzőnél fogva, bezártam az ajtót, ismét kinyitottam, elzártam a sütőt, bezártam az ajtót, majd szégyentelenül váltogattam a sávokat, és kilenc óra negyvenöt percre a környéken is voltunk.

Ekkor viszont eszembe jutott, hogy nem emlékszem a házszámra, és konkrétan kilenc olyan ismerősömet felhívtam, akiről feltételeztem, hogy udvariassági sallangok nélkül is hajlandó lekeresni nekem az információt a világszőttesről, de egy részük nem vette fel, egy másik részük pedig nem volt netközelben (információs társadalom, na persze). Kénytelen voltam női ösztönből megoldani a feladatot, és mivel mostanában elég sok állami intézmény ügyfélszolgálatán kellett megjelennem, rögtön feltételeztem, hogy biztos az az épület lesz az, amin nincs jelzés, el van kerítve, és csak egy szomszédos utcából lehet bejutni bele, ha egyáltalán. És talált, úgyhogy kilenc óra negyvennyolckor már be is libbentünk, egyik biztonsági őr nyitotta nekem az ajtót, a másik nyomta a gombot, és bár az ügyintézők Gizikéztek egyet olyan napirajzosan (Gizike, nem tudok kilépni az ügyfélből, mit csináljak?), de így is elég hamar végeztünk, nem kellett Mucit fegyverként bevetnem (van ez a csapatmunkás performanszunk, hogy a Muci látványosan, hangosan ásítozik, időnként felnyüfög, én meg ha éppen a magánéletüket tárgyalják ki az ügyintézők, akkor jól hallhatóan megnyugtatom, hogy a nénik gyorsan befejezik a feladatukat, és akkor a baba mehet is haza az ágyába, hiába, az anyaság sátáni attribútumokkal látja el az embert).

Egyéb tekintetben minden rendben, csak leszerepeltem, mint jézuska, és az első karácsonyi ajándékot, az ikeás fa építőkockákat taligában rögtön odaadtam a Mucinak, mert annyira szerettem volna látni, ahogy megtalálja, és megörül, és nem is kellett csalódnom, mert rögtön meglátta, és tudta, hogy ami ilyen szép és színes, az csak az övé lehet (bár sajnos ezt a fekete notebookomról is tudja), és azóta is imádja pakolászni. Ja, egyébként ehhez kapcsolódik az egyik legfigyelemreméltóbb okossága mostanában, hogy én pakoltam össze a kockákat, amíg a Muci molyolt valamivel, az utolsó darabot viszont nem találtam, és mivel mindig megbeszéljük egymással a problémáinkat, megkérdeztem a Dont, hogy nem tudja-e, merre lehet, mire ő körülnézett, megtalálta, odahozta nekem, és belevágta a kimaradt helybe (mármint a környékére, formabeillesztéshez még nincs türelme). Nagyon megdicsérgettem, úgyhogy pár darabot kivett, hogy visszatehesse őket, és megint megdicsérjem (ilyenkor úgy imádom azt az álszerény büszkeséggel vigyorgó, elálló fülű fejét).

Meg az még a furcsa, ahogy hasonlít rám, ebbe terhesen bele se gondoltam, hogy hasonlítani fog rám, mert hát fiú, és akkor olyan lesz, mint az apja, de például olyan kis hülyeségekben is hasonlít, mint például hogy a jobb felső kettese egy pár fokkal el van fordulva a tengelyéhez képest (a bal nincs), és nekem is ugyanez volt.

És nem tudom, mi ütött belé, de ma megkergette az udvaron a kutyát (vizsla), amíg összeraktam a kocsiját; konkrétan négykézláb rohant utána, miközben harciasan kiabálta, hogy vau-vau, a kutya meg menekült, mert volt már dolga gyerekekkel.

A világ legaranyosabb dolga pedig, hogy ez biztos a kollektív tudattalanuk része, de kiderült, hogy a Muci végtelenül viccesnek találja a kézre húzott zoknit. Úgy derült ki, hogy nevetni kezdett, amikor a kezemre húztam a harisnyáját, hogy kifordítsam, és erre persze a harisnya megpróbálta lecsípni az orrát, azon még jobban nevetett, azóta ha zoknit talál, rögtön hozza nekem. De szükséghelyzetben a lepedő vagy párnahuzat alá dugott kéz is megteszi.

