250. fejezet – Muci tíz hónapos

Megint hónapforduló, megint beszámoló. A Don tíz hónapos lett, korrigáltan hét.

Hossza: 72 centi.

Súlya: egyezzünk ki nettó 7600 grammban, egy hete 4 dl tápszer után pucéran volt kereken 8 kiló.

Fogak: március idusa a fogakról szólt itt nálunk, pontosabban arról az egyről, amit nagy ovációval köszöntöttünk, tetszik, megtartjuk. Mostanra akkora, mint egy rizsszem, és ma vettem is az egyfogúnak egy babafogkefe-készletet. Az aktuális darabvége nem sörtés, hanem recézett gumi, hogy szokja a dolgot. Tudtaeön rovatunkban megemlíteném, hogy kisbabáknak nem szabad fluoros fogkrémmel mosni a fogát, mert ők még lenyelik, és fluoridózis (fluoridosisra lehet rákeresni) áldozatává válhatnak, ami azt jelenti, hogy csúnya, világosfehér (másnál barna) foltok jelennek meg a végleges fogakon. Amikor Muci hároméves unokanővérét felvilágosítottam erről, akkor végső érvként azzal tromfolt le, hogy de az anyukája megengedte, hogy lenyelje a fogkrémet, és ezzel belém is fojtotta a szót, mert anyukákkal én nem vitatkozom a távollétükben. Azt is lehet egyébként, mármint lenyeletni, csak akkor fluormenteset kell venni.

Evés: a gyermek egyik percről a másikra (szó szerint) megtanult kanállal enni, azóta eszik kanállal is. Ha valami nagyon savanyú, vagy ízetlen, akkor rakok bele neki egy kis gyümölcs- vagy nádcukrot, de alapvetően inkább a natúr dolgokat nyomja, párolva, sütve, a zöldség-gyümölcs-csirke-rizs vonalon. Ja, meg ma kapott babáknak szánt babapiskótát, attól kevésbé féltem, mint a kenyértől, mert kevésbé morzsálódik.

Beszéd: releváns helyzetekben azt mondja, nem, nekem egyébként azt szokta kántálni, ha valami kisebb problémája van, hogy mememememe, az apjának meg hogy bebebebebe, meg tud egy csomó hangot. Ha felizgatja magát, akkor csücsörít és fújtat, majd elégedetten elvigyorodik. Vannak szavai, amikről nem tudjuk, hogy mit jelentenek. A hároméves unokanővére egyébként megkérdezte, hogy hogyan fogjuk hívni a Danit, amikor nagy lesz, mert szerinte őneki valami más volt a neve, amikor még kicsi volt (a szülei ugyanúgy szólították, mint most). Ez nagyon kísérteties volt, mert nagyon határozottan állította, mindenesetre a Donnak egyelőre még fogalma sincsen arról, hogy ő Dani, vagy hogy mi meg apa és anya vagyunk, mert ezeket nem szoktuk előtte emlegetni, csak azt tudja, hogy nem.

Nagymozgás: áttörő előrelépésről nem számolhatok be, karban-hátban még mindig hipotón a kölyökképű, csak olyanok vannak, hogy lábtámasszal már kúszik (ha lejtőt csinálok neki a kitámasztott gyúródeszkára tett polifoammal, akkor rémülten kapaszkodik, és nagyokat pislog), meg kenguruban már nem feszíti hátra a karjait és a nyakát (ez jellegzetes hipotón tünet, úgy könnyebben meg lehet feszíteni a hátizmokat), hanem az egyik kezével belém kapaszkodik, a másikkal a szimpatikus dolgokat szedi le a polcokról a boltban. Egyébként lehet, hogy én is hipotón vagyok, mert alig bírom már el, vagy lehet, hogy a ruhában-pelenkában-bekajálva 9-10 kiló már meghaladja a képességeimet. Keresünk új eszközt a baba hordozására, lehetőleg valami hátizsákfélét, mert elöl már zavaróan sok helyet foglal.

