328. fejezet – igazi gyerek lett belőle

Ma leóvakodtunk a körzeti rendelőbe, ahol a védőnő is megtalálható, 15 hónapos oltásra meg szintfelmérésre. Nem akarok dicsekedni, de a Muci az első felmérőjét csillagos ötösre teljesítette, még túl is, ami nagyon kellemes meglepetés volt számomra ahhoz képest, hogy eddig bárhova mentem vele orvoshoz, mindig volt valami hümmögős szemöldökhúzogatás valami miatt. Most meg csak annyit mondott a doktornő, hogy nagyon meg van ezzel a gyerekkel elégedve, a szóban forgó gyerek meg csak egyet nyikkant, amikor megszúrták. Az ideje többi részét azzal töltötte, hogy kiszúrt magának csajokat, és az agnuson már letesztelt módszerrel kokettált velük, miszerint hülye arcokat vág, kukucsol, és azt mondja, vau. A babáknak is azt mondta, hogy baba, baba, vau, mert mostanában nagyon foglalkoztatja ez a kutyakérdés, és szereti kibeszélni magából a gondolatait. A kutyának simán csak azt mondja, hogy vau vau nem, baba nélkül, vagyis kontextusba helyezi a mondanivalóját, emiatt nem kicsit vagyok rá büszke.

Ő is nem kicsit büszke magára, tudja, hogy vannak ellenállhatatlan fogásai, ezért ha már rettenetesen sokáig (kaja után fél percig) nem vettem ki az etetőszékből, akkor egyszerre berreg és tapsol, mert tisztában van azzal, hogy képtelen vagyok ilyenkor nem agyondicsérni, meg összepuszilgatni, és aki puszilgatja az embert, abba bele lehet kapaszkodni, és ki lehet mászni rajta a székből. Másik ilyen ellenállhatatlan húzása, hogy megtanult verbálisan vitatkozni. Elleste, hogy amikor valamit muszáj megtennem vele, annak ellenére, hogy ő azt mondja, hogy nem, akkor én azt válaszolom, hogy de. Ebből következően, ha én azt mondom, hogy nem, nem mászhatsz bele a vécébe, akkor kijelenti, tisztára az én hangsúlyozásommal, hogy de de (=ne haragudj, anyám, de ezt most meg kell tennem), és mászik tovább.

Amúgy akarata ellenére is nagyon jól parodizál engem, például amikor elkezdtem morogni vele, mert a körzetihez indulás előtt megfürödve, tiszta ruhában kihalászott egy szétolvadt csokit a szemetesből, és mindent összekent vele, akkor ugyanolyan hanghordozással ő is elkezdett csendben lamentálni magában halandzsául (de én értettem a mondanivalóját, miszerint nem igaz már, hogy az ember nagy nehezen szerez végre magának egy csokit, erre elveszik tőle meg molesztálják a ruhával), szóval képtelenség rá haragudni, ugyanakkor kiváló nevelő-oktató módszere van, mert már ötször meggondolom, hogy mit és hogyan mondjak neki.

208. fejezet – az I. sz. gyermekklinikáról

Na megjöttünk a profibb ultrahangról. Malac tökéletes kívül-belül.

Mert ugye a Jánosban nem olyan jó az ultrahang, úgyhogy S.B. beutalta I. "Husinyuszi" Húsnyulat az I. sz. Gyermekklinikába, mert gyanús volt a feje is, meg a bal veséje is. Én meg már napokkal előre kissé feszkó voltam, aggódtam is, meg utálom a kórházi hangvételt is.

Oda már rutinosan nem babakocsival mentem, mondjuk azt soha nem fogom megérteni, hogy miért spórolták le az összes gyermekegészségügyi intézményről a rámpát, biztos drága a beton, de mindegy, ezúttal is bejött a tippem. Kórházi hangnemet ezúttal csupán a betegfelvétel alkalmazott, az is egy olyan jó közepes volt, és amikor megnőtt a sor, nyitottak új kasszát.

