339. fejezet – kismajom

Tegnap megint csimpánznapot tartottunk, mint mindig, miután a gyerek az apjánál van. Ezt nem igazán értem, mert amennyire meg lehet állapítani, szívesen megy, és jól érzi magát ott, de mégis, miután hazajön, egy napig nem hajlandó leszállni rólam, cipelni kell a kis seggét ide-oda (még rosszalkodni is kézben kell odavinnem a számítógéphez), ha mosogatásra vetemenék, a combomat átkarolva néz rám felfelé elanyátlanodott tekintettel, és csak úgy hajlandó játszani, hogy én mozdulatlanul egy helyben ülök az egyméteres körzetében, mert ha fél métert arrébb megyek, akkor kétségbeesetten rám veti magát. Utána a következő naptól megint a normális, önálló Muci.

Viszont legalább sikerült megtanítanom neki a világ legaranyosabb dolgát. Pár hete ugyanis megszállta az ördög, azaz csak képessé vált a frusztrációra, és ilyenkor csapkodott, meg karmolt (nem csinálta gyakran, vagy erősen, de azért mégis, az ilyesmi nem fér bele az úriemberek közötti protokollba). Ekkor bölcs, türelmes ősanyamódra elkezdtem mutatni neki, hogy nem csapkodás, simi-simi, rajta és a plüssállatokon, ezt két hétig üres, értetlen tekintettel nézte, úgyhogy elmúlt a lelkesedésem, és már csak rutinból mutogattam neki néha. Azután szombaton egyszer csak hallom, hogy memememe (ez azt jelenti, hogy anya, gyere, mutatok valamit), és azt láttam, hogy nagyon óvatosan simogatja a zsiráfot, közben mondogatja kedves hangon, hogy vövövö. Nagyon megdicsértem, és óvatosan kicseréltem a zsiráfot az egyik bárányra a kezében, ami bölcs előrelátásnak bizonyult, mert a Muci annyira megörült annak, hogy már megint milyen ügyes volt, hogy muszáj volt a végén egy kicsit nevetve csapkodnia, persze a báránnyal a kezében. Azt hiszem, ezt hívják mixed signalsnak a plüssállatok szemszögéből.

De azóta rendszeresen csinálja, odajön hozzám, és megsimogat, odamegy a saját zsiráfjához, és megsimogatja, odamegy a krumplikhoz, és azokat is megsimogatja. Egyébként meg természetesen nem csak ilyenekben utánoz, hanem mindenben, ami akkor vicces, amikor például aznap hatodszorra pakolok vissza a konyhapolcra, és ilyenkor már egy kicsit határozottan rakom a helyére a dolgokat, meg morgok is egy kicsit, hogy nem igaz, hogy a kókuszkrém már megint, erre Muci odajön, és mint egy élő karikatúra, felcsapkodja a dolgokat a polcra, és közben az én hangsúlyozásommal mondja, hogy dedededede. És nem érti, hogy mi ebben a vicces (de azért persze örül, hogy megint nevetünk).

Amúgy meg ölelgetni továbbra sem hagyja magát, vinni is csak úgy vihetem, hogy egy kézzel tartom, a másikat lefejti magáról, de azért szokott kárpótolni. Egyrészt úgy kapaszkodik belém, ha rajtam lóg, hogy közben kedvesen cirógatja a nyakam hátul, másrészt megtanult nagy, nyálas puszikat adni, harmadrészt egy csomószor elkapja a kezem, és beletemeti az arcát, közben boldogan sóhajtozik, negyedrészt meg van ez a szokása, hogy odajön, a homlokát az enyémhez nyomja, az orrunk is összeér, és úgy mosolyog a szemembe, utána elszalad. Hát ilyen mostanában ez a Muci.

Reklámok

27 thoughts on “339. fejezet – kismajom

  1. Hát egy okos, növekvő gyerek na. A csimpánzeffektusnak meg az az oka, hogy ebben a korban még nem szeretik a környezetváltozást. Majd hozzászokik. Jó gyerek ő, nagyon.

    • A fúik már csak ilyenek, önállóak már most! Ezért kell kihasználni minden percét annak ha még nem tud elmászni, menni, futni és ölelni amíg csak tudod 🙂 De ez a tenyérbehajtós sóhajtozós imádni való lehet!

    • 1. szeparál szorong, mikor hazajön, sztem azért csüng.
      2. mosogatás közben combba harapás nem szok lenni?
      3. nahát, hogy mennyire egyszerre haladnak Gével. Simogatást ő is most kezdte el, előtte volt az orr megragad és megfacsar akció, meg a haj jó erősen megtép kísérlet.

