234. fejezet – a muci egy fogas

Ma családi kiránduláson voltunk mindenki nagy örömére.

A fiúm lányának tegnap volt a tizenkettedik születésnapja, és én azt terveztem, hogy becsomagolom szépen a fiúm által beszerzett ajándékát, ami egy fényképezőgép, lesz torta meg valami finom ebéd, és esetleg elviszem még moziba. Ehhez képest az autóban nyomtuk a kezébe az ajándékát, praktikus okokból csomagolás nélkül, elvittük egy olyan túrára, aminél egy sokkal lájtosabbtól is kiborult egy hónapja (kettő?), és fent Ágasváron kapott két virslit mustárral, de láthatóan mégis tök jól érezte magát, sőt, bejelentette abbéli igényét, hogy a következőre is vigyük el. A kiskamasz lányok lelkivilága kifürkészhetetlen.

A Mucinak meg ez volt a főpróbája a háromnapos nomád Padis előtt. Én attól tartottam, hogy fázni fog, unatkozik a hosszú autóút alatt, és depresszióba esik attól, hogy ilyen sokáig nem otthon vagyunk (az elmúlt nagyon sok időben alig sétáltattam, mert hol fújt, hol esett, ami őt nem zavarná az esővédő alatt, én viszont papírkutya vagyok). Ehhez képest az autóban végig aludt, vagy csendben elbeszélgetett magában (még azt sem csinálta, amit velem szokott a piros lámpáknál, hogy egyszer csak ilyen zombis kaparászás miatt tör ki engem a frász a tök csendes kocsiban, és akkor hátranézve azt látom, hogy a karmos fenevad vészjóslóan kapargatja a hordozóját), megérkezve örült a mindenkiknek (nők! gyerekek!), majd felfelé békésen nézegetett az apjára kötve (lefelé békésen aludt az apjára kötve).

Odafent mindenki evett, a Dont is beleértve, és tudom, hogy a depressziós személyek álcázott segélykiáltásai sokféle formát ölthetnek, de azt valahogy nem tudom elképzelni, hogy istentelen röhögésben manifesztálódnának, márpedig a Don másfél órán keresztül konkrétan kacagott ebéd után. Részben azért, mert kapott egy darab kenyeret, és az mindig öröm, részben azért, mert a Nővére Nézte Őt, illetve szerintem azért is, mert — tadááám! — növesztett legalább egy fogat alulra. Két kis recét érzek, szóval vagy egy, ami nem bújt még ki teljesen, vagy kettő, de a nullánál határozottan több (megnézni nem hagyja, eddig is csak tapogattam mindig). Nagyon meggratuláltuk őt, és az időzítése is tök jó volt, mert a fiúmat eleve feldobta, hogy a fiával kirándul, engem feldobott, hogy ha bokáig érő hóban is, de végre tavaszillat van, visszavonhatatlanul, a nagy tizenkét évest meg nem tudom, mi dobta fel, de az nagyon. Ő vette észre egyébként a tényállást, bár nem tudta, hogy ez újdonság, csak engedelmesen odaadta az öccsének az ujját rágcsálni, majd valamivel később mintegy mellékesen megjegyezte, hogy jé, hogy szúr a gyerek ínye.

Amúgy más tünetet nem tudok felidézni, mint hogy bár ma reggel hét harmincra állítottam a telefonom ébresztőjét, Zorcsi akkor már hallhatóan felkelt, és monologizált, noha soha nem szokott ilyen korán. Tegnap még tuti nem volt foga, mostanában annyira durván megrág mindent, hogy kábé kétóránként ellenőrzöm. Ha a többit is megússzuk ennyivel, hát én borzasztó boldog zoárdvazallus leszek.

204. fejezet – nagyfiús kirándulás

A Don ellátogatott a Pilisbe.

A három órás út során végig kábé ennyi lógott ki a kengurumalacból, és csak akkor nézett ilyen szemrehányóan, ha megálltunk. Menet közben vagy aludt, vagy derűsen bámészkodott. Mondjuk nem voltunk hosszan, a fiúmék mostanában barlangot kutatnak, és azt mentünk megnézni, oda ötven perc gyalog, ott másfél óra, vissza negyven perc, de egy kicsit aggódtam, mert Zorcsinak nincs rendes vízhatlan overálja (most viszont már tényleg veszek), de szerencsére csak az utolsó pár percben kezdett reszketni a fiúm elmondása szerint. Nyafogni akkor sem nyafogott, csak cidrizett, amikor bemenekítettük az autóba, de az ülésfűtés egy perc alatt átmelegítette, onnantól vidáman kuruttyolt nekünk a kis Muci.

