166. fejezet – posztszuri állapotok

Malac nagyszerűen abszolválta az oltásokat, addig aludt, amíg elmentünk a patikába a kúpért és a tápszerért, illetve amíg itthon megírtam a netre, hogy mennyire félek a kúptól. Utána jött a Laokoón-csoportos ádáz harcunk a kúppal (ld. előző bejegyzéshez írt kommentem), hát ilyet többé inkább nem, biztos van szájon át bevehető is, abban kisangyal (egy falat sütőtökkel mindent hajlandó benyelni). Szóval a gyermek kúp után evett, kis rábeszélésre aludt, majd amikor éjfélkor hazajött az apja, eszébe jutott, hogy őt éheztetik, és evett még egy kicsit, meg viháncolt velünk egy sort. Hőemelkedésnek nem adta jelét, pedig a doki szerint 2-3 kúpot be kellett volna adnom neki pár óránként.

Ma reggel először másfél órát elvolt a rezgős székében (ott röhögtünk rajta, ahogy csukott szemmel alélt benne, és közben nyál csorgott a szájából), utána a változatosság kedvéért átültettük a hintás székében, ott elvan szintén egy órája, időnként felröhög magában. Nekem kavarog a gyomrom, ha ránézek, de szerencsére nem nekem kell hintáztatnom (azért remélem, ez nem az elidegenedésünk jele, hogy mindkettőnknek megvan a magunk szórakozása). Ja, és a nap híre, hogy felhívtam S.B.-t, és azt mondta, majd ő felvágja a gyerek nyelvét. Agnusnak meg üzenem, hogy ezek szerint a gyerek eddig is azt akarta mondani, hogy hegö, csak a nyelve miatt ejtette nagyrészt némán a gét.

164. fejezet – székek, lovak

A gyermekem apja nagyszerűen teljesít ebben a szerepben. Malac minden reggel igényli a társaságunkat, és ha nem kapja meg, panaszosan kurjongat (jaj, ma éjjel meg nagyon röhögtem rajta, unatkozott, és próbált úgy tenni, mint aki sír, csak hát nem egy nemzet színésze alkat, úgyhogy valami olyasmit adott, elő, ami félúton volt a müezzin imára hívó éneke és a holdat vonyító farkasok dala között, ezt pár percig bírta, az utolsó menet meg átmenet nélkül horkolásba fulladt). A fiúm ma reggel viszont belerakta a rezgős székébe, na Zorcsi azóta kéjes arckifejezéssel, minden tagját szétdobva rázatja magát. Én már rég sugárban hánynék (másfél órája kezdte), ő meg csukott szemmel vigyorog. Időnként hátranézek a vállam felett, és két rezgő tappancsot látok. Mindenesetre jó érzés, hogy malac a legelmebetegebb beruházásaimat is értékeli.

Más: ide is idemondom, hogy akinek olyanja van, küldjön pénzt a szép fehér mentett lónak öszvérnek. Vagy a többinek. Vagy a cicáknak, stb. Nagyon jó helyre kerülne.

160. fejezet – az alvásról

Azt viszont nem értem, hogy miért van mostanában mindig egy 5-10 perces hiszti elalvás körül, akármit csinálok. Látom a malacon, hogy fáradt, de ha berakom az ágyába, ordít, ha nem rakom be, akkor is ordít, mint egy primadonna, mindenesetre, ha berakom, akkor 5-10 percen belül elalszik, és jó esetben reggelig nem ébred. Mesélnem kellene neki, vagy mi van?

Mindenesetre aludni úgy alszik, hogy nagyon nehezen állok ellen a késztetésnek, hogy kikapjam és összepuszilgassam, tegnapelőtt vendégségben konkrétan horkolt (előtte persze ott is eljátszotta a sorsüldözött, meg nem értett gyereket tíz percig), tegnap meg miután abbahagyta az üvöltést és felosontam hozzá, hogy megnézzem, rajtakaptam, hogy csukott szemmel, félálomban hadonászik a mózesben (ez elég vicces, mert a vastag kabátjában nehezen mozog, és ilyenkor olyan, mint egy játéknyuszi), és azt magyarázza egyértelműen felháborodott hangsúllyal, hogy hegö, hegö, hegö…gö!.