    • Csimpánzozás:csak egyszerűen mindenkinél jobban szereti az Ő jófej anyukáját és hiányzott neki még akkor is ha jól érezte megát az apjánál.

    • A bíróság a pszichológus szakértői javaslatra, a csecsemők és a kisgyermekek, három éves kor körüli időig tartó láthatását – bocs, a másik szülővel való kapcsolattartását- szokta úgy szabályozni, hogy a gyermek a megszokott környezetéből nem szakad ki hosszú időre, a kapcsolattartásra jogosult szülő a gyermek lakóhelyén tartja vele a kapcsolatot, néhány órás időtartamban, ha el is viszi a másik szülő, az csak szintén néhány óra. Persze ez folyamatosan és lassan emelhető időtartam. Hogy a gyermek folyamatosan maga mellett tudhassa az édesanyját, és ha szüksége van rá, akkor a másik szobában megtalálhassa őt.

      Persze ez gyermekenként változik, és nem baj az, ha az apjával jól érzi magát Don, és vele van egy egész napon, csak a következő napi szoros testi kontaktus igénynek ez az oka, mert amit a gyerek fog, szorít, azt nem veszíti el, kis időre se.

      Ha már úgyis olyan nagy optimista hírébe keveredtem :), akkor elmondom azt is, hogy a későbbi években a láthatási napok után kezelhetetlen, dacos, szófogadatlan is lehet a gyermek, de ez is csak egy -két napig tart, aztán visszatér a régi rend.
      ( hadd dőljön az az optimizmus belőlem:)))

    • Bluemoon-hoz csatlakozva:
      Én fél éves voltam, amikor elváltak a szüleim. Viszonylag hamar felépült az újfajta kapcsolat, majd a következő 2 évben mindkét fél új családot alapított gyerekekkel, stb., szóval minden kerek volt, kéthetente találkoztunk, szerettem az új tesóimat.
      Mégis minden egyes “láthatás” után otthon 1-2 órán át ültem egy kisszéken és néztem magam elé. És ez ment évekig. És máskor ez nem volt rám jellemző, szóval nem voltam fogyatékos :-), csak szükségem volt egy kis időre, amíg megemésztettem, összeraktam magamban a dolgokat.
      Biztos minden gyerek másként viseli, de egyiknek sem egyszerű. És talán a kicsiknek nehezebb, mert nem tudják kibeszélni magukból.

    • Nálam meg nem volt gond ezzel, a gyerekeim jól viselték a láthatásokat, és nem okozott mélységesen nagy törést a személyiségükben, hogy apukával töltöttek egy _teljes_ napot nélkülem.
      Talán ott könnyebb, ahol apuka előzőleg is sokat volt a gyerekkel, netán egy-egy napot anyuka nélkül is, és nem pedig a külön költözés után lesz az a szituáció, hogy te úristen, mit kezdjek 24 órán át egyedül a gyerekemmel.
      Luciáéknál pedig a Mucinak az volt a megszokott, hogy apa megy el több napra hegyet mászni, utazni, egyéb nem publikus tevékenységet folytatni, nem anya.
      De szerintem nem lesz gond. 🙂

    • Viv: tényleg nem nagy gond, csak először mindig azt hittem, hogy végleg elromlott a Muci, de egy-egy napot kibírok sziámiiker-üzemmódban 🙂

    • Persze, Lucia, még jó, nem is feltételeztem volna Rólad, hogy nem mondod meg!
      De hát egy ekkora gyereknek akkor is lehet ilyen gondolata.
      Mi most oviba szokunk be, és hiába mondom, hogy jövök, még mindig benne van a félelem, hogy mi van, ha mégsem. Tudom, mert bábozással kifaggatom. Vagy néha előkerül, mint beszédtéma, és hiába beszélem meg, azért újra és újra előjön a téma. Hiába, ők még máshogy élik meg.

    • Mynona: persze csak vicceltem, én is tudom ezt, én rettenetes gyerek voltam ilyen szempontból, második osztályos koromig minden egyes reggel bőgtem a bölcsiben-oviban-iskolában, mert meg voltam győződve, hogy örökre otthagynak, pedig tudtam, hogy nem. és az első emlékem is az, hogy nagyon szomorú vagyok, mert otthagytak a bölcsiben. mondjuk nálunk egyrészt meglehetősen rideg volt a családi légkör, másrészt meg a Muci nem egy állami intézménybe megy, hanem az apjához, szóval remélem, neki azért nem olyan rossz.

