318. fejezet – mucioldal

Nem azért mondom, de ebből zorcsi.hu lett mr.a jóvoltából. És akkor most megyek, megetetem (nem mr.a-t, Zorcsit).

300. fejezet – a főmuci 13 hónapos

Hoppá, én még lógok egy havi összesítővel.

Fizikai paraméterek: súlya 8,2 kg (kicsit aggódom, hogy ennyire
nem hízik, de azzal vigasztalom magam, hogy Timur korrigáltan is
idősebb, és mégis szinte pontosan egy súlyban szoktak lenni, meg amúgy
is figyelmeztettek, hogy a korababák soha nem lesznek annyira
hurkagyurkák), a hossza franctudja, 73-nak mértük tegnap, de behúzta a
nyakát.

Fogak: ebben a hónapban megháromszorozta a fogai számát (nem
szeretnék extrapolálni), kijött az összes felső 1-2-es. Mintha a felső
hármasok is kezdenének dudorodni, de az még a jövő zenéje. Harapja a
dolgokat, mint egy terminátorcápa, tegnap például jött utánam, és
mindig váratlanul megrágcsálta a nagylábujjam, ilyet utoljára a macskám
csinált. Szerencsére máshol nem harap, és ha feljajdulok, abbahagyja.

Evés: etetőszékben, mint a felnőtt babák! Legalábbis a kanalas
dolgok ott mennek, a tápszer még mindig hanyatt, de legalább már
egyedül. Újabban nem ledobálja az evőeszközeit, ha csak úgy berakom a
székbe lazulni, hanem evőset játszik, vagyis megkocogtatja a kanalábal
a tányérját, majd a szájába veszi a kanalat, és ezt ismételgeti. Akkor
is tudja csinálni, ha van is a tálkában valami, csak egyelőre még nem
jött rá, hogy a kanállal lapátolni kel, úgyhogy egy csomó minden
lecsöpög róla útközben. De nem baj, így is cuki.

Az adagja reggel 4 dl tápszer, ebédre 1-1,5 dl szilárdabb dolog +
amennyi tápszert még kér, uzsonna mint ebéd, vacsora olyan 3-4 dl
tápszer. A védőnő nyomja, hogy ebédre főzelék, uzsonnára gyümölcs, de
ennek nem sok értelmét látom, mi se így eszünk, és az emésztésnek is
jobb, ha nem keveredik sokféle egy napon belül. Szóval ha éppen sok
friss kaja van, akkor ugyanazt kapja ebédre-uzsonnára (eddig még nem
tiltakozott), amúgy meg általában felváltva van húsos-zöldséges és
gyümölcsös-tésztás nap. A hónap favorizált újdonságai a paradicsomos
tészta és a gyümölcsjoghurt.

Alvás: mint eddig, éjszaka 12 óra, nappal két evés között 1-2 óra, ebből a délelőtti 2 a fix.

Beszéd: mondja a mama, baba dolgokat, bár
szerintem még fogalma sincs, hogy ezek mit jelentenek (valószínűleg nem
véletlen, hogy minden nyelven kb. a mama a mama, és a baba a baba, úgy
tűnik, majdnem minden gyerek ezeket mondja először). Van még ugye a nem, a hamm (ezek eddig is), ésvan egy új saját szava, a galigali. Ezt nagyon sokszor ismételgeti, és akkor a legaranyosabb, amikor valami szép dolgot meglát, és áhítattal suttogja, hogy "galigaligaliga!".

Finommozgás: kapott gyerekgitárt, pengeti szépen, akár
húronként, és továbbra is imádom, hogy olyan finoman bánik a dolgokkal.
Nemisbékáék hoztak neki ilyen cuki átlátszó gömböket még ősszel, a
méretük a tenisz- és a pingponglabda között van, és ilyen mandula alakú
állatképes színes műanyag lapot tartalmaznak, ami majdnem végigér
keresztben a gömbben, és ha mozog a gömb, akkor pörög a saját tengelye
körül. Na, ezt a cuccot a várakozásaimmal ellentétben nem gurigatja,
hanem az egyik kezében fogja, a másikkal pöcögteti, hogy táncoljon a
nyuszi (meg a malac, meg a minden). Illetve időnként természetesen
megpróbálja a szájába tömni, sikertelenül.

