310. fejezet – Muci 14 hónapos

Újabb hónapforduló (14!), újabb bejegyzés.

Fizikai paraméterek: Muci 8,5 kg, és 74-78 cm között van valahol (folyamatosan mozgásban, alvás közben meg összegömbölyödik, lehetetlen megmérni).

Evés: székben ülve eszik, mint a nagyok, naponta négyszer. Reggelire és vacsorára 3-4,5 dl tápszert, ebédre és uzsonnára kb. 1-1,5 dl összeturmixolt bármit + 2 dl tápszert. Kicsit függő, de ő tudja, különben is meleg van. Kedvence a paradicsomos tészta csirkehússal, bazsalikommal és oregánóval, de nagyjából mindent megeszik. Ha kanállal adom, időnként kitolja a darabosabb dolgokat a szájából, de a krumplit ellopkodja tőlem a mekiben (eddig kétszer voltunk életében), és veszteség nélkül benyomja, továbbá hasonlóképpen tesz a darabos gyümölcsökkel (amíg meg nem unja, utána apró darabokra hasogatja, és szétkeni a padlón, vagy akárhol). Vizet iszik pohárból (ezt nem veszteség nélkül, de nagyon élvezi), cumisüvegből nem. Amitől idegbajt kapok, az az, hogy minden hülyeséget felvesz a földről, és a szájába tesz, és nem a baciktól féltem, hanem az éles tárgyaktól. Viszont utálja, ha a szájában turkálok, úgyhogy mostanra kitanulta, hogy ha a Kérdéssel közelítek felé (mi van a szádban, Mucikám?), akkor gyorsan kiveszi belőle azt, ami benne van, és átadja, továbbá a nyelvét is kinyújtja tátogva vizsgálat céljából, mint a rutinos börtönviseltek gyógyszerosztás után.

Nagymozgás: mintaszerűen kúszik, mindkét lábát használja hozzá, és ha van kedve, mászik (a strandon például simán, hogy a csúnya fű ne érjen a hasához). Kapaszkodva bárhol feláll, és bármeddig elácsorog, ha pakolászhat. Kézenfogva biztatásra tesz pár lépést. Könyékből vagy csuklóból felhúzza magát kisebb magasságokba, ha rá tud fogni valamire. Üldögél rövid ideig egyenes háttal is, támaszkodva elég hosszú ideig képes lenne, de mindig van valami fontosabb dolga. Én meg vagyok vele elégedve, ahhoz képest, hogy a dévényesünknek az elmúlt évben ő volt a második legsúlyosabb esete (asszem, minket látott idén a leggyakrabban), nagyon rendben van.

Finommozgás: az tök jó, csippent, gitározgat, egy ujjal nyomkodja a kiválasztott billentyűt a klaviatúrán, ha megpróbálom megakadályozni, határozottan megfogja a kezem, és izomból arrébb rakja. Ha cumit talál, megörül, és a szájába tömködi (de hamar kiköpi, hosszabb ideig csak alváshoz használja). Az etetőcumit fogja magának, kanállal belenyúl a tányérba, majd lenyalogatja az eszközt, de lapátolni még nem tud. Ütögetni dolgokat csak akkor hajlandó, ha nagy, kongó felülettel találja magát szemközt, egyébként egyujjazik (esélytelenek azok a játékok, ahol meg kell csapni valamit, hogy történjen valami). Tapsolni sem hajlandó, érdekes, azt én sem, mert nagyon irritálja a tenyerem, színházban meg ilyen helyeken csak emulálom udvariasságból, lehet, hogy ezt elörökölte tőlem.

Alvás: éjszaka 12 óra, nappal kb. 2×2 óra, a világon semmi nem ébreszti fel.

Kommunikáció: ha csettintek, csettint, ha cuppogok, cuppog, ha fújok, fúj. Ha vigyorgok, vigyorog, de azt amúgy is mindig. Olyanokat mond, hogy nem (nemnemnem), baba, mama, igen(? ezt a légkondira szokta mondani), meg gagyarászik órákig. Illetve próbálja utánozni, amit én mondok.

