152. fejezet – az őszi divatról

Malacnak nagyon jól állnak az ősz színei. Az "a sütőtök a kedvencem,
de anyukám nem akarja hipózni a ruháimat" fantázianevű kollekció
következő darabjáért nemisbékát illeti köszönet:

Zorcsi azért ráncolja egyébként a képen a homlokát, mert közvetlenül
evés előtt áll (azért ilyen kis vézna, beesett arcú), és helyteleníti,
ha ilyenkor cateringen kívül bármi mással foglalkozom (beleértve az
öltöztetés is, enni pucéran is lehet).

Egyébként, ha már sütőtök, kiderült számomra, hogy Zé igenis tesz
különbséget kaja és kaja között, számára meg az derült ki, hogy az élet
nem mindig fekete-fehér. Az élet ugyanis az elé a dilemma elé
állította, hogy táplálékkal teli cumit nyomtak a szájába, a nevezett
táplálék viszont finomfőzelék volt, ami mégiscsak durva (szerintem is
gusztustalan, de nem akartam megtagadni a gyerektől a saját
előítéleteim miatt, hátha ő szereti). Ezt a gordiuszi csomót Zorcsi
azzal kísérelte meg átvágni, hogy megpróbált anélkül enni, hogy
finomfőzeléket engedne a szájába, vagyis negyven perccel T0 után még mindig a cumin nyammogott (kb. 5 perc szokott a felezési ideje lenni, és az utolsó 1/16
a cumira tapadva marad), ami viszont még mindig háromnegyedig volt.
Ekkor feladtam, kapott tápszert, és kihúztam a finomfőzeléket az adható
kaják listájáról. Répaleves sütőtökből viszont stabilan 3 dl fedezi a
szükségleteit.

A csíkos ugyan kövérít, de mi bátrak vagyunk:

Ezen a képen malac, amellett, hogy csábosan néz, türelmetlenségét kifejezendő karjával csapkodja maga alatt a kanapét, a lábával meg szélsebesen biciklizik, közben azt
mondja, heőő. Azt hiszem egyébként, kijelenthetjük, hogy a heőő
az első szava, mert teljesen tudatosan használja, ugyanúgy szokta
kimondani, és nem gügyögés, hanem tényleg artikuláltan azt mondja, hogy
heőő. A fiúmnál kaptam fel rá először a fejem, hogy a fiúm azt
mondja a babának, hogy heőő, mire a baba meglepően felnőttes hangon
utánaismétli (majd mindenki nevet). Némi gyakorlás után (sikerült nekem
is megtanítania) most már mi is erről szoktunk beszélgetni, simán
utánam mondja, sőt, ha a kaja utáni üvöltés nem segít, akkor elhallgat,
és mérgesen heőő-zik egyet, mert tudja, hogy arra minden
eldobok, és csak vele foglalkozom. Sőt, nem akarok olyanokat belelátni,
amiket még nem tud (majdnem azt írtam, hogy nem akarom
antropomorfizálni a gyereket), de már többször is úgy tűnt, mintha
huncutkodna a heőő-vel; mikor én mondogattam neki, várva, hogy utánam ismételje, a szeme sarkából lesve engem elkezdte, hogy heeee…, majd hirtelen rávágta, hogy …őő!, és nevetett.

Ja, és nem csak remek a humorérzéke, de a harcművészetekben is jártas:

151. fejezet – fürdőző faun (illusztráció)

Valaki kérte kommentben, hogy rakjak be illedelmes képeket az ikeás pelenkázós fürdésről, hát végigfotóztam ma egy szeánszot, és megint az volt a benyomásom, hogy a malac tudja és élvezi, ha fotózzák, olyan röhögős-pózolós műsort levágott. Persze az is lehet, hogy csak azt hiszi az imprinting miatt, hogy a fényképezőgép az anyukája (a kórházban a gépet kezdte először követni a tekintetével, én sajnos sokkal kevésbé vagyok kontrasztos).

