10. hónap kategória bejegyzései

240. fejezet – a nemkúszásról

Közzétéve Szerző:
5

Tegnap meg értetlenkedtünk egy nagyot a dévényes terapeutával, mert a Muci többször végigkúszott a szőnyegen (kb 2 m.) pusztán attól, hogy a nyakát masszírozta egy kicsit a lány, viszont ezt kétségbeesetten ordítva tette. Szóval az ereje megvan hozzá, hogy kússzon, a mozdulatokat is ismeri, csak depressziós lesz tőle, ami egyszerűen megmagyarázhatatlan. Még az lehetne megoldás, hogy fejben nem elég érett a kúszáshoz, de a terapeuta szerint jóval érettebb a korrigált koránál, és a többi orvos is egyöntetűen azt állítja, hogy a valós korának megfelelően értelmes, szóval meg vagyunk lőve. Remélem, hogy az üvöltés csak a hülye idő miatt volt (egész délután hol zuhogott a hó, hol sütött a nap), és előbb-utóbb rájön a gyermek azzal a kilenchónapos eszével, hogy kúszás által el lehet jutni A pontból B pontba, és az jó. Mindenesetre torna után nagyon mártírszerűen viselkedett a terapeutával, sértődötten nem nézett a szemébe, csak a szeme sarkából leste, hogy eléggé vigasztalgatják-e őt, amiért Kúsznia Kellett, meg nagyon vonakodva, nagyokat sóhajtva vette el tőle a kedvenc plüsspolipját, közben biggyesztett, pedig egyébként kedveli a csajt, tiszta nemzet színésze.

Mindenesetre most a finommozgása ugrott egy nagyot, simán kinyitja és visszazárja a popsitörlős tasakot, meg két kézzel forgat játékokat, ilyenek, remélem, hogycsak ezek miatt nem tud most a kúszáson gondolkozni.

239. fejezet – ágykérdés van most

Közzétéve Szerző:
32

Bajban vagyok, mert a Muci kinőtte az ágyát. A mózest mármint.

Kezdetben vala a bárhol elalvós malac, aki játszott meg nézelődött, ahol volt, majd amikor álmos lett, elaludt, ahol volt. Mivel kiságy nem nagyon férne be hozzánk, viszont a légzésfigyelő miatt nem alhatott akármin a gyermek (erről a légzésfigyelőről egyébként nem tudom, hogy fogunk majd leszokni, olyan gondosan kapcsoljuk be minden este, mintha lélegeztetőgép lenne, pedig 3,5 kilós kora óta nem volt riasztás (és akkor is csak fals, a kis súly miatt). Tisztára olyan, mint amikor attól pánikoltam be, hogy kirakták Zorcsit a kórházban az inkubátorból kabrióba, és már nem volt rajta pulsoximéter, én meg rémülten néztem, hogy most honnan tudjam, ver-e a szíve és vesz-e levegőt), úgyhogy éjszakára a mózesbe telepítettük (amit később átraktunk a dolgozószobába, mert nem tudtunk egymástól aludni, mármint én meg Zorcsi, a fiúm simán). Ez a forgás utáni időkben nagyon praktikus megoldásnak bizonyult, azóta csak ott tud aludni a Don, mert van egy ilyen fixa ideája, hogy Mindig Hasra Kell Fordulni, hason viszont nem tud aludni, a mózes viszont szűk neki ahhoz, hogy forgolódni tudjon, úgyhogy inkább elalszik.

Ez is olyan aranyos egyébként, hogy hazahoztuk a kétkilóst, és elveszett a mózesben, minden este nagy gonddal rendezgettük, hogy rálógjon a légzésfigyelő mindkét felére, most meg kinyújtva végigér benne, és alig lehet betuszkolni mellé az alvósbárányát, meg az alvóstextilpelusát.