Társasélet: nagyon anyás lett, szinte állandóan az ölemben tartózkodik, ki-be mászik belőle, ha székre ülök, feláll mellém és simogat, de én nem ölelhetem meg, mert attól menekül (közben kacéran hátrapillantgat a válla felett), viszont ha nagyon-nagyon jól viselkedem, akkor átöleli a nyakam, és megnyalja az arcom (vagy finoman megharapja a vállam). Amúgy szerencsére mindenkivel jól elvan, csak legyen körülötte ember, agnust és a dévényesünket megismeri, a boltban fülig rávigyorog a nőkre (így szerzett magának ingyenpárizsit a felvágottas pultnál), csomószor megállítanak emberek, és tájékoztatnak, miszerint örömükre szolgál, hogy a gyerek rájuk mosolygott.

Mindenmás: ma levágtam a séróját géppel olyan kopaszosra, és nem szoktam ilyeneken meghatódni, de konkrétan vérzett a szívem minden egyes tincsért a babahajából. Ő teljesen rezignáltan tűrte a folyamatot, csak időnként értetlen arccal tapogatta a fejét, hogy most mi van. Gyönyörű lett, de nekem eddig is gyönyörű volt. Remélem, a neveltetése és az átadott értékrendem visszatartják attól, hogy csatlakozzon egy jobboldali félkatonai szervezethez. Ami engem illet, nagyon úgy néz ki, hogy egyedülálló anyuka vagyok/leszek, ezt osztotta a gép, szóval pillanatnyilag nem nagyon mosolygok a nénikre, egy darabig nem is fogok, nem is kapok párizsit. A nagy- és a finommozgásom a koromhoz képest rendben van.

Reklámok

309. fejezet – közkívánatra

Szóval akkor részletesebben a házi edzőtermünkről (nem egy nagy szám különben). Így néz ki (igen, kicsit oroszosan, a dizájner szabadságon van, és igen, kupi van, Muci lerángat, én visszarakom, másra nincs időm, ha fordítóként, bloggerként, olvasóként, netezőként és tiszta, illatos, de legalábbis nem barackfoltos nőként is ki akarok teljesedni):

zoard250

Alsó rétegét egy kihajtható, “Pillangó” típusú szárító képezi, amelyet a középső, hajlós szakaszánál két doboz szépirodalom támaszt alá. Erre került egy dekonstruált kartondoboz, majd a polifoam, ami miatt lassan Decathlon-reklámoldalnak tűnhetek, mert minden képen szerepel, legyünk a vadon közepén, a strandon vagy otthon. A polifoamra helyezzünk egy darab gyermeket:

zoard249

És igen, elvégezhettem volna rajta a vörösszem-korrekciót, de úgy szerintem nem lenne ennyire autentikus a kép. A Muci konkrétan így néz ki az én fejemben, tekintete lángot szór, haja zilált, és valami rosszaságot forgat vigyorgó fejében.

Hosszasan próbáltam rávenni, hogy a kamera előtt is felmásszon, ehhez bevetettem az összes tiltott gyümölcsöt céltárgyként, de a Mucik akkor másznak csak, ha úri kedvük úgy tartja. Vagyis akkor, amikor lerakom a fényképezőgépet, és nekiállok blogot írni. A végét azért sikerült elkapnom, szóval itt van az utolsópár lépés, amit rövid gitárszóló követ, majd a gyermek elmereng azon, most hogyan tovább:

Illetve amikor feljutott, utána még előadta a szokásos formáját. Azt már tudja, hogy a notebookom az nem-nem, úgyhogy trükközik, ami abból áll, hogy a gépem mögül lassan, észrevétlenül előbukkan egy borzas fejecske, majd nagyon óvatosan, hogy elkerülje a figyelmemet, előrenyújtja az ujjacskáját, és nyomogatni kezdi a CapsLock gombot (mert azon van lámpa). Zabálnivaló.

zoard251

És akkor mára tényleg ennyi.

