267. fejezet – Muci tizenegy hónapos

Muci tizenegy hónapos lett tegnap (korrigált nyolc), vagyis finiselünk, most már csak harmincat kell aludni az évértékelő beszédig.

Fizikai paraméterek: a hossza megmérhetetlen, valószínűleg továbbra is 72 centi, súlyra 7800 gramm, és ezzel megtört a hosszú hónapok óta tartó havi 400 grammnyi hízások sora.

Fogak: április havában Muci megduplázta a fogai számát, immár kettő van neki (alsó egyesek). Teljesítményét a haza babapiskóta-fejkvóta emeléssel jutalmazta.

Evés: most már nagyjából mindent mernék neki adni, ami nincs túlfűszerezve, és nem aprómagvas gyümölcs kategória, de még él az a reflexe, hogy a darabosabb dolgokat kitolja a szájából, úgyhogy csak botmixelve kap botmixelhető dolgokat. Egyébként a vasszöget (kecskesajtot, rántott húst) is megemészti, csak az elsőkörös gyümölcsök csapják ki a bőrét ideiglenesen, mint a nyers alma és a nyers őszibarack (ellenőrzött, bio), ki érti ezt. Persze a tápszer az alap, de napközben csak szilárdat kap, bár van, amikor valamiért nincs kedve hozzá, akkor akár egész nap tápszerezhet, ha úgy tartja úri kedve. Egyébként fura, mert a babakajákat csak ímmel-ámmal fogyasztja, azt is rigolyásan teszi, csak langyosra melegítve és pici kanállal, ezzel együtt a fiúmat minden reggel letámadja reggeli közben, és ma reggel simán bezabálta a gyümölcsjoghurtjának egy nagy részét felnőttkanállal, hűtőhidegen. Túró rudit egyelőre nem kapott, de közeleg a perc (a csokitól nem féltem, nagyon jó az emésztése, és a jó minőségű csoki sokkal kevésbé kártékony, mint például a szénhidráttal teli babapiskóta vagy fehér kenyér, pedig azt is kap). Inni csak asszisztálva, négy decis nagypohárból hajlandó, cumiból nem.

Beszéd(értés): megért (vagyis konzekvensen értelmez valahogy) olyan szavakat, mint a gyere, a mindjárt, a hamm, a csinálom, stb. Aktív szókincse egyelőre egy szóra korlátozódik, arra, hogy nem (indokolt esetekben nemnemnemnem). Amúgy mostanában esett le, hogy talán ideje lenne egy kicsit babásabban beszélgetnünk, mert a fiúmmal úgy szoktunk kommunikálni, hogy azt még a tizenkétéves sem tudja követni általában, szóval most odafigyelve próbálom megtanítani a babát olyasmire, hogy pápá, meg baba (ma reggel utánam is mondta, hogy bebe!), ilyesmi. Amúgy meg rengeteget dumál, most már mindig beleszól a beszélgetéseinkbe, és egész sok mássalhangzót használ (a sziszegőseken kívül asszem mindet).

Alvás: az éjszakai tizenkét óra az fix, nappal meg délelőtt van úgy egy óra, ebéd után szintén egy óra, vacsora előtt meg további egy-két óra, mióta kúszik, és korán kel a nap (nem tudom, melyik  miatt). Annyiban macerásabb a csecsemőkoránál, hogy most már nem szabad körülötte lennünk meg nagyon zajonganunk, miközben elalszik. Az altatási procedúra annyi, hogy cumi a szájba, pelus a kézbe, aludj jól, Mucikánk (és nem azért, mert rideg szülők vagyunk, hanem mert őt idegesíti nagyon, ha maceráljuk, akár a jelenlétünkkel, amikor ő aludna). Autóban is elalszik általában (vagy dumálgat magában), babakocsiban nem, ott nézeget.

