155. fejezet – megint a gyerek zenei képzéséről

Naszóval.

Volt itt sokféle reakció a gyerek zenehallgatásával kapcsolatban, és kommentnek most már sok lenne, ami felgyűlt bennem, meg egyébként is, ez az én blogom, és akkor írok bele bejegyzést, amikor akarok. Szóval én nem gondolom, hogy a gyereknek ugyanaz a minőségi zene, mint nekem, éppen úgy, ahogy ő nem Salingert élvezi, én meg nem a maci fürdiket nézegetem végig huszonötször. Szerintem a maci fürdiknek nincs irodalmi értéke, bárgyú, stb, de a malacnak most arra van szüksége, hogy színes, kontrasztos képeket nézegessen, és (majd ha érti is) olyasmivel találkozzon a mesékben, amivel tud azonosulni. Fürdeni márpedig szokott.

Zorcsi legkedvencebb zenéje mostanában a kopogás, amit ő hoz létre egy kartondoboz oldalán. Ezt kábé bármeddig el tudja hallgatni. A második legkedvencebb zenéje az ütögetős macska által létrehozott egyszerű kis gépi dallam, a harmadik legkedvencebb zenéje meg az a harangjáték, ami az oroszlános dobozból szól, ha tekerem rajta a verklit. Ezeket mindig áhítattal hallgatja. Szerintem nem véletlen, hogy a babajáték-készítők ilyen kis nagyon leegyszerűsített, negédes dalokat raknak a babajátékokba, ezektől nem lesz feszült a gyerek, viszont követni tudja a ritmusát és a dallamát. Szerintem ugyanez a kategória a babazene és a népdal is, a szomorú az, hogy én mindkettőt rühellem, de legfeljebb átmegyek a másik szobába. Palya Bea különösen irritál, mert az egy dolog, ha a parasztasszony a tarlón ilyen petőfis szinten fogalmazza meg a benne munkálódó dolgokat, de az a felnőtt, urbánus életvitelt folytató nő, aki komoly arccal olyanokat ereszt ki a száján, hogy "kimenék én ajtóm elejébe / s föltekinték nagy magos mennyékbe", az vagy retardált, vagy semennyire sem hiteles számomra, a katartikus művészi élményt mindenesetre egyik esetben sem általa fogom átélni. Ez ugyanakkor csak az én szubjektív véleményem, én festészetben sem szeretem a(z ál)naiv stílust, pedig az is egy elismert kategória, lehet, hogy aki Palya Beát, illetve a népdalokat szereti, az nálam sokkal mélyebb, vagy sokkal érzelmibb beállítottságú, tökmindegy, a katarzis nem objektív dolog. Az egyetlen határeset, amit részben be bírok fogadni, az a Ghymes, azt is csak módjával, és mert a szövege és a hangzásvilága is elég absztrakt ahhoz, hogy lekössön.

A gyerekzenét sem szeretem, egyrészt az sem tűnik nekem végtelenül őszintének és átéltnek felnőttektől, másrészt valamiért már gyerekkoromban sem szerettem. Az öcsém igen, aztán valamelyik nyáron, amikor valamelyik 100 Folk Celsiust (?) hallgatta oda-vissza ötszázszor, akkor egyszer csak szabályosan depressziós lett pár napra, mármint feszültebb és rágódósabb a szokásosnál, és a végén nagy nehezen kinyögte, hogy van az a dal a világ legrosszabb gyerekéről, és ő rájött, hogy ő a világ legrosszabb gyereke, és mindenkinek az volna a legjobb, ha ő meghalna. Na mármost abban a dalban olyasmik voltak, hogy a világ legrosszabb gyereke, nem fogad szót a szüleinek, letagadja, ha rosszat csinált, összekeveri a hét napjait, nem szeret mosakodni, szóval csupa olyasmi, ami minden gyerekkel előfordul időnként, és ami inkább a szülők hibája, ha előfordul, ráadásul a refrén valami olyasmi volt, hogy akárki lehet ez a rossz gyerek, vajon hol van, szóval szerintem gyerekeknek ilyen dalt írni szerintem egyszerűen köcsögség. És nagyon, nagyon be fogok vizsgálni minden gyerekdalt, mielőtt a sajátomat a közelébe engedném (a büdös macska például mehet).