Szóval vigyázat, a nyugalom megzavarására alkalmas képek (hurkákkal!):

Malac megpróbál diszkréten belenyalni a vízbe, hátha nem veszem észre (esküszöm, adunk neki időnként inni):

Bemozdult, de muszáj volt beraknom, malac így nevet, ha csapot lát (vagy fél percig csinálta, és időnként közben rám pislogott, hogy ugye értem a poént):

Annak is örülök, hogy ezen a cuccoson a malac határozottan próbálkozik az átfordulással, szóval lenne rá igény, csak ilyen hordóhassal nem könnyű (azon szoktunk vihorászni a fiúmmal, hogy még össze sem tudja tenni a kezét a feje tetején, olyan rövid (jó, tudom, alacsony a humorküszöbünk), szóval nem nagyon tudja átlendíteni a karját, és úgy segíteni a mozdulatot). A végén azért sikerült félig az oldalára fészkelődnie, lett is nagy dráma és sikoltozás (úristen, vizes lett az arcom!!) az első döbbenet után, de azért megdicsértem.

Bónusz:

150. fejezet – sütőtök és fürdetés

Baba egyébként jobban van sokkal, bár az elmúlt két éjszaka fel kellett hozzá kelni párszor, de ez mindig így van, amikor idegeneket (az apján-anyján-zsiráfon kívüli családtagokat) lát napközben, hiába magyarázom, hogy nem kell félni, ő most már mindig velünk lesz. Viszont hálistennek kezd leszokni a sírással jelzésről, mostanában éjszaka hangos cuppogással tudatja velem, hogy enne (az öklén nyammog), és csak akkor kezd üvölteni, ha húsz percen belül nem reagálok.

Ha már evés, most kipróbáltuk a sütőtököt S. B. tanácsára (beszéltem vele múlt héten, mondta, hogy lassan mehetnek a zöldségek a malacnak, krumpli, répa, ja, és a sütőtököt mindenképpen próbáljuk ki, erre visszakérdeztem, hogy azért-e, mert abban olyan vitaminok vannak, mire azt válaszolta, hogy nem, hanem mert attól nagyon vicces színe lesz a gyereknek). Szóval bekevertem neki egy sütőtökös almát répalével, asszem, ezzel nem kapnék meghívást a szűvös bakács blogba, de a babának ízlett. Először ugyan a szabad véleménynyilvánítás jegyében leköpött, amikor a szájába raktam, de utána mire észbekaptam, három decit lenyomott, pedig elég sűrű volt a kaja, eddig ez a mennyiség a rekordja. Utána pár órán keresztül mozdulatlanul aludt ugyanabban az evős pózban, időnként megbökdöstem, de csak felnyögött, hogy hagyjam már, és folytatta. Aztán a ma reggeli kakijában (bocsánat, de ez is hozzátartozik a teljes történethez) volt némi sütőtökszínű sütőtök is, remélem, ez normális, de szenvedés jeleit nem mutatta a malac.

A szociális mosolyt most már teljesen megbízhatóan gyakorolja (ez újabb minőségi ugrás), hétvégén valahogy megtanulta, hogy rám mosolyogni kell mindig, hadd legyen meg az örömöm.

De én is nagyon ügyes vagyok, kitaláltam például, hogy hogy fürdessem meg a gyereket anélkül, hogy megfullasztanám (fürdés témában ugye egyedülálló anyuka vagyok általában). Eddig ez mindig komoly csata volt, mert a malac mindenáron arccal lefelé akar fordulni, miközben én fél kézzel próbálom szilárdan tartani anélkül, hogy fájdalmat okoznék neki, másik fél kézzel meg mosdatom. Időnként sikerül is vízbe nyomnia az arcát, olyankor utána látványos, szemrehányó pillantásokkal teljes félórás drámai előadás van arról, hogy Ő mennyire Szenved, mert Félrenyelt, és Víz Ment az Orrába, Hogy Hagyhattam Én Ezt. Aztán a végén kilihegi magát, majd megbocsátó vigyorral sóhajt párat, hogy na, ezt is megúsztuk. Ilyenkor részben piszkos marad. Most viszont váratlan ötlettől vezérelve kitaláltam, hogy beteszem a vízbe a felfújhatós ikeás pelekázóját, az megtartja, de puha, nem fáj neki, és az aljába pont annyi víz be tud csorogni, hogy ne fázzon, de ne is fulladjon meg. Hát a malac ettől odáig van, hogy hagyom egyedül fürödni, időnként nagy erőlködéssel lopva belekortyol a vízbe, de leginkább rugdossa a habokat (általában hagyom, hogy a lába lelógjon az eszközről), és borzasztóan élvezi az egészet, én meg nyugodtan mosdathatom. Jó csapat vagyunk.