Nagymozgás: kúszás! De mint az olajozott istennyila, ha valamihez oda akar menni, hogy lerángassa, akkor komoly harcba kerül az eltántorítása (bár néha a legegyszerűbb simán csak megfordítani a másik irányba, és akkor elfelejti). Végre-végre hajlandó támaszkodni ülés közben, vagy ha meging, utáltam, hogy mindig pofára esik, mert reflexből hátracsapja a kezeit, ha megijed. Az állás a kedvence, maga előtt kapaszkodva (leginkább belénk), de még mindig nagyon kileng közben a csípője. És végre tud összezárt térddel térdelni egy-két percig, ha kapaszkodhat.

Finommozgás:
nagyon kis finoman manipulál, csipeszfogással felveszi a drótot és a hullámcsatomat a padlóról, az egyik dolgot a másikhoz kocogtatja, a múltkor megfogta a hajam az arcom mellett kétoldalt, odahúzott, és képen nyalt, olyan puszi jelleggel, anélkül, hogy összekoccantunk volna, ilyenek. A finommozgására tényleg egy szavam sem lehet. Kedvenc szórakozása a pengetés, hogy valamit a szájába, vagy az egyik kezébe vesz,és a másik kezével pengeti (ez valószínűleg a pörgetésből jött, a fiúm megtanította, hogy hogyan kell a játékállványán a pörgetős dolgokat pörgetni).

Lélektan: van egy kis szeparációs szorongása, de nagyon oda kell figyelni, hogy észrevegyük. Amikor az apja reggel elindul munkába, akkor van egy másfél perces ordítva bőgés, majd átmenet nélkül, megnyugodva tovább játszik, illetve ha ketten vagyunk itthon, és kimegyek a szobából (és nem mondom, hogy "mindjárt jövök", vagy nyűgösebb kedvében van), akkor van egy kis felháborodott kiabálás. Hálistennek utál sírni a Mucifülű, és nagyon hamar abba szokta hagyni. Amúgy meg tényleg egy örömgyerek, fülig vigyor, ha meglát minket, ügyes, okos, alszik, nem rombol, szóval továbbra is odáig vagyunk érte (persze akkor is szeretnénk, ha egy üvöltő dúvad lenne, de így sokkal könnyebb).

Igazából nagyon kíváncsi vagyok, hogy a május ezek után mit tud még nyújtani, de azt se bánom, ha most egy darabig így marad minden.

266. fejezet – bürokrácia, szavak, mozgások

Tudom, hogy már írtam erről, de most megint aktuális, hogy ha nem utálnék ennyire levelezni a MÁK-kal, akkor íziben átjelentkeznék egyedülálló szülőnek, merthogy ha a magyar állam szerint alkotmányellenes, hogy jogilag több közöm legyen a fiúmhoz, mint bármelyik ismeretlenhez az utcán, akkor legyen már alkotmányellenes az is, hogy én kevesebb csépét kapok pusztán azért, mert ha az "ő" pénzükről van szó, akkor viszont hirtelen semmi bajuk az élettárs kategóriával. És igenis hátrányos megkülönböztetésnek érzem, hogy a fiúm bármelyik haverjával elmehetne az anyakönyvvezetőhöz, és egybeírnák őket, velem viszont nem, hiába szültünk egymásnak gyereket. És senki ne jöjjön nekem azzal, hogy nekünk ott van alternatívának a házasság, mert az nem ugyanaz a kategória, sem bonyodalmak, sem társadalmi megítélés, sem utánajárás, sem jogok és kötelezettségek szempontjából. De úgyis júniusban kell felülvizsgáltatni a gyereket a jogosultság szempontjából, akkor majd lehet, hogy beikszelem az egyedülálló kategóriát, ha tönkre is megy a havi 1500 forint pluszköltségtől a magyar államháztartás.