A nagylánynak viszont szerintem szeparációs szorongása van az autótól, mert csak az első és az utolsó tizenöt percben nem hisztizett, a többiben eljátszotta a hattyú halálát. Odafelé nagyjából vízszintesen kellett menni, leszámítva az utolsó kb. ötven métert, ami dombra mászás, de a tizenegyéves annyira kiborult azon, hogy a hó csúszik, hogy igazából azt se tudtam, sírjak vagy nevessek. Mondjuk ha a saját gyerekemről lett volna szó, akkor egyértelműen nagyon csúnyán kiröhögöm, és azzal el van intézve, de a lánnyal szemben mindig gonoszmostoha-komplexusom van, és ezért az út első felének nagy részében fogtam a kezét, a második felében meg az örömhormonok pozitív energiatermelő hatásáról meséltem neki a hisztihormonokkal szemben (oké, kicsit leegyszerűsítettem a dolgot), meg hoztam a sapkáját. De igazából semmi nem segített, csak az, hogy egyszer csak megint a kocsi negyedórás környékére értünk, mert akkor, mintha elvágták volna, újra csacsogni kezdett vidáman, ki érti ezt. Persze lehet, hogy a fiúm hegymászós sztorija adta meg az utolsó lökést, mert amikor a gyerek azon sírt, hogy lefagy a keze, akkor átadta neki a kesztyűjét, majd nagy vidáman elmesélte a hegymászó történetét, akinek tényleg lefagyott az összes mindene, mintegy tanulságképpen.

184. fejezet – télapós

Malac, úgy tűnik, jó a Mikulásnál.

Bár spártai nevelésben részesül, úgyhogy a szüleitől csak a balra fent látható sapkás macit kapta (eredetileg egy másik plüssálat lett nekiszánva, a maci az unokanővéréé lett volna, mert Zorcsinak nem akartam szomorú arcú plüsst, de sajnos nem volt neki hely az ajándékosdobozban, ezért kint ült az asztalomon a télapóünnepig, addigra viszont annyira megszokott nálunk, hogy nem szakíthattam ki az eddigi környezetéből és dobhattam oda egy ismeretlen nevelőcsaládba. Pedig azt már megtanultam, hogy a boltban nem szabad a hazavivés szándéka nélkül tapogatni plüssállatokat, de most nem voltam elég óvatos), de az anyai nagyszülein kicsit elhatalmasodott az ünnep szelleme, mert kapott tőlük két babakönyvet, babatükörrel, mifenével (ez tök jó, szerencsére a Donra majdnem ugyanolyan delejes hatással vannak a könyvek, mint rám), meg karácsonyi mintás arctörlőt, meg egy zsiráfmintás frottírt, ami egészen úgy néz ki, mint egy baba-strandtörölköző, nagyon vicces.

Ja, és természetesen kapott egy zsák édességet is, amit majd önfeláldozóan elfogyasztunk a fiúmmal (és ez esetben az önfeláldozás nem vicc, érkezett ugye hozzánk egy gigantikus méretű ajándékcsomag tele csokival (meg féldecis szeszekkel, tekintettel a zugivókra), kapott tőlem a fiúm két puccos csokit, meg jelly beant (meg mikulásos belga sört, nagyon ügyes vagyok), továbbá sütöttem mintegy mellékesen öt nagy tepsi mézeskalácsot, aminek eddig csak a felét sikerült elpasszolni ide-oda, ráadásul nekem a kiterjedt rokonságomtól is csurrant-cseppent úgy két-három kiló édesség, szóval elég komoly kihívások elé nézünk, nem tudom, mi lenne, ha még társasági életet is élnénk).

Én a szüleimtől többek között egy olyan könyvecskét kaptam, ami arról szól, hogy nevelje egy anya a fiát. Emlékszem, miután lefordítottam az első könyvemet, anyám elkezdte forszírozni, hogy de menjek el fordítótanfolyamra, mert hogy képzelem, hogy képzettség nélkül ilyet csinálok, és csak a mancsos meg a népszabis kritika után hagyta abba, szóval szerintem most úgy tizennyolc évig gyereknevelésről szóló oktató-segédanyagot fogok kapni az ünnepekre (ha csak el nem kezdek mondjuk horgolni, a keresztszemest szerencsére eddig jól titkolom).