149. fejezet – a fiúmról

Most átolvastam a dolgokat, és tévesen úgy tűnhet, mintha a fiúm csak olyan csendestárs lenne, aki igazából máshol lakik, és mást csinál mindig. Pedig nem, csak tiszteletben tartja, hogy én mindenhez jobban értek. Mostanában különösen sok jó húzása volt, például:

  • Szó nélkül kiteregetett, amikor bent felejtettem a cuccot a mosógépben. Két napig rejtély volt számomra, miért nem emlékszem a teregetésre, majd lenyűgöző intelligenciámat munkába állítva kiókumláltam a megoldást, miszerint valószínűleg egy háztartásomban élő másik személy volt a tettes, aki majdnem bizonyosan nem Zorcsi.
  • Megetette A Gyereket. Elmosta az aventes poharat, megcsinálta a babának a megfelelő mennyiségű tápszert, elmosta a cumit, és összeillesztette az (A) jelzésű dedet a (B) jelzésű eszközzel. Tisztára elleste tőlem, vigyázni kell, mert még öntudatára ébred.
  • Elmagyarázta a másik gyereknek a térképet, meg az égtájakat. Én éreztem ugyan, hogy a miniszoknyaviselés protokollja nem feltétlenül lesz elég útravaló neki az önálló közlekedéshez, de a megoldásra a fiúm tapintott rá.
  • Bejelentette a kocsimat szervizbe, és elintézte, hogy valaki érte is jöjjön.
  • Megint nem tépte le éjszaka a kezem, amikor elkezdtem tapogatni a karját (most is azt hittem valamiért, hogy ott a gyerek, pedig már kezdtem leszokni erről, hogy az ágyunkba vizionálom, biztos azért tört ki rajtam ismét a dolog, mert este nem volt jól a baba).


Meg egyébként is nagyon jót játszanak a gyerekkel, van például amikor a fiúm hassal lefelé fordítja Zorcsit a feje felett hordozóstul (olyan criticalmassos mozdulat), a malac olyankor hülyén néz, de szerintem élvezi. Illetve a múltkor az ülésgyakorlatuk közben elkezdte mozgatni hátulról a baba fülét, miközben Zorr szokás szerint ilyen pofácskát vágott, hát majd bepisiltem a nevetéstől (és egy-két hónapja ez még nem lett volna képes beszéd, nem győzöm ismételni, hogy ne szüljön hüvelyi úton, akinek nem muszáj, de azóta hálistennek rendbejött a csatornarendszer odalenn). Illetve mindig el van olvadva a babától, hogy milyen szép és aranyos (tényleg az, örömgyerek, nem nyafi, viszont nagyon huncut pofákat vág), kivéve, amikor bekakál a malac, azt a helyzetet egy brit úriember hidegvérével kezeli (udvariasan nem hozza szóba, csak eltartja magától a malacot, és a lehető legrövidebb időn belül a kezembe nyomja). Öltöztetni viszont simán öltözteti, a múltkor én olvadtam el kis híján, amikor azt hallottam nagyon kedves hangon, hogy na gyere baba, rád adom a prémedet (a bárányruhára célozva), szóval jó apa, na.

148. fejezet – vegyen ön is gyereket

A nagyobbik ivadékunkat (hogy miért nincs erre megfelelő birtokos rag) ma hallottam először tiszta szívből nevetni, amikor a szüleimnél humoros formában elmeséltem, hogy milyen vicces volt, amikor tegnap ültem a kocsiban, mögöttem üvöltve fuldoklott az egyik gyerek, mert nem böfizte ki magát, eközben a másik gyerekből próbáltam kihúzni, hogy merre is van, mert állítása szerint egy buszmegállóban volt (a számát elfelejtettem), ahova szerinte az 59-es villamossal jutott el, de ennek a villamosnak nincs ott táblája (lehet, hogy diszlexiás? – morfondírozott magában lucia), és annyit tudna még mondani, hogy szemben van egy CBA, és mindjárt lemerül a telefonja. Ja, és nem hajlandó megkérdezni egy nénitől, hogy hol van, mert szégyenlős.