Kiságyat nem akarok, mert nekem is van fixa ideám, mégpedig az, hogy felmászik a rácson, és leesik (az utóbbi két hétben minden egyes alkalommal megpróbálta levetni magát a pelenkázóról, továbbá tegnap negyedóra leforgása alatt eljátszottuk a kanapén, hogy először előrefelé, utána hátrafelé lemászik róla, ami azért is fura, mert még nem tud mászni, csak kizárólag akkor, ha le lehet esni valahonnan), matrac neki csak a mi hálószobánkba férne, de ott nem tudna aludni, mert zajérzékeny (illetve én is az vagyok, minden egyes sóhajtására felébredek), vagy szunyálhatna lent a nappaliban a kihajtott kanapén, de szerintem még kicsi és hipotón ahhoz, hogy arról leessen, majd ha nagyobb lesz.

Úgyhogy arra az elhatározásra jutottam, hogy veszek neki majd egy nagyobb kutyakosarat, mert az hasonlít a legjobban a mózesre, és szépen megágyazok neki benne. Azért ebből szerintem lesznek vidám sztorik felnőttkorában, hogy nem csak hogy gyerekszobája nem volt (megint csúszik az építkezés), de ráadásul kutyakosárban kellett aludnia, de nem baj, majd kiírja magából a blogjában, az olcsóbb, mint a pszichológus.

237. fejezet – beszélget

Közzétéve Szerző:
23

Szóval van ez a videó, pár hete vettem fel, és igazából nem különösebben érdekes, mert a gyerek alig látszik rajta, illetve nincs benne komolyabb cselekmény sem. Azért nem látszik rajta jól a Muci, mert azt akartam rögzíteni az örökkévalóságnak, ahogy a láthatatlan barátaival beszélget. Rendszeresen megcsinálja ugyanis azt, hogy kipécéz magának egy mintátalan területet, falat, ilyesmi, jelen esetben a tetőtér ferde plafonját, és azzal komplex beszélgetéseket folytat le, röhincséléssel, meg minden. Szerintem amúgy nem szellemeket lát, én arra tippelek, hogy a csecsemőknél sokkal könnyebb sensory deprivationos tüneteket (bocsánat, nem tudom, hogy van pontosan magyarul, amikor megvonják az ingereket) elérni, és kompenzálásképpen hallucinálnak egy kicsit, és mivel az ember agya, főleg ilyen kicsi korban az arcok detektálására van beállítva, valószínűleg arcokat hallucinál. De ez tényleg csak egy elmélet.

(Azért arra ilyenkor is szakít időt, hogy néha egyet-egyet kedvesen belém rúgjon, nehogy mellőzve érezzem magam).

236. fejezet – bejegyzés, ami valahogy elkanyarodott a dsgm financiális vonatkozásai felé

Közzétéve Szerző:
13

Amúgy meg a legutóbbi dévényes szeánszon kiderült, hogy nem én vagyok a hülye, vagyis alapvetően persze igen, de az orrát helyesen állapítottam meg a Mucinak, hogy különösen gyöktelen. Ez úgy került szóba, hogy kérdezte a terapeuta, hogy mit mondtak a dedről a szemészeten, úgyhogy elmeséltem, hogy az állami hatalmak már elbocsáthatónak minősítették szemileg, de S. B. mondta, hogy azért vigyem el el magánhelyre rejtett kancsalságot nézni, mert azt 5-6 éves korig lehet korrigálni, de nincs rá kötelező szűrővizsgálat. És aggódva visszakérdeztem, hogy miért kérdezi, talán ő is észrevette, hogy néha mintha bebandzsítana a Don, és erre a terapeutánk elmesélte, hogy igen, de ez nem biztos, hogy baj, csak onnan jutott eszébe, hogy ő is most vitte a lányát bandzsítás miatt, de a szemészeten azt mondták, hogy nincs baja, csak távol ül a szeme, és nem áll ki eléggé az orrcsontja, azért szalad néha össze a lánya tekintete, és látja, hogy a Muci is ilyen, hogy távol ülő orratlan, úgyhogy valszeg nálunk is ez lesz a bibi.

