Mostanában rám tört a legújabb para, hogy a Muci esetleg Down-szindrómás, csak senki nem vette észre. Ettől többek között azért ijedtem meg, mert az összes többi csecsemőnek van orra (Mucinak kicsi korában konkrétan nem volt orrnyerge, csak egy kis gomb az arca közepén két lyukkal, azóta lett valami kis alibi-orrnyerge, de a kétnaposok is simán lekörözik), továbbá a Donnak meglehetősen mandulavágású a szeme, és állandóan vigyorog, meg kedves. De azóta hálistennek meggyőztem magam, hogy valószínűleg észrevette volna a dolgot aközül a pár tucat orvos közül valamelyik, amelyiknek a kezén átment (de hátha csak azért nem szóltak, hogy ne essen rosszul, szólal meg az emberben a kisördög), a szeme az apjának is olyan, az enyémről nem is beszélve, az orra pisze, hát istenem, amiatt meg hadd ne érezzem már rosszul magam, hogy jó gyerek.

Amúgy minden továbbra is rendben, a Don kedvenc szórakozása újabban, hogy engem rugdos, bár ez ilyen mértékben szerintem már függőség. Az apja azt mondta, hogy hagyjam, mert olyan keveset rugdoshatott belülről, a Könyv azt mondja, hogy ezzel készül fel a járásra (bár a Könyvbéli sanyarú sorsú csecsemők a járókát rugdossák, nem az anyukájukat), engem meg nem zavar, mert olyan kedvesen vigyorog rám közben.

Tegnap egyébként megint kipróbáltam a kanállal etetést (főzelékes cumiból azóta sem hajlandó pépeset), és csodák-csodája, ment is, bár nagy fintorgások közepette. Ráadásul, amikor mondtam a Mucinak, hogy ÁÁÁÁÁ, ő is mondta, hogy ÁÁÁÁÁ, bár a vigyorgástól ez nála inkább EEEEE volt, utána viszont nagyon hamar megtanulta, hogy ez egy Aljas Anyai Trükk, de a játékot nem akarta abbahagyni, úgyhogy onnantól a fogatlan száját szorosan összeszorítva azt vigyorogta vissza, hogy MMMMM. Mindegy, egy hónap kihagyás után megette az egész adag gyümölcsöt.

Érdekes egyébként, hogy mennyire másféleképpen viszonyul hozzánk a gyermekkorú. Az apjának panaszkodtam viccből a múltkor, hogy rám soha nem vigyorog akkorákat, mint rá, pedig én pelenkázom, és etetem, én szórakoztatom, én viszem huszadszor is vissza a cumiját, mire a fiúm azt válaszolta, hogy mindez a babának jár. És valahol tényleg ez van, hogy a baba engem a hűséges vazallusának tekint, és nekem mindig ott kell lennem körülötte, de ha az apját meglátja, akkor már a tápszer sem érdekes, meg semmi, hanem fülig érő vigyor van, mert akkor őt a levegőbe fogják dobálni, vagy a lábánál fogva lóbálják, vagy hülye hangokkal szórakoztatják, márpedig ezeknél a dolgoknál a világon nincs jobb. Szerencsére a fiúmnak is a muci a kedvenc bárkije, pusztán azért is minden nap megdicséri, hogy fiúnak született, meg a játszáson kívül még ő kelti és ő fekteti, továbbá a múltkor, amikor a kisebbik nem volt hajlandó azonnal elaludni, akkor szórakoztatta még egy óráig, hogy lecsihadjon, szóval jól összepasszolnak, na.