Most nővéres-nagyszülős hétvége volt, úgyhogy menetrendszerűen ébresztett éjszaka kétszer, de egyszerűen nem bírok ilyenkor morcos lenni, mert ugyan malac borzasztóan éhes, de azért a dobhártyaszagató üvöltés előtt mindig szakít arra öt percet, hogy vigyorogva, oldalról pislogva és röhincsélve a tudtomra adja, hogy bár ő emlékezett arra, milyen jóvágású anyuka vagyok, de most még jobban tetszem neki, mint bármikor, és ugye milyen jó buli, hogy csak mi ketten, a meghitt éjszakában, a kanapén. De azért persze adjak neki enni is, mert éhenhal.

159. fejezet

A gyerek egy partiállat, csak korlátozzuk a lehetőségeit. Amikor bevittem a munkahelyemre pár hete, akkor sem volt kifogása az ellen, hogy nők ölelgessék, simogatta a mellüket és lerángatta róluk a nyakláncot (fura módon ezt ebben a korban még édesnek találják az emberek, azért remélem, nem marad így), közben elbűvölően röhögött rájuk. Tegnap meg beadtam az apjához, amíg fogorvoshoz mentem, kicsit félve, mert előtte rettenetesen sikoltozott, amikor meglátta, hogy esik (a gyerek, de igazából az apja is, a férfiág nálunk semmitől nem fél, csak a víztől), viszont mint utólagos beszámolókból kiderült, a Don ott is ugyanúgy viselkedett, ahogy szokott, röhögött a nőkre, a férfiakat meg elegánsan nem méltatta figyelemre. A fiúm kérdezte, hogy hogy van ez, honnan tudja vajon, hogy a nőket kell szeretni, már ebben a korban, amikor még az ujjával sem talál be a szájába, hát nekem van egy elméletem, mégpedig hogy a malac kifigyelte, miszerint csak a nők képesek megadni a férfinek azt a két dolgot, ami az életben a legfontosabb: a tápszert és a sütőtököt.

Erről jut eszembe, ma Zorcsiünnep van, mindenhol sütőtök, nagyon örülne szerintem, ha értené. Én sikeresen lebeszéltem magam arról, hogy vegyek neki talpig fekete-narancssárga szerkót, meg arról is, hogy előre beszerezzek karácsonyszínű öltözéket cuki mikulássapkával a Donnak (sajnos mióta gyerekem van, sokkal nyitottabbá váltam bizonyos dolgokra), viszont a terepszínű, m. c. escheresen egymást kiegészítő dinoszauruszokkal ékes bodyt már nem bírtam otthagyni, nagyon beteg babaruha, távolról katonai gyakorlónak néz ki, közelről meg gumicukor-ősállatos, az vesse rám az első követ, aki az ilyennek ellen tud állni.

Ja, és hétvégén kirándultunk is egy nagyot, megmásztunk egy kisebb hegyet. A malac az első negyven percben egyforma arckifejezéssel, leesett állal és tágra nyílt szemekkel figyelte a tájat a kenguruból (fák! úristen, fák!), utána meg pánikszerűen elaludt, fel se ébredt igazán a kocsiig, szóval úgy tűnik, szeret túrázni. Ez jó hír, mert rajtam még mindig van 5 kg a 14-ből, amit felszedtem hat hónap terhesség alatt, szóval jó lenne mozogni egy kicsit. Gondolkoztam azon is, hogy áthívom hétvégén L. bácsit, hogy felbiciklizzünk a hegyre, de ezzel asszem megvárom, hogy neki is legyen valami szemét húzása az irányomban.

Ja, a Dévény után aludt vagy négy órát a tornamalac, azóta direkt figyelem, hogy balra is kiflizzen, és szokott is, továbbá ma majdnem kiugrott az ölemből, úgy elrúgta magát, a karján továbbra sem támaszkodik, de majd megjön az is.

158. fejezet – első dévény

Malaccal ma reggel hatig aludtunk, ő este hattól, én kilenctől, pedig valamikor időközben a fiúm is hazazörgött. Nagyon ügyesek vagyunk.

Ma reggel meg a dévényezéssel indítottunk, szimpatikus volt a terapeuta, szép dolgokat mondott a Donról, meg vigasztalgatta menet közben az üvöltő gyereket. Mondjuk úgy vettem észre, fájni nem fájt neki, csak felháborította, hogy Megfogják a Combját, meg biztos fárasztó is volt a szeánsz. A diagnózis az, hogy nincs nagy baj, enyhe hipotónia, meg kiflizik egy kicsit féloldalra, de ez utóbbi magától is helyrejön majd, a hipotóniáját meg kitornáztatják. Eleinte hetente kétszer kell menni, utána csak egyszer, nem olcsó (hanem drága), de muszáj gatyába rázni a malacot, és ez a terapeuta legalább közel van, szimpatikus és nem kell nála várni.

