Tegnap eljött hozzánk háztűznézőbe agnus (szerencsére nem szó szerint, de ez nem a Muciferen múlt). Előregondolkozó típus vagyok, és felmerült már bennem párszor, hogy mit fogok majd vajon érezni, ha esetleg egyszer meglátom a fiamat egy Másik Nővel hemperegni a konyhakövön, de soha nem gondoltam volna, hogy a legdominánsabb reakcióm a megkönnyebbülés lesz (amiért nem nekem kell vele hemperegnem). Agnus egyébként egy személyben Mary Poppins és az a csaj a Muzsika hangjaiból: hozott játszóruhát, hempergett a Mucival, hülye hangokat adott ki vele nevetgélve, kihozta barackot szedni a fáról (továbbá nem vette zokon, hogy a Muci először leeszi barackkal, utána csócsált gyümölcsöt dobál a dekoltázsába), segített fürdetni, megetette joghurttal (a gyermek természetesen joghurttal is leette őt), mondókázott neki, és még egy új közös hobbit is találtak, miszerint kúszópózban fekszenek a földön egymás mellett, és szemből fényképezik magukat önkioldóval (az egyébként valami nagyon tuti sorozat lett, kár, hogy nem publikus). Ja, és emellett még nekem is segített barackot hámozni, meg elpakolni.

A fényképezőt akkor vettem elő első ízben, amikor a gyermek előadta az utazóágyában az Engedj be plakátját:

(Mondjuk a cuki elefánt és a víziló csökkenti némileg a horroros misztikumot, de a másik oldalról nem volt olyan jó a fény).

Utána jött az ebéd utáni méla időszak, amikor mindketten csak ültünk a kanapén pihegve, elmerengve, ilyenkor születnek a nagy gondolatok és az időmértékes versek, de Homérosznak gyanúm szerint nem száguldott át az ölén félpercenként egy egyéves, akinek dinamitot dugtak a seggébe. A Muci ugyanis eldöntötte, hogy neki most sürgős dolga van, nagyon kell sietnie, és a legrövidebb út a sürgős dolga felé a kanapén át vezet, amire fel kell másznia, végig kell dzsalnia az ölünkön keresztül, majd lemásznia a túlsó oldalán, illetve ugyanezt vissza. Vagy ötvenszer. Amikor kicsit elfáradt, akkor befeküdt kettőnk közé, és egyikünkről a másikunkra nézve röhigcsélt azon, hogy milyen jó a buli.

Azután szabályosan udvarolni kezdett agnusnak, bebújt az ölébe, felmászott az arcához puszit adni, hozzásimult, nyünnyögött, úgyhogy odamentem a gépemért, mert ezt nem lehet fotózatlanul hagyni. Természetesen amikor visszaértem (olyan tizenöt másodperccel később), a Muci odavágtatott a komódjához, olyan arccal, hogy nincs itt kéremszépen semmi érdekes, ne fotózzanak, dolgom van, és elszánt, munkába feledkezett arccal birizgálni kezdte a fiók húzókáját. Amikor azt megunta, akkor felállt, és a legfelső fiók ugyanolyan húzókáját javította meg, majd letérdelt, és a középsőét is megvizsgálta. Ekkor nemes egyszerűséggel fogtam, és agnus ölébe tettem, továbbá rászóltam, hogy legyen szíves spontán örülni és szeretni minket, mint azt tette az elmúlt több órában. A Muci természetesen elmosolyodni sem volt hajlandó, amíg a kezemben gépet látott, és végig olyan arcot vágott, mint akit akarata ellenére molesztálnak, ő nem is ismeri ezeket a nőket.

Mondjuk agnus szerint csak fotómodellnek készül, és azoknak így kell nézniük, blazírtan és megvetően. Természetesen alighogy letettem a gépet, helyreállt az univerzum egyesúlya, és a csimpánzkölyök folytatta testbeszédével, hogy ő mennyire nem tud élni nélkülünk.

És a beszélőkéje valami elképesztően beindult, tegnap agnus is tanúja volt annak, hogy nyújtom a gyermek felé a vizes cumit, kérsz-e inni, kérdezem, mire Muccantás megrázza a fejét, és azt mondja, hogy nem. És tényleg nem kér. Bár jó lenne, ha több szót is ismerne, mert egyelőre mindent ezzel próbál kifejezni (kivéve azt, hogy baba, de ilyesmiről ritkán beszélünk), és nagyon vigyáznom kell, hogy ne használjam kérdéseimben az N betűs szót, mert ha azt mondom, hogy ideje volna ebédelnünk, nem gondolod, Mucikám, akkor Mucikám rávágja boldogan, hogy nem. Amikor felmászik valahova, és rászólok határozottan, hogy nem, akkor is visszaszól ugyanolyan határozottan, hogy nem, és örülve az egyetértésünknek, folytatja a megkezdett tevékenységet. Nem egy yesman lelkialkat.

Amúgy az alvás helyreállításával sokkal kezelhetőbb lett, de így is befigyelt egy szájbelső elvágása a margarinosdoboz peremével (ötezer foga jön egyszerre, mindent nagyon megrág), egy sárgabarackban, majd hangyákban hempergés, továbbá ha leülök vagy ágyban vagyok, akkor folyamatosan a székembe vagy ágyamba kapaszkodva ácsorog, pakol a közelből, és időnként hanyattesik (le tud ülni, de nem akar). Illetve valahogy szoftveresen kikapcsolta tegnap az asztali számítógépet (nem egyszerű, meg kell nyomni a windows gombot, utána kiválasztani a menüből a kikapcsolást, majd ráenterezni a kikapcsolásra az alapértelmezett újraindítás helyett). Ez utóbbit egyébként pont akkor tette, amikor a közelben nyíló Pipacstündér családi napközi honlapját nézegettem (várja pipacstündéreit és pipacsmanóit, csanával (ami nem tudom, mi), továbbá herbateával, meg lovaglással illetve korcsolyázással, pedig nekem tök elég lenne, ha egyszerűen csak a gyerek kezébe nyomnának három különböző méretű kupakot, és vigyáznának rá, hogy el ne essen), és ebből azt a következtetést vontam le, hogy nem akar pipacsmanó lenni.