Na de vidámabb dolgok, Muci. A Muci okos, amit mindig is tudtunk, de egyre látványosabb. Egy csomószor utánozza, amit mondok (valamelyik este például a fiúm megkérdezte, hogy ugye nem aznap kell újratelepítenie a gépemet, én meg a megnyugtatás végett elég vehemensen válaszoltam, hogy nemnemnemnemnem, mire a Don, aki éppen az apján kismajmozott, széles vigyorral, lelkesen utánam mondta ugyanazzal a hangsúllyal, hogy nemnemnemnemnem, szóval ezt a nemezést is tőlem tanulta), és megért egy csomó szót: mindjárt (vö. mindjárt jövök, ha ezzel megnyugtatom, nem esik kétségbe, ha rövid időre kimegyek a szobából), csinálom (vö. csinálom már a tápszert, tudom, hogy éhes vagy, nem kell hisztizni, erre tényleg abbahagyja a hisztit, viszont szigorú tekintettel felügyeli, hogy tényleg a tápszert csinálom-e), gyere (ilyenkor felnyújtja mindkét karját, akkor is, ha hason fekszik, nagyon aranyos), Muci (ez az ő neve, erről majd a vizsgabizottságot is fel kell világosítanunk, hogy ő így tudja), kúszunk, mászunk (akármilyen röhincsélve is játszik a terapeutájával, ezekre a szavakra elkámpicsorodik, mert tudja, hogy komoly megpróbáltatás következik). Meg biztos van még egy csomó, ami nem jut eszembe, a mama és papa nincs köztük, mert nem szoktunk így referálni magunkra, nem vagyunk azok a papás-mamás típusok.

És tegnap dévényen is meg lett dicsérve a Don, mert asszisztáltan ugyan, de mászott magától. Furcsa módon ez most nem tudott annyira lázba hozni, vagyis nem furcsa, nekem a bármilyen aszimmetrikus mozgás volt a fontos, és nagyon szépen kúszik, innentől kezdve letojom, hogy most két hónappal előbb vagy később kezd-e mászni. Amúgy kábé egy hete megtanult parkettán is kúszni, azóta nekilátott a tágabb környezete felderítésének, a hálószobában elment egészen a küszöbig, illetve pakolássza az éjjeliszekrényemet, és a dolgok nagy részét, amit levesz róla, vissza is teszi a helyére (van Czeizelnek ez a "semmiből feltörő zseni" elmélete, na szerintem itt ennek megnyilvánulását láthatjuk, mert erre a mutatványra sem én, sem a fiúm nem vagyunk képesek). Amúgy mostanában az a legnagyobb mozgásbeli probléma, hogy nem mindig jut eszébe a gyermeknek, hogy kritikusabb helyzetekben csak az egyik kezével nyúljon tárgyakért, a másikkal támaszkodjon, mert különben felborul ülésből meg állásból, és ezért mindig ott kell lenni mellette, ha ilyeneket csinál (és ezért örülök, hogy kevés olyan bútorunk van, amibe kapaszkodva egyedül is fel tudná húzni magát, úgyhogy rajtunk gyakorol).

Még just for the record megjegyezném, hogy a dévényes terapeutát (4 éves gyógytornászi képzés orvosi egyetemen + több év gyakorlat + 3éves dsgm továbbképzés), illetve a gyerekorvost is megkérdeztem a (baby björn, hóna alatt is tartó) kenguruban előre nézve ültetésről, és egyikük szerint se lesz baja tőle, sőt, Muci esetében kifejezetten ajánlott, mert a hipotónia miatt ő reflexből hátrafeszít, így viszont nem tud, hanem kénytelen normálisan tartani magát (amikor éppen nem beledől pihenve). És tudom, hogy mindenki csak jószándékból figyelmeztetett, és pl. egy olyan babát, aki bújósabb és félősebb, vagy gyengébb én se raknék háttal nekem, csak mondom, hogy nem alapértelmezetten rossz a kifelé hordozás, akinek kétségei vannak, kérdezze meg orvosát, gyógyszerészét, egyébként meg mindenki csináljon, amit akar.