A rendrakási mániája viszont olyan méreteket öltött, hogy ma reggel, mire észbekaptam, felpakolta az éjjeliszekrényre a krumpliját, a papucsomat és éppen a hosszabbítót próbálta felrakni rá, de akkor megbeszéltem vele, hogy vannak dolgok, amiknek a földön a helyük. Mondjuk szerintem nem hitt nekem, de akkor is vicces, hogy ahányszor kinyitok egy fiókot vagy szekrényajtót, rohan, és becsapja.

338. fejezet – nem szereti, ha béna ruhákat adok rá

Én igazából tökre pro-Halloween vagyok, majd ha nagyobb lesz a gyerek, fogunk töklámpázni, meg csontvázazni, meg mittudomén, az ilyen hülyeségeket szívesen átveszem bármilyen kultúrából. De most még kicsi, úgyhogy nem terveztem nagy ünneplést. Az eredeti stratégia egy ottalvós kirándulás volt a nyugati végeken, de ez most munkaügyek miatt kútbaesett, majd bepótoljuk, mindenesetre lementem a boltba a Donnal tápszerért, és annak is mindig örül.

Mostanában kezdi megérteni, amit mondok, ezért szoktatom ahhoz, hogy nem szabad levenni a cipőt meg a sapkát (elmagyarázom neki a mögöttes okokat, és ha le akarja venni, akkor szelíden, de határozottan nem-nemezek), és haladunk is, de valahogy azért mindig odatéved a keze.

zoard306

Mondjuk ebből a szempontból én is megérem a pénzem, mert én is utálnám, ha idétlen töksapkákat húznának a fejemre, csak mert olyan édes, de ez a szülői lét egyik előnye, hogy pár évig még én válogathatom meg a gyermek ruháit és életstílusát. Viszont azért mindent egybevetve jól járt velem a Don, mert öltöztethettem volna például ráknak is (cuki! cuki!), de példátlan önuralmat tanúsítva legyőztem a kísértést.

Azért van némi tekintélyem, de kezdhetem felkötni a gatyámat, mert Muci felfedezte a passzív-agresszív hisztiben rejlő lehetőségeket. Amikor kicsi volt, akkor ha nem úgy mentek a dolgok, mint szerette volna, nem volt hajlandó az ember szemébe nézni, és konzekvensen biggyesztett. Ezt a képességét mostanra már-már tökélyre fejlesztette.

zoard307

Ebben is rám hasonlít, meg abban is, hogy igen könnyen felejt sérelmeket, ha valami szórakozási lehetőséget kínálnak neki. A következő kép kábé fél perccel később készült, amikor elindítottam neki a babajátékot a számítógépen.

zoard308

A babjáték egy olyan szoftver, hogy ha Muci billentyűzik vagy egerezik, akkor mindenféle betűk és vigyorgó formák ugranak fel a képernyőre. A mr.a (bácsi) telepítette neki, amikor átjött, hogy rögzítse a gyerekszobában lévő könyvespolcot a falhoz, mert a fixa ideámmá vált, hogy rá fog dőlni a gyerekre, pedig tök stabil, meg minden, de így jobban érzem magam.

zoard309

Vicces volt egyébként, hogy mennyire tette az eszét a Muci az a előtt, odament például a konnektorból kihúzott porszívóhoz, és nyomkodni kezdte rajta a gombokat, miközben fél szemmel az át figyelte, hogy az látja-e, mennyire nem fél, meg hősködött a lépcsőnél, ami szintén nem szokása (most se hagytuk), illetve végig nem hagyta békén az át, elvette a fúróját, kivette a kezéből a billentyűzetet, megpróbálta kedvesen, de határozottan arrébb lökdösnia számítógép elől, és úgy általánosságban folyton körülötte sertepertélt. Volt egy olyan húsz perc, amikor az a nagyon programozott valamit, akkor távoltartottam tőle a Mucit, ami úgy nézett ki, hogy a Don négykézláb elrohan a vendége felé, de amikor egy méterre ér, megfogom, és visszahúzom, goto 10. Ezt végig nem unta meg, szerintem egy rövidebb maratont lenyomott részletekben.