Eközben én egy útlezárásnál araszoltam az üvöltve fuldoklóval, előttem mintegy ómenként keresztbefordult egy munkagép, és nagyon reménykedtem, hogy én találom meg a lányt először, nem egy pedofil. Mindezt azután, hogy a környékbeli útlezárások miatt azt mondtam az anyukájának, hogy jó, átjöhet hozzánk a megbeszéltnél egy nappal korábban, de akkor szálljon fel a Moszkván az 59-esre, én meg leszedem a végállomáson, mert a picivel nem szívesen utaznék végig a városon dugóban, az apja meg dolgozik. A porszem ott csúszott a gépezetbe, hogy a lány a másik végállomásra ment a villamossal, szerencsére ez még időben tisztázódott, úgyhogy még időben összeszedhettem a csüdig érő miniszoknyában kepesztő 11 évest. Majdnem volt is egy megjegyzésem, hogy ehhez bezzeg nem szégyenlős, de még időben visszanyeltem, mert pont úgy hangzott a fejemben, mint a gyerekkorom rút kövér vénlányainak beszólásai, másrészt meg észrevettem, hogy ez az a szoknya, amit én vettem a gyereknek (de esküszöm, a boltban még nem volt ilyen rövid). Mindenesetre amikor ma zengő kacagással reagált az események felevelenítésére, finom tónust megütve szóba hoztam, hogy amikor miniszoknyában van az iskolában, az útra vigyen váltónadrágot, ha egyedül közlekedik (Pest belvárosi gyerek), mert vannak csúnya, gonosz bácsik a világon (köszönjük, anyu, persze).

Ezt követően kisebbik gyermekem nem aludt hajnali négy után, hanem sikoltozott, majd miután megszoptattam, mellettem gügyögött és röhigcsélt, időnként bealudva, de visszarakni már nem hagyta magát. Én viszont nem tudok a gyerek mellett elaludni, úgyhogy elmélkedtem a világ folyásáról, meg arról, hogy milyen gyönyörű a malac (igen, agymosott vagyok), aztán reggel összekaptam a két dedet, és elvittem őket családozni, ahol jelen volt az öcsém kislánya, Larcsi is. A nagylány szégyenlősködött, a kislány sikoltozott, a malac rikoltozott (amikor elaludt volna, akkor a kislány megsimogatta mindig, tényleg nagyon óvatos és kedves volt vele, de aludni nem hagyhatta, ha már buli van, illetve ragaszkodott hozzá, hogy megmondjuk Zorcsinak, hogy ő már nagylány, és tud vécébe pisilni). Én arra figyeltem, hogy a nagylány azért kérjen enni-inni, a kicsi ne tegyen kárt Zorcsiban, a malac meg pihenjen is kicsit, eközben enni elfelejtettem, de úgyis álmosabb voltam, mint éhes.

Szóval nagyon boldoggá tett, hogy hazaértem velük, mindenki lefeküdt, engem is beleértve, minden idilli volt, amíg a fiúmnak el nem kellett ugrania valahova. Távollétét kihasználva a kisebbik gyorsan feltornázta a hőemelkedését 37,8-ra, a nagyobbik meg rögtön megkért, miközben lázat csillapítottam, hogy olvassam el a fogalmazását, majd arra, hogy majd később, kijelentette, hogy ez az a fogalmazás, amit én kértem tőle (valóban így volt), emígyen megteremtve egy esetleges érzelmi zsarolás alapjait.

Egyelőre itt tartunk, máskülönben persze ez minden világok legtökéletesebbike.

147. fejezet – a tehén visszavág

Agyam eldobom. A gyerek pár napja ragaszkodik ahhoz, hogy a mellemen csüggjön, és úgy madonnázzunk (kisdedet szoptató anya, meg ilyenek), bele is mentem a játékba, szoptattam üres mellből mostanában napi olyan nettó órát, erre beindult a tejem. Mondjuk mennyiségnek nem mennyiség, de remélem, azért védi valamennyire.

146. fejezet – a bárány hallgat

Szóval Zorcsi a környezetében lévő élőlények és plüssállatok (szerintem
nem tud még különbséget tenni) után a világon a legjobban a C&A-s
szőrkabátját szereti, abban rendkívül hosszan hajlandó aludni.
Tegnapelőtt elmentem moziba (csak ez, meg a füstös kocsmák olyan hely,
ahova nem lehet Zorcsistul, mindenhova máshova simán elkenguruzunk), és
megragadtam az alkalmat, hogy vegyek a malacnak egy egésztestes
bárányt, hátha fokozható az élmény. A hatás nem is maradt el, Zé
extatikusan alszik a cuccban, öt másodperccel a feladás után, úgy
kellett felvernem, hogy nyilvánítson véleményt az olvasóközönsége
számára. Képek.