Nagymozgás: rövidre fogva, kutyázik, de el csak akkor indul
négykézláb, ha megfeledkezik magáról, és valamit nagyon szeretne
elérni. Amúgy bármibe kapaszkodva állásba húzza magát, de kicsit sem
lépeget úgy. Sokat játszik térdelve. Karral felhúzza magát, de a
támaszkodóizma sokkal gyengébb, nem is szeret támaszkodni, valószínűleg
ezért nem mászik még. Cipőben időnként bal lábbal is tolja magát.

Minden egyéb: most júniusban volt először nagyobb gyerektársaságban,
most hagytam először ott a nagymamájánál, és most volt először
szülinapja (ráadásul egyszerre mindjárt három). Amúgy továbbra is
derűs, békés, de nagy mozgásigényű játékbaba, felfedező típusú, de nem
tör-zúz. Igazából nem is értem, mivel érdemeltem ki ezt a gyereket,
biztos nagyon jó lehettem az előző életemben (vagy kell lennem a
következőben).

293. fejezet – családtámogatás

Baloldalt csináltam egy (részemről) nonprofit linklistát, amiben olyan szolgáltatások szerepelnek, amit lehetőleg kisgyerekes anyukák nyújtanak lehetőleg kisgyerekeknek, vagy anyukáknak (azután lehet, hogy a Don tizenhat éves korára a sörfesztiválok és a motorszerelő-műhelyek fognak szerepelni benne, nem tudom). Aki szeretne a szolgáltatásával oda felkerülni, az írjon levelet, igazából annyi a kritérium, hogy lehetőleg családi vállalkozás legyen, ne valami nagyobb szabású dolog, amúgy pedig ezért nem kérek semmiféle juttatást. Viszont volt egy lány, akivel régebben fordításról leveleztünk, és nemrég írt, hogy valami babajáték-bizniszt indított, ő légyszi írjon megint, mert tökre nem találom a levelétmegtaláltam.

261. fejezet – némi Muci, sok vulgárgenetika

Na, tegnap megint egy áttörés, Mucika pohárból ivott.

Természetesen a fiúm a ludas az egészben, mint szerepmodell, ugyanis a gyerek mostanában mindig megtámadja, ha eszik, és el akarja venni a tányérját meg a poharát meg az uborkás-sonkás szendvicsét, mert neki mindig ugyanazt kell csinálnia, mint az apukájának. Tegnap valami eszelős intenzitással nekiindult a (földön lévő) vizespohara felé, és rárabolt, a fiúm meg csak arra ügyelt, hogy fel ne borítsa, egyébként hagyta önérvényesíteni (természetesen azért, mert fiú). Az eredmény az lett, hogy a Don fókapózban (hassal lefelé, lábak hátul, elől nyújtott karos támaszkodás) lelkesen ivott a fiúm által enyhén megdöntött pohárból. Arról a Muciról van szó, aki vizet még cumisüvegből se hajlandó inni, hanem fintorog meg kiköpködi. Mondjuk most is volt némi köhögés a hülye póz miatt, de utána simán folytatta. Ilyen nagy már (és ilyen kis majom).

Meg mondtam, hogy fogok írni a férfi-női veleszületett különbségekről, és az nem csak üres fenyegetőzés volt. Az ugye mindenki számára tiszta, hogy a 23. pár kromoszómája a férfiaknak XY, a nőknek XX. Ez az egyetlen "aszimmetrikus" kromoszómapár, az összes többi egymásnak megfeleltethető génhelyekből (lokuszokból) áll az Y viszont sokkal kisebb, mint az X (menekülésből csak a leglényegesebb információk vannak benne, így kevésbé fenyegeti valami fatal error veszélye, ami miatt kihalhatnának a férfiak), cserébe a nők egyik X kromoszómája magába fordul, begubózik, és onnantól Barr-test álnéven tengeti magányos, visszavonult életét, a társadalmi eseményekbe nem beleavatkozva. Szerencsés módon általában az teszi ezt, amelyikkel valami bibi van.