Ja, a rózsaszín malacot az öcsém szerezte be az egyetlen fiúgyermekemnek, nagyon tuti állat, a fejét és az összes végtagját körbe lehet forgatni, és az aktust kattogó hangok kísérik. A Dont ez hosszú percekig képes lenyűgözni.

Gyermekem eddig szerencsére jól viseli a rokoni rohamokat, imádja, ha sokan vannak körülötte, és kedves dolgokat mondanak neki, kedélyesen vigyorogva visszaheőzik, időnként kacag. A múltkor egyébként megint beadtam a fiúm munkahelyére, az elbeszélések szerint nagyon jól elvolt, amíg az ott dolgozó lányok el nem köszöntek tőle, és ki nem sétáltak az ajtón, akkor lebiggyedt szájjal nézett utánuk, majd üvölteni kezdett, a fiúm meg ott nyugtatgatta, hogy semmi baj, vissza fognak jönni a lányok.

Na szóval, visszatérve a Mikulásra, a tegnapi este azzal zárult, hogy mézeskalácsot díszítettünk a fiúm lányával. És az a helyzet, hogy a cukormázam még tökéletesítésre szorul (valahogy úgy negyven deka környékén ráuntam a porcukor-szitálásra, és, mint kiderült, így híg lett), de a nagyobbik gyermek jól szórakozott, és lelkesen csinálta, és ez a lényeg. Mindenesetre nálunk készült a világ idei legrondább mézeskalács-sorozata (a piros cukormáz élénk ciklámenszínű lett, tortadarából csak nagyon ronda, piros-zöld-barnát sikerült szereznem, a fehér cukormáz elfolyt, mandulából csak héjasat talált a boltban a fiúm, és nem sikerült sérülés nélkül feltörnie, a szárított mandarinszeleteim fele elégett a 60°C és nyitott sütőajtó ellenére, a másik fele meg ilyen ragacsos izé lett, és kínomban több mézeskalácsot tarkaborssal díszítettem), de most először volt olyan, hogy a nagylány lelkesen és ügyesen vetette bele magát valami alkotó folyamatba, szóval végül is jól sült el, a végeredményt pedig összecsomagoltam neki, erre mondják, hogy win-win szituáció.

149. fejezet – a fiúmról

Most átolvastam a dolgokat, és tévesen úgy tűnhet, mintha a fiúm csak olyan csendestárs lenne, aki igazából máshol lakik, és mást csinál mindig. Pedig nem, csak tiszteletben tartja, hogy én mindenhez jobban értek. Mostanában különösen sok jó húzása volt, például:

  • Szó nélkül kiteregetett, amikor bent felejtettem a cuccot a mosógépben. Két napig rejtély volt számomra, miért nem emlékszem a teregetésre, majd lenyűgöző intelligenciámat munkába állítva kiókumláltam a megoldást, miszerint valószínűleg egy háztartásomban élő másik személy volt a tettes, aki majdnem bizonyosan nem Zorcsi.
  • Megetette A Gyereket. Elmosta az aventes poharat, megcsinálta a babának a megfelelő mennyiségű tápszert, elmosta a cumit, és összeillesztette az (A) jelzésű dedet a (B) jelzésű eszközzel. Tisztára elleste tőlem, vigyázni kell, mert még öntudatára ébred.
  • Elmagyarázta a másik gyereknek a térképet, meg az égtájakat. Én éreztem ugyan, hogy a miniszoknyaviselés protokollja nem feltétlenül lesz elég útravaló neki az önálló közlekedéshez, de a megoldásra a fiúm tapintott rá.
  • Bejelentette a kocsimat szervizbe, és elintézte, hogy valaki érte is jöjjön.
  • Megint nem tépte le éjszaka a kezem, amikor elkezdtem tapogatni a karját (most is azt hittem valamiért, hogy ott a gyerek, pedig már kezdtem leszokni erről, hogy az ágyunkba vizionálom, biztos azért tört ki rajtam ismét a dolog, mert este nem volt jól a baba).