Ami a komolyzenét illeti, azért sem rajongok, pedig gyerekkoromban hat évig zongoráztam, ehhez zeneelméletre is kellett járnom, szóval nagyjából ismerem a népszerűbb zeneszerzők munkásságát, de nem igazán érintett meg (még Csajkovszkijt szeretem a leginkább, tényleg, az olyan gyerekzene-jellegű), ez az én defektusom, nincs rá fülem. Amúgy sem szeretem azokat a filmeket / képeket /  zenéket, amik csak szépek, de nem szólnak semmiről, nekem legyen az ilyesmi jól fényképezve / hangolva, de legyen története is, meg legyen benne feladvány is (például Az ember, aki ott se volt). A fiúm viszont szereti például a Halál és a lánykát (én inkább a filmmel együtt), mondtam is neki tegnap, hogy jó volna, ha én is érteném a komolyzenét, de szerinte nincs rajta mit érteni. Kiderült, hogy (legalábbis szerinte) a komolyzene nem szól valamiről, és arról nevezik el, hanem elnevezik valahogy, és akkor arról fog szólni. Szóval ezt éppen úgy fordítva fogtam meg, mint a Schrödinger macskáját, amit hosszú évekig hülyeségnek tartottam, aztán rájöttem, hogy fordítva működik, vagyis nem a kvantum olyan, mint egy macska, amelyik életben is van meg halott is (mert ez hülyeség, ilyen nincs), hanem ha a macska kvantumként működne, akkor lenne egyszerre életben is, meg nem is (és ha a kvantum macska lenne, akkor nyávogna, egészítette ki a fiúm, majd hozzáfűzte, hogy én azért szeretem őt, mert tudom, hogy képes lett volna erre érdemben reagálni, de mégis inkább valami vicceset mondott, hogy örüljek). Lényeg az, hogy a gyerekem komolyzenei nevelését inkább olyasvalakire bíznám, aki szereti a komolyzenét, és megbízom benne, úgyhogy az agnus küldjöm már linkeket, mert eddig az ő nyakában bírt Zorcsi a legtovább ellenni rajtam kívül, szóval szerintem rokonlelkek (legalábbis remélem, hogy nem a puszta testiségen alapul a vonzódásuk).

Szóval lényeg az, hogy szerintem alapból semmire sem lehet rámondani, hogy nem való a gyerenek, majd Zorcsi kiválogatja, hogy mit szeretne hallgatni (persze az én előválogatásom után, aminek során nem feltétlenül merőbena gyerek érdeke fogja vezetni a kezem, hanem a saját józan eszem és jámbor természetem megőrzésének vágya, ami másrészről szintén érdeke a gyereknek), ha a babazene a kedvenc, akkor a babazene, ha eredeti Mozart, akkor Mozart, olyan tizenhat évessel úgysem találkoztam még, aki babazenét vagy Mozartot dübörgetett volna éjjel-nappal.

154. fejezet – táplálkozás és zene

A Don ma olyan ötóra tájt elfogyasztotta a 2dl répalével kevert 2dl sütőtökpüré nagy részét, ettől beájult, majd fél óra múlva felébredt, rádöbbent, hogy őt megrövidítették, és addig üvöltött izomból, lebiggyedő szájszéllel, amíg meg nem kapta a maradékot. Plusz olyan 40ml tápszert. A fiúmnak van igaza, ő azt javasolta, hogy szerkesszünk valami csöves rendszert, amin keresztül folyamatosan jön a tápszer/sütőtök, akkor talán elégedett lenne a világgal a malac.

Másrészt meg Südve ajánlotta a blogján a Lovely Baby Musicot, hát cikinek nem ciki, Zorcsinak nagyon bejön, én viszont az első cédé második indítása után öt perccel a falat tudtam volna kaparni (nekem is megvannak a saját guilty pleasure-jeim, de a műbaba-gügyögéssel tarkított cuki kis dalok hallgatása nem tartozik ezek közé), úgyhogy kompromisszumos megoldásként Don Malac visszavonulva hallgatja a zenéjét, én meg azalatt csak távolról szeretem őt. Viszont neki tényleg nagyon tetszik, vissza is beszélt a daloknak, meg minden. Remélem, az évek során majd közeledik egymáshoz az ízlésünk.

153. fejezet – a koraszülöttség pszichikai hatásairól (mármint rám)

Egyébként meg a gyereken egyelőre hálistennek nincs nyoma, hogy koraszülött volt (van), leszámítva, hogy valószínűleg tényleg hipotóniás a nyaka, karja (beleástam magam a témába, és a korrigált korának, másfél hónapnak megfelelően mozog, de minden egyéb részképessége olyan 3 hónapos körül van, de lehet, hogy csak a hirtelen hízás miatt, majd hétfőn kiderül), és hogy soha nem sír orvosnál, vérvételkor vagy gyomorszondánál sem, rajtam viszont most jön ki a frász. És érdekes módon a fiúm is pont tegnap mondta, hogy mennyire örül, hogy jól van Zorcsi, mert azért aggódott érte.

