124. fejezet – boldogat

Zé ma született volna, és holnap lesz három hónapos. Azzal szándékoztam megünnepelni, hogy kap almaszószt, de a fiúm nem volt itthon, és az első hozzátáplálás  mégiscsak apás jelenlétet is megkövetel, úgyhogy inkább elmentünk kocsmába, ahol a malac csajozott, ivott, aludt, összességében mintagyerek volt. A fiúmtól egy könyvet kapott születésnapjára B. G. Blair: The Logic of Accidental Nuclear War címmel, ami szerintem egy kicsit nagy ugrás A maci fürdik után, de majd belenő.

És most alvás, mert holnap kilenctől kötelező szerviz (neurológus meg koponyaultrahang).

Reklámok

122. fejezet – pelenkák és elefántok

Az éjszaka nagy nyugalomban telt így kettesben, leszámítva, hogy a Zé betűs egyszer soronkívül is felkeltett hat körül, hogy igyon húsz grammot (akkor jutott eszébe, hogy ez még kell neki), utána mosolygott hármat-négyet, közölte velem, hogy eeöööeee, és blö, majd édesdeden tovább aludt. Ezt úgy értelmeztem, hogy szeretné éreztetni velem, hogy szüksége van rám, ha csak mintegy jelképesen (20 grammal) is. Ja, éjszaka meg hangosan kacarászott magában, ilyet eddig nem csinált, úgyhogy meg is ijedtem, de valószínűleg csak eszébe jutott valami vicces.

Délelőtt viszont nagy balhé volt, azóta sem tudom, mi történhetett. Leraktam a kanapéra, ahogy szoktam, malac rögtön magára is rántotta a pelenkászacskót, mert az eltakarta előle az elefántot, úgyhogy korrigáltam az elhelyezésén, hogy szokás szerint szerelmetesen bámulhassák egymást (imádja ezt az ágytakarót, áhítattal nézi, simogatja, magyaráz neki, vigyorog rá). Térültem-fordultam, egyszer csak hatalmas visítás, és látom, hogy Zorcsi az ágytakarót csapkodva magából kikelve ordít. Megsimogattam, megszagolgattam, megpuszilgattam, de továbbra is üvöltött. Átfordítottam a másik oldalra, akkor hüppögött még kettőt, majd elhallgatott, és elaludt, úgyhogy gyanítom, az elefánttal keveredhettek valami konfliktusba, de úgy tűnt, nem akar róla beszélni.

Ja, a legfontosabbat nem is mondtam, a gyerek már két napja felnőttpelenkát hord (igazi újszülötteknek valót), és ezt is mindjárt kinövi, mert már három és fél kiló (a pelenka négyig jó).

120. fejezet – szőranya

Amikor hazahoztuk a gyereket, folyamatosan azon aggódtam, amikor itt volt az ágyban, hogy majd ráfekszünk jól, és agyonnyomjuk. S. B. ugyan mondta, hogy a nem ráfekvés nagyon durva anyai ösztön, viszont ezt kivételesen kétkedve fogadtam tőle, mert én nem vagyok az az ősanya-típus, a zsiráfra is rá szoktam feküdni időnként.

Ehhez képest mióta a gyerek itthon van, bár nem mellettem fekszik éjszaka, nagyjából vigyázzállásban alszom, mert úgy érzem, hogy mégis. És majdnem minden éjjel felriadok arra, hogy úristen, itt felejtettük az ágyban a gyereket, és kiszabadítom a takaró alól (a) a kispárnámat, (b) a zsiráfot, (c) a fiúm fejét, hogy berakjam a mózesbe. Ennek a merev alvásnak, és a tegnapi több tonnányi könyvpakolásnak (sajnos, ha a könyvekről van szó, kicsit kényszeres vagyok, szigorúan nagyság szerint szeretem tartani őket, amihez most több százat (ezret?) sorbapakoltam, hogy biztos jól legyenek a polcon) meglett az eredménye, hajnalra olyan lumbágóm támadt, hogy halkan nyüsszögve vittem le Zorcsit enni, ráadásul a fiúm elutazott/utazik megint valami hegyre, vidám hétvégének nézünk elébe.

Mindenesetre az előbb azon kaptam rajta a gyereket, hogy a zsiráf orrából próbál szopni (miután kapott tőlem egy csomó csecsemőknek való, kicsi, nagyon színes, puha, készségfejlesztő játékot, természetesen a rejtőszínű, hatalmas zsiráfomhoz vonzódik leginkább), amire a zsiráf nagyon büszke volt, és mondta, hogy én pihenjek csak nyugodtan, majd ő ellátja a gyereket pár napig, de azért egyelőre megpróbálok inkább én gondoskodni róla, így is mindig aggódom mindenféle miatt, mint például, hogy szeret-e minket ez a gyerek, vagy csak eltűr, és várja, hogy végre önálló lehessen, meg hogy miért nem beszél hozzám a fiam, illetve hogy tetszik-e neki a traktoros rugi, vagy megsebzem a lelkét, ha abban viszem vásárolni, úgyhogy egyáltalán nem hiányzik, hogy azon kezdjek töprengeni, engem tekint-e az anyjának, vagy a zsiráfot (azt hiszem, ideje lenne emberek közé mennem (vagy valami nagyon kemény könyvet fordítanom legközelebb)).