Finommozgás: semmi különösen új nincsen, gombokat nyomgat, egyik kezéből átvesz a másikba dolgokat, egyik tárggyal ütögeti a másikat, de a cumiját az istennek nem hajlandó megfogni, azt szerintem rangján alulinak tartja, hogy a saját kezével egyen, mint az állatok. Minden mást viszont megfog, és a szájába gyömöszöl.

Alvás: továbbra is este nyolc-kilenctől reggel nyolc-kilencig nyomja, de mostanában reggel hat körül felébred, kurjongat, hasrafordul, én lemegyek dagadt szemmel, és visszafordítom, majd alszunk tovább.

Betegségek: semmi, amikor a foga kijött, akkor is csak annyi extra tünete volt, hogy ok nélkül röhincsélt, csak a köcsög ekcémára kell figyelni, mert túlmelegben és víz után, ha nem kenem be, akkor előjön. Ugyanazokon a helyeken. Viszont az ekcéma óta felvette azt a szokást, hogy ha ingerült, frusztrált, vagy álmos, akkor a homlokát vakarja fontoskodva. Olyankor nagyon édes.

Összegezve, a március a Fog, a Kanál és a Nem hónapja volt, ez így nem is kevés, maradjanak velünk.

249. fejezet – a fiúk dicsőítése

Ma estére egy kicsit kidőltem. Én az a típus vagyok, hogy rengeteg mindent meg tudok oldani zseniálisan, nagyon rövid idő alatt, de ha valamit rajtam kívülálló okok miatt nem lehet hamar, akkor frusztrálódom. És ma minden összejött, hogy a gyerek még mindig nem kúszik, pedig már fáj a hátam a tornáztatástól (neki nem, ő hálistennek szereti), nem aludtam ki magam, a mostani fordításom egy vékony kis füzetnek tűnt, de tele van képekkel, szerkesztgetni kell sokat, amit ráadásul meg se fizetnek, szóval nem leszek kész vele soha, ráadásul emiatt nincs időm mosogatni meg teregetni, a holnapom meg teljesen kiesik, mert itt lesz a fiúm lánya, akit a Mucival együtt elviszek a szüleimhez, majd haza hozzánk. Szóval délutánra már kész voltam, és problémamegoldás helyett inkább pánikszerűen alvásba menekültem, amint hazaért a fiúm, aki erre viszont egyáltalán nem megsértődött, hanem kiteregetett, elmosogatott, csinált magának vacsorát (kétszer is), megetette és lefektette a Mucit, továbbá egyeztette a lányával, hogy holnap a nagymamájánál lesz, csak a szüleimhez viszem el. Szóval megmentette a napot, bár meg kell jegyezzem, hogy a fordításomat nem csinálta meg helyettem.

Viszont helyt kaptak vidámabb események is ma meg tegnap, például a Muci, miközben bekevertem neki a tápszert, megtalálta a notebookomat, és komoly szakértelmet tanúsítva le is csapott rá (nem, soha nem szoktam hagyni, hogy nézze a kijelzőjét, most is a hátán feküdt, és csak kivételesen tettem le a feje mögé, nem pedig a földre, mert ott kidőlt a víz, de a két perc, amíg fotóztam, szerintem nem okoz benne komolyabb károsodást):

Minden alkalmat megragad egyébként, hogy a notebook közelébe kerülhessen, pedig leginkább max. a billentyűzet sarkát láthatja, de ez érdekli a világon a legjobban (különös tekintettel a pittyegő caps lockra), meg az USB (és egyébfajta) kábelek.

Egyébként meg azért nem aludtam ki magam, mert reggel hatkor már kurjongatott valaki odalent, nem csak beszélgetett, mint szokott, úgyhogy lementem megnézni, és a Don bizony hasra fordult, és ott támaszkodott a harmincöt centi keskeny bölcsőben, vállpántos hálózsákban. Még szerencse, hogy hipotón, különben talán ki is mászott volna, majd feljön a hasamon ugrálni. Visszafordítottam, de további jeleit adta annak, hogy unatkozik, úgyhogy lement hozzá az apja, kivette, játszott vele, majd elbeszélése szerint egyszer csak azt vette észre, hogy a Muci a hátán fekszik, felvette a nyakába az evős textilpelusát, és ráutaló jelleggel azt mondogatja, hogy hö! hö!. Akkor vette az adást, és adott neki enni.