Én az első pár hetet ugye hormonálisan végigbőgtem, de az kémiai reakció volt, nem elkeseredettség, utána (meg addig is) viszont mindig nagyon megvolt a feladat – reggel koránkelés, hogy beérjek a látogatásra, fejés, hogy legyen tej a malacnak, látogatás, haza, munka, fejés, munka, vissza a kórházba, fejés, látogatás, haza, munka, alvás, szóval lelkizni nem nagyon volt időm. Mostanában viszont az anyáknapjának az említésétől is sírhatnékom van (pedig ezt mindig hülyeségnek gondoltam), görcsberándul a gyomrom, ha születésről van szó, és minden konfliktuskerülés eltűnt belőlem, ha a gyerekről van szó (na jó, álarcos igazságosztóként még nem járom az utcákat, de simán rászóltam a nagylányra, hogy ha taknyos, ne puszilgassa a gyereket, meg a szüleimmel is közöltem, hogy kéthetente van láthatás az előre megadott időben, slussz, nem tesz jót a gyereknek a rendszertelenség. Mondjuk a fiúm anyukája nehezebb dió, mert ő rendes velem, tehát kevésbé hozza ki belőlem az állatot, de őt asszem, rábízom a fiúmra).

A gyerekkel kapcsolatos aggódásokat valahogy elfelejtettem, róla csupa jó emlékem van a kórházból is, hogy milyen ügyes, meg milyen szép, milyen aranyosan odabújik hozzám. A rossz emlékeket meg leginkább az szimbolizálja, amikor ott feküdtem a kórházban első nap, és odajött hozzám az egyik kezdő nővérke megkérdezni, hogy kaptam-e babaköszöntő csomagot, mire a kórházi védőnő leintette, hogy neki nem jár, koraszülöttes. És értem én, hogy rossz lehet babaköszöntő csomagot kidobálni, ha mégis meghal a gyerek, de ez a nem jár azért szörnyű volt, mert egy csomó minden nem járt, nem járt az, hogy örülhessek a babának vagy mások örüljenek neki, vagy az, hogy én dönthessek a vele kapcsolatos dolgokról, hogy szoptathassam, hogy megvigasztalhassam, ha sír, hogy egyáltalán megölelhessem, azt is féltitokban kellett összeszervezni mindig, nem járt az, hogy mutogathassam a fényképeit (nem mintha ez visszatartott volna), stb, stb. Ebben a helyzetben egyébként borzasztó jófejség volt a főnökömtől, hogy vett nekem egy hatalmas virágcsokrot a cég nevében, és gratuláltak, utólag mesélte is a titkárnőnk, hogy sokáig gondolkoztak azon, melyik lenne a nagyobb bunkóság, gratulálni vagy sem, hálistennek sikerült eltalálniuk. Szóval még a pattogós nővérke sem hagyott bennem olyan mély nyomokat, mint a védőnő ezen balul elsült megjegyzése, hát ő így járt.

Ami pedig a paraanyaságot illeti, én tök laza anyukának indultam, nem akartam légzésfigyelőt és sterilizálót, nem akartam védőnőt, nem akartam mérleget, nem akartam agyonizgulni magam a fejlődésén, stb., de ugye a malac mellé kellenek ezek. Az agyonsterilizálásról hálistennek már leszoktam (párnaponta egyszer csinálom, egyébként csak elmosok mindent), vasalni a gyerekre nem vasalok (egyszer akartam, de kiderült, hogy eltört a vasalóm valamikor az idők során), szerencsére eddig egyik fertőzése sem okozott neki tüneteket, nagyon ügyes. Másrészt viszont árgus szemmel figyelem a fejlődését, mert bármikor kijöhet bármi rejtett hiba rajta, nem viszem autózni, ha nem muszáj, igyekszem a látóterében maradni (különben sikoltozással jelzi, hogy neki joga van az anyukájához, a múltkor is kitört a frász, mert hirtelen ébredt, a másik irányba volt fordulva a feje, és nem látta, hogy itt vagyok közvetlenül mellette, úgyhogy a biztonság kedvéért rögtön sikoltott egy hatalmasat, aztán persze volt nagy vigyorgás, meg bocsánatkérő heőőzés), lerakom a munkát/bármit, ha játszani szeretne, szóval magamhoz képest eléggé körülugrálom, szerencsére jó gyerek, talán még én sem tudom elrontani.