  
  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

145. fejezet – utórezgések a tegnaphoz

Tegnap az is szóbakerült a gyerekorvosnál, hogy adassam má be a malacnak a Rotarixet (a Rota-vírus elleni oltást). Kérdeztem a mellékhatásokról a doktornőt, és azt mondta, eddig náluk egyetlen gyereknek sem lett baja tőle, amennyiben meg tudom finanszírozni, nyomjuk bele. Otthon azért utánaolvastam, és egyrészt koraszülötteknél magas a csökkent immunválasz kockázata, másrészt a vékonybél vastagbélbe csúszását eredményezheti, amire a korababák szintén hajlamosabbak. Mindenesetre tépelődtem, tépelődtem, és végül a magasabb hatalmakhoz fordultam, felhívtam házi istenünket, S. B.-t. Ő egyrészt tájékoztatott, hogy a malac kolonizációja még mindig megvan, próbáljunk meg rá valami új dolgot (ez is olyan rendes tőle, a többi kórházi orvos azt mondja erre, majd kiürül magától), másrészt ne adassam be a rotát, mert a fertőzés elsősorban a közösségi gyerekeket veszélyezteti, rengeteg korababa elkapja a betegséget az oltóanyagtól, és egyébként is van ötezer hányós-fosós fertőzés, ha egyet kilövünk, azzal még nem vagyunk sehol.

Nem mondanám, hogy ez megerősítette a bizalmamat a gyerekorvosban.

Felhívtam a védőnőt, hogy tájékoztassam a dologról, hátha lesz neki utánunk más koraszülöttje is, és azt mondta, ő is csodálkozott, hogy miért nyomta ennyire a dolgot a gyerekorvos (mondjuk azért szólhatott volna, ha csodálkozik, megértem, hogy a kollégájának nem akart ellentmondani, de a kezembe csúsztathatott volna egy cetlit, vagy felhívhatott volna ismeretlen számról, elváltoztatott hangon). Ha már így beszélgettünk, elmeséltem neki, hogy a malac ma reggel Kihúzta a Karját (van ez a gyakorlat, hogy a lehető legkevesebb segítséggel át kell fordítanom a malacot hasra, a kruciális pontja az, amikor ki kell húznia maga alól az alsó karját, na ezt ma reggel megtette, mialatt leszaladtam leforrázni a teámat, persze lehet, hogy titokban a zsiráf segített neki, de akkor meg az ő mozgásfejlődésére vagyok nagyon büszke), a védőnő ennek nagyon örült, azt mondta, ő nem lát különösebb gondot a malaccal, de azért nagyon figyeljek oda rá, és tornáztassam.

A következő fejezetben a malac teljes báránynak öltözik. Stay tuned.

144. fejezet – 4 hónaposan

Malac múlt héten volt négy hónapos, korrigált egy hónapos, vagyis már egész nagy gyerek. Öt kiló múlt, alig bírom hordozóstul. Tudja azt mondani, hogy gu, meg hogy eöe, ha fel akarja hívni magára a figyelmemet, akkor sikít (és pontosan tudja, hogy akkor kell csak sikítani, ha távolabb mentem tőle). Ha valami kell neki, akkor odanyúl, és ha eléri, akkor megfogja. Függőlegesen megtartja a fejét, csak néha billen le, hasonfekve felemeli, ha éhes, hogy meg tudja rágni maga alatt a pelenkát. Kézzel még nem támasztja fel magát. Ha felhúzom ülésbe, akkor az esetek felében emeli közben a fejét, 45 fokból már mindig. Ha az apja húzza fel, akkor néha – számomra rejtélyes okból – kitámasztja magát, és állásba húzatja a babát. Felismeri a számára fontos arcokat, vagyis azapjáét, a zsiráfét és az enyémet. Meg tudja fogni a babatornázóról lógó dolgokat. Szemkontaktust teremt, ha akar valamit, ha bizonytalan, vagy amikor eszik (ennek nagyon örülök, nagyon sokáig nem csinálta, már attól féltem, autista lesz).