Délben meg kivittem a gyermeket a szabadba, ott etettem, érje egy kis napfény. Ezen először nagyon meglepődött, de utána hajlandó volt együttműködni, viszont a kutya nevű állat teljesen megdöbbentette, szerintem azóta se érti. Erről nincs sok kép,mert pont lemerült a fényképező, de kábé ilyen volt, csak később mosolygott is:

zoard135

248. fejezet – a hegymászó, aki azt mondta, nem

A Mucifülűnek most már hivatalosan is az az első szava, hogy nem, tegnap is és ma is közölte ezt velem, amikor eleget evett, illetve független források is megerősítették, konkrétan a dévényes terapeutája, aki anélkül, hogy előzetesen beszámoltam volna neki a fejleményekről, észrevette, hogy a gyerek az egyik gyakorlat utáni próbálkozására azt mondja, hogy nem. Mondjuk ez logikus, olyat soha nem mondunk előtte, hogy papa meg mama, a Muci még túl bonyolult neki szerintem, egyébként meg büszke vagyok rá, hogy már ekkora, hogy a gondolatait (miszerint nem) szavakkal ki tudja fejezni.

Az ízlésére is kezdek ráérezni, lassan egész komoly mennyiségű időmet viszi el a főzőcskézés, mert most ott tart a kölyökképű, hogy a négyből az egyik evés zöldség, a másik gyümölcs (opcionálisan hússal), mélyhűtöttet nem hajlandó (pedig igen, felengedem előtte), úgyhogy kétnaponta kétfélét kotyvasztok. Kedvence a karamellizált sütőtök csirkével, illetve az almabanán (túlérett banánból), ezekre úgy tátog, mint egy madárfióka, csak megtanulta végre. Egyébként meg vicces, hogy bizonyos dolgokban mennyire hasonlít ránk, például nagyjából az ötödik kanálig haldokló hattyúként hever a székében, utána viszont az evés további részében folyamatosan vigyorogva hintáztatja a székét, de megállás nélkül (na jó, amikor a szájában van a kanál, akkor lefogom mozdulatlanra), és a fiúm is tisztára ilyen, hogy amint enni kap, rohangálni kezd, meg ugrálni.

Ma is volt dévény, újabb fejlemény nincsen, karra kell erősítenie a kiskorúnak, viszont utána úgy kidőlt, hogy konkrétan arccal lefelé elaludt a játszószőnyegén (miután a biztonság kedvéért azért megkaparintotta a két "nem szabad" dolgot, a popsikenőcsöt és a kártyaolvasót):

Ezen a képen meg látszik, hogy tényleg a tömpe orrát a szőnyegbe fúrva alszik, mint a hegymászótársadalom egyéb jeles képviselői, arccal a hóban. Azért fotózás után felvittem a fészkébe, hadd pihenjen.

247. fejezet – beszél, alszik, nemkúszik

Elképzelhető, hogy megvan a Mucifülű első igazi szava. Tegnap, amikor ellejtettem előtte a teli cumisüveggel, hogy rakjak bele még vasat és D-vitamint, akkor felháborodottan közölte velem, hogy nemnemnem, ugyanolyan hangsúllyal, ahogy én szoktam ezt neki mondani, amikor le akar fordulni valahonnan, vagy ki akarja verni a kezemből a kanalat (nem a vas zavarja, hanem ha nem adom neki oda azonnal a kaját). Ma reggel meg, amikor a hasáról visszafordítottam a hátára, hogy megtörölgessem az arcát, akkor is mondta, hogy nem. persze lehet, hogy csak véletlen.

A lent, bölcsőben alvás az tökre megy, bár tegnap kicsit elcsodálkoztam, hogy ki építkezik errefelé kora hajnalban, és mint kiderült, a Muci építkezett, vagyis nekicsapkodta a bölcsőt a radiátornak. De amúgy sokkal nyugisabb, mint képzeltem volna, hogy lesz, pedig másik szobába került, másik ágyba, és reggel körben rásüt a nap. Az az egyetlen hátránya a dolognak, hogy így számunkra este nyolckor bezár a konyha és a nappali, de hát így jártunk.