Amit nem értek, az a cuminemfogás. Mucifülű finommotorikusan kifejezetten állatjól teljesít, tegnap pl. két ujjal megfogta és megvizsgálta tornán a dévényes terapeuta medálját és fülbevalóját is, anélkül, hogy kirántotta volna, meg is lett dicsérve, de általában mindennel nagyon finoman bánik. Egyáltalán nem az a rontópál típus, az egyik-dolgot-a-másikhoz-ütögetem gyakorlatot is nagyon precízen, kocogtatással abszolválja, pici cipzárokat húzogat finoman, meg mittudomén, szóval kézügyes. Viszont a cumisüveget nem és nem hajlandó megfogni, pedig vettem neki direkt ilyen kapaszkodósat, akkor derült ki, hogy képes rá, csak egyáltalán nem akarja. Na mindegy, nem akarja, hát nem akarja, pár fog múlva úgyis vége a cumizós korszaknak, a poharat meg fogja (fogná, csak nem hagyom, mert félek, hogy magára önti).

Szóval a lényeg az, hogy minden nagyon jó, minden nagyon szép, és nem rohanunk sehova, így is mindjárt itt a szülinapunk (ez nem ilyen kismamás többes szám, hanem tényleg kábé egyszerre van nekünk).

265. fejezet – önkormányzat, alvás, ebben a sorrendben

Na, le van adva a gyerek útlevélkérelme, merthogy sikerült egyszerre ott lennünk mindhárman az okmányirodában (bár én majdnem elszabotáltam, mert senki nem figyelmeztett, hogy nem oda kell menni, ahol időpontot kaptam, hanem az épület túlsó végébe, de senki nem szólt be a pár perc késésért), és nagyon gyorsak, továbbá kedvesek voltak, Mucival nagyon szépen bántak, plüsskengurut mutattak fotózáshoz neki, meg folyamatosan kommentálták, hogy mosolyog-e éppen. Kifelé menet meg az autónk mellett találkoztunk egy konszolidáltnak tűnő középkorú nővel lila kabátban, aki közölte velünk, hogy a fiúmnak nagyon csinos a motoroscsizmája (egyébként tényleg az), nagyon helyes a gyerekünk, és egyáltalán nem nézünk ki annyi idősnek, hogy ekkora gyerekünk legyen. Elképzelhetőnek tartom, hogy az önkormányzat alkalmazta a hölgyet hangulatjavító munkakörbe, mert a város többi részén legfeljebb azért állnak meg mellettem, hogy aprót kérjenek, és az okmányirodában sem mosolyognak ennyit, miközben serényen dolgoznak. Viszont a MÁK lebukott, összeállt a fejemben a kirakós, hogy tegnap azért fizettem be nekik illetéket másodpéldányért, mert ők nem küldik vissza hónapok óta a gyerek anyakönyvi kivonatát. Ravasz.

Muci onnantól kezdve, hogy a kezébe nyomtam a fésűt (mostanában az az egyik kedvenc játéka, hogy a szájába vesz valami hosszúkás tárgyat, és pengeti) teljesen jól elszórakoztatta magát, időnként magában beszélt.

További hírértékű információ, már a lehetőségekhez képest, hogy mióta bevetettem az ajtó becsukásának trükkjét, illetve mióta kúszik a malacfülű, azóta napközben is alszik összesen olyan négy órát részletekben (március elején-közepén szabotálni kezdte a nappali alvást). Az ok-okozati összefüggés egyelőre nem nyilvánvaló számomra.

264. fejezet – a hegyvidéki hivatalokról

Ma meg reggeltől görcs volt a gyomromban az okmányirodától + anyakönyvvezetőtől. Mert a Magyar Államkincstár még mindig nem küldte vissza a gyerek születési anyakönyvi kivonatát (van egy bejelentett lakcímem, ahol nem lakom, és van egy levelezési címem, ahol lakom. A MÁK konzekvensen az előbbire címzi a küldeményeit, amelyekben kivétel nélkül feltünteti a levelezési címemet is az adataim között), de tudom, addig örüljek, amíg van még családi pótlék; az útlevélhez viszont szükség van az anyakönyvi kivonatra is, úgyhogy úgy döntöttem, igénylek egy másdpéldányt.