Jelemét tekintve nemeslelkű, szellemes és bátor nyugis baba, egyetlen dolog zaklatja fel, mégpedig az éhség. Múlt héten beugrottunk S. B.-hez egy kis gyomorkenet-vételre, egyáltalán nem sírt, viszont nagyon sértődötten nézett utána (rendkívül kifejező az arca, és borzasztó kulturálatlan dolognak érezte, hogy kiveszik belőle azt a tápszert, amit már megevett). Sértődni úgy szokott, hogy összeszorítja a száját, és tüntetőleg másfelé néz, csak a szeme sarkából pislog az emberre, de szerencsére hamar felejt. Ha éjfélkor kap egy emberes adag kaját, és nincs front, akkor reggel 8-9-ig is elalszik. Nem hasfájós, naponta egyszer-kétszer kakil normális állagút, gyakorlatilag mindent megeszik, amit a szájába raknak (na jó, hagymás pacallal még nem próbálkoztunk, de bármilyen gyümölcsből bevág másfél-két decit egyszerre). Csak akkor sír, ha nem jön elég gyorsan a kaja, de rögtön abbahagyja, ha a szájába rakom a cumit. Részben kialakult már a szociális mosoly is nála, ha odamegyek hozzá, és rámosolygok, röviden visszamosolyog.

Az apjával nagyon szeretik egymást, de megvannak a határaik, a fiúm például nem hajlandó pelenkázni, Zorcsi meg nem hajlandó szólni neki, ha éhes (bár eddig csak pár órákra hagytam őket kettesben), de nagyon jókat játszanak együtt. Tornáznak, puszilgatják egymást, artikulálatlan hangokat adnak ki, és a közös jövőjüket tervezgetik. Van már közös performanszuk is, a felülés:

malac ül

(és igen, tisztában vagyunk vele, hogy még nincs itt az ideje, de a gyerek nagyon élvezi, hogy lát mindenfelé, és csak pár másodpercig csinálják naponta.)

143. fejezet – a körzeti orvosnál

Voltunk ma körzeti gyerekorvosnál, hát nem tett rám jó benyomást. Nem tudom, a többi gyerek mennyire brokkoli ebben a korban, de Zorcsi bizonyos dolgokat már megért, és elég fontos számára a nonverbális kommunikáció, szóval nem olyasvalaki, akivel tárgyként lehet bánni. Nem azt mondom, hogy atomfizikáról szoktunk szavak nélkül társalogni, de ha akarok tőle valamit, akkor szemkontanktus teremtek, elmondom neki, hogy mit akarok, eközben ráutaló magatartást is tanúsítok, és akkor általában megérti, és a kedvének függvényében együtt is működik. Ehhez képest ma a doktornő felhúzta ülésbe, megnyomogatta a talpait, majd kijelentette, hogy a gyerek nagyon hipotón (=gyenge az izomtónusa), és erősen jobboldalos, mert nem nyomta ki magát és nem emelte a fejét, pedig összesen annyiról volt szó, hogy én a malac jobb oldalán álltam, a doktornő meg végig hozzám beszélt, és kísérletet sem tett arra, hogy a gyerek figyelmét magára vonja. A malac pontosan tudja pedig, hogy ha vele szemben vagyok, és azt kérdezgetem, hogy na hogy emeli a fejét a baba, akkor fejet kell emelni, és attól mindenki extázisba esik körülötte, és simán kinyomta magát ma egyenes lábúvá a doki után, amikor ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy beleharapjon a nyakamba táplálkozás céljából, de ha csak úgy fogják és elkezdik macerálni, akkor fogalma sincs, hogy mi van. Ja, és alapértelmezésben mindig arra fordul, amerre és vagyok, kivéve, ha a zsiráf vagy a fiúm is jelen van, csak hogy tudjam, hol a helyem a rangsorban.

A bal oldaláról meg annyit, hogy a zsiráfot is bal kézzel szerezte meg, szóval azt kijelenteni egy perc után, hogy nem képes a bal oldalát használni, szerintem egy kicsit erős túlzás. És ha valaki egyszerűen nem hajlandó öt perc erejéig kizárólag egy kisgyerekre összpontosítani (vagy napi nettó egy órán keresztül, ahogy a rendelési időből kiszámoltam), akkor inkább ne menjen gyerekorvosnak, de nekem meg ne kelljen összepakolni a gyereket és oda-vissza utaztatni csak azért, hogy hülyeségeket hallgassak róla (ettől függetlenül a malac tényleg gyenge egy kicsit, meg főleg lusta, de nem féloldalas, és egy ilyen gyerekorvostól én nem fogom megtudni, mit kell vele tornázni, szóval nem tetszik ez az egész).

A védőnő viszont aranyos volt, köszönt a malacnak, játszott is vele meg minden, jól elvoltak.