Ja, és a víz kiver a kismamatopikoktól (de most komolyan, milyen már azt leírva látni, hogy minden anyának van elég teje a gyereknek, csak egyesek nem akarják eléggé a szoptatást? Ez kb. olyan, mint kijelenteni, hogy az Alzheimeresek/Huntingtonosok, stb. egyszerűen nem akarnak eléggé emlékezni a dolgokra, elvégre a többi embernek simán megy, akkor nekik is kéne. Mondjuk külföldi oldalakon nem is játsszák ezt az emberek, még az oroszokon sem, pedig ott tényleg hiánycikk volt a tehéntej is, a tápszer is, ez valami magyar specialitás, és ez csak egy példa), szóval a víz kiver tőlük, de olvasom, amit tudok, hátha van benne érdemi információ is, meg eltűröm a védőnőt ugyanezen okból, de lassan kezdek leszokni arról, hogy mindenki mindent jobban tud nálam a gyerekkel kapcsolatban (felkészülni komolyabban ugye nem volt időm, a kórházban meg a nővérkék és az orvosok diktáltak, nekem leginkább semmibe nem volt beleszólásom, és ebből azért fel kellett fejlődnöm).

Na mindegy, igazából nem panaszkodom, most a lehető legjobb Zorcsinak és nekem, csak gondoltam, összegyűjtöm a különbségeket, mert pár év múlva már emlékezni sem fogunk arra, hogy mennyit izgultunk a babáért.

152. fejezet – az őszi divatról

Malacnak nagyon jól állnak az ősz színei. Az "a sütőtök a kedvencem,
de anyukám nem akarja hipózni a ruháimat" fantázianevű kollekció
következő darabjáért nemisbékát illeti köszönet:

Zorcsi azért ráncolja egyébként a képen a homlokát, mert közvetlenül
evés előtt áll (azért ilyen kis vézna, beesett arcú), és helyteleníti,
ha ilyenkor cateringen kívül bármi mással foglalkozom (beleértve az
öltöztetés is, enni pucéran is lehet).

Egyébként, ha már sütőtök, kiderült számomra, hogy Zé igenis tesz
különbséget kaja és kaja között, számára meg az derült ki, hogy az élet
nem mindig fekete-fehér. Az élet ugyanis az elé a dilemma elé
állította, hogy táplálékkal teli cumit nyomtak a szájába, a nevezett
táplálék viszont finomfőzelék volt, ami mégiscsak durva (szerintem is
gusztustalan, de nem akartam megtagadni a gyerektől a saját
előítéleteim miatt, hátha ő szereti). Ezt a gordiuszi csomót Zorcsi
azzal kísérelte meg átvágni, hogy megpróbált anélkül enni, hogy
finomfőzeléket engedne a szájába, vagyis negyven perccel T0 után még mindig a cumin nyammogott (kb. 5 perc szokott a felezési ideje lenni, és az utolsó 1/16
a cumira tapadva marad), ami viszont még mindig háromnegyedig volt.
Ekkor feladtam, kapott tápszert, és kihúztam a finomfőzeléket az adható
kaják listájáról. Répaleves sütőtökből viszont stabilan 3 dl fedezi a
szükségleteit.

A csíkos ugyan kövérít, de mi bátrak vagyunk:

Ezen a képen malac, amellett, hogy csábosan néz, türelmetlenségét kifejezendő karjával csapkodja maga alatt a kanapét, a lábával meg szélsebesen biciklizik, közben azt
mondja, heőő. Azt hiszem egyébként, kijelenthetjük, hogy a heőő
az első szava, mert teljesen tudatosan használja, ugyanúgy szokta
kimondani, és nem gügyögés, hanem tényleg artikuláltan azt mondja, hogy
heőő. A fiúmnál kaptam fel rá először a fejem, hogy a fiúm azt
mondja a babának, hogy heőő, mire a baba meglepően felnőttes hangon
utánaismétli (majd mindenki nevet). Némi gyakorlás után (sikerült nekem
is megtanítania) most már mi is erről szoktunk beszélgetni, simán
utánam mondja, sőt, ha a kaja utáni üvöltés nem segít, akkor elhallgat,
és mérgesen heőő-zik egyet, mert tudja, hogy arra minden
eldobok, és csak vele foglalkozom. Sőt, nem akarok olyanokat belelátni,
amiket még nem tud (majdnem azt írtam, hogy nem akarom
antropomorfizálni a gyereket), de már többször is úgy tűnt, mintha
huncutkodna a heőő-vel; mikor én mondogattam neki, várva, hogy utánam ismételje, a szeme sarkából lesve engem elkezdte, hogy heeee…, majd hirtelen rávágta, hogy …őő!, és nevetett.

