A nagyobbik ivadékunkat (hogy miért nincs erre megfelelő birtokos rag) ma hallottam először tiszta szívből nevetni, amikor a szüleimnél humoros formában elmeséltem, hogy milyen vicces volt, amikor tegnap ültem a kocsiban, mögöttem üvöltve fuldoklott az egyik gyerek, mert nem böfizte ki magát, eközben a másik gyerekből próbáltam kihúzni, hogy merre is van, mert állítása szerint egy buszmegállóban volt (a számát elfelejtettem), ahova szerinte az 59-es villamossal jutott el, de ennek a villamosnak nincs ott táblája (lehet, hogy diszlexiás? – morfondírozott magában lucia), és annyit tudna még mondani, hogy szemben van egy CBA, és mindjárt lemerül a telefonja. Ja, és nem hajlandó megkérdezni egy nénitől, hogy hol van, mert szégyenlős.

Eközben én egy útlezárásnál araszoltam az üvöltve fuldoklóval, előttem mintegy ómenként keresztbefordult egy munkagép, és nagyon reménykedtem, hogy én találom meg a lányt először, nem egy pedofil. Mindezt azután, hogy a környékbeli útlezárások miatt azt mondtam az anyukájának, hogy jó, átjöhet hozzánk a megbeszéltnél egy nappal korábban, de akkor szálljon fel a Moszkván az 59-esre, én meg leszedem a végállomáson, mert a picivel nem szívesen utaznék végig a városon dugóban, az apja meg dolgozik. A porszem ott csúszott a gépezetbe, hogy a lány a másik végállomásra ment a villamossal, szerencsére ez még időben tisztázódott, úgyhogy még időben összeszedhettem a csüdig érő miniszoknyában kepesztő 11 évest. Majdnem volt is egy megjegyzésem, hogy ehhez bezzeg nem szégyenlős, de még időben visszanyeltem, mert pont úgy hangzott a fejemben, mint a gyerekkorom rút kövér vénlányainak beszólásai, másrészt meg észrevettem, hogy ez az a szoknya, amit én vettem a gyereknek (de esküszöm, a boltban még nem volt ilyen rövid). Mindenesetre amikor ma zengő kacagással reagált az események felevelenítésére, finom tónust megütve szóba hoztam, hogy amikor miniszoknyában van az iskolában, az útra vigyen váltónadrágot, ha egyedül közlekedik (Pest belvárosi gyerek), mert vannak csúnya, gonosz bácsik a világon (köszönjük, anyu, persze).

Ezt követően kisebbik gyermekem nem aludt hajnali négy után, hanem sikoltozott, majd miután megszoptattam, mellettem gügyögött és röhigcsélt, időnként bealudva, de visszarakni már nem hagyta magát. Én viszont nem tudok a gyerek mellett elaludni, úgyhogy elmélkedtem a világ folyásáról, meg arról, hogy milyen gyönyörű a malac (igen, agymosott vagyok), aztán reggel összekaptam a két dedet, és elvittem őket családozni, ahol jelen volt az öcsém kislánya, Larcsi is. A nagylány szégyenlősködött, a kislány sikoltozott, a malac rikoltozott (amikor elaludt volna, akkor a kislány megsimogatta mindig, tényleg nagyon óvatos és kedves volt vele, de aludni nem hagyhatta, ha már buli van, illetve ragaszkodott hozzá, hogy megmondjuk Zorcsinak, hogy ő már nagylány, és tud vécébe pisilni). Én arra figyeltem, hogy a nagylány azért kérjen enni-inni, a kicsi ne tegyen kárt Zorcsiban, a malac meg pihenjen is kicsit, eközben enni elfelejtettem, de úgyis álmosabb voltam, mint éhes.

Szóval nagyon boldoggá tett, hogy hazaértem velük, mindenki lefeküdt, engem is beleértve, minden idilli volt, amíg a fiúmnak el nem kellett ugrania valahova. Távollétét kihasználva a kisebbik gyorsan feltornázta a hőemelkedését 37,8-ra, a nagyobbik meg rögtön megkért, miközben lázat csillapítottam, hogy olvassam el a fogalmazását, majd arra, hogy majd később, kijelentette, hogy ez az a fogalmazás, amit én kértem tőle (valóban így volt), emígyen megteremtve egy esetleges érzelmi zsarolás alapjait.

Egyelőre itt tartunk, máskülönben persze ez minden világok legtökéletesebbike.