zoard310

Az is fura, hogy milyen dolgoktól tud félni, a babáktól és a babahangoktól például retteg, ezért azokat le is tiltottuk a babaszoftverben, de sajnos bugos, úgyhogy benne maradt egy gyerekhangon előadott “wow”. Amikor ezt Muci meghallja, sírva kapaszkodik a nyakamba, és hosszan el kell magyarázni, hogy nem kell félnie, nincs itt másik baba, az csak egy hangfelvétel, másik babák csak a mesékben léteznek. Ugyanakkor a ma esti szórakozásunk például az volt, hogy én velőtrázó hangokon sikoltoztam neki, ő meg röhögött, majd megpróbált utánozni, ettől egyáltalán nem fél, csak a babanevetéstől fagy meg a vér az ereiben. Meg olyat is csináltunk, hogy magunktól eltartva a fényképezőt fotóztam a minket, és utána megnéztük a babát a kijelzőn, természetesen nem a legjobban sikerültek ezek, a következő sem kerülne be a World Press Photo döntősei közé, de azért berakom, mert így szokott rám nézni ez a Muci (amikor nem kényszerítek rá sapkát), és az jó.

zoard311

(Ja, a kezében tartott krumpli meg a legújabb mániája, folyamatosan krumplit hurcol magával mindenhova, ami tök jó játék, mert lehet dobálni, be lehet rakni dobozba, ki lehet venni dobozból, ha éhes az ember, meg lehet harapdálni, továbbá meg lehet vele etetni a bárányt és anyát, úgyhogy mostanában állandóan krumplikat találok a játékon, a könyvek között, a virágcserépben meg a fiókomban).

333. fejezet – itt a tél (drámai hangon)

Pedig azt hittem, van még egy kis időnk, még csak egy hete vezettem be a vastagabb hálózsákot a gyereknek, de vasárnap este szerencsére gyanút fogtam, és elővigyázatosan beeszkimóztam a Mucit: harisnya + body (tényleg, ezt 30 éve hogy hívták?), arra egy pamutrugi, arra egy plüssrugi, és arra a téli kordoverálja (bélelt, de puha). Kicsit ugyan hülyénéreztem magam, de reggel nagyon örültem az előrelátásomnak, mert 10°C volt a gyerekszobában (északi fekvésű, az a leghidegebb helyiség, ami praktikus, mert Muci kettőnk közül a legkevésbé fázós, másfél hete is valamelyik nap nem volt hajlandó egy bodínál többet megtürni magán, amikor bementünk a városba, én meg hosszúujjúban-hosszúnadrágban, az emberek nagyon csúnyán néztek ránk, de nem magyarázhattam el mindenkinek, hogy nézzék meg, milyen meleg a combja, ő ilyen forróvérű), és 15°C nálam, szóval nagyon gyorsan megtanultam fűteni.

Viszont azóta felöltözés van rendesen, aminek örülök, mert én imádom a kapucnis Mucit, aki meg a telefonomat szereti a világon a legjobban:

Nyomogatni is nagyon precízen nyomogatja, bár hálistennek a billentyűzár feloldását még nem tapasztalta ki:

Sajnos mindig eljön az a pillanat, amikor elkezdi a földhöz vagdosni, mert azt tapasztalta a dolgokkal kapcsolatban, hogy ha a földhöz vágja őket az ember, akkor szétesnek, és meg lehet nézni, mi van bennük, na ilyenkor szoktam korlátozó szülővé válni, mire Muci így büntet:

De mindenre talál megoldást, most például rájött, hogy van nekünk a kérem-köszönöm-tessék megunhatatlan játékunk (azt mondom neki valamire, hogy kérem, odaadja, megköszönöm, majd nyúl érte, én meg azt mondom, hogy tessék, és visszaadom, ezt eddig mindig én untam el előbb, de csak úgy szabad játszani, hogy mondom a megfelelő szavakat, különben szájbiggyesztés van), úgyhogy mutatta, hogy tessékeljem csak oda azt a telefont:

Amúgy végre legalább mutogat, nyúl dolgokért, meg mutatóujjal mutat dolgokat, meg ha vegyem fel, akkor a két kis kezét felemeli, meg puszit ad (nagy, nyálas, fogakkal vigyázós harapás).

Ha már fogak, megint fogzásos balhé van, gombás páviánseggel, ma vettem észre először, de szerencsére a páciens hősiesen tűri a kenegetést. A metszői ugye már kint vannak, most az egyik 3-as csücskét láttam kandikálni, de Muci orálisan szégyenlős, úgyhogy a többire csak tippelni tudok.