Meg egyébként is nagyon jót játszanak a gyerekkel, van például amikor a fiúm hassal lefelé fordítja Zorcsit a feje felett hordozóstul (olyan criticalmassos mozdulat), a malac olyankor hülyén néz, de szerintem élvezi. Illetve a múltkor az ülésgyakorlatuk közben elkezdte mozgatni hátulról a baba fülét, miközben Zorr szokás szerint ilyen pofácskát vágott, hát majd bepisiltem a nevetéstől (és egy-két hónapja ez még nem lett volna képes beszéd, nem győzöm ismételni, hogy ne szüljön hüvelyi úton, akinek nem muszáj, de azóta hálistennek rendbejött a csatornarendszer odalenn). Illetve mindig el van olvadva a babától, hogy milyen szép és aranyos (tényleg az, örömgyerek, nem nyafi, viszont nagyon huncut pofákat vág), kivéve, amikor bekakál a malac, azt a helyzetet egy brit úriember hidegvérével kezeli (udvariasan nem hozza szóba, csak eltartja magától a malacot, és a lehető legrövidebb időn belül a kezembe nyomja). Öltöztetni viszont simán öltözteti, a múltkor én olvadtam el kis híján, amikor azt hallottam nagyon kedves hangon, hogy na gyere baba, rád adom a prémedet (a bárányruhára célozva), szóval jó apa, na.

148. fejezet – vegyen ön is gyereket

A nagyobbik ivadékunkat (hogy miért nincs erre megfelelő birtokos rag) ma hallottam először tiszta szívből nevetni, amikor a szüleimnél humoros formában elmeséltem, hogy milyen vicces volt, amikor tegnap ültem a kocsiban, mögöttem üvöltve fuldoklott az egyik gyerek, mert nem böfizte ki magát, eközben a másik gyerekből próbáltam kihúzni, hogy merre is van, mert állítása szerint egy buszmegállóban volt (a számát elfelejtettem), ahova szerinte az 59-es villamossal jutott el, de ennek a villamosnak nincs ott táblája (lehet, hogy diszlexiás? – morfondírozott magában lucia), és annyit tudna még mondani, hogy szemben van egy CBA, és mindjárt lemerül a telefonja. Ja, és nem hajlandó megkérdezni egy nénitől, hogy hol van, mert szégyenlős.

Eközben én egy útlezárásnál araszoltam az üvöltve fuldoklóval, előttem mintegy ómenként keresztbefordult egy munkagép, és nagyon reménykedtem, hogy én találom meg a lányt először, nem egy pedofil. Mindezt azután, hogy a környékbeli útlezárások miatt azt mondtam az anyukájának, hogy jó, átjöhet hozzánk a megbeszéltnél egy nappal korábban, de akkor szálljon fel a Moszkván az 59-esre, én meg leszedem a végállomáson, mert a picivel nem szívesen utaznék végig a városon dugóban, az apja meg dolgozik. A porszem ott csúszott a gépezetbe, hogy a lány a másik végállomásra ment a villamossal, szerencsére ez még időben tisztázódott, úgyhogy még időben összeszedhettem a csüdig érő miniszoknyában kepesztő 11 évest. Majdnem volt is egy megjegyzésem, hogy ehhez bezzeg nem szégyenlős, de még időben visszanyeltem, mert pont úgy hangzott a fejemben, mint a gyerekkorom rút kövér vénlányainak beszólásai, másrészt meg észrevettem, hogy ez az a szoknya, amit én vettem a gyereknek (de esküszöm, a boltban még nem volt ilyen rövid). Mindenesetre amikor ma zengő kacagással reagált az események felevelenítésére, finom tónust megütve szóba hoztam, hogy amikor miniszoknyában van az iskolában, az útra vigyen váltónadrágot, ha egyedül közlekedik (Pest belvárosi gyerek), mert vannak csúnya, gonosz bácsik a világon (köszönjük, anyu, persze).