A vizsgálat meg maga úgy zajlott, hogy az ultrahangos doktornő rögtön indításként mondta, hogy én rendezkedjek el nyugodtan, addig ő fogja a gyermeket, majd rögtön megérdeklődte Zoárdtól több ízben, hogy ő egy huncut husinyuszi-e. Én ugye ahhoz vagyok szokva, hogy miközben a hordozót a lábammal támasztom, egyik kezemben fogom a kabátom, másikban a táskám, mert mindig rámreccsennek, hogy a kint hagyott cuccokért felelősséget nem vállalnak, közben a harmadik kezemmel próbálom a gyerek papírjait előkotorni (mármint ez a körzetinél van, a Jánosban még be is kell öltözni bentibe, úgy hurcolom a cuccom, de ott legalább kedvesek). Ehhez képest itt volt benti fogas, szóval tisztára a Hiltonban éreztem magam, és senki nem csattogtatta a nyelvét, hogy igyekezzen, anyuka, lehet, hogy ők nem olyan profi egészségügyi személyzet. Zorcsi nyelve persze rögtön megeredt attól, hogy lehusinyuszizták, és a vizsgálat alatt elmondta az egész élettörténetét szerintem, meg a jövőbeli terveit is, a vizsgálóorvos meg még azt se kérte, hogy fogjam le a fejét, azt mondta, hogy majd ő követi, úgy jobb a babáknak. Közben kiderült, hogy a feje tele van aggyal, csak domború a homloka, mint az enyém, meg a vesemedencéje sem kóros, együtt örültünk. Egyébként  Dr. Várkonyi Ildikó vizsgálta, csak azért írom le, mert mindig annyira örülök, ha ilyen normális, rendes orvossal vagy közintézővel találkozom, és szerintem megérdemlik a reklámot.

A diagnosztizáló orvossal sem volt probléma, megint megállapításra került, hogy nem is látszik a koraszülöttség, és ő  ugyan nem gügyögött fél órán keresztül a malacnak, csak köszönt neki és megsimogatta, de ezért nem vonok le pontot, mert alapvetően türelmes és elnéző vagyok az emberi hiányosságokkal szemben.

Felhívtam S.B.-t is, együtt örültünk, rákérdeztem a pneumococcusra és a prevenarra, megerősítette, hogy ő a saját gyerekének az én helyemben nem adatná be így,hogy se testvére, se közösségbe nem jár, csak most divatosak ezek a cuccok, de szúrassam majd inkább egyszer két éves korában, mint most háromszor. Eziránt csak azért érdeklődtem újfent, mert a körzeti lekapott a tíz körmömről, amiért még nem adattam be a Malacnak, gondoltam, csekkolom, hogy jól emlékszem-e, vagy tényleg a gyermekem életére török, de ezek szerint nem.

Szóval minden tök jó, következő kórházas menet februárban.

188. fejezet – sok jó hír, meg egy nagy vese

Ekcémahelyzet: felhívtam a gyerekorvost & a védőnőt, azt mondták, hogy ilyen hülyeség miatt nehogy bevigyem orvoshoz (amúgy sincs időpontjuk, a kötelező második menetére is csak januárra kaptam), hanem kérjek valami semleges gyógyszertári krémet, azzal kenjem, biztos a fogzás miatt érzékenyebb a bőre. Oké, vettem, és mindenesetre most nem fürdettem két napig, mert gyanús, hogy ő is a vízre érzékeny, és szinte el is múlt a foltos gepárdsága, viszont a koszmó bedurvult, hajj.

Dévényhelyzet: elvittem malacot most csütörtökön is, hogy ne legyen túl nagy kihagyás két kezelés között, hát nagyon meg lett dicsérve, leginkább rihegett-röhögött, tette-vette magát,és csak az utolsó tíz percben ordított, addigra kifáradt. Az a gyanúm, hogy ő már nagyon mozogna, csak én nem tudom olyan ügyesen tornáztatni. Mindenesetre mostanában erősen igyekszik az oldalára fordulni, több-kevesebb sikerrel.