Szóval pillanatnyilag arra várok, hogy felálljon és elinduljon a gyerek (csodákat meséltek a Dévény-módszerről), de egyelőre mélyen alszik, még enni sem kért torna óta, furcsán megváltozott a jelleme, na mindegy, csak felkel valamikor.

157. fejezet – képek, hinta

Azon töprengek, hogy adhatnám a gyerek tudtára, hogy holnap óraátállítás, úgyhogy legyen szíves egy órával tovább aludni.

Amúgy tényleg nem panaszkodhatok, este hatkor fürdés, sütőtök, utána alvás, és ma például csak reggel nyolckor keltett a malac hangos cuppogással (vagyis nem ő keltett, ez a legborzasztóbb a kelésekben, hogy úgy kábé öt perccel a malac előtt ébredek mindig, hajnali kettőkor, háromkor, hatkor, akármikor, és mindig reménykedem, hogy csak téves riasztás, de nem. És ugyanez volt, amikor pihenés végett lent aludtam az alsó szinten, onnan szinte nem is hallatszik a baba, ennek ellenére felébredtem arra, hogy éhes, majd öt perccel később ő is), de általában is elalszik háromig-négyig, és utána már csak délelőtt kel. Amúgy borzasztó konzervatív, a reggeli kelés után le kell menni az elefánthoz, különben nyüsszög, és ma kiderült, hogy ott a jó irányba fordítva kell lefektetni (fejjel a konyha felé), különben nyüsszög, a jó irányban viszont opcionálisan nevet, illetve reneszánsz festményekhez alszik modellt:

(Fiatal fiú jegesmedvékkel)


Meg mostanára kipróbáltuk a gépiesített hintáját is, amit valamelyik gyerekfejlesztő rohamomban vettem neki (kinő tőle a limbikus rendszere, vagy valami ilyesmi), a fiúm csekély negyven perc alatt összerakta, közben morgott valamit az Obligatory Lógó Állatokról, de elmagyaráztam neki, hogy manapság valószínűleg azért van mindenen lógó állat, hogy a gyerekek felnőttkorukban nagy biztonsággal felismerjék majd a lógó állatokat.

Mindenesetre a malacnak roppantul tetszik a hinta, csak mindig legyen, aki hintáztassa, különben felháborodottan hőzik. Az eszköz dallamokat is játszik midi minőségben, hármat, a hull a pelyhest, a für elize extended változatát, és valamit, amire már nem emlékszem.

Egyébként már korábban megállapítottam, hogy borzasztó nehéz gyereket fotózni, még egy ilyen csökkentett mobilitásút is, mint Zorcsi, mert vagy kilóg valahol a képből, vagy bemozdul (arcbavakuzni ugye nem comme il faut), vagy olyan arcot vág, mint akit nyúznak, szóval a legjobb stratégia talán az, ha nagyjából célratart az ember, aztán hadd szóljon, majd a végén minden százból kitörli a kilencvennyolc rontottat. Különösen nehezíti a helyzetet, ha a gyerek mozgó eszközben van, szóval eggyel feljebb bizony vakuztam (így is alig sikerült olyat elkapnom, ahol látszik az arcából valami), ez ellen csak a fiúm emelt kifogást, majd kivette a kezemből a gépet, és bebizonyította, hogy vaku nélkül is lehet hintázó malacot fotózni (vö. apa kocsit hajt):

És végül egy bónusz álló helyzetben a világ tömpeorrú uráról:

156. fejezet – megint evés (kicsit unom már)

Nagyon remélem, hogy egy gyereket fel lehet nevelni pusztán répaleves sütőtökpürén és tápszeren, mert mióta a malac ráérzett a répaleves sütőtök ízére, semmi mást nem hajlandó fogyasztani. Ma elfogyott a répalé, úgyhogy körtelevet raktam a sütőtökhöz, azt is kiköpte, mit képzelek. Elég konzervatív gyerek.