Ezt követően kisebbik gyermekem nem aludt hajnali négy után, hanem sikoltozott, majd miután megszoptattam, mellettem gügyögött és röhigcsélt, időnként bealudva, de visszarakni már nem hagyta magát. Én viszont nem tudok a gyerek mellett elaludni, úgyhogy elmélkedtem a világ folyásáról, meg arról, hogy milyen gyönyörű a malac (igen, agymosott vagyok), aztán reggel összekaptam a két dedet, és elvittem őket családozni, ahol jelen volt az öcsém kislánya, Larcsi is. A nagylány szégyenlősködött, a kislány sikoltozott, a malac rikoltozott (amikor elaludt volna, akkor a kislány megsimogatta mindig, tényleg nagyon óvatos és kedves volt vele, de aludni nem hagyhatta, ha már buli van, illetve ragaszkodott hozzá, hogy megmondjuk Zorcsinak, hogy ő már nagylány, és tud vécébe pisilni). Én arra figyeltem, hogy a nagylány azért kérjen enni-inni, a kicsi ne tegyen kárt Zorcsiban, a malac meg pihenjen is kicsit, eközben enni elfelejtettem, de úgyis álmosabb voltam, mint éhes.

Szóval nagyon boldoggá tett, hogy hazaértem velük, mindenki lefeküdt, engem is beleértve, minden idilli volt, amíg a fiúmnak el nem kellett ugrania valahova. Távollétét kihasználva a kisebbik gyorsan feltornázta a hőemelkedését 37,8-ra, a nagyobbik meg rögtön megkért, miközben lázat csillapítottam, hogy olvassam el a fogalmazását, majd arra, hogy majd később, kijelentette, hogy ez az a fogalmazás, amit én kértem tőle (valóban így volt), emígyen megteremtve egy esetleges érzelmi zsarolás alapjait.

Egyelőre itt tartunk, máskülönben persze ez minden világok legtökéletesebbike.

136. fejezet – két kérés között mindenféléről

Malac hirtelen minőségi változáson ment keresztül, eddig is tökéletes és minden körülmények között lenyűgöző személyiség volt ugyan, de most úgy tökéletes, hogy megtartja a fejét függőlegesen és 45 fokban, különösen, ha motiváljuk, például a lépcsőn vagyunk vele. A lépcső olyan, hogy kétoldalt fehér fal, felül fehér plafon, alul szürke lépcső, semmi más, a gyerek meg valószínűleg kifinomultan minimalista ízlésű, mert számára ez a világ legérdekfeszítőbb látványa, a legvehemensebb ordítást is abbahagyja a lépcsőn, hogy tátott szájjal bámuljon körbe-körbe. Mi se értjük.

Ja, és mostanában evés közben az arcomat cirógatja (érti a pozitív visszajelzés fontosságát), nagyon megható, továbbá simán megfogja és ledobja a nejlonzacskót a kanapéról, tisztára finommotoros (ellentétben a fiúmmal, aki kemény motoros (bocsánat, késő van)).

Szóval kezd felnőni, ennek kapcsán segítségre lenne szükségem, mert most már bármelyik nap arra ébredhetek, hogy felkel, és azt mondja, szeretné elolvasni a Veszedelem az ősvilágból c. könyvet Tőke Pétertől, márpedig az én példányom és a fiúmé és eltűnt a történelem forgatagában, antikváriumokban pedig nem kapható, úgyhogy ha megvan valakinek, és hajlandó az illető reális összeg ellenében nekünk adni, akkor jelentkezzen, legyen szíves. A többi nélkülözhetetlen darabot már beszereztük a malacnak, beleértve az érdekesebb Búvár zsebkönyveket, az Oroszlánszívű testvéreket, a trilobitás könyvet, és egy Sven Nordqvist könyvet is (a többi, nagyjából 50 mellett, a gyereknek lassan több könyve van, mint a fiúmnak, és ez nem költői túlzás), szóval már csak olvasni kellene megtanítani.

A másik gyerekünk is kezd felnőni, mármint a fiúmé, de lassan kezd olyan lenni, mintha az enyém lenne, múlt hétvégén például tisztára bepánikoltam a hatosztályos említésére. Mármint, hogy jövőre felvételizik hatosztályosba, és az apja nem ért az oktatási rendszerhez, az anyja se, ráadásul egyikük sem ér rá ezzel foglalkozni, és úristen, még nem vették a törteket sem, hogy fogják így felvenni az Apáczaiba (mert minimum oda kell járnia, punktum, migyerekünk). Úgyhogy a héten valami idegőrlő mennyiségű középiskolának megnéztem az animált gifekkel ékes honlapját, kiválogattam a szóba jöhetőket (a gyerek fogorvos akar lenni, magyarázata szerint azért, mert azzal sokat lehet keresni, viszont nem kell sokat dolgozni, hiába, apja lánya, praktikus gondolkozású, szóval olyan suli kell, ahol van biológia szak), letöltöttem egy csomó felvételi tesztsort, vettem egy csomó felvételi felkészítő könyvet, összeállítottam egy tantervet (ilyenkor tök praktikus, hogy matek szakra is jártam, meg magyarból is jó voltam, már nem éltem hiába), és keményen nyomni fogjuk minden második hétvégén. Meg a számítógépet is meg kell tanulnia, mert egyáltalán nem ért hozzá, meg angolul is meg kell tanulnia, mert mi itthon minden filmet eredeti nyelven nézünk, max angol felirattal, a könyveink nagy része is angolul van (Tőke Péteren kívül, de az, mint említettem, nincs meg), szóval nyelvi környezet vagyunk.