    • Persze hogy nem, de hát mégsem Te vagy ott. Aki nélkül neki még az élet teljesen elképzelhetetlen. Még nagyon-nagyon sokáig. 🙂

    • Viv, nem mindegy mekkorák a gyerekek, és ha ketten vannak, az is könnyít valamit a helyzetükön. Lucia, az enyém másfél éves volt mikor külön váltunk, most három, de még egyetlen éjszakára sem engedtem az apjához. Igaz nélkülem is csak egyet töltött, a császár utáni éjszakát, onnantól mindig velem alszik el. Az apja egy héten kétszer megy érte az oviba, este hozza haza, és a vasárnapot teljes egészében együtt töltik, de itthon alszik. Én amondó vagyok, ha már megszültem, (és ezt nem ő akarta) akkor kutya kötelességem a legnagyobb biztonságot nyújtani neki, még ha nagyon fájó lemondásokkal jár is. Az a kérdés, hogy ez valójában kinek jó, mármint a teljes napra és éjszakára elvitel, mert szerintem ez nem csak arról szól, hogy utána egy napig csimpánzbébi lesz a Muci. Szerintem még kicsi ehhez. Nem attól lesz jó apa az apja, hogy ott altatja, és Te se attól leszel korrekt vele, hogy ebbe belemész.

    • nem “jófejségből” engedem a gyereket, az apjával eszem ágában sincs jó fejnek lenni, csak amennyire a Muci érdekei megkövetelik, de az ottalvása nem oszt, nem szoroz, végigalussza az éjszakát, és ugyanilyen csimpánz másnap, ha csak napközben van a nagyanyjánál például, pedig ott aztán tényleg gyereknap van neki. de nem akarom este álmosan, fáradtan autóztatni a hidegben.

    • Szofi, picik voltak. Az egyik most is pici. De szerintem felesleges olyannal büntetni a másik felet, hogy nem alhat ott a _saját_ gyereke. A gyerek eleve éjszaka alszik, lényegesen kevésbé igényel felügyeletet, mint napközben, nekem nem tűnik túl logikusnak, hogy ha napközben rá merem bízni, este miért is nem?
      Én ugyanis nem hiszem azt, hogy csakis és kizárólag az anyukák képesek fürdetni, vacsorát adni, esti mesét felolvasni, az én galaxisomban az apukák is ugyanolyan jogokkal rendelkeznek ezen a területeken is. 🙂

    • Viv, szó nincsen büntetésről, tudom, hogy nem bánkódik különösebben azon, hogy nem alszik ott a gyereke. A gyereket érzem még kicsinek ahhoz, hogy a “két helyen vagyok otton” dolgot megértse. Majd ha igényli, természetesen aludhat ott. Meg azt is tudom, hogy én vagyok az, “aki nélkül neki még az élet teljesen elképzelhetetlen.”

    • Nagymamánál sem maradt ott soha még a kisgyereked? Mert ez így kicsit mártírosan hangzott, hogy fájó lemondásokkal jár egy gyerek. A biztonságot meg nem csak egy hely és egy ember jelentheti, én pont annak örülök, hogy több helyen is nagyon jól érzi magát, és sokan szeretik, és szerintem egy egészséges gyereknél a 24 órás nonstop szolgálat egy idő után pont a fordítottjára vált át. Az embernek igenis igénye lesz rá, hogy néha olyanokkal is beszélgessen, akik többszörösen összetett mondatokat használnak. Én nem vagyok madonnás anyuka, soha nem is voltam, de nem tartom elviselhetetlen bűnnek, ha valaki egy-egy éjszakára gyerekmentessé teszi magát, és nem várja meg a 18. életévét ezzel. 🙂

    • Szofitta, a kutya valszeg ott van elásva, hogy pont nem az a kérdés, “hogy ez valójában kinek jó, mármint a teljes napra és éjszakára elvitel”, hanem hogy kinek jó, hogy nem engeded máshol lenni, máshol boldognak lenni, ha erős szavakat akarok használni és mással biztonságban érezni magát a gyerekedet.
      egyedül neked jó, mert neked nem kell megkűzdened így azzal, hogy nem vagy kizárólagos.
      sokkal nagyobb boldogság azt látni, hogy mennyien szeretik a gyerekem és mennyire biztonságban érzi magát a világban, hogy akinek én odaadom, abban megbízik, mintha faarccal a lemondásoktól tartogatnám legszívesebben még mindig a puncim mögött, mert én vagyok az Anya, az élet nélkülem elképzelhetetlen.