Ja, és nem csak remek a humorérzéke, de a harcművészetekben is jártas:

151. fejezet – fürdőző faun (illusztráció)

Valaki kérte kommentben, hogy rakjak be illedelmes képeket az ikeás pelenkázós fürdésről, hát végigfotóztam ma egy szeánszot, és megint az volt a benyomásom, hogy a malac tudja és élvezi, ha fotózzák, olyan röhögős-pózolós műsort levágott. Persze az is lehet, hogy csak azt hiszi az imprinting miatt, hogy a fényképezőgép az anyukája (a kórházban a gépet kezdte először követni a tekintetével, én sajnos sokkal kevésbé vagyok kontrasztos).

Szóval vigyázat, a nyugalom megzavarására alkalmas képek (hurkákkal!):

Malac megpróbál diszkréten belenyalni a vízbe, hátha nem veszem észre (esküszöm, adunk neki időnként inni):

Bemozdult, de muszáj volt beraknom, malac így nevet, ha csapot lát (vagy fél percig csinálta, és időnként közben rám pislogott, hogy ugye értem a poént):

Annak is örülök, hogy ezen a cuccoson a malac határozottan próbálkozik az átfordulással, szóval lenne rá igény, csak ilyen hordóhassal nem könnyű (azon szoktunk vihorászni a fiúmmal, hogy még össze sem tudja tenni a kezét a feje tetején, olyan rövid (jó, tudom, alacsony a humorküszöbünk), szóval nem nagyon tudja átlendíteni a karját, és úgy segíteni a mozdulatot). A végén azért sikerült félig az oldalára fészkelődnie, lett is nagy dráma és sikoltozás (úristen, vizes lett az arcom!!) az első döbbenet után, de azért megdicsértem.

Bónusz:

150. fejezet – sütőtök és fürdetés

Baba egyébként jobban van sokkal, bár az elmúlt két éjszaka fel kellett hozzá kelni párszor, de ez mindig így van, amikor idegeneket (az apján-anyján-zsiráfon kívüli családtagokat) lát napközben, hiába magyarázom, hogy nem kell félni, ő most már mindig velünk lesz. Viszont hálistennek kezd leszokni a sírással jelzésről, mostanában éjszaka hangos cuppogással tudatja velem, hogy enne (az öklén nyammog), és csak akkor kezd üvölteni, ha húsz percen belül nem reagálok.

Ha már evés, most kipróbáltuk a sütőtököt S. B. tanácsára (beszéltem vele múlt héten, mondta, hogy lassan mehetnek a zöldségek a malacnak, krumpli, répa, ja, és a sütőtököt mindenképpen próbáljuk ki, erre visszakérdeztem, hogy azért-e, mert abban olyan vitaminok vannak, mire azt válaszolta, hogy nem, hanem mert attól nagyon vicces színe lesz a gyereknek). Szóval bekevertem neki egy sütőtökös almát répalével, asszem, ezzel nem kapnék meghívást a szűvös bakács blogba, de a babának ízlett. Először ugyan a szabad véleménynyilvánítás jegyében leköpött, amikor a szájába raktam, de utána mire észbekaptam, három decit lenyomott, pedig elég sűrű volt a kaja, eddig ez a mennyiség a rekordja. Utána pár órán keresztül mozdulatlanul aludt ugyanabban az evős pózban, időnként megbökdöstem, de csak felnyögött, hogy hagyjam már, és folytatta. Aztán a ma reggeli kakijában (bocsánat, de ez is hozzátartozik a teljes történethez) volt némi sütőtökszínű sütőtök is, remélem, ez normális, de szenvedés jeleit nem mutatta a malac.

A szociális mosolyt most már teljesen megbízhatóan gyakorolja (ez újabb minőségi ugrás), hétvégén valahogy megtanulta, hogy rám mosolyogni kell mindig, hadd legyen meg az örömöm.