Viszont ma különösen jó gyerek volt, pedig a délelőtti szunyókálóidejében vittük el egy Ikea-Decathlon-Baumax körre. Bár siettünk, azt hittem, a Decathlonnál már vége lesz az ő türelmének, de hálistennek vettem többek között egy majdnem Muciméretű műanyag szerszámosdobozt is (igazából azért mentem, mert hétvégén a könyvespolc összerakása előtt szembesültem azzal a ténnyel, hogy az összes szerszámom eltűnt valahova, úgyhogy kértem kölcsön egy kereszthornyos csavarhúzót, de menet közben kiderült, hogy sima is kell, meg kalapács is kell, és akkor már dolgozott bennem a flow, úgyhogy megoldottam egy asztali késsel és egy kővel, de megfogadtam, hogy az első adandó alkalommal készletet frissítek, sé akkor már doboz is kell), amit nagy büszkén hozott végig az ölében, és egyáltalán nem dobott le, mint minden mást szokott. Itthon meg tök hamar felfedezte, hogy működik, ki-be pakolta belőle a felső tálcát, egyenként megnézte, mik vannak benne, és azóta ha valami különösen szépet talál, akkor rohan a szerszámosdobozához, hogy beletegye (eddig a kedvenc szemetesébe rakta a kincseket).

Szóval hálistennek jól vagyunk.

332. fejezet – apa lettem

Naszóval, mióta temérdek időm van (=a háttérben futó két munkám mellé nem vállalok be újakat), azóta Mucival kimondottan fellendült a kapcsolatunk, mert napi akár több órán keresztül aktívan játszom vele. Szeptemberben nagyrészt úgy mentek a reggeleink, hogy 7-8 körül gyorsan kelés, etetés, utána fél kézzel dolgoztam, másik féllel a gyereket szórakoztattam lehetőleg tárgyak által. Mostanában kicsit ellustultunk, újabban már a Muci kelt engem is, fél kilenc körül ébred, olyankor még eldödög egy kicsit a nyuszival, én meg szendergek, vagy elolvasom gyorsan az rss feedjeimet. Élesre az első koppanásnál vált a helyzet, abból tudom, hogy most dobta ki a gyermek az egyes számú cumiját az ágyból, olyankor már nagyon hamar következik a kettes számú, és ha abban a pillanatban nem jelenek meg, akkor balhé lesz.

Aztán reggeli után elhülyéskedünk a padlón fetrengve, vagy birkózni kell (sajnos én szoktam veszíteni, olyankor nagyokat jajgatok), vagy négykézláb kergetőzni, ami közben a Muci párszor hasraesik a röhögéstől (van kritikai érzéke, egyébként meg állati nehéz hosszasan négykézlábazni, kúszásból meg végképp béna vagyok, az összes dévényes nagyon csóválná rám a fejét). A legújabb játék meg, amit a Don talált ki, hogy ülljünk oda a dohányzóasztalos tükör elé, és puszilgassam az arcocskáját, miközben ő elégedetten vigyorogva figyeli a tükörben, hogy egy vörös csaj puszilgatja az arcocskáját.

Van még a rituális koponyafog-simogatás (mindig meg kell simogatni a koponyák fogát, de legalább nem fél tőlük), utána meg jön a polcokról le-fel pakolászás, amíg én elmosogatok. Ezt képetelen megunni, mindent levesz, mindent visszarak, minél nagyobbat csattan, annál jobb. Időnként könyvet lop közben, és tök ügyesen lapozgatja.

Aztán mostanában leszoktunk a játszótérre, bár kellene egy másik, mert ez olyan kétéveseknek való, a Muci még kicsi hozzá, másrészről neki a mászókázást javasolják. Nem is nagyon szoktak más gyerekek ott lenni, vagyis csak olyan hatodikos-forma gyerekek, akik suli után ott fagyiznak, meg nyolcadikos-forma gyerekek, akik érthetetlen okból beemelik a kerítésen a biciklit, kétszer végighajtanak, majd a másik oldalon kiemelik a biciklit, és továbbmennek. Az élet rejtélyei.

A hintázós kutyára a Muci gyakran felkéredzkedik:

De ezen mindig szigorú arcot vág, hogy csak a szája sarkának gyengéd rándulásából lehessen arra következtetni, hogy a kemény külső mögött érző szív dobog. Ha véletlenül más ül a kutyára, akkor felháborodik, de például gyümölcsjoghurtot sem ehetek úgy, hogy ne rohanna oda elképedve, hogy tetetetete! (="anya, nem eheted meg a baba ételét").

A csúszda lefelé elmegy, de igazából az a fun része, amikor felfelé lehet rajta mászni.

(Magáról az aktusról nincs kép, mert olyankor a fényképésznek támasztania kell a csúszdamászó talpát).