Fogantatáskor fenotípus szempontjából minden magzat lánynak indul, és pár hétig az is marad. Azután a terhesség egy bizonyos szakaszában a magzat Y kromoszómájának hatására az anya szervezete elkezd egy bizonyos hormont termelni (természetesen ez bonyolultabb, de kábé így történik), amitől kialakul a férfiúi nemi jelleg. Persze itt is van egy csomó hibalehetőség, ezért van az, hogy léteznek XY kromoszómájú lányok. Ugyanakkor léteznek például XYY kromoszómájú férfiak is (meg az összes többi két- és hárombetűs variáció, leszámítva az YYY-t), akikről bizonyos (börtönben lefolytatott) kontrollcsoportos vizsgálatok után az derült ki, hogy 10-15 ponttal alacsonyabb az IQ-juk a kontrollcsoportnál, átlagban 7 cm-rel magasabbak náluk, arányukban többen vannak börtönben, mint az XY kromoszómájú férfiak, és szinte mindegyiket erőszakos bűncselekmény miatt ültették le.

Ebből arra lehetne esetleg következtetni, hogy a férfiak igazából magas, buta és erőszakos nők, ugyanakkor egy másik (nem börtönben elvégzett) vizsgálatból az derült ki, hogy bár az XYY kromoszómájú férfiak tényleg magasabbak lesznek a vártnál, de a testvéreiknél általában intelligensebbek. Az erőszakosságot meg elég nehéz egzaktul mérni.

Ami viszont tuti, az az, hogy a koraszülött lányoknak szignifikánsan magasabb az esélyük a túlélésre, mint a koraszülött fiúknak, hogy a gyermekhalandóság is inkább a fiúkat viszi el, és a férfiaknak alacsonyabb az átlagos élettartamuk, továbbá (valószínűleg ezeknek a kompenzálására) valamivel több fiúcsecsemő születik, mint lány.

Ami a nőiesnek meg férfiasnak tartott jellemvonásokat illeti, fiatalabb én naivabb koromban úgy voltam velük, mint a szovjet állami genetikusok, hogy minden csak nevelés kérdése (ez kedves elmélet, igazából csak akkor vált egy kicsit rémálomszerűvé (mármint a szovjet genetikusoknak), amikor megpróbálták ránevelni a búzát a szibériai éghajlatra. Akkor sokan éhenhaltak, illetve fejek hullottak, de nem az éhenhalás, hanem a kommunistához méltatlan búzaviselkedés miatt). Ugyanakkor valószínűleg nem véletlen, hogy gyakorlatilag nincsenek klasszikus női sorozatgyilkosok (leszámítva azokat, akik a saját gyerekeiket ölik meg, hogy sajnáltassák magukat, a "fekete angyalokat", meg a skizofréneket (nem egyenlő a többszörös személyiséggel)), hogy a nők gyengébben teljesítenek izomerőhöz nem köthető sportokban (sportlövészet, sakk), hogy nincsenek híres női matematikusok, pedig mindig, minden korban voltak a társadalmi elvárásokkal szembepisilő, vagány lányok (amivel szerintem semmi baj nincs egyébként, sőt). És ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a nők alsóbbrendűek, mert egy csomó dologban jobbak, csak természetüknél fogva, a férfiakkal ellentétben alapvetően nem kompetitívek, és éppen ezért azokból a dolgok, amikben a nők tehetségesebbek, nem lett olimpiai versenyszám.

És ez egyébként evolúciósan is logikus, mert a nemfüggő munkamegosztás azóta létezik, mióta az embergyerekek évekig önellátásra képtelenek, vagyis régebben, mint a tagolt beszéd, és ennek azért illik valami (természetes szelekción alapuló) nyomot hagynia a nemi kromoszómákon. Egyszerűen azok a nők, akikben égett a vágy, hogy versenyt öljék a mammutot (tudom, hogy már mamut, de nem érdekel, konzervatív vagyok) a férfiakkal, nem hagytak maguk után az ivarérett kort megérő gyerekeket, azok a férfiak pedig, akik inkább otthon maradtak a barlangban, és a szociális képességeiket csiszolták, hamar éhenhaltak. Meg a gyerekeik is. Persze minden kornak megvannak a maga vadhajtásai, tegnap is láttunk az Auchanban pár ilyen bogyógyűjtőgető jellegű, amúgy heteroszexualitása jeléül nővel megjelenő fiúcskát teát válogatni sztreccspólóban (nem vitatom, hogy mindennek ellenére lehetnek értékes személyiségek).

Szóval igazából csak arra szeretnék ezzel kilyukadni, hogy a Muci igazából veleszületetten szereti a birkózós játékokat, meg rugdalni, és nem azért, mert erre nevelem. Én csak arra nevelem, hogy ne bömböljön, hanem oldja meg a kisautó távollétének problémáját, de azt hiszem, ezt egy lánytól is elvárnám.