De én is nagyon ügyes vagyok, kitaláltam például, hogy hogy fürdessem meg a gyereket anélkül, hogy megfullasztanám (fürdés témában ugye egyedülálló anyuka vagyok általában). Eddig ez mindig komoly csata volt, mert a malac mindenáron arccal lefelé akar fordulni, miközben én fél kézzel próbálom szilárdan tartani anélkül, hogy fájdalmat okoznék neki, másik fél kézzel meg mosdatom. Időnként sikerül is vízbe nyomnia az arcát, olyankor utána látványos, szemrehányó pillantásokkal teljes félórás drámai előadás van arról, hogy Ő mennyire Szenved, mert Félrenyelt, és Víz Ment az Orrába, Hogy Hagyhattam Én Ezt. Aztán a végén kilihegi magát, majd megbocsátó vigyorral sóhajt párat, hogy na, ezt is megúsztuk. Ilyenkor részben piszkos marad. Most viszont váratlan ötlettől vezérelve kitaláltam, hogy beteszem a vízbe a felfújhatós ikeás pelekázóját, az megtartja, de puha, nem fáj neki, és az aljába pont annyi víz be tud csorogni, hogy ne fázzon, de ne is fulladjon meg. Hát a malac ettől odáig van, hogy hagyom egyedül fürödni, időnként nagy erőlködéssel lopva belekortyol a vízbe, de leginkább rugdossa a habokat (általában hagyom, hogy a lába lelógjon az eszközről), és borzasztóan élvezi az egészet, én meg nyugodtan mosdathatom. Jó csapat vagyunk.

149. fejezet – a fiúmról

Most átolvastam a dolgokat, és tévesen úgy tűnhet, mintha a fiúm csak olyan csendestárs lenne, aki igazából máshol lakik, és mást csinál mindig. Pedig nem, csak tiszteletben tartja, hogy én mindenhez jobban értek. Mostanában különösen sok jó húzása volt, például:

  • Szó nélkül kiteregetett, amikor bent felejtettem a cuccot a mosógépben. Két napig rejtély volt számomra, miért nem emlékszem a teregetésre, majd lenyűgöző intelligenciámat munkába állítva kiókumláltam a megoldást, miszerint valószínűleg egy háztartásomban élő másik személy volt a tettes, aki majdnem bizonyosan nem Zorcsi.
  • Megetette A Gyereket. Elmosta az aventes poharat, megcsinálta a babának a megfelelő mennyiségű tápszert, elmosta a cumit, és összeillesztette az (A) jelzésű dedet a (B) jelzésű eszközzel. Tisztára elleste tőlem, vigyázni kell, mert még öntudatára ébred.
  • Elmagyarázta a másik gyereknek a térképet, meg az égtájakat. Én éreztem ugyan, hogy a miniszoknyaviselés protokollja nem feltétlenül lesz elég útravaló neki az önálló közlekedéshez, de a megoldásra a fiúm tapintott rá.
  • Bejelentette a kocsimat szervizbe, és elintézte, hogy valaki érte is jöjjön.
  • Megint nem tépte le éjszaka a kezem, amikor elkezdtem tapogatni a karját (most is azt hittem valamiért, hogy ott a gyerek, pedig már kezdtem leszokni erről, hogy az ágyunkba vizionálom, biztos azért tört ki rajtam ismét a dolog, mert este nem volt jól a baba).


Meg egyébként is nagyon jót játszanak a gyerekkel, van például amikor a fiúm hassal lefelé fordítja Zorcsit a feje felett hordozóstul (olyan criticalmassos mozdulat), a malac olyankor hülyén néz, de szerintem élvezi. Illetve a múltkor az ülésgyakorlatuk közben elkezdte mozgatni hátulról a baba fülét, miközben Zorr szokás szerint ilyen pofácskát vágott, hát majd bepisiltem a nevetéstől (és egy-két hónapja ez még nem lett volna képes beszéd, nem győzöm ismételni, hogy ne szüljön hüvelyi úton, akinek nem muszáj, de azóta hálistennek rendbejött a csatornarendszer odalenn). Illetve mindig el van olvadva a babától, hogy milyen szép és aranyos (tényleg az, örömgyerek, nem nyafi, viszont nagyon huncut pofákat vág), kivéve, amikor bekakál a malac, azt a helyzetet egy brit úriember hidegvérével kezeli (udvariasan nem hozza szóba, csak eltartja magától a malacot, és a lehető legrövidebb időn belül a kezembe nyomja). Öltöztetni viszont simán öltözteti, a múltkor én olvadtam el kis híján, amikor azt hallottam nagyon kedves hangon, hogy na gyere baba, rád adom a prémedet (a bárányruhára célozva), szóval jó apa, na.