Egyébként kezd már nagyfiú lenni, napközben nem alszik, hanem elfoglalja magát, és legfőképpen engem. Mivel éjszaka olyan 12 órát végigszundít egy keléssel, ez alapértelmezésben nem is lenne gond, tegnap éjjel viszont fájt a hasam, gondoltam, majd napközben bepótolom az alvást, hát nem. Először kaja után kivárva, hogy kicsit emésszen, kihelyeztem a dedet a tornázójába. Tíz percig magyarázott valamit, aztán nagyon elhallgatott, erre felriadtam, látom, az arcára húzta a bárányruháját, amitől rögvest szívrohamot kaptam, és rohantam lehántani róla. Baba ezen borzalmasan felháborodott, mert ő úgy szeret aludni (közben eszembe jutott, hogy éjjel is mindig odanyomja az orrát a kapucni belsejéhez), de azért nem kockáztattam, elraktam minden rongyot a közeléből. Ekkor viszont elkövettem azt a hibát, hogy túl közel fektettem a malacot a lógó lovacskához, olyan 3 centire volt az arcától, ettől viszont bedühödött, és folyamatosan öklözte a szegény állatot. Egy órán keresztül (ebből kb. felet sikerült végigaludnom). Ezen a ponton inkább felvettem a karatekidet, amit viszont ő ki nem mondott ígéretnek vett, majd amikor mégsem adtam neki enni másfél percen belül, rezgett a ház az üvöltéstől. Azóta játsszuk ezt, hogy nem szereti a körtés tököt / jaj, mégis kér körtés tököt.

Viszont abban is nagyfiú, hogy most már felismer minket, mással nem olyan barátságos, rám viszont mindig nevet legalább egy kicsit, ha beszélek hozzá, az apjával meg egész komoly párbeszédeket folytatnak.

És ahogy a legtöbb gyerek anyaszagú pólóval tud a legjobban aludni, malacnak a kajaszagú textilpelus jelenti a biztonságot, amin akár meg is sértődhetnék, de még túlságosan is emlékszem, milyen volt drukkolni neki a kórházban, hogy egyen rendesen, mert akkor hamarabb hazavihetjük. Mondjuk azóta nem panaszkodhatok, az itthon eltelt két és fél hónapban kicsit több, mint 3 kilót hízott, nagyjából 12 centit nőtt, és rengeteget ügyesedett, igazán elégedett vagyok vele, teszi a dolgát.

155. fejezet – megint a gyerek zenei képzéséről

Naszóval.

Volt itt sokféle reakció a gyerek zenehallgatásával kapcsolatban, és kommentnek most már sok lenne, ami felgyűlt bennem, meg egyébként is, ez az én blogom, és akkor írok bele bejegyzést, amikor akarok. Szóval én nem gondolom, hogy a gyereknek ugyanaz a minőségi zene, mint nekem, éppen úgy, ahogy ő nem Salingert élvezi, én meg nem a maci fürdiket nézegetem végig huszonötször. Szerintem a maci fürdiknek nincs irodalmi értéke, bárgyú, stb, de a malacnak most arra van szüksége, hogy színes, kontrasztos képeket nézegessen, és (majd ha érti is) olyasmivel találkozzon a mesékben, amivel tud azonosulni. Fürdeni márpedig szokott.

Zorcsi legkedvencebb zenéje mostanában a kopogás, amit ő hoz létre egy kartondoboz oldalán. Ezt kábé bármeddig el tudja hallgatni. A második legkedvencebb zenéje az ütögetős macska által létrehozott egyszerű kis gépi dallam, a harmadik legkedvencebb zenéje meg az a harangjáték, ami az oroszlános dobozból szól, ha tekerem rajta a verklit. Ezeket mindig áhítattal hallgatja. Szerintem nem véletlen, hogy a babajáték-készítők ilyen kis nagyon leegyszerűsített, negédes dalokat raknak a babajátékokba, ezektől nem lesz feszült a gyerek, viszont követni tudja a ritmusát és a dallamát. Szerintem ugyanez a kategória a babazene és a népdal is, a szomorú az, hogy én mindkettőt rühellem, de legfeljebb átmegyek a másik szobába. Palya Bea különösen irritál, mert az egy dolog, ha a parasztasszony a tarlón ilyen petőfis szinten fogalmazza meg a benne munkálódó dolgokat, de az a felnőtt, urbánus életvitelt folytató nő, aki komoly arccal olyanokat ereszt ki a száján, hogy "kimenék én ajtóm elejébe / s föltekinték nagy magos mennyékbe", az vagy retardált, vagy semennyire sem hiteles számomra, a katartikus művészi élményt mindenesetre egyik esetben sem általa fogom átélni. Ez ugyanakkor csak az én szubjektív véleményem, én festészetben sem szeretem a(z ál)naiv stílust, pedig az is egy elismert kategória, lehet, hogy aki Palya Beát, illetve a népdalokat szereti, az nálam sokkal mélyebb, vagy sokkal érzelmibb beállítottságú, tökmindegy, a katarzis nem objektív dolog. Az egyetlen határeset, amit részben be bírok fogadni, az a Ghymes, azt is csak módjával, és mert a szövege és a hangzásvilága is elég absztrakt ahhoz, hogy lekössön.