Kórház:

Ami nem olyan jó: a ba vesemedence-megnagyobbodás még mindig megvan, beutaltak a SOTE Gyermekklinikára profibb ultrahangra. Lehet, hogy kinövi, lehet, hogy soha nem növi ki, de nem okoz problémát, viszont az is lehet, hogy igen. Mondjuk én valahogy annyira nem féltem, eddig se lett baja, pedig mennyit összebénáztam vele.

Ami jó: eltűnt a koponyában lévő ciszta. A homlokánál ugyan van egy kicsi tágulat, de szimmetrikus, és máshol nincsen, szóval ezt majd figyelik, de valószínűleg csak ilyen alakú a homloka. Az ultrahangon egyébként megkérdezték, nem akarok-e leülni, mert ez elég szörnyű, a gyerekek nagyon szoktak sírni, ehhez képest a Don, akit S. B. tartott, végigröhögte az egészet, mert imádja, ha nők fogdossák, meg csikizte a zselé.

A neurológiai vizsgálaton nem mertem bevallani a Dévényt (a főorvosnő nézte), így viszont teljesen meg volt lepve, hogy mennyit fejlődött ez a gyerek, milyen ügyes, meg minden. További gyógytorna szóba se került (azért én viszem továbbra is dévényezni), annyit mondott, hogy gyakoroljam vele a lábösszerakást, mert még mindig spárgázós alkat (azt a dévényes terapeuta úgyis gyakorolja vele, de én is). Egyébként meg nagyon szép dolgokat írt róla az ambuláns naplóba, rögtön úgy kezdte, hogy "volt koraszülött fiatalember" (nem fiúcska, mint eddig), illetve a sok pozitívum végén, hogy "gőgicsél, figyel, okos", csak így szerényen. Úgyhogy most már papírunk is van arról, hogy okos a Malac, pecséttel.

Az elmúlt két napban egyébként voltam dévényezni, a munkahelyemen, két boltban, fogorvosnál, a kórházban ultrahangon és neurológián, és este megyek céges karácsonyi vacsira. Ezek nagy részére a Don is jött, úgyhogy két program között mindig ájultan feküdtünk az ágyban, ami nagyon aranyos látvány, mármint nem miattam, hanem ugye a malacot mindig középre rakom, az apja 160 széles dunyhája alá, mert azt szereti, ő meg szétdobja kezét lábát, úgyhogy én csak a szélén férek el az ágynak. Akkor befészkeli magát, a lehetőségekhez képest az arcába húz egy párnát (ebben is tiszta apja), majd horkolva elalszik a törpéje, és időnként hangosan kacag álmában, de leginkább csak szuszog. Ennél édesebb dolog nincs, pláne ilyen hülye esős időben.

145. fejezet – utórezgések a tegnaphoz

Tegnap az is szóbakerült a gyerekorvosnál, hogy adassam má be a malacnak a Rotarixet (a Rota-vírus elleni oltást). Kérdeztem a mellékhatásokról a doktornőt, és azt mondta, eddig náluk egyetlen gyereknek sem lett baja tőle, amennyiben meg tudom finanszírozni, nyomjuk bele. Otthon azért utánaolvastam, és egyrészt koraszülötteknél magas a csökkent immunválasz kockázata, másrészt a vékonybél vastagbélbe csúszását eredményezheti, amire a korababák szintén hajlamosabbak. Mindenesetre tépelődtem, tépelődtem, és végül a magasabb hatalmakhoz fordultam, felhívtam házi istenünket, S. B.-t. Ő egyrészt tájékoztatott, hogy a malac kolonizációja még mindig megvan, próbáljunk meg rá valami új dolgot (ez is olyan rendes tőle, a többi kórházi orvos azt mondja erre, majd kiürül magától), másrészt ne adassam be a rotát, mert a fertőzés elsősorban a közösségi gyerekeket veszélyezteti, rengeteg korababa elkapja a betegséget az oltóanyagtól, és egyébként is van ötezer hányós-fosós fertőzés, ha egyet kilövünk, azzal még nem vagyunk sehol.

Nem mondanám, hogy ez megerősítette a bizalmamat a gyerekorvosban.

