Akkor gyorsan, bár kicsit megkésve egy hóforduló. Muci 3-án 17 hónapos lett (korrigáltan 14, de ki számolja), decemberben már másfél éves lesz.

Fizikai paraméterek: a 74-es cuccait most már egyértelműen kinőtte hosszra, de nem kicsit, megmérni viszont lehetetlen (szeptemberben 77 volt, szerintem most olyan 80 körül lehet, észrevétlenül elhagyta a születési hossza (37) dupláját). Kilóra viszont még mindig csak kilenc, borzalom ruhát találni neki, mert, bár a kerek pofija miatt nem feltűnő, de nagyon vékony. Széltében a féléves kori cuccai jók rá, hosszában viszont kilóg a dereka meg a bokája mindenből, majd ha lesz időm, varrok neki pár menő darabot (vagy ha megnyerjük a lottót, veszek neki egy varrónőt).

Evés: reggelire fél liter tápszerrel indít, ebéd két deci valami húsos kajából (a krumplin kívül mindent megeszik, leturmixolva) plusz másfél deci tápszer, uzsonna két deci joghurt és/vagy gyümölcs, plusz másfél deci tápszer, vacsora legalább két és fél deci tápszer, ráadásul napközben korlátlanul nassolhat kekszet, kenyeret, darabos gyümölcsöt (a szőlőt imádja), én nem értem, miért nem hízik. Mondjuk nekem így is megfelel. Ja, egyébként vicces volt, ma kivégeztem a szeme láttára egy zacskó gumicukrot, utána megkapta a zacskót, nagyon örült, és vagy félóráig azt imitálta, hogy eszik valamit a zacskóból, mint én.

Alvás: éjszaka továbbra is megszakítás nélkül 12 óra (kifogtam a lottófőnyereményt), nappal délelőtt olyan másfél, délután igény szerint nullától három óráig egy vagy két menetben, de tegnap például csak enni kelt fel egy-egy órákra, nem tudom, mi volt, ma már normális. Az alvás menete továbbra is az, hogy Muci be az ágyba, szájába a cumi, kezébe a rongyocskája (textilpelus), hősugárzó bekapcsol, anya távozik. A jelenlétemben egyszerűen sehol és semmilyen körülmények között nem hajlandó elaludni.

Fogak: asszem, nyolc és fél, de Cápapiranha Muci szájába benyúlni veszélyes és szgorúan tilos.

Beszéd: ez szép lassan egyre jobb, tanítgatom ügyesen. Most éppen a lámpa van a soron, amire kiskorában (hehe) mindig azt mondtam neki, hogy hú, lámpa, és Muci ebből annyit jegyzett meg, hogy húúú. Tegnap még ott tartottunk, hogy lám, meg bampa, de valószínűleg direkt szivat, mert ma reggel, miközben kiemeltem az ágyacskájából, rámutatott a lámpára, és tisztán kimondta, hogy lámpa. Amikor viszont megörültem, hogy tudja, és idiótán mutogattam neki, hogy igen, lámpa, akkor közölte velem (lekezelően), hogy húúú. Új szó még az ija, ami azt jelenti, hogy szia, mindig ezzel köszöntöm alvás után (szia, Mucikám), ezért mostanában ha felébred, és ki akar jönni, akkor felszólító hangon kiabálja nekem, hogy í-ja! Í-ja!. Ilyenkor meg kell zabálni. Az igen meg az az ő tájszólásában ige.

Finommozgás: rém ügyes, most már egy ideje tudja, hogy ha az egyik helyen kapcsolgat valamit, akkor lehet, hogy valahol máshol történik valami (billentyűzet, gyerekjátékok), ezeket kifigyeli, és tényleg ügyesen megjegyzi. Gyakorlatilag semmilyen más gyerekjáték nem érdekli, csak amiben kapcsolgatni lehet valamit, vagy összerakni-szétszedni lehet valamit (vagy ékszer). Előszedtem neki a nővére babalegóját, a koncepció világos előtte, de a derékszöggel még bajban van, ezért nem mndig sikerül két darabot összeraknia. Viszont vannak ilyen kis fémdobozkáim, amikre rá lehet nyomni a tetejét, az csont nélkül megy. Ja, meg pakol utánam a konyhában, ha valamit elveszek valahonnan, lehetőleg visszarakja, a szekrényajtókat becsukja, a legaranyosabb, amikor leverem a konyharuhát a tűzhely fogójáról, akkor mérgelődve, "már megint nekem kell ezt" arccal visszatömködi rá, pedig alig éri fel. Ja, és megtanulta levenni a kardigánját, ami advanced gyakorlat, cipzár le, utána karok ki, ezzel el szokott szórakozni egy negyedórát.