A gyerekzenét sem szeretem, egyrészt az sem tűnik nekem végtelenül őszintének és átéltnek felnőttektől, másrészt valamiért már gyerekkoromban sem szerettem. Az öcsém igen, aztán valamelyik nyáron, amikor valamelyik 100 Folk Celsiust (?) hallgatta oda-vissza ötszázszor, akkor egyszer csak szabályosan depressziós lett pár napra, mármint feszültebb és rágódósabb a szokásosnál, és a végén nagy nehezen kinyögte, hogy van az a dal a világ legrosszabb gyerekéről, és ő rájött, hogy ő a világ legrosszabb gyereke, és mindenkinek az volna a legjobb, ha ő meghalna. Na mármost abban a dalban olyasmik voltak, hogy a világ legrosszabb gyereke, nem fogad szót a szüleinek, letagadja, ha rosszat csinált, összekeveri a hét napjait, nem szeret mosakodni, szóval csupa olyasmi, ami minden gyerekkel előfordul időnként, és ami inkább a szülők hibája, ha előfordul, ráadásul a refrén valami olyasmi volt, hogy akárki lehet ez a rossz gyerek, vajon hol van, szóval szerintem gyerekeknek ilyen dalt írni szerintem egyszerűen köcsögség. És nagyon, nagyon be fogok vizsgálni minden gyerekdalt, mielőtt a sajátomat a közelébe engedném (a büdös macska például mehet).

Ami a komolyzenét illeti, azért sem rajongok, pedig gyerekkoromban hat évig zongoráztam, ehhez zeneelméletre is kellett járnom, szóval nagyjából ismerem a népszerűbb zeneszerzők munkásságát, de nem igazán érintett meg (még Csajkovszkijt szeretem a leginkább, tényleg, az olyan gyerekzene-jellegű), ez az én defektusom, nincs rá fülem. Amúgy sem szeretem azokat a filmeket / képeket /  zenéket, amik csak szépek, de nem szólnak semmiről, nekem legyen az ilyesmi jól fényképezve / hangolva, de legyen története is, meg legyen benne feladvány is (például Az ember, aki ott se volt). A fiúm viszont szereti például a Halál és a lánykát (én inkább a filmmel együtt), mondtam is neki tegnap, hogy jó volna, ha én is érteném a komolyzenét, de szerinte nincs rajta mit érteni. Kiderült, hogy (legalábbis szerinte) a komolyzene nem szól valamiről, és arról nevezik el, hanem elnevezik valahogy, és akkor arról fog szólni. Szóval ezt éppen úgy fordítva fogtam meg, mint a Schrödinger macskáját, amit hosszú évekig hülyeségnek tartottam, aztán rájöttem, hogy fordítva működik, vagyis nem a kvantum olyan, mint egy macska, amelyik életben is van meg halott is (mert ez hülyeség, ilyen nincs), hanem ha a macska kvantumként működne, akkor lenne egyszerre életben is, meg nem is (és ha a kvantum macska lenne, akkor nyávogna, egészítette ki a fiúm, majd hozzáfűzte, hogy én azért szeretem őt, mert tudom, hogy képes lett volna erre érdemben reagálni, de mégis inkább valami vicceset mondott, hogy örüljek). Lényeg az, hogy a gyerekem komolyzenei nevelését inkább olyasvalakire bíznám, aki szereti a komolyzenét, és megbízom benne, úgyhogy az agnus küldjöm már linkeket, mert eddig az ő nyakában bírt Zorcsi a legtovább ellenni rajtam kívül, szóval szerintem rokonlelkek (legalábbis remélem, hogy nem a puszta testiségen alapul a vonzódásuk).