308 fejezet – pancsoló kissrác

Szóval a Mucival valóban kimentünk ma a strandra, agnus és én. Számomra a program gyors fürdőruhavásárlással kezdődött, mert valahogy kinőttem mellben az előzőt. A Donnak velem ellentétben viszont van három úszónadrágja is, remeterákos motívummal (nem tudtam, melyik fazont részesíti előnyben, a fecskét, a szárasat vagy az egészalakosat, illetve abban sem voltam biztos, hogy egy strand alatt nem képes kettőt összekakálni), passzoló remeterákos szandállal és remeterákos sapkával (sapkákkal, mert van egy hippis, meg egy tuareges, jól van na, leárazás volt). Valahogy odataláltunk, bár agnus nem tudta, hogy ilyen messze van a Palatinus a Margithídtól, én meg nem tudtam, hogy a Margitszigetre nem lehet behajtani (bár sejthettem volna), de végül sikerült leparkolnom a bejáratánál.

A Don amint meglátta agnust, le nem vette róla a szemét, nyünnyögött hozzá, és testbeszédével is kifejezte, mennyire örül, hogy látja, majd elmarta tőle a választottja halacskás láncát, és nyálával egyenletes rétegben bevonta. Ennek kapcsán megkértük, hogy vágjon maffiózós arcot:

zoard241

Utána szabadon választott program következett, én például végigzabáltam a napot, sárgadinnyével alapozva, amit csokis-tejszínhabos gofrival, és sajtos-tejfölös-fokhagymás lángossal nyomtam le, majd megittam egy kapucsínót is, és ekkorra olyan rosszul lettem, hogy a vattacukrot sajnálattal kihagytam, bár terveim között szerepelt, mert a kiegyensúlyozott táplálkozás híve vagyok, és hónapok óta csak ilyen házi készítésű biokajákat eszem nagyrészt (nem meggyőződésből, hanem mert kinek van kedve olajban sütni ezer fokban, akkor már inkább rávágok két paradicsomot a durumtésztámra). Agnus visszafogottabban étkezett, a Muci viszont minden gátlás nélkül beleevett a dinnyénkbe (a szájába gyömöszölt egy hozzá képest hatalmas darabot, majd hosszú percekig rágta egyre ingerültebb hörcsögpofával), agnus jégkásájába, és a környező növényzetbe. Persze kapott babaételt is, de lehet, hogy ezentúl rábízom a tápláléka beszerzését, nagyon ígéretes tehetség.

És akkor ott volt a víz, amit a Don különösebb vonakodás nélkül meghódított. Először azt játszottuk, hogy agnus kezében fröcsköl, majd kidörzsölik a szemükből a vizet, én meg fényképezek, utána meg azt, hogy az én kezemben fröcsköl, majd kidörzsöljük a szemünkből a vizet, és agnus fényképez. Egy menettel később mindezt élesben, fényképezés nélkül is lemeccseltük, csak akkorra Muci rájött, hogy a vízben bunyózni is lehet, és saját testi épségét nem kockáztatva megpróbált velünk végezni (asszem, az életösztöne nem fejlődött még ki teljesen). Képek:

 

Agnust viszont egyszerűen imádja a gyerek, ugyanazt a nyakbacsimpaszkodó szeretetrohamot eljátssza vele, mint velem, még óvatosan meg is harapja ilyenkor (ami vagy a túláradó érzelmek jele nála, vagy azé, hogy túl sok vámpíros történetet mesélek neki, mindenesetre gyanúsan sokat lapozgatja a mostani fordításomat, a Hillary Clinton életrajz sokkal kevésbé érdekli, pedig azt szoktam odatenni elé cselből). Kapcsolatukra még az sem vet árnyékot, hogy agnus egy kicsit lassú felfogású egynémely dologban, például mostanáig sem sikerült megjegyeznie, hogy hol van a Muci orra, ezért ötpercenként megkérdezi tőle. Viszont úszni tud, számolatlanul ad a kajájából, és csak egy kicsit féltékeny, amikor a Muci más nők után kurjongat (fene az egyéves lányokba, azzal a hamvas testükkel), úgyhogy máskülönben ideális partner.

A kaland egyébként teljesen pozitív mérleggel zárult, a Don evett is rendesen, aludt is egy nagyot, még a szürreális evita-szignál sem zavarta, és általánosságban élvezni látszott az eseményt. Én egy kicsit elfáradtam.