A Hegyvidék önkormányzatának honlapjáról (Muci olyan MacLeod-fajta, pedig eredetileg vidékinek szántuk, de végül hegyvidéki lett – egyébként meg tudta-e ön, hogy a járművön született gyermekek esetében az a hely számít a születés helyének, ahol leszállnak a járműről?), szóval a Hegyvidék önkormányzatának a honlapjáról csak az derül ki, hogy az internettudatos hegyvidékiek szívesebben mulatnak Demjén Rózsi muzsikájára, mint Nick Cave-re, de még Leonard Cohennel szemben is előnyben részesítik őt, az viszont nem, hogy mikor rendel az anyakönyvvezető, úgyhogy felhívtam őket, és megállapodtunk, hogy megbeszélésünk értelmében a szükséges irataimmal, és a postahivatalban beszerzett illetékbélyegemmel szíveskedek a délután folyamán 17:30-ig megjelenni a 207-es iroda előtt, és nem kopogok.

Az objektumnál először nagyon szitkozódtam, mert csak sok lépcső volt, rámpa természetesen nem (mióta gyerekem van, rá kellett döbbenjek, hogy az országunk lépcsőkre épült), de később megenyhültem, mert kiderült, hogy én voltam a hülye, igazából van egy titkos, zegzugos járat a liftekhez az alagsoron keresztül, két ZÁRVA feliratú ajtón át, melyeknél meg kell nyomni (szabad megnyomni!) a csengőt, és akkor berregve feltárulnak, de ennek tudása csak szájhagyományon keresztül terjed. Mindegy, odafelé a Mucival azt játszottam, hogy csak viccből pattogtatom végig a lépcsőfokokon, és ő vette is a poént.

A 207-es ajtón nem kopogtam, hanem leültem előtte, és elmerengtem, honnan fogják tudni, hogy itt vagyok. Idővel kijött egy szőke hölgy a 209-esen, és azt mondta, hogy nagyon cuki a baba, mit szeretnék, úgyhogy beavattam. Akkor kijelentette, hogy segít, be se kellett mennem a batárral, adott egy űrlapot, elvitte a személyimet, két és fél perc múlva három példányban kitöltve, aláírva, iktatva úton voltam a kivonattal, és még arra is adott volna tippet, hogy mit mondjak, hogy ne kelljen illetéket fizetnem, de közöltem vele, hogy há-há, már késő, megvettem a bélyeget. Szóval minden várakozásomat felülmúlóan udvariasak és segítőkészek voltak velem, erre nem számítottam.

Utána, ha már ott voltam, gondoltam, megkeresem az okmányirodát, és időpontot kérek az útlevélhez, ekkor súgták meg a portások a titkos alagsori féregjáratot (mondjuk még több pontot osztanék nekik, ha odafelé nem csak elismerően nézték volna a mutatványunkat, hanem segítenek feljönni a lépcsőn, de biztos kötelező a posztjukon maradniuk, ha esetleg jönnek az oroszok, vagy valami). Az okmányirodában kiderült, hogy az időpontkéréshez is sorszámot kell húzni, aminek azóta sem látom értelmét, de mindannyiunk szerencséjére még azelőtt sorra kerültem, hogy lejárt volna a parkolójegyem. Akkor viszont kiderült, hogy nem az “időpontkérés az okmányirodába” vagy hasonló értelmű gombot kellett volna a sorszámhoz megnyomnom, hanem az “útlevéligénylés”-t, bármennyire is nem az volt a szándékom pillanatnyilag, de Muci mosolygott és cuppogott, úgyhogy a nénik elintézték, nyomtak nekem új gombot, átvezettek az ötös ablakhoz, felajánlották, hogy ültessem a gyereket a pultra, meg minden. A gyerek egyébként egészen jól tűrte az egészet, csak amikor kérdezték a nevét, akkor lett egy kicsit ideges (éppen kivettem a kezéből a tollat), és közölte mindenkivel, hogy nemnemnemnemNEM! Ezzel nagy sikert aratott, nevettek, ő is nevetett (neki mindegy, hogy min, csak nevessünk), azután szerencsére szabadultunk, mielőtt még sikerült volna nyálával borítania az egész helyiséget.