255. fejezet – kúszás kifejtve, ülőkocsi, torta

Na, szóval Don Muci elkezdett kúszni, ami egyrészt nem annyira meglepő és váratlan fordulat, másrészt viszont én úgy ünnepeltem őt, ahogy a természetfeletti képességekkel megáldott szuperhősöket szokás. A Muci egy ügyes.

Már szerda este óta gyanakszom rá, de akkor még csak azt csinálta, hogy szerinte nem tudott kúszni, viszont ha erősen, jedimód rákoncentrált egy tárgyra, akkor megfeledkezett magáról, és odaevickélt. Ezt a reakciót leginkább a Tilos Dolgok váltották ki belőle, úgyhogy igyekeztem mintegy véletlenül minél több Tilos Dologgal körülvenni (na jó, a konyhakést nem raktam le mellé, de egy csomag popsitörlőt simán beáldoztam a nemes célra). És egyszer csak olyanok voltak, hogy kimegyek a konyhába, és pelenkászacskó-zörgést hallok (majd bemegyek, mire Don Muci szorosan a pelenkászacskó mellett fekve erősen úgy csinál, mint aki hozzá sem ért), meg eredetileg távol lévő porszívók borultak, ilyesmi, azután tegnap a saját szememmel láttam, hogy a nyusziképű tankönyvi módon, három húzással odakúszik a notebookomhoz, és diadalittasan nyomogatni kezdi a gombjait. Az összeset. Azóta veszélyben a minden. Ha a Nagyvilághoz oda lehetne kúszni és megnyalni, akkor a Muci odakúszna és megnyalná.

Meg időközben a babakocsi ülőrészét is kipróbáltuk. Nekem nagyon tetszett, a Donnak már kevésbé. Elmagyaráztam neki előtte, hogy ő már nagyfiú, és a nagyfiúk ülnek a kocsiban, hogy mindent megnézhessenek, ő viszont kicsit előreszaladt időben fejben, és úgy értelmezte a dolgot, hogy ő már kamasz, aki ha nem ért valamit, akkor sértődötten, duzzogva kell ülnie. Ennek megfelelően viselkedett egész végig. Szerencsére sírni utál, és úgy gondolja, hogy sokkal jobban büntet azzal, ha nem néz a szemembe és nem mosolyog, nemnemnem, még akkor sem, ha a csodafényképezőgép van nálam, hanem ajakbiggyesztve anyeginezik, ha már ilyen megalázó dologra kényszerítettük, hogy Kocsiban kell Ülnie.

 

A középső képen látható arckifejezést szerintem bármelyik modern költő megirigyelhetné. De majd rájön a Zoárdfülű, hogy az ülőkocsi jó.

Időközben viszont rájöttem, hogy a tíz és fél hónap azt jelenti, hogy mindjárt egy éves a gyerek, vagyis szülinap, és bár ilyesfajta ünnepségből azért lesz még egy idén (szeptemberben, amikor meg kellett volna születnie), de ez a hivatalos, ezért szeretnék neki valami elsőszülinapos tortát gyártani. Mármint egy felnőtteset is, mert konkrétan babafogyasztásra majd összeütök valamit sütőtökből és almából, kis babapiskótával, de nekünk meg szeretnék valami brownie-tésztásat vékony, de kiadós csokoládékrémmel, amit viszont kék marcipánnal borítanék, és ezzel kicsit körülményesen bár, de elérkeztem a kérdésemhez, miszerint hol lehet kék marcipánt kapni nagy tételben, és hogy kell tortára tenni? Mármint ilyen marcipán for dummies eligazításra lenne szükségem, lépésről lépésre, mert kézügyességem van ugyan, de a tepsit csak hússütésre szoktam használni, szóval kell-e melegíteni, meg nyújtani kell-e, vagy vágni, mitől marad a tortán, ilyenekre lennék kíváncsi, ha esetleg valami cukrászféle is olvas.

233. fejezet – kieg. a nem provokatívnak szánt poszthoz

Ja, meg a múltkori listából a két legérdekesebb dolgot kihagytam (mármint nekem ezek voltak a legérdekesebbek, a személyes vonatkozásai miatt, másoknak nem hiszem).

Otthonlevés – meg voltam győződve róla, hogy megszülöm a gyereket, édelgek vele másfél-két hónapot, és visszamegyek dolgozni bejárós módon, legalább félnaposba, mert én szeretek bejárni, utálok otthon ülni egyedül, kell a normális, felnőtt emberek társasága.