307. fejezet – ellentmondásos személyiség, de jó értelemben

A Muci a legutóbbi dévényen minősíthetetlenül viselkedett, de ennek örülünk. Hogy úgy mondjam, kiütközött rajta az anyja természete, legalábbis én is utálom, ha akár fizikai erőszakkal, akár egyéb manipulációs módszerekkel próbálnak rávenni bármire, és hát a Don most csakazértse mászott, térdelt, mittudomén, hanem csakis hanyatt akart feküdni. Megállapításra került, hogy a hanyattfekvő izmai nagyon fejlettek. És nem tudom, hogy van-e olyan, hogy valaki egyszerre agysebész, illetve Oscarvárományos színészóriás, de ha eddig nem volt, a Muci eséllyel pályázik a pozícióra. Olyan hisztit levágott nekünk, hogy csak néztünk, a vége felé már amikor csak át akarta fordítani a terapeuta, lógatta mindenét, de tényleg, eljátszotta a babát, aki a fejét sem tudja megemelni, nyeklett-nyaklott, közben lebiggyedt szájjal sírdogált, a félig hunyt szemhéja alól engem lesve, majd váratlanul meglátott egy telefont, a sírást mintha elfújták volna, és mint a nyúl, úgy vetette rá magát vigyorogva. Megjegyzem, ezt is tőlem örökölte, én is egy pillanat alatt képes vagyok abbahagyni a szomorkodást, ha bármi érdekesebb vagy viccesebb történik körülöttem.

Ugyanakkor az apja is tuti, kétség sem férheta génállománya másik feléhez. Ma például elszaladtam mellőle (a gyerektől) két percre vécére, miközben ott bogarászgatott békés, jámbor benyomást keltve a padlón, egyszer csak olyan furcsán visszhangos lett a kurjongatása, mire kiszaladtam, és ez tárult a szemem elé:

zoard237

Mucika bizony úgy döntött, hogy különösebb előedzés nélkül ő most felmegy az emeletre, mert lent unatkozik, és sikerült is volna teljesítenie a távot így elsőre, ha nem keskenyednek el azok a hülye lépcsők.

Visszatérve a dévényes ügyünkre, igazából az lett a verdikt, hogy majd szeptemberben, amikor gondolom, jelentkezzek, nincs már a Mucinak nagy baja, jó volna ugyan, ha mászna, de a lényeg, hogy kétoldalasan kúszik. A mászásra meg kitaláltam, hogy emelkedőt kell gyártanom a gyermeknek, mert felfelé menet mindig mászómozdulatokkal igyekszik, szóval amolyan nagyvárosi McGyver módjára összeütöttem két szívószálból és némi zsinegből egy széthajtott fregoliból, amit egyik végén az ágyunk, középen pedig két könyvekkel megrakott doboz tart és stabilizál egy mászóutat, amit egy réteg szétvágott kartondoboz, és egy réteg polifoam takar. Az alapötlet (fregoli) a fiúmé volt, a luxuskivitelezésért (karton, polifoam) az enyém az érdem. Mindenesetre Muci rögtön rájött, mire való a szerkezet, és így ráadásul sokkal biztonságosabban fel tud jönni mellém az ágyra, mint amikor függőlegesen próbálta felhúzni magát biztosítás nélkül. Kicsit csúszik ugyan a lába alatt, de a Don hamar rájött, hogy a szélébe bele lehet kapaszkodni, és nem adja fel. Ja, és ami a legfontosabb, mászik (négykézláb) felfelé, bár könyöklős módszerrel, mert tudja a fizikát, súrlódásoptimalizáció, meg minden. Szóval annyi legyet ütöttünk ezzel az újítással egy csapásra, hogy az emelet tele van virtuális döglött legyekkel.