Hát ez történt ma.

263. fejezet – a természetjárásról via baby björn

A hétvégén tettünk egy egészen rövid kirándulást, csak hogy szívjanak egy kis zöld levegőt a gyerekek, melynek során a Don először is megszemlélte a budai hegyeket:

zoard159

Majd némi segítséggel felmászott egy póznára:

Az erdőben leginkább vidáman nézegetett, időnként (ha túl lassúnak ítélte a haladást, vagy meglátott egy arra érdemes fát) kurjongatott.

Ma meg hozzáláttam az útlevelével kapcsolatos intéznivalókhoz, hogy ugyanezt akár napokon keresztül is csinálhassa a közeljövőben.

262. fejezet – játékok, székek, apák

Ezt a képet tegnap lőttem Zoárdfiunkról:

zoard156

Itt kivételesen nem a gyerek a lényeg, hanem az egyértelmű preferenciák megjelenése: a plüssjátékokat (bárány, zsiráfos párna, macifejű zöld kukac, és a többi, a képen nem látható példány) ledobálta a bázisról, viszont magához vette a két darab textilpelenkát (Mucinak a textilpelenka jelenti a kényelmet, a luxust, a biztonságot és az evést), és az igazi játékokat, tételesen a piros mászókötél-darabot, amit a fiúmtól kapott vagy szerzett, a kibelezett ventilátor belsejét, amit a fiúmtól kapott, a kék szilikoncsövet, amit szintúgy, és aminek a többi részéből valami motoralkatrész lett, illetve ehhez még lopott magának tőlem két mobiltöltőt (és igen, figyeltem, hogy semmivel ne fojtsa meg magát). Ezekkel órákig képes eljátszani, például centiről centire végigvizsgálja a mászókötelet, közben motyog magában, mint valami minőségellenőr, de bármilyen műszaki jellegű cuccal nagyon jól elvan, finoman bánik velük, nem tépkedi vagy dobálja őket, nem úgy, mint például a bárányt. Ebben egyébként a fiúmra hasonlít, csak a fiúm készletei nem korlátozódnak egy játszószőnyegnyi területre, hanem telerakott velük egy egész szobát.

A legkihasználtabb babaeszköz nálunk pedig az FP pihenőszék, amit valami rohamomban vettem olyan nyolcezer forintért még a kórházazós időszakban (és csak azért volt ilyen olcsó, mert a kifutó dizájnból volt, ami babajáték esetén a wtf-kategória, tekintve, hogy ez csupán annyit jelent, hogy a huzata csibés, nem pedig zebrás, még szerencse, hogy a gyermekem önálló jellem, nem dől be a trendeknek, jó neki a csibés), igazából egyszerű, mint a faék, annyi plusz van benne a képen látható dolgokhoz képest, hogy elem által, bekapcsolásra rezegni tud, mint egy telefon:

zoard157

Elnézést a képminőségért, de mostanában csak ennyi látszik benne a gyerekből, ha benne van, ugyanis folyamatosan hintáztatja magát, két falat között, vagy kockanézegetés közben, vagy magában dumálás közben, állandóan, úgyhogy szerintem nagyon megérné egy generátort kötni a székre.

