229. fejezet – apák és fiúk (továbbá a fruttapura)

Mostanában rám tört a legújabb para, hogy a Muci esetleg Down-szindrómás, csak senki nem vette észre. Ettől többek között azért ijedtem meg, mert az összes többi csecsemőnek van orra (Mucinak kicsi korában konkrétan nem volt orrnyerge, csak egy kis gomb az arca közepén két lyukkal, azóta lett valami kis alibi-orrnyerge, de a kétnaposok is simán lekörözik), továbbá a Donnak meglehetősen mandulavágású a szeme, és állandóan vigyorog, meg kedves. De azóta hálistennek meggyőztem magam, hogy valószínűleg észrevette volna a dolgot aközül a pár tucat orvos közül valamelyik, amelyiknek a kezén átment (de hátha csak azért nem szóltak, hogy ne essen rosszul, szólal meg az emberben a kisördög), a szeme az apjának is olyan, az enyémről nem is beszélve, az orra pisze, hát istenem, amiatt meg hadd ne érezzem már rosszul magam, hogy jó gyerek.

Amúgy minden továbbra is rendben, a Don kedvenc szórakozása újabban, hogy engem rugdos, bár ez ilyen mértékben szerintem már függőség. Az apja azt mondta, hogy hagyjam, mert olyan keveset rugdoshatott belülről, a Könyv azt mondja, hogy ezzel készül fel a járásra (bár a Könyvbéli sanyarú sorsú csecsemők a járókát rugdossák, nem az anyukájukat), engem meg nem zavar, mert olyan kedvesen vigyorog rám közben.

Tegnap egyébként megint kipróbáltam a kanállal etetést (főzelékes cumiból azóta sem hajlandó pépeset), és csodák-csodája, ment is, bár nagy fintorgások közepette. Ráadásul, amikor mondtam a Mucinak, hogy ÁÁÁÁÁ, ő is mondta, hogy ÁÁÁÁÁ, bár a vigyorgástól ez nála inkább EEEEE volt, utána viszont nagyon hamar megtanulta, hogy ez egy Aljas Anyai Trükk, de a játékot nem akarta abbahagyni, úgyhogy onnantól a fogatlan száját szorosan összeszorítva azt vigyorogta vissza, hogy MMMMM. Mindegy, egy hónap kihagyás után megette az egész adag gyümölcsöt.

Érdekes egyébként, hogy mennyire másféleképpen viszonyul hozzánk a gyermekkorú. Az apjának panaszkodtam viccből a múltkor, hogy rám soha nem vigyorog akkorákat, mint rá, pedig én pelenkázom, és etetem, én szórakoztatom, én viszem huszadszor is vissza a cumiját, mire a fiúm azt válaszolta, hogy mindez a babának jár. És valahol tényleg ez van, hogy a baba engem a hűséges vazallusának tekint, és nekem mindig ott kell lennem körülötte, de ha az apját meglátja, akkor már a tápszer sem érdekes, meg semmi, hanem fülig érő vigyor van, mert akkor őt a levegőbe fogják dobálni, vagy a lábánál fogva lóbálják, vagy hülye hangokkal szórakoztatják, márpedig ezeknél a dolgoknál a világon nincs jobb. Szerencsére a fiúmnak is a muci a kedvenc bárkije, pusztán azért is minden nap megdicséri, hogy fiúnak született, meg a játszáson kívül még ő kelti és ő fekteti, továbbá a múltkor, amikor a kisebbik nem volt hajlandó azonnal elaludni, akkor szórakoztatta még egy óráig, hogy lecsihadjon, szóval jól összepasszolnak, na.

Reklámok

10 thoughts on “229. fejezet – apák és fiúk (továbbá a fruttapura)

  1. Nyugi! 🙂
    Bármin parázhatsz, de azon nem, hogy Down-szidrómás a Muci. Az orrocskája egyszerűen csak baba orr. A többi arc vonása sem DS-es, se más szindróma tüneteit nem mutatja, nagyon feltűnő ha vmi nem stim.
    (A genetikai rendellenességeknél rendszerint megfigyelhető az un. faciális dismorfia azaz a furcsa arc.) Muci pofija nagyon is rendben van.

    • ehhe, nekem gimnazista koromban az volt a fixa ideám, hogy én igazából fogyatékos vagyok, csak a világ körülöttem eljátssza, hogy nem :))

      igen, bizonyára feltűnt volna a dokiknak, ha Muci downos lenne, és még valószínűleg szóltak is volna. szóval no para 🙂

    • rozix, az nem egy könyv, hanem azért nagybetűzöm, mert a háztartásunkban fellelhető gyermeknevelésről szóló kiadványok összességét jelöli. az egyik az osirises Fejlődéslélektan (nekem ez jön be a legjobban, olyan kellemesen tárgyilagos hangnemű), a másik a Johnson’s Babák és mamák (ez inkább a gondozásról szól, és nagyon messze áll a lelkivilága az enyémtől, ajándékba kaptam), meg van egy ötven éves gyermekgondozási könyvem (az csak szimplán érdekes). igazából szerintem nincs szükség semmilyen könyvre egy gyerekhez, csak szeretek olvasni 🙂

    • Érdekes. A down-os dolog bennem is sokáig motoszkált (4hótól-6hóig), pedig csak pisze volt (most is) és a szeme alakja meg csak szimplán kellemes. Megállt bennem az ütő, ha néha még össze is kacsintott a két szeme.
      Azt hittem, csak én vagyok maximumon aggódásban, senkinek sem mertem elmondani.
      Jó olvasni a másét.

    • haha 😀 enyimnek még tenyér-redői is vannak, párhuzamosak, azaz mindkét kezén ott a tenyéri redő (örökölte nagyiktól, egyiktől a jobb tenyérbe, másiktól a balba :))…és nincs orra szintén, de a féltesója 12 éves és még mindig gombszerű az orra 😀 szóval ez genetika, de nem Down 🙂

Szeresd Mucit

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s