A napjaink meg leginkább továbbra is ezzel telnek:

zoard240.s

De mostanában már szerencsére kevesebbet esik, a pakolást meg nem bánom. Illetve újabban sokat beszélgetünk is, a nemezést tökélyre fejlesztette, határozott hangon mondja, és rázza a fejét hozzá. Akkor is használja, ha nem akar valamit, meg akkor is, ha meghallja, úgyhogy olyan épületes beszélgetések zajlanak le köztünk, mint hogy például elmerengek azon, hogy büdös van, és megkérdezem tőle, nem tudja-e, ki kakilt be, mire rávágja, hogy nem, vagy megkérdezem, nem tud-e valami rokon értelmű kifejezést arra, hogy “nyakába mélyesztette fogait” (igen, vámpírosat fordítok), mire rávágja, hogy nem, de a lehetőségek száma végtelen, és mindketten nagyon szoktunk nevetni ilyenkor. Amikor nem rosszalkodik, akkor a nyakamban lóg, de szó szerint, mondjuk olyan nagyon bújós azóta se lett (bár magához képest roppant cicássá vált, néha még puszit is ad), de imád tornafalnak használni, meg bunyózni velem (én pacifista vagyok, de a pacifistákat két vállra fektetik). Azért ez a gyerek alapvetően egy nagy kedvesség, ha szimbolikusan kellene ábrázolni, egy nagy, huncut vigyort rajzolnék, de kezd akarata is lenni.

Bónuszként itt egy kép róla az unokanővérével, gálában:

zoard239

Holnap meg strand, kíváncsi vagyok.

306. fejezet – ügyes, okos, lóg a nyelvem

Na, most csak egy gyorsjelentés, mert szolgálatban vagyok, és vörös riasztás van.

A Muci második keresztneve a veszély, amit magára jelent. Mostanában folyamatosan feláll mindenhol (ha mosogatok, a lábamba kapaszkodva, ha az ágyon dolgozom, az ágyba kapaszkodva, ha széken ülök, a székbe kapaszkodva, ha fürdök, felhúzza magát a kádra, és megpróbál beugrani mellém, továbbá aki még nem tapasztalta meg, milyen úgy vécére menni, hogy egy egyéves berobog utána, a deszkába kapaszkodva feláll mellé, és megpróbál benyúlni alá a csészébe, annak unalmas és eseménytelen az élete), és bár képes leülni állásból (ha meglát valami vonzó tárgyat, például egy üvegszilánkot vagy egy kést, gyönyörűen pozíciót vált, hogy odarohanjon érte), de nem akar. Viszont azért idővel elfárad, olyankor seggretottyanásból felborul, és szirénázik egyet az élet igazságtalanságán (kivéve, ha menet közben észrevesz például egy darazsat, amit a szájába vehet). Gyakorlatilag nincs olyan élethelyzet, amit ne lenne képes izgalmassá tenni számomra.

Ami viszont jó: megtanult például két lábbal kúszni (pedig állítólag a féloldalas babáknál szinte soha nem múlik el a rögzült féloldalas mozdulat), innentől engem nem izgat túlságosan a mászás elsajátítása (rengeteget van amúgy is négykézláb, és néha, ha megfeledkezik magáról, mászik egy sort, de nem szereti). Dévényre három hét után holnap kell vinnem először, utána megint kimarad egy hónap, mert már ennyire ügyes. És igazából panaszkodom ugyan, de rosszabb is lehetne, mert bár lepakol mindenhonnan, este húsz perc alatt elpakolok utána, és eltörni nem tör el semmit, a lépcsőnél szépen megáll, esni is megtanult ügyesen, és a legújabb személyisége tök anyás. Egész nap rajtam lógna, ami kellemes változatosság az első évének angolos távolságtartása után, viszont néha egy kicsit anyamajomnak tartom magam, illetve kezd feszélyezni, hogy mindig minden lépésemről be kell számolnom neki. Ugyanakkor legalább mással is elvan simán, csak általában ugye nincs más.

És végre inni is hajlandó, de csak sima pohárból, sima csapvizet. Illetve az én bögrémben lévő énteámra is nagyon rá van indulva; a múltkor, amíg a csapig elmentem, otthagytam az etetőszékben, és gyanúsan nem beszélgetett velem, majd amikor visszaértem, nagyon ártatlan jókisfiú arcot vágott, de olyan furán ült, és hát kiderült, hogy magához vette a (fél literes) teásbögrémet, és húsos combjai közé rejtette későbbi felhasználás végett, anélkül, hogy egy cseppet is kiöntött volna belőle.