Kicsi korában (ehhe-ehhe, mikor volt az, öt hónapja?) is jól jött egyébként, időnként csak ebben rezgetve volt hajlandó elaludni napközben. Most ebben eszik, és ha már itt tartunk, ma a mennyiségi ivást is kipróbáltam vele. A rizspépes gyümölcs ugyanis pár óra alatt elszottyosodik, a gyerek meg folyamatosan húzta magához az aventes poharat, amiből etettem (ezt egyébként soha nem leszek képes megérteni, hogy adott ez a pohár, ami elvben tök praktikus lenne kajatárolásra, gyakorlatban meg közel sem zár lég- vagy cseppmentesen, miért nem lehetett ennyi pénzért rendesen megcsinálni?), úgyhogy gondoltam, próbáljuk akkor ki, és Muci simán megivott másfél decit belőle. Persze részletekben, és az én asszisztenciámmal, de tökre tudta, hogy mit kell csinálni.

Az apjával meg kitaláltak egy tök jó játékot a székkel, ami abból áll, hogy a fiúm a székben ülő Muci fölé hajol, Muci meg addig hintáztatja magát, hogy a legmagasabb ponton összeérjen az orruk, és amikor összeér az orruk, mindig nevetnek. Olyankor nagyon aranyosak.

261. fejezet – némi Muci, sok vulgárgenetika

Na, tegnap megint egy áttörés, Mucika pohárból ivott.

Természetesen a fiúm a ludas az egészben, mint szerepmodell, ugyanis a gyerek mostanában mindig megtámadja, ha eszik, és el akarja venni a tányérját meg a poharát meg az uborkás-sonkás szendvicsét, mert neki mindig ugyanazt kell csinálnia, mint az apukájának. Tegnap valami eszelős intenzitással nekiindult a (földön lévő) vizespohara felé, és rárabolt, a fiúm meg csak arra ügyelt, hogy fel ne borítsa, egyébként hagyta önérvényesíteni (természetesen azért, mert fiú). Az eredmény az lett, hogy a Don fókapózban (hassal lefelé, lábak hátul, elől nyújtott karos támaszkodás) lelkesen ivott a fiúm által enyhén megdöntött pohárból. Arról a Muciról van szó, aki vizet még cumisüvegből se hajlandó inni, hanem fintorog meg kiköpködi. Mondjuk most is volt némi köhögés a hülye póz miatt, de utána simán folytatta. Ilyen nagy már (és ilyen kis majom).

Meg mondtam, hogy fogok írni a férfi-női veleszületett különbségekről, és az nem csak üres fenyegetőzés volt. Az ugye mindenki számára tiszta, hogy a 23. pár kromoszómája a férfiaknak XY, a nőknek XX. Ez az egyetlen "aszimmetrikus" kromoszómapár, az összes többi egymásnak megfeleltethető génhelyekből (lokuszokból) áll az Y viszont sokkal kisebb, mint az X (menekülésből csak a leglényegesebb információk vannak benne, így kevésbé fenyegeti valami fatal error veszélye, ami miatt kihalhatnának a férfiak), cserébe a nők egyik X kromoszómája magába fordul, begubózik, és onnantól Barr-test álnéven tengeti magányos, visszavonult életét, a társadalmi eseményekbe nem beleavatkozva. Szerencsés módon általában az teszi ezt, amelyikkel valami bibi van.

Fogantatáskor fenotípus szempontjából minden magzat lánynak indul, és pár hétig az is marad. Azután a terhesség egy bizonyos szakaszában a magzat Y kromoszómájának hatására az anya szervezete elkezd egy bizonyos hormont termelni (természetesen ez bonyolultabb, de kábé így történik), amitől kialakul a férfiúi nemi jelleg. Persze itt is van egy csomó hibalehetőség, ezért van az, hogy léteznek XY kromoszómájú lányok. Ugyanakkor léteznek például XYY kromoszómájú férfiak is (meg az összes többi két- és hárombetűs variáció, leszámítva az YYY-t), akikről bizonyos (börtönben lefolytatott) kontrollcsoportos vizsgálatok után az derült ki, hogy 10-15 ponttal alacsonyabb az IQ-juk a kontrollcsoportnál, átlagban 7 cm-rel magasabbak náluk, arányukban többen vannak börtönben, mint az XY kromoszómájú férfiak, és szinte mindegyiket erőszakos bűncselekmény miatt ültették le.