119. fejezet – izé. meg a babakocsi.

Minden rendben, csak postpartum depresszióm van, mert leadtam a fordításomat, amivel titokban biztos voltam, hogy most már az egész életünket együtt fogjuk tölteni, de hát nem. Tegnap egész esete üveges tekintettel mászkáltam, a fiúm időnként oldalba is vágott, hogy mi van már, nem fordítottam egész nap, motyogtam, olyan üresség van bennem.

Zorcsi jól van, csak kez egy kicsit ideges lenni attól, hogy valamelyikünk állandóan puszilgatja, vagy szagolgatja, vagy csak melléhajol, hogy azt az aranyos babaszuszogást hallgassa, majd csinálok valami képet is, csak ahhoz fel kellene tölteni az eszköz akkumulátorát.

A babakocsiról akartam írni még, hogy borzasztóan bevált, a hordozóban (maxi-cosi) Zé rögtön bealszik (lassan belenő az újszülött-szűkítőbe!), a vázat lefelé ugyan nyomni kell egy kicsit az összecsukáshoz, de maximum rátehénkedek, felfelé viszont magától felfújódik, ha kiakasztom, és mindkét irányba félkezes (Quinny buzz, ha valaki nem emlékezne). Nagyon fordulékony amúgy, és akkora kerekei vannak, hogy mindenen átkel baj nélkül. Nekem bevált a bolygósítható kerék is. Asszem, írtam, hogy kaptunk hozzá lábzsákot meg takarót meg napernyőt, na ezek közül eddig csak a takarót használtuk, az…hát, egy takaró, erről tényleg nem tudok többet mondani, de mostanában elképzelhetőnek tartom, hogy kimegyünk majd hosszabb sétákra, és akkor a napernyőt is leteszteljük. A lábzsáknak szerintem Zé egyelőre nem örülne. A mózes meg kiváló ágy egyelőre, így mindig kéznyújtásra van a pocok, és ő is nagyon szereti, a légzésfigyelő is belefér.

Ami egyébként megbolondult mostanában (mármint a légzésfigyelő), vagy nem tudom, mi van, mindenesetre ha a gyerek mélyebben elalszik, állandóan bejelez tévesen (Zorcsi szerintem már frászban van az anya alerttől, hogy mindig figyelmeztetően csippan valami közvetlenül azelőtt, hogy az anyja – érthetetlen okokból – az orra alá dugná az ujját, legalábbis nagyon úgy tűnik, nem szereti ezt a játékot), lehet, hogy át kéne rendeznem. Öt napja még megbízhatóan működött, azóta nem, biztos gonosz erők léptek valamit, vagy nem tudom.

118. fejezet – nincs több szemcsepp

Voltunk ma is szemésznél a PIC-en, és többet nem kell mennünk, mert jó a szeme a malacnak, illetve ugyanezért a hülye e-vitamint se kell többé szednünk, ami hetente kétszer (a legmegjegyezhetetlenebb beosztás) ment úgy, hogy steril tűvel kapszula felszúr, kanálra csöpögtet, és a két étkezés között békésen alvó gyerek szájába erőltet.

S. B. azt mondta, büszke ránk. Amúgy minden tekintetben rendben találta a gyereket, bár tegnap este óta attól rettegtem, hogy elrontottam, de tájékoztatott, hogy az, hogy a gyerek mozog, nem jelenti azt, hogy halálos kórság fenyegeti, szokjak hozzá, nem marad húszéves koráig békésen egy helyben fekvő fiú (szerencsére). Remélem, Zorcsi is megbocsátja nekem az ötpercenkénti lázmérést (illetve hogy nem vettem el örök időkre a kedvét a mozgástól).

Gyomorkenetet is vettek a malacból, a nővérke megkérdezte, amikor leültem a gyerek mellé, hogy nem leszek-e rosszul, de a másik tájékoztatta, hogy nem, PIC-es anyuka (ezt olyan hangsúllyal, mintha azt mondaná, she is from Sparta), Zorcsi meg beletörődően tűrte a beavatkozást, ő csak a szemészt utálja, azután nagyon durva dolgokat röfögött, és olyan arcokat vágott, mint mr. bean. De most már nem kell mennünk többet.

Ja, és Zé új jelentéssel ruházta fel a "feltételes reflex" kifejezést, eddig ugyanis tökéletesen előadta mindig a tankönyvi reflexeket S. B.-nek, a védőnőnek, a gyerekorvosnak, ésatöbbi, most viszont úgy berágott a szemész miatt, hogy kifejezetten ádáz arcot vágva megtagadta az összes végrehajtását, a szája biggyedésébe volt írva, hogy majd ha úgy viselkedünk, hogy kiérdemeljük, majd akkor produkálja magát.

Ja, és azt mondtam, hogy S. B. büszke ránk?