A kúszás témával meg az van, hogy baromira unom, és nagyon elegem van belőle, de a gyerek egyrészt még mindig hipotón derékban erősen, másrészt még mindig láthatóan féloldalas, és ezeket úgy tudná kimozogni "magától", ha kúszással vagy mászással edzene rá, csak egyelőre pont a hipotónsága miatt nem tud kúszni, patthelyzet. Mindenesetre most legalább már úgy megy neki, ha a lábfejét kitámasztom, úgy minden további ösztönzés nélkül végigszalad a szőnyegen, mint a csík, csak ennek az lett a következménye, hogy állandóan nekem rikoltozik, hogy menjek már oda, és kúsztassam. Volt most egyébként egy kilenc hónapos, időre született kisfiú előttünk a dévényen, helyeske típusú, azért néztem meg jobban, és rá is kérdeztem a terapeutánknál, hogy szintén hipotón-e, mert ugyanolyan hülyén ült az anyukája ölében, mint a Don szokott, és tényleg az volt, szóval lassan fél pillantásból diagnosztizálok, pedig kihagytam volna, hogy ebben legyek szakértő. Mindegy, mindenki azzal biztat, hogy óvodás korára nyoma se lesz az egésznek, nagyon remélem, mert ha így megy tovább, komoly űrt hagy majd az életemben a heti egy-két dévény hiánya.

246. fejezet – Muci és a fiúm, világszám

Ahogy a fiúm reggel jellemezte, ez a gyerek nem is egy baba, hanem egy baba alakú nagy nevetés. Ez különösen igaz akkor, amikor együtt hancúroznak ők ketten.

zoard127

Amúgy tegnap este nagy hirtelen nagyfiúsítottuk a Dont, ugyanis végül elodáztuk a fekhely problémáját, és kipróbáltuk a bölcsőt, ha az már úgyis megvan. A bölcső eddig a mi szobánkban tartózkodott, de a Mucival nem tudunk egy helyiségben aludni, úgyhogy levittük a nappaliba, ahol viszont csak az eltávolított pelenkázó helyén fért el (de megállapítottam, hogy a pelenkázó amúgy is csak úri szeszély, pelenkázni akárhol lehet, ha az őszinte szándék megvan). Szóval most már külön emeletre is költöztünk, és tartottam tőle, hogy a Dont megviseli a dolog, illetve reggel felébred a fényre (a nappali körben ablakos, egy szál sötétítő nélkül), de nem, ugyanakkor kelt, mint máskor.

zoard128

Az evés igazából elég jól megy, csak én unom magam halálra kanalazás közben. Eddig sima felnőtt kávéskanállal nyomtuk, de annyit ugrál etetés közben a Zoárd nevű célszemély, hogy mindig félek, hogy valami baja esik a fémkanáltól, úgyhogy most beruháztam egy készlet valódi műanyag babaevőeszközbe. Meg a családtámogatási jóhírek örömére kapott a muciféle egy fogantyús cumit is, hogy egyedül is tudjon enni, de mint kiderült, nem az a baj, hogy nem képes rá, hanem hogy nem akarja ő fogni a cumit, amikor a személyzet is foghatja. Ennek mondjuk akár örülhetnék is, hogy hozzám ragaszkodik és nem a tápszeréhez, de azért remélem, az első randevújára nem kell majd elkísérnem a kedvenc kiskanalával.

zoard129

Vettem neki továbbá egy megnevezhetetlen, rejtélyes, de határozottan fejlesztő benyomást keltő játékot is, amit rengeteg helyen meg lehet fogni még egy icipici babapraclival is, és mindenféle zörgős, meg tologatható bizgentyűk vannak rajta. Ezt igazából húsvétra kapta, de egyrészt szerintem még fogalma sincs, hogy mi az a húsvét, másrészt meg nem kívánom vallási ünnepekhez kötni a finommotoros fejlesztését, úgyhogy simán csak a kezébe nyomtam. Rögtön tudta, hogy az az övé (mint minden más is a világon), és örömteli hangokat hallatott.

Ezek mennek most.