Felhívtam a védőnőt, hogy tájékoztassam a dologról, hátha lesz neki utánunk más koraszülöttje is, és azt mondta, ő is csodálkozott, hogy miért nyomta ennyire a dolgot a gyerekorvos (mondjuk azért szólhatott volna, ha csodálkozik, megértem, hogy a kollégájának nem akart ellentmondani, de a kezembe csúsztathatott volna egy cetlit, vagy felhívhatott volna ismeretlen számról, elváltoztatott hangon). Ha már így beszélgettünk, elmeséltem neki, hogy a malac ma reggel Kihúzta a Karját (van ez a gyakorlat, hogy a lehető legkevesebb segítséggel át kell fordítanom a malacot hasra, a kruciális pontja az, amikor ki kell húznia maga alól az alsó karját, na ezt ma reggel megtette, mialatt leszaladtam leforrázni a teámat, persze lehet, hogy titokban a zsiráf segített neki, de akkor meg az ő mozgásfejlődésére vagyok nagyon büszke), a védőnő ennek nagyon örült, azt mondta, ő nem lát különösebb gondot a malaccal, de azért nagyon figyeljek oda rá, és tornáztassam.

A következő fejezetben a malac teljes báránynak öltözik. Stay tuned.

143. fejezet – a körzeti orvosnál

Voltunk ma körzeti gyerekorvosnál, hát nem tett rám jó benyomást. Nem tudom, a többi gyerek mennyire brokkoli ebben a korban, de Zorcsi bizonyos dolgokat már megért, és elég fontos számára a nonverbális kommunikáció, szóval nem olyasvalaki, akivel tárgyként lehet bánni. Nem azt mondom, hogy atomfizikáról szoktunk szavak nélkül társalogni, de ha akarok tőle valamit, akkor szemkontanktus teremtek, elmondom neki, hogy mit akarok, eközben ráutaló magatartást is tanúsítok, és akkor általában megérti, és a kedvének függvényében együtt is működik. Ehhez képest ma a doktornő felhúzta ülésbe, megnyomogatta a talpait, majd kijelentette, hogy a gyerek nagyon hipotón (=gyenge az izomtónusa), és erősen jobboldalos, mert nem nyomta ki magát és nem emelte a fejét, pedig összesen annyiról volt szó, hogy én a malac jobb oldalán álltam, a doktornő meg végig hozzám beszélt, és kísérletet sem tett arra, hogy a gyerek figyelmét magára vonja. A malac pontosan tudja pedig, hogy ha vele szemben vagyok, és azt kérdezgetem, hogy na hogy emeli a fejét a baba, akkor fejet kell emelni, és attól mindenki extázisba esik körülötte, és simán kinyomta magát ma egyenes lábúvá a doki után, amikor ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy beleharapjon a nyakamba táplálkozás céljából, de ha csak úgy fogják és elkezdik macerálni, akkor fogalma sincs, hogy mi van. Ja, és alapértelmezésben mindig arra fordul, amerre és vagyok, kivéve, ha a zsiráf vagy a fiúm is jelen van, csak hogy tudjam, hol a helyem a rangsorban.

A bal oldaláról meg annyit, hogy a zsiráfot is bal kézzel szerezte meg, szóval azt kijelenteni egy perc után, hogy nem képes a bal oldalát használni, szerintem egy kicsit erős túlzás. És ha valaki egyszerűen nem hajlandó öt perc erejéig kizárólag egy kisgyerekre összpontosítani (vagy napi nettó egy órán keresztül, ahogy a rendelési időből kiszámoltam), akkor inkább ne menjen gyerekorvosnak, de nekem meg ne kelljen összepakolni a gyereket és oda-vissza utaztatni csak azért, hogy hülyeségeket hallgassak róla (ettől függetlenül a malac tényleg gyenge egy kicsit, meg főleg lusta, de nem féloldalas, és egy ilyen gyerekorvostól én nem fogom megtudni, mit kell vele tornázni, szóval nem tetszik ez az egész).

A védőnő viszont aranyos volt, köszönt a malacnak, játszott is vele meg minden, jól elvoltak.