És most nagyon optimista kezdek lenni megint, mert a legutóbbi összejövetelen alig sírt a gyermek (olyan max 3 percet összesen), ami azt jelenti, hogy megizmosodott annyira a kritikus helyeken, hogy ne fájjon a masszázs, vagyis most már tényleg bármelyik pillanatban megindulhat. Meg ez az én lelkemnek is jót tesz, nagyon nem bírom, amikor húsz perceken keresztül keservesen bömbölt, a múltkor gondolkoztam azon, hogy ehhez a dévényezéshez azért nagy elhivatottság kell, szerintem napi olyan 5-6 óráig lehet bírni maximum a folyamatos üvöltést, meg fizikai megterhelést ép ésszel, a mi terapeutánk mesélte is, hogy délutánra már tudatosan figyelnie kell, hogy a saját gyerekeihez is ugyanannyi türelme legyen. Ugyanakkor hiányszakma, és ő is be van táblázva két hónapra előre, gazdasági válság ide vagy oda, de ehhez azért tanulnia kellett 8-9 évet (dsgm-et csak képzett gyógytornász (3-4 év) végezhet, legalább két év szakmai gyakorlattal, és maga a képzés három év), ráadásul a képzés ára is elég húzós volt, és most is évente hetvennégyezret be kell fizetniük az alapítványnak úgymond a licenszért (gyakorlatban ebből (is) tornáztatják a rászoruló gyerekeket, meg tartják fenn a helyet). Plusz a helyiséget sem ingyen adják, ahol "rendel", szóval egyáltalán nem csodálkozom, hogy ennyire drága a kezelés, de (azt leszámítva, hogya terapeutát mindketten nagyon kedveljük) azért minden szempontból örülni fogok, amikor majd vége lesz végre.

235. fejezet – kép a fogasról

Közzétéve Szerző:
Hozzászólás

Így néz ki a Muci foggal, havas háttér előtt, az apja karjaiban szenderegve:

zoard120

Most látom csak amúgy, hogy némi szempillákat is növesztett, jól van, akkor talán nem az én pillátlan szememet és két szál hajamat viszi tovább. A fogak helyzetét ma behatóbban is megvizsgáltam némi birkózás keretében, a jobb alsó határozottan kint van, a bal alsó meg már látszik az ínye alatt.

234. fejezet – a muci egy fogas

Közzétéve Szerző:
2

Ma családi kiránduláson voltunk mindenki nagy örömére.

A fiúm lányának tegnap volt a tizenkettedik születésnapja, és én azt terveztem, hogy becsomagolom szépen a fiúm által beszerzett ajándékát, ami egy fényképezőgép, lesz torta meg valami finom ebéd, és esetleg elviszem még moziba. Ehhez képest az autóban nyomtuk a kezébe az ajándékát, praktikus okokból csomagolás nélkül, elvittük egy olyan túrára, aminél egy sokkal lájtosabbtól is kiborult egy hónapja (kettő?), és fent Ágasváron kapott két virslit mustárral, de láthatóan mégis tök jól érezte magát, sőt, bejelentette abbéli igényét, hogy a következőre is vigyük el. A kiskamasz lányok lelkivilága kifürkészhetetlen.

A Mucinak meg ez volt a főpróbája a háromnapos nomád Padis előtt. Én attól tartottam, hogy fázni fog, unatkozik a hosszú autóút alatt, és depresszióba esik attól, hogy ilyen sokáig nem otthon vagyunk (az elmúlt nagyon sok időben alig sétáltattam, mert hol fújt, hol esett, ami őt nem zavarná az esővédő alatt, én viszont papírkutya vagyok). Ehhez képest az autóban végig aludt, vagy csendben elbeszélgetett magában (még azt sem csinálta, amit velem szokott a piros lámpáknál, hogy egyszer csak ilyen zombis kaparászás miatt tör ki engem a frász a tök csendes kocsiban, és akkor hátranézve azt látom, hogy a karmos fenevad vészjóslóan kapargatja a hordozóját), megérkezve örült a mindenkiknek (nők! gyerekek!), majd felfelé békésen nézegetett az apjára kötve (lefelé békésen aludt az apjára kötve).