Szóval lényeg az, hogy szerintem alapból semmire sem lehet rámondani, hogy nem való a gyerenek, majd Zorcsi kiválogatja, hogy mit szeretne hallgatni (persze az én előválogatásom után, aminek során nem feltétlenül merőbena gyerek érdeke fogja vezetni a kezem, hanem a saját józan eszem és jámbor természetem megőrzésének vágya, ami másrészről szintén érdeke a gyereknek), ha a babazene a kedvenc, akkor a babazene, ha eredeti Mozart, akkor Mozart, olyan tizenhat évessel úgysem találkoztam még, aki babazenét vagy Mozartot dübörgetett volna éjjel-nappal.

154. fejezet – táplálkozás és zene

A Don ma olyan ötóra tájt elfogyasztotta a 2dl répalével kevert 2dl sütőtökpüré nagy részét, ettől beájult, majd fél óra múlva felébredt, rádöbbent, hogy őt megrövidítették, és addig üvöltött izomból, lebiggyedő szájszéllel, amíg meg nem kapta a maradékot. Plusz olyan 40ml tápszert. A fiúmnak van igaza, ő azt javasolta, hogy szerkesszünk valami csöves rendszert, amin keresztül folyamatosan jön a tápszer/sütőtök, akkor talán elégedett lenne a világgal a malac.

Másrészt meg Südve ajánlotta a blogján a Lovely Baby Musicot, hát cikinek nem ciki, Zorcsinak nagyon bejön, én viszont az első cédé második indítása után öt perccel a falat tudtam volna kaparni (nekem is megvannak a saját guilty pleasure-jeim, de a műbaba-gügyögéssel tarkított cuki kis dalok hallgatása nem tartozik ezek közé), úgyhogy kompromisszumos megoldásként Don Malac visszavonulva hallgatja a zenéjét, én meg azalatt csak távolról szeretem őt. Viszont neki tényleg nagyon tetszik, vissza is beszélt a daloknak, meg minden. Remélem, az évek során majd közeledik egymáshoz az ízlésünk.

153. fejezet – a koraszülöttség pszichikai hatásairól (mármint rám)

Egyébként meg a gyereken egyelőre hálistennek nincs nyoma, hogy koraszülött volt (van), leszámítva, hogy valószínűleg tényleg hipotóniás a nyaka, karja (beleástam magam a témába, és a korrigált korának, másfél hónapnak megfelelően mozog, de minden egyéb részképessége olyan 3 hónapos körül van, de lehet, hogy csak a hirtelen hízás miatt, majd hétfőn kiderül), és hogy soha nem sír orvosnál, vérvételkor vagy gyomorszondánál sem, rajtam viszont most jön ki a frász. És érdekes módon a fiúm is pont tegnap mondta, hogy mennyire örül, hogy jól van Zorcsi, mert azért aggódott érte.

Én az első pár hetet ugye hormonálisan végigbőgtem, de az kémiai reakció volt, nem elkeseredettség, utána (meg addig is) viszont mindig nagyon megvolt a feladat – reggel koránkelés, hogy beérjek a látogatásra, fejés, hogy legyen tej a malacnak, látogatás, haza, munka, fejés, munka, vissza a kórházba, fejés, látogatás, haza, munka, alvás, szóval lelkizni nem nagyon volt időm. Mostanában viszont az anyáknapjának az említésétől is sírhatnékom van (pedig ezt mindig hülyeségnek gondoltam), görcsberándul a gyomrom, ha születésről van szó, és minden konfliktuskerülés eltűnt belőlem, ha a gyerekről van szó (na jó, álarcos igazságosztóként még nem járom az utcákat, de simán rászóltam a nagylányra, hogy ha taknyos, ne puszilgassa a gyereket, meg a szüleimmel is közöltem, hogy kéthetente van láthatás az előre megadott időben, slussz, nem tesz jót a gyereknek a rendszertelenség. Mondjuk a fiúm anyukája nehezebb dió, mert ő rendes velem, tehát kevésbé hozza ki belőlem az állatot, de őt asszem, rábízom a fiúmra).