Asszem, az is pont csúszdázás alatt volt, hogy a Muci, aki már egy ideje figyelte az apukájához rohangáló ("apa, apa!") hasonló korú törpét, egyszer csak összerakta magában a dolgot, komolyan rám nézett, majd közölte velem, hogy apa, én meg nem tudtam, hogy sírjak, vagy röhögjek, de aztán inkább megtiszteltetésnek vettem. Mindenesetre nagyon gender PC. Azóta is apának szólít időnként, bár próbálom lebeszélni, esetleg majd kirakok a falra apaábrázolásokat a zsiráf és a tehén mellé, és begyakoroljuk azt is.

De a felülmúlhatatlanul legérdekesebb featúrája a játszótérnek természetesen a kavics.

Muci egy kavics-gourmand, levadássza az összes csábító külsejű kavicsot, és szíve szerint mindet a pofácskájába is gyömöszölné, de már megtanulta érteni is a nemet, minek következtében teljesen egyedül, a közreműködésem nélkül képes olyan monodrámákat előadni, hogy szerez egy kavicsot, a szájához viszi, majd azt mondja, nem, szemrehányóan rám néz, és legörbülő szájjal eldobja a kavicsot.

Konkrétan így néz ki egy olyan gyerek, akinek az anyukája *soha*, *semmit* nem enged meg, még kavicsot ennie sem szabad, nem beszélve a homokról, meg kell a szívnek szakadnia.

Hálistennek azért hamar meg szokott vigasztalódni, először is némi ujjal:

(Amúgy sajnos nem hajlandó ujjat szopni, pedig sokkal jobban örülnék, ha az ujját venné a szájába, mint így, hogy minden mást). Utána pedig hazafelé már velem óbégat a CD-re, mármint én énekelek, Muci pedig hátul viszi a héééééééé-hóóóóóóóó szólamot nagy lelkesedéssel. Szöveghűen eddig csak az örökzöld slágert, a hinta-palintát tudja (mármint odáig, hogy in-ta, in-ta), a Born to Be Wildra és a Bóbitára rázza a seggét, az Alma zenekart pedig, amit nemisbéka ajánlott, kővé dermedve bámulja a youtube-on, és mivel egyelőre nem tudom, hogy ez a szélsőséges nemtetszés, vagy a szélsőséges tetszés jele, fogok még vele próbálkozni.

És a világ legjobb híre, hogy itt a sütőtökszezon, a Don kedvenc évszaka. Én nagy tételben sütök, ő nagy tételben eszi, mindenki jól jár, és már várjuk a hideget, mert alie-éktől a farmerek mellett örökölt a kiskorú pár tuti sütőtök-sapkát sütőtök-kesztyűvel és színben illő nadrággal, ő lesz a legmenőbb gyerek a hintában.

331. fejezet – Muci 16 hónapos

Bár igazából csak holnap lesz 16 hónapos, de szerintem addig már nem produkál mellbevágóan új dolgokat, vagy ha mégis, akkor majd updatelek. Egyébként sehogy nem sikerül elsajátítanom ezt a hónapra pontos kormeghatározást, ha kérdezik, akkor mindig azt mondom, egy éves, aztán majd karácsony környékén módosítok másfélre, végül is tökmindegy.

Fizikai paraméterek: hónap közepén volt 9 kg és 76 cm, most is kábé annyi. Kicsit gebe, kérdeztem is a védőnőt, hogy ez nem baj-e, de azt mondta, hogy bár tényleg vékony a korához képest, azért vannak rajta itt-ott hájtartalékok, éhen halni nem fog, egyszerűen ilyen alkat.

Nagymozgás:
tökéletesítette a mászást, továbbra is dolgokba kapaszkodva jár, akár fél kézzel kapaszkodva, oldalazik, erre azt mondták a szakértők, hogy tök jó, mert ettől alakul ki a lábboltozata, ne is vezessem kézenfogva. Mostanában próbálgatja a feltérdelést, mármint hogy W-ülésből kapaszkodás nélkül térdre áll, ez megy is neki, úgyhogy a felállás sem lehet messze. Hajtja magát a hintán. Ülés közben egyre többször magától előrerakja valemelyik lábát, és végre stabilan megül a kádban is.