245. fejezet – zacskós, etetős, nemkúszós és link

Mielőtt elfelejteném, szólok, hogy Chipie férje (höhö, matriarchális ez a blogvilág) csinált egy ingyenes vaterát Advesz néven. Remélem, a reklám kárpótolja lelkiekben egy kicsit azért, hogy az ismeretségi köröm rendszeresen vadászik az ő tepertőkrémjére. Ez a kukásnadrág meg annak a párja, amit a Don kapott a Pömpöllércsaládtól, sajnos gyanúm szerint már kicsi lenne neki, különben rárepülnék, nagyon praktikus darab.

Következzen egy gazdaságos malac:

zoard126

Nem néz ám folymatosan ilyen riadtan a zacskóban, csak amikor a Don mosolyog, akkor az egész testével mosolyog, és bemozdul a kép. Ma végigviháncolta az etetést, azazhogy kísérletet tett rá, úgyhogy kénytelen voltam olyan intézkedéseket foganatosítani, amik határozottan ellenkeznek az ENSZ alapító okiratának hadifoglyokkal kapcsolatos egyezményeivel. Nem okoztam fájdalmat, viszont teljes mértékben megfosztottam mozgási szabadságától a Mucit, mielőtt még keresztben lenyeli a kanalat egy hátraszaltó közben, és gyorsan belelapátoltam a sütőtökalmávalt. Ja, és zokniból nem a spórolás végett van rajta minden képen csak egy, hanem mert ötpercenként leveszi valamelyiket. Ez pelenkázás közben hasznos, mert ott rögtön elkapja a két lábfejét, és csűrögeti le róla a zoknit, nem rugdos.

Tegnap volt dévény, a gyerek minden további nélkül, már-már flegmán végigkúszott a szőnyegen egy kis noszogatásra, de magától azóta se csinálja. Megállapodtunk, hogy ő valószínűleg inkább az a mászós fajta lesz, mert az viszont érdekli, de mindegy, csak csináljon már valamit. És bekerült az eszközei közé egy zsámoly is, azt hittem, megeszem, mármint a gyereket, a zsámoly ugyanis pontosan a hóna aláig ér, ha feltérdel. Annyira édes, hogy ilyen kis töpszli.

Amúgy meg természetesen csinál dolgokat, sőt. Ma egyszer csak hangos cuppogásra lettem figyelmes, ha lehet ordítva cuppogni, akkor így jellemezném a helyzetet, odamegyek, hogy mégis mi van, hát az volt, hogy a Don ráfixált tekintetével a kartávolságon túli cumira, majd hangosan cuppogni kezdett nekem, mintegy jelzésértékűen, úgyhogy benyomtam a szájába a cumit, mire megkönnyebbülten nyögdécselt egy kicsit, hogy na végre. Szóval feltalálja magát, megélne a jég hátán is (feltéve, ha lenne vele valaki, aki odaadja a cumiját).

244. fejezet – képekkel

A Don nem hajlandó felébredni vacsorázni, úgyhogy még egy gyors képes helyzetjelentés belefér, utána felkeltem.

Így csinál, ha rádobnak egy szoptatóspárnát:

 

A múltkor a fiúm, amikor arrébbment valamiért, kiékelte az utazóspárnával, hogy le ne forduljon a kanapéról. ez olyan fél percre hatékony megoldást is jelent, de a Don az ilyesmit kihívásnak veszi, és mindig megtalálja a módját, hogy leessen. A minap amikor kettesben maradtak, mint fiúk, a földről a földre esett le az elmondásuk szerint, méghozzá úgy, hogy nagyon magasra feltámaszkodott (már csípőtől ki tudja nyomni magát), majd oldalra elzuhant. Vigasztalni is kellett, meg minden. A szoptatós párnával meg úgy kezdte az ismerkedést, hogy lendületből ráhengeredett, majd a túlsó oldalán lezuhant. Ilyen típus.

zoard124

És a kakukktojás, párnátlan kép arról, hogy tanítja az unokanővére Mucit tapsolni. Annyira élvezte a gyerektársaságot, hogy ha nem lenne gazdasági válság, vennénk neki szerintem egy nagy testvért.

zoard125