Odafent mindenki evett, a Dont is beleértve, és tudom, hogy a depressziós személyek álcázott segélykiáltásai sokféle formát ölthetnek, de azt valahogy nem tudom elképzelni, hogy istentelen röhögésben manifesztálódnának, márpedig a Don másfél órán keresztül konkrétan kacagott ebéd után. Részben azért, mert kapott egy darab kenyeret, és az mindig öröm, részben azért, mert a Nővére Nézte Őt, illetve szerintem azért is, mert — tadááám! — növesztett legalább egy fogat alulra. Két kis recét érzek, szóval vagy egy, ami nem bújt még ki teljesen, vagy kettő, de a nullánál határozottan több (megnézni nem hagyja, eddig is csak tapogattam mindig). Nagyon meggratuláltuk őt, és az időzítése is tök jó volt, mert a fiúmat eleve feldobta, hogy a fiával kirándul, engem feldobott, hogy ha bokáig érő hóban is, de végre tavaszillat van, visszavonhatatlanul, a nagy tizenkét évest meg nem tudom, mi dobta fel, de az nagyon. Ő vette észre egyébként a tényállást, bár nem tudta, hogy ez újdonság, csak engedelmesen odaadta az öccsének az ujját rágcsálni, majd valamivel később mintegy mellékesen megjegyezte, hogy jé, hogy szúr a gyerek ínye.

Amúgy más tünetet nem tudok felidézni, mint hogy bár ma reggel hét harmincra állítottam a telefonom ébresztőjét, Zorcsi akkor már hallhatóan felkelt, és monologizált, noha soha nem szokott ilyen korán. Tegnap még tuti nem volt foga, mostanában annyira durván megrág mindent, hogy kábé kétóránként ellenőrzöm. Ha a többit is megússzuk ennyivel, hát én borzasztó boldog zoárdvazallus leszek.

232. fejezet – napi örömök

Közzétéve Szerző:
7

Ja, meg volt egy olyan is, hogy az apja leette Mucit (aki a krémszínű úrigyerek-hálózsákjában tartózkodott) málnás joghurttal (az önéletrajzom "hogyan voltunk tökéletes szülők" fejezetéből ezt a részletet majd megpróbálom kihagyni), én meg először egy kicsit kétségbeestem, utána elővettem a Dr. Beckmann Folt Ördögöt Tejre, Tojásra és Fehérjére. Ezt még Isolde ajánlotta valamikor évekkel ezelőtt kommentben, azóta nem próbáltam ki, csak ott hevert a sarokban, most viszont ráuszítottam a málnás joghurtra, és csak néztem, ahogy a szemem előtt tűnik el a rózsaszínség. Kimondottan ijesztő volt, én arra számítottam, hogy majd mosás után esetleg, de nem, azonnal hatott. Nem tudom hogy csinálja.

A másik meg, hogy megint tele lett a gyermek kakája ilyen apró, fekete pöttyökkel, mintha bolhát evett volna, vagy nem tudom. Ennek egyáltalán nem örültem, mert mostanában olvastam (nem a kismamaijesztgetős könyvekben, hanem a Genetika tankönyvemben) az egy gén – egy enzim elmélet kapcsán, hogy milyen dolgokból lehet megállapítani a génhiba okozta köztes enzimhiányokat, és a fekete pöttyök is közöttük voltak. Azután szerencsére eszembe jutott, hogy tegnap délután hogy elmerengtem a banánon, hogy jé, ez magos, pedig nem mindegyikben látszik, és hogy a múltkor is banán után volt feketepötty-riadó.

(És nagyon halkan jegyezném meg, hogy esetünkben mindenképpen a dolgozó anya mellett szól az, hogy szombaton adtam le az aktuális könyvet, most lazázás van, erre a gyerek először Down-kóros lesz, utána génhiba miatt enzimhiányos, nem szabad az én szabadon csapongó elmémet kiengedni a szigorúan megszabott keretek közül).

232. fejezet – felgyorsultak az események

Közzétéve Szerző:
3

Fejlemények vannak.