A gyerekkel kapcsolatos aggódásokat valahogy elfelejtettem, róla csupa jó emlékem van a kórházból is, hogy milyen ügyes, meg milyen szép, milyen aranyosan odabújik hozzám. A rossz emlékeket meg leginkább az szimbolizálja, amikor ott feküdtem a kórházban első nap, és odajött hozzám az egyik kezdő nővérke megkérdezni, hogy kaptam-e babaköszöntő csomagot, mire a kórházi védőnő leintette, hogy neki nem jár, koraszülöttes. És értem én, hogy rossz lehet babaköszöntő csomagot kidobálni, ha mégis meghal a gyerek, de ez a nem jár azért szörnyű volt, mert egy csomó minden nem járt, nem járt az, hogy örülhessek a babának vagy mások örüljenek neki, vagy az, hogy én dönthessek a vele kapcsolatos dolgokról, hogy szoptathassam, hogy megvigasztalhassam, ha sír, hogy egyáltalán megölelhessem, azt is féltitokban kellett összeszervezni mindig, nem járt az, hogy mutogathassam a fényképeit (nem mintha ez visszatartott volna), stb, stb. Ebben a helyzetben egyébként borzasztó jófejség volt a főnökömtől, hogy vett nekem egy hatalmas virágcsokrot a cég nevében, és gratuláltak, utólag mesélte is a titkárnőnk, hogy sokáig gondolkoztak azon, melyik lenne a nagyobb bunkóság, gratulálni vagy sem, hálistennek sikerült eltalálniuk. Szóval még a pattogós nővérke sem hagyott bennem olyan mély nyomokat, mint a védőnő ezen balul elsült megjegyzése, hát ő így járt.

Ami pedig a paraanyaságot illeti, én tök laza anyukának indultam, nem akartam légzésfigyelőt és sterilizálót, nem akartam védőnőt, nem akartam mérleget, nem akartam agyonizgulni magam a fejlődésén, stb., de ugye a malac mellé kellenek ezek. Az agyonsterilizálásról hálistennek már leszoktam (párnaponta egyszer csinálom, egyébként csak elmosok mindent), vasalni a gyerekre nem vasalok (egyszer akartam, de kiderült, hogy eltört a vasalóm valamikor az idők során), szerencsére eddig egyik fertőzése sem okozott neki tüneteket, nagyon ügyes. Másrészt viszont árgus szemmel figyelem a fejlődését, mert bármikor kijöhet bármi rejtett hiba rajta, nem viszem autózni, ha nem muszáj, igyekszem a látóterében maradni (különben sikoltozással jelzi, hogy neki joga van az anyukájához, a múltkor is kitört a frász, mert hirtelen ébredt, a másik irányba volt fordulva a feje, és nem látta, hogy itt vagyok közvetlenül mellette, úgyhogy a biztonság kedvéért rögtön sikoltott egy hatalmasat, aztán persze volt nagy vigyorgás, meg bocsánatkérő heőőzés), lerakom a munkát/bármit, ha játszani szeretne, szóval magamhoz képest eléggé körülugrálom, szerencsére jó gyerek, talán még én sem tudom elrontani.

Ja, és a víz kiver a kismamatopikoktól (de most komolyan, milyen már azt leírva látni, hogy minden anyának van elég teje a gyereknek, csak egyesek nem akarják eléggé a szoptatást? Ez kb. olyan, mint kijelenteni, hogy az Alzheimeresek/Huntingtonosok, stb. egyszerűen nem akarnak eléggé emlékezni a dolgokra, elvégre a többi embernek simán megy, akkor nekik is kéne. Mondjuk külföldi oldalakon nem is játsszák ezt az emberek, még az oroszokon sem, pedig ott tényleg hiánycikk volt a tehéntej is, a tápszer is, ez valami magyar specialitás, és ez csak egy példa), szóval a víz kiver tőlük, de olvasom, amit tudok, hátha van benne érdemi információ is, meg eltűröm a védőnőt ugyanezen okból, de lassan kezdek leszokni arról, hogy mindenki mindent jobban tud nálam a gyerekkel kapcsolatban (felkészülni komolyabban ugye nem volt időm, a kórházban meg a nővérkék és az orvosok diktáltak, nekem leginkább semmibe nem volt beleszólásom, és ebből azért fel kellett fejlődnöm).

Na mindegy, igazából nem panaszkodom, most a lehető legjobb Zorcsinak és nekem, csak gondoltam, összegyűjtöm a különbségeket, mert pár év múlva már emlékezni sem fogunk arra, hogy mennyit izgultunk a babáért.