    • Azért azt ne felejtsük el, hogy a korababák élete úgy kezdődik, hogy az első 1-2 hónapot nemhogy éjjel, de nappal is az anyukájuk nélkül töltik!
      Úgyhogy a korababák anyukáinak nagytöbbsége (de én tutira) nem szoktak azon gondolkodni, hogy “jajj, a babának mellettem lett volna a helye”, mert beleőrültünk volna.
      Ezzel csak azt szeretném mondani, hogy vannak helyzetek, amikor mindegy, hogy mi lenne a helyes szerintem, az élet máshogy oszt, és azt kell megoldani, lenyelni, áthidalni.
      Egyébként szerintem “többféle” anyuka létezik, amivel nincs semmi baj. Vannak, akik úgy vélik, hogy 3 éves korig a gyereknek mellettük a helye, mert nekik ez ad biztonságot, és így a gyereknek is.
      Mások meg úgy gondolják (Viv mellett én is), hogy már zártosztályon lennék, ha 2-3 havonta nem vinné el valamelyik nagymama a gyerekeket egy hétvégére. Persze nem erőszakkal, imádnak menni:-)

    • Félreértés ne essék, az idézőjelbe tett szöveg nem vélemény volt, hanem a gyerek normális reakcióját írtam le, mivel Lucia jelezte, hogy nem igazán érti. Bár szerintem úgyis sejtette…. 🙂
      De! 7×24 órát lenne együtt a gyerekével, ha nem venné igénybe ezt a fajta segítséget. Inkább ez, minthogy idegbolonddá váljon -na, az lenne csak rossz a gyereknek-, a lelkiállapotát is figyelembe véve…
      Na meg annakidején, amikor én voltam gyerek, és még nem volt gyes sem, csak 6 hét szülési szabadság (jaj, lebuktam, köszönjetek csókolomot 😀 – meg ne próbáljátok!)… no comment… Gondoljatok bele, mennyivel jobb most egy mai gyereknek.
      A véleményem meg most következik: szerintem ez egy átmeneti időszak náluk…. valószínűleg kell is, a mentális egészség szempontjából.

    • Na azért azért ne legyünk már álszentek, azt ugye senki nem állítja, hogy egy gyerek nem jár sok lemondással, és áldozattal. És ez nem mártíromkodás, egyszerű ténymegállapítás. Nem is vagyok ettől boldogtalan, sőt… bőven-bőven több van a mérleg másik serpenyőjében. És nem tudom miért kell látatlanban azt feltételezni, hogy nem engedem sehova a gyerekem, pont a múlt héten volt őszi szünet az oviban, és mindennap más vigyázott rá, míg én dolgoztam. Nagyon jól érezte magát, és nekem fontos hogy sokan szeressék, és ő is szeressen, és kötődjön másokhoz is. De az egész életére kiható magabiztosságot, a másokhoz való viszonyát, sőt párkapcsolatait is, pont az anyjához való megfelelő kötődés alapozza meg. És ez mint mondtam, nem arról szól hogy össze lennénk nőve három éve.

    • A kommenteket addig bírtam csak, míg ki nem robbant a piszkálódás.
      Szerintem is egy bizonyos korig jobb, ha a nap vége a saját ágyában találja a gyereket. Így lesz kerek és egész a kis világa, van eleje, van vége, kiszámítható, nyugalmas, bizalmat keltő, stb. Napközben bármi történhet, móka kacagás, de a nap lezárása mindig ugyanott és ugyanaz legyen.
      Bármilyen jól is telt el a nap, ahogy fárad el, és kezd lecsengeni, visszakerülhessen az eredeti környezetébe, a megszokott személy/ek, illatok, fürdővíz, paplan, játék, szoba, kiságy bűvkörébe.
      Később úgyis szívesebben alszik már magától máshol, de addig ezt ne siettessük.

    • Szarul csinálod ezt az anyaságot, te Lucia (meg Viv meg még páran), mindjárt megmondják itt az ősanyák, hogy hogy is kell azt. Látszik is a Mucigyerek fején minden egyes fotón, hogy milyen nagyon boldogtalan… 🙂

    • Édes drágáim!A gyerek élete nem szakaszolható három év alatt és fölött-re. Muci bájos, félelem nélküli értelmes gyermek, a Mama értelmes okos, a világot jelenti a Mucinak.Ti ketten meleg szeretetben éltek,és ez egy életen keresztül így marad!Minden helyzet más,ami ettől jó.Én magamból indulok ki, igen, szeretek a saját helyemen ébredni,vélhetően sokan vagyunk így. Azt sem tartom kizártnak, hogy Apánál is ugyan olyan helye van, mint a Mamánál. Az anyaság nem áldozat, az a legnagyobb ajándék az életben, amit soha soha nem tudod, hogy jól csinálod-e!Nem szerencsés a “mártír”szülő tipus, de sok van, ez árt.A bizalom, az őszinteség, a biztonságot nyújtó szeretet és a világba el lehet engedni a szemünk fényét!El fog menni, és vissza repül a karjaidba még 99 év múlva is.Ezért jó szülőnek lenni.

Szeresd Mucit

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s