Nagymozgás: már belenyugodtam, hogy soha nem fog kapaszkodás nélkül járni (a dévényes szerint majd decemberben, de én már nem hiszek ebben), mert semmi késztetése, kapaszkodva viszont nagyon ügyes, forog is, meg minden. És egy csomószor csak a hasával támaszkodik valaminek, mert kell mind a két keze a gépeléshez meg a rosszalkodáshoz, illetve egy mnősített esetben konkrétan azt láttam, hogy egy ujjal támaszkodik a falnak, miközben a fejét vakarja. Ezenkívül megtanult úgy menni, hogy tolja maga előtt az etetőszékét. Továbbá simán guggol és feláll belőle, ha le kell hajolnia valamiért, és próbálgat térden járni, az már megy.

Intézményesítés: hát ez egyelőre nem lesz, ami azért vicces, mert emlékszem, hogy terhesen számolgattam, mikor lehet a legkorábban beadni valami bölcsibe, mert ugye én nem fogom otthon bírni vele. Hát egyelőre köszönöm, bírom, és pillanatnylag egyrészt elképzelhetetlennek találom, hogy bárhova is beadjam, amíg nem jár stabilan, másrészt meg nagyon gyanús, hogy a gyerek rám ütött. Ami nem baj, csak én bizonyos szempontból furcsa gyerek voltam (18 éves koromban diagnosztizáltak nálam egy enyhe Aspergert, azért csak enyhét, mert az elvont dolgokat tudom értelmezni, a többi passzolt, de ez igazából csak egy szó, lehet, hogy simán csak különc voltam), egyrészt nem szerettem a többi gyereket, részben féltem tőlük, részben meg unalmasnak találtam őket, és nem tudtam velük játszani. Az oviban meg mindig odatereltek hozzájuk, hogy játsszak velük, és igen hamar meg kellett tanulnom imitálni, hogy a többi gyerekkel játszom, amikor igazából egyedül, ha azt akartam, hogy békén hagyjanak. Másrészt én igen válogatós gyerek voltam, de ez eufémizmus, nagyon komplex szabályrendszerem volt arra, hogy miket nem szabad megenni (fehér ételek, gomba, hagyma, hal, pépes ételek, ismert ételek a megszokottól eltérő elrendezésben, mittudomén), és ha mégis rákényszerítettek, hogy ezeket megegyem, akkor egész délután hánytam. Na és a Mucin is látom pont ezeket a dolgokat, amiken lehet enyhíteni, ha nem drasztikus módszereket használ az ember, de egy bölcsiben/óvodában nem biztos, hogy az én Világközepe Mucim igényei körül fognak forogni a dolgok. És amíg nem vagyok rákényszerülve, hogy olyan intézménybe adjam, ahol én ezek miatt a dolgok miatt elég rosszul éreztem magam, addig elvagyunk mi itthon. De lassan azért már el fogom vinni komolyabb gyerekprogramokra, hátha megszereti (vagy legalább megszokja) a más gyerekeket.

Programok: kezdtünk mindketten penészvirágos benyomást kelteni, úgyhogy az utóbbi két hétben ha nem esett, minden nap kimentünk 1-2 órára, leginkább babakocsival, mert azért sár van, abba ne kússzon inkább a Don. Így néha lázad, hogy ki akar szállni, de leginkább csak röhincsél a fáknak, meg kurjongat az embereknek, illetve vau-vauzik a kutyáknak. Viszont a színünk máris szebb. Otthon meg jön-megy, rendezkedik, nézeget kifelé a franciaablakokon, énekelget velem, kipakol-visszapakol, kölesgolyót kunyerál, megszereli a megszerelnivalókat, rengeteg dolga van. Mostanában hetente többször pár órás bejárós munkám is akad sajnos vagy szerencsére, olyankor szitter vigyáz rá, ketten járnak hozzá, kórházi dolgozók egyébként, túlaggódós-e vagyok (igazából azért pont ők, mert őket ismerem a PIC-es időszakból), mindkettőjükkel jól kijön, enni is hajlandó tőlük.

A többi móka és kacagás.

Tegnap megint csimpánznapot tartottunk, mint mindig, miután a gyerek az apjánál van. Ezt nem igazán értem, mert amennyire meg lehet állapítani, szívesen megy, és jól érzi magát ott, de mégis, miután hazajön, egy napig nem hajlandó leszállni rólam, cipelni kell a kis seggét ide-oda (még rosszalkodni is kézben kell odavinnem a számítógéphez), ha mosogatásra vetemenék, a combomat átkarolva néz rám felfelé elanyátlanodott tekintettel, és csak úgy hajlandó játszani, hogy én mozdulatlanul egy helyben ülök az egyméteres körzetében, mert ha fél métert arrébb megyek, akkor kétségbeesetten rám veti magát. Utána a következő naptól megint a normális, önálló Muci.