Ebből arra lehetne esetleg következtetni, hogy a férfiak igazából magas, buta és erőszakos nők, ugyanakkor egy másik (nem börtönben elvégzett) vizsgálatból az derült ki, hogy bár az XYY kromoszómájú férfiak tényleg magasabbak lesznek a vártnál, de a testvéreiknél általában intelligensebbek. Az erőszakosságot meg elég nehéz egzaktul mérni.

Ami viszont tuti, az az, hogy a koraszülött lányoknak szignifikánsan magasabb az esélyük a túlélésre, mint a koraszülött fiúknak, hogy a gyermekhalandóság is inkább a fiúkat viszi el, és a férfiaknak alacsonyabb az átlagos élettartamuk, továbbá (valószínűleg ezeknek a kompenzálására) valamivel több fiúcsecsemő születik, mint lány.

Ami a nőiesnek meg férfiasnak tartott jellemvonásokat illeti, fiatalabb én naivabb koromban úgy voltam velük, mint a szovjet állami genetikusok, hogy minden csak nevelés kérdése (ez kedves elmélet, igazából csak akkor vált egy kicsit rémálomszerűvé (mármint a szovjet genetikusoknak), amikor megpróbálták ránevelni a búzát a szibériai éghajlatra. Akkor sokan éhenhaltak, illetve fejek hullottak, de nem az éhenhalás, hanem a kommunistához méltatlan búzaviselkedés miatt). Ugyanakkor valószínűleg nem véletlen, hogy gyakorlatilag nincsenek klasszikus női sorozatgyilkosok (leszámítva azokat, akik a saját gyerekeiket ölik meg, hogy sajnáltassák magukat, a "fekete angyalokat", meg a skizofréneket (nem egyenlő a többszörös személyiséggel)), hogy a nők gyengébben teljesítenek izomerőhöz nem köthető sportokban (sportlövészet, sakk), hogy nincsenek híres női matematikusok, pedig mindig, minden korban voltak a társadalmi elvárásokkal szembepisilő, vagány lányok (amivel szerintem semmi baj nincs egyébként, sőt). És ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a nők alsóbbrendűek, mert egy csomó dologban jobbak, csak természetüknél fogva, a férfiakkal ellentétben alapvetően nem kompetitívek, és éppen ezért azokból a dolgok, amikben a nők tehetségesebbek, nem lett olimpiai versenyszám.

És ez egyébként evolúciósan is logikus, mert a nemfüggő munkamegosztás azóta létezik, mióta az embergyerekek évekig önellátásra képtelenek, vagyis régebben, mint a tagolt beszéd, és ennek azért illik valami (természetes szelekción alapuló) nyomot hagynia a nemi kromoszómákon. Egyszerűen azok a nők, akikben égett a vágy, hogy versenyt öljék a mammutot (tudom, hogy már mamut, de nem érdekel, konzervatív vagyok) a férfiakkal, nem hagytak maguk után az ivarérett kort megérő gyerekeket, azok a férfiak pedig, akik inkább otthon maradtak a barlangban, és a szociális képességeiket csiszolták, hamar éhenhaltak. Meg a gyerekeik is. Persze minden kornak megvannak a maga vadhajtásai, tegnap is láttunk az Auchanban pár ilyen bogyógyűjtőgető jellegű, amúgy heteroszexualitása jeléül nővel megjelenő fiúcskát teát válogatni sztreccspólóban (nem vitatom, hogy mindennek ellenére lehetnek értékes személyiségek).

Szóval igazából csak arra szeretnék ezzel kilyukadni, hogy a Muci igazából veleszületetten szereti a birkózós játékokat, meg rugdalni, és nem azért, mert erre nevelem. Én csak arra nevelem, hogy ne bömböljön, hanem oldja meg a kisautó távollétének problémáját, de azt hiszem, ezt egy lánytól is elvárnám.