Amitől megőrülök, és a diliházban fogok kikötni, az az, hogy mindent, de mindent a szájába vesz. Hiába porszívózok minden nap, megtalálja a cipőnkből kiesett kavicsokat, a virágról leeső leveleket, kihalássza a szemetesből a söröskupakot, úgyhogy folyton azt nézem, mozog-e a szája (majd felnőttkorában magyarázhatja a pszichiáterének, hogy azért dohányzik, mert az anyja folyton a szájába nyúlkált okkal-ok nélkül).

Enni gyakorlatilag mindent megeszik, vagy üvegeset kap, vagy a saját kajámból török össze és kanalazok a szájába, miközben én is eszem. Hétvégén kiderült, hogy imádja a kovászos uborkát, szépen el is rágcsálja a karikákat a hat egész akárhány fogával. Illetve az öcsém nyakából szedett barackot is a fáról, megcsócsálta, majd a nagyobb héjdarabokat némi nyállal elegyítve az öcsém hajába köpködte közvetlen modorban. Egyébként hétvégén döbbentem rá, hogy nagyjából a három éves korkülönbség lehet a legvacakabb két gyerek között, mert az öcsém lánya és a Muci között pont három év van, és a látogatásunk nagy része azzal telt, hogy a kislány űzött tekintettel menekítette a játékait a hóna alatt, nehogy a kicsi megnyalja (mert ugye ami a nagyszülőknél van, az ismeretei szerint az ő játéka), továbbá nem értette, őt miért nem veszik fel dajkálni annyit, mint a kicsit, a Muci meg azt nem értette, miért vesznek ki mindent a kezéből, és miért nem szabad szétszedni a dominókat a földön, satöbbi (itthon ugye neki a számítógép kezelésén kívül mindent szabad). Tökre igaza volt mindkét gyereknek, és tökre sajnáltam mindkettőjüket. Persze biztos a kisebb és a nagyobb korkülönbségnek is megvannak a hátrányai, de azért egy nagyobb gyereknek jobban meg lehet magyarázni a dolgokat, két kicsi meg jobban egy húron pendül, na mindegy.

Újdonság még, hogy a gyerek kézen fogva tesz pár lépést, meg van pár új szava is, de azokat nem használja annyira konzekvensen, úgyhogy erről majd legközelebb.

305. fejezet – Mucinak csaja van

Tegnap eljött hozzánk háztűznézőbe agnus (szerencsére nem szó szerint, de ez nem a Muciferen múlt). Előregondolkozó típus vagyok, és felmerült már bennem párszor, hogy mit fogok majd vajon érezni, ha esetleg egyszer meglátom a fiamat egy Másik Nővel hemperegni a konyhakövön, de soha nem gondoltam volna, hogy a legdominánsabb reakcióm a megkönnyebbülés lesz (amiért nem nekem kell vele hemperegnem). Agnus egyébként egy személyben Mary Poppins és az a csaj a Muzsika hangjaiból: hozott játszóruhát, hempergett a Mucival, hülye hangokat adott ki vele nevetgélve, kihozta barackot szedni a fáról (továbbá nem vette zokon, hogy a Muci először leeszi barackkal, utána csócsált gyümölcsöt dobál a dekoltázsába), segített fürdetni, megetette joghurttal (a gyermek természetesen joghurttal is leette őt), mondókázott neki, és még egy új közös hobbit is találtak, miszerint kúszópózban fekszenek a földön egymás mellett, és szemből fényképezik magukat önkioldóval (az egyébként valami nagyon tuti sorozat lett, kár, hogy nem publikus). Ja, és emellett még nekem is segített barackot hámozni, meg elpakolni.

A fényképezőt akkor vettem elő első ízben, amikor a gyermek előadta az utazóágyában az Engedj be plakátját:

zoard232

(Mondjuk a cuki elefánt és a víziló csökkenti némileg a horroros misztikumot, de a másik oldalról nem volt olyan jó a fény).