Szerintem a fiúmra is hatással volt az infarktusközeli állapotom a továbbtanulást illetően, mert hétvégén tett valami utalást a kerítésfestéssel kapcsolatban (ja, hogy fizettetnünk kéne azért, hogy mások vigyázhassanak a gyerekünkre, mert tolongtak éppen), majd megkérdezte a nagylányt, hogy olvasta-e a Tom Sawyert, és a nemleges válaszra összevonta a szemöldökét, szerintem ekkor esett le neki, hogy milyen súlyos a helyzet. De nem baj, kemények vagyunk, és ha arra sikerült rávenni a gyereket, hogy vágassa le a derékig érő haját (töredezett már, és jobban áll neki a rövid), úgy, hogy még tetszik is neki, akkor egy éven belül sikerülni fog akár a törteket is megtanítani, meg a földrajzi nevek helyesírását, illetve az önálló vélemény kialakítását. Amellyel egyébként úgy jártam, hogy nagyon meg, mert addig nyaggattam a gyereket, hogy találjon magának hobbit, amíg ki nem nyögte, hogy ő igazából ház-makettet szeretne összeragasztgatni fából, ami viszont, mint kiderült, kereskedelmi forgalomban sajnos egyszerűen nem létezik (a harcihelikopter-makettekből viszont kezdek expert lenni, álmomból felébresztve is tudnék három helyet mondani, ahol kapni lehet), szóval akinek van ötlete, hol lehet ilyet, az jelentkezzen. Eddig ez a legközelebbi találat, és tetszik is, csak kicsit drága így ünnepen kívülre.

Tesók:

116. fejezet – family reunion

Hétvégén itt volt Zénél egyébként a tizenegy éves nővére, aki hazatért a szokásos nyári nagymamázásból. Nagyon várta már a találkozást, vagyis ez eufémizmus, amikor terhes voltam, már akkor mindig köszönt a hasamnak, meg amikor egyszer érte mentem az iskolába, akkor be is mutatta a barátnőjének (lejött a két gyerek, köszönnék, bemutatkoznék, de a lányok a hasamat bámulják mereven, a mienk aztán megilletődve rá is mutatott, és közölte a barátnővel, hogy "ott van benne", úgyhogy próbáltam előnyös pózban állni, aztán valamikor köszöntek nekem is), illetve az anyukája, aki a terhesség/kórházazás alatt rendszeresen hívogatott, hogy mi van már, mesélte, hogy a nagylány folyamatosan az öccséről beszél mindenkinek, akivel a boltban vagy a strandon találkoznak, és kikéri magának, ha valaki azt mondja, hogy a gyerek a féltestvére, mert szerinte az egész az ő testvére.

Szóval egy kicsit tartottunk attól, hogy mielőtt meglátják majd egymást, le kell önteni a nagyot egy vödör jeges vízzel, nehogy szívrohamot kapjon.

Aztán most vasárnap átjöttek (az anyukája megkért, hadd jöjjön át ő is babázni egy picit), a gyerek körülbelül azt ismételgette, hogy "nagyon aranyos, nagyon aranyos", illetve folyamatosan a kicsi félméteres körzetében maradt, úgyhogy egy idő után inkább az apjukra bíztam őket (nehéz úgy dolgozni, ha közben folyamatosan áhítatosan bámul valaki). Kíváncsi vagyok, mikor kezdenek el üvöltve veszekedni, Zé már most benne lenne, hogy hörögjenek egy kicsit egymással, de ez nem személyes dolog nála, ő mindenkivel ilyen.