  • Muci ma elfarolt egy métert a polifoamon.
  • Muci ma előre megfontolt szándékkal levette a zokniját a lábáról (kézzel).
  • Muci ma megevett egy fél banánt leturmixolva kanállal (nem emlékszem már, ki javasolta, hogy a kádban etessem, de nagy ötlet volt, így egyáltalán nem kaptam szívszélhűdést attól, hogy a Don férfiasam megtörli a száját a kezével, majd szétkeni az egészet a mellkasán, ő meg örült, hogy jó hosszan rúghatja a vizet. Mondjuk azt még mindig nem érti, hogy mire jó ez az egész, de vigyorog és tát, ha mondom, hogy ÁÁÁÁÁ).

Őrület.

229. fejezet – apák és fiúk (továbbá a fruttapura)

Közzétéve Szerző:
10

Mostanában rám tört a legújabb para, hogy a Muci esetleg Down-szindrómás, csak senki nem vette észre. Ettől többek között azért ijedtem meg, mert az összes többi csecsemőnek van orra (Mucinak kicsi korában konkrétan nem volt orrnyerge, csak egy kis gomb az arca közepén két lyukkal, azóta lett valami kis alibi-orrnyerge, de a kétnaposok is simán lekörözik), továbbá a Donnak meglehetősen mandulavágású a szeme, és állandóan vigyorog, meg kedves. De azóta hálistennek meggyőztem magam, hogy valószínűleg észrevette volna a dolgot aközül a pár tucat orvos közül valamelyik, amelyiknek a kezén átment (de hátha csak azért nem szóltak, hogy ne essen rosszul, szólal meg az emberben a kisördög), a szeme az apjának is olyan, az enyémről nem is beszélve, az orra pisze, hát istenem, amiatt meg hadd ne érezzem már rosszul magam, hogy jó gyerek.

Amúgy minden továbbra is rendben, a Don kedvenc szórakozása újabban, hogy engem rugdos, bár ez ilyen mértékben szerintem már függőség. Az apja azt mondta, hogy hagyjam, mert olyan keveset rugdoshatott belülről, a Könyv azt mondja, hogy ezzel készül fel a járásra (bár a Könyvbéli sanyarú sorsú csecsemők a járókát rugdossák, nem az anyukájukat), engem meg nem zavar, mert olyan kedvesen vigyorog rám közben.

Tegnap egyébként megint kipróbáltam a kanállal etetést (főzelékes cumiból azóta sem hajlandó pépeset), és csodák-csodája, ment is, bár nagy fintorgások közepette. Ráadásul, amikor mondtam a Mucinak, hogy ÁÁÁÁÁ, ő is mondta, hogy ÁÁÁÁÁ, bár a vigyorgástól ez nála inkább EEEEE volt, utána viszont nagyon hamar megtanulta, hogy ez egy Aljas Anyai Trükk, de a játékot nem akarta abbahagyni, úgyhogy onnantól a fogatlan száját szorosan összeszorítva azt vigyorogta vissza, hogy MMMMM. Mindegy, egy hónap kihagyás után megette az egész adag gyümölcsöt.

Érdekes egyébként, hogy mennyire másféleképpen viszonyul hozzánk a gyermekkorú. Az apjának panaszkodtam viccből a múltkor, hogy rám soha nem vigyorog akkorákat, mint rá, pedig én pelenkázom, és etetem, én szórakoztatom, én viszem huszadszor is vissza a cumiját, mire a fiúm azt válaszolta, hogy mindez a babának jár. És valahol tényleg ez van, hogy a baba engem a hűséges vazallusának tekint, és nekem mindig ott kell lennem körülötte, de ha az apját meglátja, akkor már a tápszer sem érdekes, meg semmi, hanem fülig érő vigyor van, mert akkor őt a levegőbe fogják dobálni, vagy a lábánál fogva lóbálják, vagy hülye hangokkal szórakoztatják, márpedig ezeknél a dolgoknál a világon nincs jobb. Szerencsére a fiúmnak is a muci a kedvenc bárkije, pusztán azért is minden nap megdicséri, hogy fiúnak született, meg a játszáson kívül még ő kelti és ő fekteti, továbbá a múltkor, amikor a kisebbik nem volt hajlandó azonnal elaludni, akkor szórakoztatta még egy óráig, hogy lecsihadjon, szóval jól összepasszolnak, na.