Utána jött az ebéd utáni méla időszak, amikor mindketten csak ültünk a kanapén pihegve, elmerengve, ilyenkor születnek a nagy gondolatok és az időmértékes versek, de Homérosznak gyanúm szerint nem száguldott át az ölén félpercenként egy egyéves, akinek dinamitot dugtak a seggébe. A Muci ugyanis eldöntötte, hogy neki most sürgős dolga van, nagyon kell sietnie, és a legrövidebb út a sürgős dolga felé a kanapén át vezet, amire fel kell másznia, végig kell dzsalnia az ölünkön keresztül, majd lemásznia a túlsó oldalán, illetve ugyanezt vissza. Vagy ötvenszer. Amikor kicsit elfáradt, akkor befeküdt kettőnk közé, és egyikünkről a másikunkra nézve röhigcsélt azon, hogy milyen jó a buli.

zoard233

Azután szabályosan udvarolni kezdett agnusnak, bebújt az ölébe, felmászott az arcához puszit adni, hozzásimult, nyünnyögött, úgyhogy odamentem a gépemért, mert ezt nem lehet fotózatlanul hagyni. Természetesen amikor visszaértem (olyan tizenöt másodperccel később), a Muci odavágtatott a komódjához, olyan arccal, hogy nincs itt kéremszépen semmi érdekes, ne fotózzanak, dolgom van, és elszánt, munkába feledkezett arccal birizgálni kezdte a fiók húzókáját. Amikor azt megunta, akkor felállt, és a legfelső fiók ugyanolyan húzókáját javította meg, majd letérdelt, és a középsőét is megvizsgálta. Ekkor nemes egyszerűséggel fogtam, és agnus ölébe tettem, továbbá rászóltam, hogy legyen szíves spontán örülni és szeretni minket, mint azt tette az elmúlt több órában. A Muci természetesen elmosolyodni sem volt hajlandó, amíg a kezemben gépet látott, és végig olyan arcot vágott, mint akit akarata ellenére molesztálnak, ő nem is ismeri ezeket a nőket.

zoard234

Mondjuk agnus szerint csak fotómodellnek készül, és azoknak így kell nézniük, blazírtan és megvetően. Természetesen alighogy letettem a gépet, helyreállt az univerzum egyesúlya, és a csimpánzkölyök folytatta testbeszédével, hogy ő mennyire nem tud élni nélkülünk.

És a beszélőkéje valami elképesztően beindult, tegnap agnus is tanúja volt annak, hogy nyújtom a gyermek felé a vizes cumit, kérsz-e inni, kérdezem, mire Muccantás megrázza a fejét, és azt mondja, hogy nem. És tényleg nem kér. Bár jó lenne, ha több szót is ismerne, mert egyelőre mindent ezzel próbál kifejezni (kivéve azt, hogy baba, de ilyesmiről ritkán beszélünk), és nagyon vigyáznom kell, hogy ne használjam kérdéseimben az N betűs szót, mert ha azt mondom, hogy ideje volna ebédelnünk, nem gondolod, Mucikám, akkor Mucikám rávágja boldogan, hogy nem. Amikor felmászik valahova, és rászólok határozottan, hogy nem, akkor is visszaszól ugyanolyan határozottan, hogy nem, és örülve az egyetértésünknek, folytatja a megkezdett tevékenységet. Nem egy yesman lelkialkat.

Amúgy az alvás helyreállításával sokkal kezelhetőbb lett, de így is befigyelt egy szájbelső elvágása a margarinosdoboz peremével (ötezer foga jön egyszerre, mindent nagyon megrág), egy sárgabarackban, majd hangyákban hempergés, továbbá ha leülök vagy ágyban vagyok, akkor folyamatosan a székembe vagy ágyamba kapaszkodva ácsorog, pakol a közelből, és időnként hanyattesik (le tud ülni, de nem akar). Illetve valahogy szoftveresen kikapcsolta tegnap az asztali számítógépet (nem egyszerű, meg kell nyomni a windows gombot, utána kiválasztani a menüből a kikapcsolást, majd ráenterezni a kikapcsolásra az alapértelmezett újraindítás helyett). Ez utóbbit egyébként pont akkor tette, amikor a közelben nyíló Pipacstündér családi napközi honlapját nézegettem (várja pipacstündéreit és pipacsmanóit, csanával (ami nem tudom, mi), továbbá herbateával, meg lovaglással illetve korcsolyázással, pedig nekem tök elég lenne, ha egyszerűen csak a gyerek kezébe nyomnának három különböző méretű kupakot, és vigyáznának rá, hogy el ne essen), és ebből azt a következtetést vontam le, hogy nem akar pipacsmanó lenni.