Finommozgás: most nem volt igazából változás elég régóta. Ja, de, a kipakolás után rájött, hogy a dolgokat vissza is lehet pakolni, és a konyhaszekrényre megpróbál mindent visszatenni a helyére, amit levett. Ha ügyes vagyok, akkor sikerül elkapnom azt a pillanatot, amikor már mindent visszarakott, de még nem kezdte meg újpól a lepakolást, és akkor menekítem fel a felső szintre. Illetve aljas módon beraktam egy nagyobb kartondobozt a hálószobába, ott ugyanis az a program, hogy a Muci a játékoskosarából ki-be pakol. Mióta ott van a kartondoboz, random módon pakolgat vissza vagy a kosarába, vagy a dobozba, viszont a doboz túl mély ahhoz, hogy bármit ki tudjon belőle venni, úgyhogy a szabadon mozgó játékai folyamatosan fogynak (és én kevésbé esem rajtuk keresztül). Megfigyeléseim szerint a játékok felezési ideje nagyjából öt óra, ennyit szokott ugyanis kábé a Muci nagyjából ezzel a tevékenységgel tölteni. Aztán másnap reggel kezdi elölről.

Evés: hónap elején még arról panaszkodtam Südvének, hogy alig lehet szilárd kaját beleimádkozni, aztán kábé egy hete megcsináltam két deci asszem paradicsomos-csirkés tésztát bazsalikommal, és a Muci egy menetre bevágta (általában egy decit sikerül egyszerre belenyomnom, másnap kapta volna a másik felét). Azt hittem, csak véletlen, de másnap, amikor 3 decit csináltam két napra, azt is egyben benyomta, csak lestem. Viszont még mindig megiszik olyan 2 dl tápszert a rendes kaják után is.

A másik örömhír, hogy végre hajlandó darabosabbat is enni (mármint olyan villával összetört állagú kajákat). A harmadik meg az, hogy napközben, ha nassolna, akkor kiszolgálja magát, például leveszi a konyhában a piskótás dobozt, kivesz belőle egy piskótát, és elrágcsálja. Már csak arra kellene megtanítanom, hogy utána söpörjön is fel. Viszont rendszeresítettem neki egy tálka kölesgolyót elérhető magasságban, amit délelőtt rituálisan elfogyaszt. A rituálé lényege, hogy egyenként kiveszi és maga mellé teszi a kölesgolyókat, utána megpróbálja kalapként a fejébe húzni a tálkát, majd megeszi a kölesgolyókat. Nagyon, nagyon várom már, hogy a tényérokat tányérként kezelje, és nem olyasvalamiként, amit az arcába vagy a fejére kell nyomnia, mert emiatt a téves beidegződése miatt sok soron kívüli fürdetésnek és átöltözésnek voltunk már szenvedő alanyai (igen, én is, ilyenkor szeret hozzám bújni).

Beszéd: amikor felébred, azt mondja, ana, ana, vau-vau. Ha ugatnak odakint a kutyák, azt mondja, vau-vau. Ha agnus azt mondja, hogy itt a kígyó, sszzz, sszzz, Muci azt mondja vau-vau. Ha agnus azt mondja, brumm-brumm, Muci azt mondja, vau-vau. Ha mesélem agnusnak, hogy és képzeld, akkor is azt mondja, hogy vau-vau, amikor…, akkor Muci boldogan közbevág, hogy vau-vau.

A kedvenc szaván kívül továbbra is használja még a nemet, csak az most kissé háttérbe szorult, viszont egy csomó mindent megpróbál utánozni. Ma például elvittem játszótérre, és előtte énekelgettem neki a hinta-palintát, hogy legyen egy kis fogalma, hová megyünk, mire Muci utánam énekelte, hogy in-ta, dádádá, dádá-dádá dádádá, tök jó ritmikával meg dallammal. Teljesen el voltam képedve.

Fogak: kinőtt még kettő, pillanatnyilag nyolc foga van, azzal már nagyot lehet harapni.

Társasélet: a nők jó fejek. Agnus különösen jó fej, mert lehet kupakokat dobálni a dekoltázsába, és azt mondja, brumm-brumm. A férfiak is jó fejek alapvetően. A kisgyerekek nagyon ijesztőek, pár kivételtől eltekintve (ezért szeretném játszótérre vinni, minden belső berzenkedésem ellenére, de ma például egy gyerek sem volt ott az enyémen, meg pár hatodikoson kívül). A kutyák nagyon ijesztőek, ugyanakkor az emberek élete a kutyák körül forog. Muci kedvenc játéka, hogy kimegyünk a kertbe, feláll a hátam mögött, a lábamba kapaszkodva, és ha elég messze annak a kutyák, akkor kidugja oldalt a kis fejét, és odakiabál nekik, hogy vau-vau. Ha nincsenek elég messze, akkor megpróbál felkúszni a lábszáramon.

Szóval mindent egybevetve jól elvagyunk így mi.