Egyébként meg a gyereken egyelőre hálistennek nincs nyoma, hogy koraszülött volt (van), leszámítva, hogy valószínűleg tényleg hipotóniás a nyaka, karja (beleástam magam a témába, és a korrigált korának, másfél hónapnak megfelelően mozog, de minden egyéb részképessége olyan 3 hónapos körül van, de lehet, hogy csak a hirtelen hízás miatt, majd hétfőn kiderül), és hogy soha nem sír orvosnál, vérvételkor vagy gyomorszondánál sem, rajtam viszont most jön ki a frász. És érdekes módon a fiúm is pont tegnap mondta, hogy mennyire örül, hogy jól van Zorcsi, mert azért aggódott érte.
Én az első pár hetet ugye hormonálisan végigbőgtem, de az kémiai reakció volt, nem elkeseredettség, utána (meg addig is) viszont mindig nagyon megvolt a feladat – reggel koránkelés, hogy beérjek a látogatásra, fejés, hogy legyen tej a malacnak, látogatás, haza, munka, fejés, munka, vissza a kórházba, fejés, látogatás, haza, munka, alvás, szóval lelkizni nem nagyon volt időm. Mostanában viszont az anyáknapjának az említésétől is sírhatnékom van (pedig ezt mindig hülyeségnek gondoltam), görcsberándul a gyomrom, ha születésről van szó, és minden konfliktuskerülés eltűnt belőlem, ha a gyerekről van szó (na jó, álarcos igazságosztóként még nem járom az utcákat, de simán rászóltam a nagylányra, hogy ha taknyos, ne puszilgassa a gyereket, meg a szüleimmel is közöltem, hogy kéthetente van láthatás az előre megadott időben, slussz, nem tesz jót a gyereknek a rendszertelenség. Mondjuk a fiúm anyukája nehezebb dió, mert ő rendes velem, tehát kevésbé hozza ki belőlem az állatot, de őt asszem, rábízom a fiúmra).
A gyerekkel kapcsolatos aggódásokat valahogy elfelejtettem, róla csupa jó emlékem van a kórházból is, hogy milyen ügyes, meg milyen szép, milyen aranyosan odabújik hozzám. A rossz emlékeket meg leginkább az szimbolizálja, amikor ott feküdtem a kórházban első nap, és odajött hozzám az egyik kezdő nővérke megkérdezni, hogy kaptam-e babaköszöntő csomagot, mire a kórházi védőnő leintette, hogy neki nem jár, koraszülöttes. És értem én, hogy rossz lehet babaköszöntő csomagot kidobálni, ha mégis meghal a gyerek, de ez a nem jár azért szörnyű volt, mert egy csomó minden nem járt, nem járt az, hogy örülhessek a babának vagy mások örüljenek neki, vagy az, hogy én dönthessek a vele kapcsolatos dolgokról, hogy szoptathassam, hogy megvigasztalhassam, ha sír, hogy egyáltalán megölelhessem, azt is féltitokban kellett összeszervezni mindig, nem járt az, hogy mutogathassam a fényképeit (nem mintha ez visszatartott volna), stb, stb. Ebben a helyzetben egyébként borzasztó jófejség volt a főnökömtől, hogy vett nekem egy hatalmas virágcsokrot a cég nevében, és gratuláltak, utólag mesélte is a titkárnőnk, hogy sokáig gondolkoztak azon, melyik lenne a nagyobb bunkóság, gratulálni vagy sem, hálistennek sikerült eltalálniuk. Szóval még a pattogós nővérke sem hagyott bennem olyan mély nyomokat, mint a védőnő ezen balul elsült megjegyzése, hát ő így járt.
Ami pedig a paraanyaságot illeti, én tök laza anyukának indultam, nem akartam légzésfigyelőt és sterilizálót, nem akartam védőnőt, nem akartam mérleget, nem akartam agyonizgulni magam a fejlődésén, stb., de ugye a malac mellé kellenek ezek. Az agyonsterilizálásról hálistennek már leszoktam (párnaponta egyszer csinálom, egyébként csak elmosok mindent), vasalni a gyerekre nem vasalok (egyszer akartam, de kiderült, hogy eltört a vasalóm valamikor az idők során), szerencsére eddig egyik fertőzése sem okozott neki tüneteket, nagyon ügyes. Másrészt viszont árgus szemmel figyelem a fejlődését, mert bármikor kijöhet bármi rejtett hiba rajta, nem viszem autózni, ha nem muszáj, igyekszem a látóterében maradni (különben sikoltozással jelzi, hogy neki joga van az anyukájához, a múltkor is kitört a frász, mert hirtelen ébredt, a másik irányba volt fordulva a feje, és nem látta, hogy itt vagyok közvetlenül mellette, úgyhogy a biztonság kedvéért rögtön sikoltott egy hatalmasat, aztán persze volt nagy vigyorgás, meg bocsánatkérő heőőzés), lerakom a munkát/bármit, ha játszani szeretne, szóval magamhoz képest eléggé körülugrálom, szerencsére jó gyerek, talán még én sem tudom elrontani.
Ja, és a víz kiver a kismamatopikoktól (de most komolyan, milyen már azt leírva látni, hogy minden anyának van elég teje a gyereknek, csak egyesek nem akarják eléggé a szoptatást? Ez kb. olyan, mint kijelenteni, hogy az Alzheimeresek/Huntingtonosok, stb. egyszerűen nem akarnak eléggé emlékezni a dolgokra, elvégre a többi embernek simán megy, akkor nekik is kéne. Mondjuk külföldi oldalakon nem is játsszák ezt az emberek, még az oroszokon sem, pedig ott tényleg hiánycikk volt a tehéntej is, a tápszer is, ez valami magyar specialitás, és ez csak egy példa), szóval a víz kiver tőlük, de olvasom, amit tudok, hátha van benne érdemi információ is, meg eltűröm a védőnőt ugyanezen okból, de lassan kezdek leszokni arról, hogy mindenki mindent jobban tud nálam a gyerekkel kapcsolatban (felkészülni komolyabban ugye nem volt időm, a kórházban meg a nővérkék és az orvosok diktáltak, nekem leginkább semmibe nem volt beleszólásom, és ebből azért fel kellett fejlődnöm).
Na mindegy, igazából nem panaszkodom, most a lehető legjobb Zorcsinak és nekem, csak gondoltam, összegyűjtöm a különbségeket, mert pár év múlva már emlékezni sem fogunk arra, hogy mennyit izgultunk a babáért.
Tetszett a bejegyzés?
Tetszik Betöltés...