Viszont legalább sikerült megtanítanom neki a világ legaranyosabb dolgát. Pár hete ugyanis megszállta az ördög, azaz csak képessé vált a frusztrációra, és ilyenkor csapkodott, meg karmolt (nem csinálta gyakran, vagy erősen, de azért mégis, az ilyesmi nem fér bele az úriemberek közötti protokollba). Ekkor bölcs, türelmes ősanyamódra elkezdtem mutatni neki, hogy nem csapkodás, simi-simi, rajta és a plüssállatokon, ezt két hétig üres, értetlen tekintettel nézte, úgyhogy elmúlt a lelkesedésem, és már csak rutinból mutogattam neki néha. Azután szombaton egyszer csak hallom, hogy memememe (ez azt jelenti, hogy anya, gyere, mutatok valamit), és azt láttam, hogy nagyon óvatosan simogatja a zsiráfot, közben mondogatja kedves hangon, hogy vövövö. Nagyon megdicsértem, és óvatosan kicseréltem a zsiráfot az egyik bárányra a kezében, ami bölcs előrelátásnak bizonyult, mert a Muci annyira megörült annak, hogy már megint milyen ügyes volt, hogy muszáj volt a végén egy kicsit nevetve csapkodnia, persze a báránnyal a kezében. Azt hiszem, ezt hívják mixed signalsnak a plüssállatok szemszögéből.

De azóta rendszeresen csinálja, odajön hozzám, és megsimogat, odamegy a saját zsiráfjához, és megsimogatja, odamegy a krumplikhoz, és azokat is megsimogatja. Egyébként meg természetesen nem csak ilyenekben utánoz, hanem mindenben, ami akkor vicces, amikor például aznap hatodszorra pakolok vissza a konyhapolcra, és ilyenkor már egy kicsit határozottan rakom a helyére a dolgokat, meg morgok is egy kicsit, hogy nem igaz, hogy a kókuszkrém már megint, erre Muci odajön, és mint egy élő karikatúra, felcsapkodja a dolgokat a polcra, és közben az én hangsúlyozásommal mondja, hogy dedededede. És nem érti, hogy mi ebben a vicces (de azért persze örül, hogy megint nevetünk).

Amúgy meg ölelgetni továbbra sem hagyja magát, vinni is csak úgy vihetem, hogy egy kézzel tartom, a másikat lefejti magáról, de azért szokott kárpótolni. Egyrészt úgy kapaszkodik belém, ha rajtam lóg, hogy közben kedvesen cirógatja a nyakam hátul, másrészt megtanult nagy, nyálas puszikat adni, harmadrészt egy csomószor elkapja a kezem, és beletemeti az arcát, közben boldogan sóhajtozik, negyedrészt meg van ez a szokása, hogy odajön, a homlokát az enyémhez nyomja, az orrunk is összeér, és úgy mosolyog a szemembe, utána elszalad. Hát ilyen mostanában ez a Muci.

Muci életében először beteg lett.

Az úgy kezdődött, hogy szobat reggel, amikor vitte el az apja, tüsszentett egy taknyosat, és már ez is fura volt. Utána este (vagyis vasárnap hajnalban) fél kettőkor írt az apja, hogy a Muci nem alszik, sírdogál (pedig általában nyolckor letesszük, és reggelig a hangját sem hallani). Másnap reggel megjöttek, a gyerekből dőlt a takony, elsírta magát arra is, ha azt mondták neki, hogy szia, és bár láza nem volt, de férfiasan viselte a náthát, vagyis folyamatosan nyüsszögött, és csak a nyakamba csimpaszkodva volt hajlandó ellenni (de szerencsére azért ő nem értelmezte úgy, hogy azért rossz most neki, mert probléma van a kapcsolatunkkal, és nem rohant el, hogy megcsaljon egy másik anyukával, szóval van még remény, hogy ember lesz belőle). Én folyamatosan ölelgettem (aki pelenkázott már egy nyakában lógó gyereket, az átérzi a helyzetemet), megetettem meleg húslevessel meg mittudomén, aztán estére úgy döntöttem, hogy szerezni kell neki egy hősugárzót, és lőn. Kaja után lefeküdt a melegbe, pár órával később benéztem hozzá etetni, addigra a takony teljesen eltűnt, Muci gőgicsélt és nevetgélt, majd engedelmesen visszabújt az ágyába, és reggelig hangja se volt.

Igazából nem kicsit könnyebbültem meg, bár tudom, hogy egy nátha nem a világ vége, de ennyire nem szokott elesett lenni a Muci, szóval olyanokra gyanakodtam, hogy (1) megtámadta valami autoimmun betegség, és a nátha csak tünet, (2) mivel a hasa is ment, biztos evett valami mérgezőt, (3) H1N1-e van, és a tüdejére ment, vagy lehet, hogy csak sima tüdőgyulladása, de bármikor végezhet vele a láz (ami bármikor megjelenhet), (4) ez mindig, minden tünettől függetlenül parám, hogy lenyelt egy gombostűs vagy üvegszilánkot vagy akármi, és perforálódni fog a bélrendszere. De már jól van, néha ugyan még taknyozik, de olyankor odajön, és beletörli az orrát a nadrágomba (már rendszeresítettem egy magamnál hordott textilpelust), majd elégedetten tovaszáguld dolgára, de ez a tüdőgyulladáshoz képest egész derűs életkép.