227. fejezet – kicsit lassú felfogású vagyok

Közzétéve Szerző:
23

Megint bénaanya voltam (de legalább jóindulatú, kedves lány vagyok, még ha kicsit hülye is). Tegnap már erősen törtük a fejünket a dévényes terapeutával, hogy miért nem kúszik ez a gyerek, amikor elég erős hozzá, elég régóta gyakorolják, itthon is sokat van hason, meg minden. Megállapodtunk abban, hogy biztos nem tudja, hogy kúszással el lehet érni dolgokat, és hogy egyáltalán, a kúszás jó dolog, ezért nincs motivációja. Aha.

Azután ma reggel egy halvány kis fény kezdett derengeni a fejemben, miközben elérzékenyülve figyeltem, hogy játszik kis magzatunk a parkettán. Ugye az van, hogy akartam neki polifoamot venni, azután visszarettentem, mert van ötezer játszószőnyege, pokróca, illetve személyesen is megtapasztaltam az öcsém leányának puzzle típusú gyerek-polifoamját, és arra a következtetésre jutottam, hogy nem lenne egy vidám gyerekkor az olyan, amiben anyát hetente kétszer a sárgaházban kell meglátogatni (borzasztó nehéz ám kirakni egy bonyolultabb házikót!). Szóval lényeg az, hogy gondoltam, megvárjuk, hogy kússzon a Muci, és majd akkor kap egy decathlonos nagy polifoamot, addig elég neki a játszószőnyeg.

És akkor reggel feltűnt, hogy ez a gyerek bizony teljesen szabályos kúszó mozdulatokat csinál, csak azért nem halad, mert ugye a pokróc alatta parkettán van, ő meg annyira még nem erős, hogy ekkora mértékű viszkozitással is harcba tudjon szálni, úgyhogy inkább csak úgy elmolyolgat a játékaival rajta. Kérésemre ekkor a fiúm lehozott egy akármilyen polifoamot, és ráhelyeztem a gyereket, aki először simán elharcolta magát a tukánig, utána meg a notebookomig, aminek kedves szokása szerint kihúzta a tápkábeljét, és megpróbálta átharapni. Nem nagy távolságokról van szó egyébként, olyan harminc centikről, de a nullához képest a harminc centi is gyönyörű, úgyhogy nagyon meg lett dicsérve (bár jelzésértékűen azért megemlítettem neki, hogy részben ezért nem lett végül görényem, mert az elrágja a kábeleket, de szerintem a gyerek tudja, hogy őt nem vennék vissza az állatkereskedésben, szóval most már azt csinálhat, amit akar).

Én meg egy kicsit hülyén éreztem magam, amiért gátoltam idáig a mozgásfejlődésben, de asszem, majd úgy gondolok a dologra, hogy feltaláltam a hordozható gyerek-kúszópadot (a futópad mintájára, az úgyis olyan trendi manapság). Ha a tv-shopot érdekli esetleg, még egy ideig tudunk szerintem ilyen videókat csinálni, hogy mosolyogva megérkezünk, egyik hónom alatt a gyerekkel, másik alatt a pokróccal, egy mozdulattal összeillesztem őket, gyerek vigyorogva teper öt percig helyben, utána megint a hónom alávágom őket, átmegyünk öt méterrel odébb, és megismételjük a mutatványt, közben arról mesélek, hogy mennyire egyszerű így az életem, mert a gyerekem folyamatosan edzésben van, ugyanakkor nem kell kergetni, de természetesen ez csak a Nasa által kifejlesztett technológiával készült SuperSlip(tm) jegesmedvés pokróccal működik (lányoknak rózsaszínben is!), amelyhez igény esetén kis felárért egy nm SuperSlip(tm) (űrtechnológia!) parkettát is biztosítunk, kérjük, hívjon még ma a megadott számon.