304. fejezet – még mindig sátánka, de most már kevésbé szuicid

Na, a helyzet némileg konszolidálódott, tegnap reggel óta nem kellett kórházba menni (minden ilyen nap egy ajándék). Luciferből egy zsák kismajommá szelidült a Muci, tippem szerint az új ágyának köszönhetően.

A régi fészkéből ugyanis már fel tud kelni játszani, és ezt a lehetőséget ki is használta, a szigorúan vett éjszakát leszámítva alig aludt. Az utazóágyból viszont hálistennek nem tud felkelni, és egyelőre nem is próbálkozik (asszem, van egy nyugodt három hetünk, utána a tetejét is le kell fedni), úgyhogy mostanra az önveszélyes elemek durvábbjai eltűntek a magatartásából, de azért van még program vele.

Tegnap barackfeldolgozás közben, amikor a harmadik fiók tartalmát is megpróbálta a lábam alá pakolni, meguntam, és felraktam az etetőszékébe. Onnan hallgatólagos beleegyezésemmel elkezdett barackot lopni, és az első kettőtegészen kulturáltan, minimális veszteséggel kiszopogatta a héjából, mire megnyugodtam, hogy mégiscsak van remény. A harmadiknál és a negyediknél viszont előtört a felfedezőhajlama, és megkísérelte feltárni a barack természetét azáltal, hogy az egészet szétkente az etetőtálcáján, de mindenhol, majd a tenyerét csapkodta bele, és röhögött azon, hogy fröcsköl, illetve ahányszor kinyitottam mellette a hűtőt, szeretettel megsimogatott engem is, és a hűtőajtót is. Én sztoikusan tűrtem a dolgot, amíg a feje nem vérzik, addig azt csinál, amit szeretne (illetve az agyamba véstem, hogy Muci a jövőben pucéran eszik). Utána persze jött a fürdetés megint, most engem sikerült lefröcskölnie tetőtől talpig a zuhannyal, ő röhögött, én meg azt ismételgettem magamban, hogy nem vérzik a feje, nem vérzik a feje.

Ezután következett, hogy a kád mellett guggolva az etetőtálcát próbáltam lemosni a zuhany alatt, mire Muci odarobogott, felállt mellém, és vigyorogva próbált bemászni a kádba, hogy anya, mit csinálsz ott, mit csinálsz? És a mostani életünket kábé ezzel a képpel tudnám röviden jellemezni, hogy a fél kezemmel a Muci után takarítok, a másik fél kezemmel a gyereket próbálom megmenteni a hanyatteséstől, miközben a Don félig a kádon lóg, a másik kezével meg mintegy mellékesen a vécébe nyúlkál, és fülig ér a szája. Azért amikor megragadta a vécékefét, hogy a magáévá tegye, ott meghúztam a szülői liberalizmus határait, és elvettem tőle, majd letisztogattam a füle mögül egy ott felejtett barackdarabot.

Az este viszont istenkirályság volt, baracklekvár lefőzve, a Muci másodszor is megmosdatva, uzsonna után hat körül beleraktam az új ágyába, hogy hadd szuszugjon egy kicsit, mire egyáltalán nem ugrott ki belőle, hanem a lábi végében keresztben kis gombóccá kuporodott, és aludt reggelig. Gondolkoztam, hogy felébresszem-e enni, átöltözni, de olyan kis édesen szunyált, hogy tartottam magam S. B. ökölszabályához, miszerint alvó gyereket nem keltünk fel, ha nem muszáj. És reggel sem hisztizett, hanem szépen elbogarászgatott a textilpelussal az ágyban, amíg le nem támolyogtam, illetve végre én is kialudtam magam munka után (bár az éjszaka közepén egyszer felébredtem arra, hogy üvölt a gyerek, csukott szemmel lerohantam, megmelegítettem a tápszert, és odatámolyogtam a gyerekhez, aki mélyen aludt, és egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha fél perce még üvöltött volna, szóval valószínűleg csak álmodtam).