Ehhez képest most is itthon vagyok, és persze van a torna, meg az orvosokhoz rohangálás, de ezeket meg tudnám oldani félnapossal. És nagyon hiányzik a bejárás, és a múltkor, amikor beugrottam a munkahelyemre, majdnem sírtam a gyönyörűségtől, és elkértem a céges pecsétet, hogy én pecsételhessek le dolgokat, meg felvettem a telefonokat, ilyenek. Viszont a Mucin határozottan látom, hogy ő még nem érett arra, hogy otthagyjam nélkülem minden nap fél napokra, a bölcsi ki van zárva, meg amúgy is olyan kicsit majomszerű kapcsolatban vagyunk, hogy egész nap egymás közvetlen közelében tartózkodunk. És ki puszilgatná a combjait pelenkázás közben, ha nem velem lenne?

Járóka – erről előzetesen meg voltam győződve, hogy mekkora nagyszerű találmány, tisztaságban van benne a gyerek, biztonságban, és nem mellesleg én is végezhetem mellette a dolgom. Most meg az van, hogy el nem tudnám képzelni a járókáztatást. Először is napközben két emelet között rohangászom fel-le, fél napig mindenképpen egyedül lenne a Don, én meg pár percre sem nagyon szeretem a látókörömből kiengedni, és nem a biztonság miatt. Egyszerűen valahogy szükségünk van arra, hogy mindketten benne legyünk egymás aurájában, akkor is, ha így nem annyira higiénikus a minden. Másrészt meg a Don a játékaival elvan pár percet, az apja dolgaival egy kicsit többet, de igazán azt szereti nézni, amit mi csinálunk, akkor is, ha csak a billentyűzetet csapkodjuk, vagy ilyesmi. A teregetést például egyenesen imádja. Én meg sokkal nyugodtabban tudok úgy dolgozni, hogy ott van mellettem, eljátszik, ha elejti az akármijét, akkor oda se figyelve vissza tudom neki adni, satöbbi. (És még mielőtt megint félreértené valaki, nem akarom én a járókát leszólni, biztos nagyon jó az is, de a koraszülöttség miatt eleinte egész nap figyelni akartam a Mucit, hogy nincs-e baja, aztán ebbe szoktunk bele, és most már nem tudom elképzelni, hogy változtassak ezen).

230. fejezet – az előítéletekről

Egyébként nekem ez a gyerekvállalás dolog mindig olyan borzasztó lehetetlennek tűnt, én nem vagyok az a típus, akinek gyereke lesz, a világon legjobban a szüléstől félek (na jó, a medvék és a cápák után), nem szórakoztat különösebben a gyerekek társasága, a szoptatás szerintem perverz dolog, és amúgy is túl egocentrikus vagyok ahhoz, hogy az egész napom egy másik ember jóléte körül forogjon, azzal együtt, hogy azért valahol mindig is akartam gyereket (akin szórakoztató pszichológiai kísérleteket lehet végrehajtani). És igazából mindenki azt mondta ezekre a dolgokra, hogy á, akkor már nem is úgy fogom gondolni, hát, van, amiben igazuk lett, van, amiben nem.

Terhesség – erre úgy gondoltam, hogy átmeneti állapot, majd összeszorítom a fogam, és túlélem, miközben igyekszem nem zavartatni magam attól, hogy egy másik valaki is van a testemben. És nagyjából így is lett, leszámítva, hogy hála a hormonoknak, nem kellett nagyon összeszorítani a fogam, spontán is tök vidáman voltam rosszul, és az idegentest-érzés is csak a 4-5. hónapig zavart.

Szülés – a fejemben ugye ez volt a világ legrosszabb dolga, ezért is akartam a Telkiben szülni, hogy mindenképpen úgy menjen minden, ahogy akarom, és ehhez még mosolyogjanak és ugráljanak is körülöttem. Továbbá meg voltam róla győződve, hogy az első jeltől számítva rohanni kell majd a kórházba, mert mindjárt kiesik belőlem a gyerek (emiatt elég sokan röhögtek rajtam, és nyugtatgattak ironikus hangnemben). Ami történt, az az volt, hogy a szülés tényleg a világ legrosszabb dolga, amihez képest nem a Telkiben szültem (ott nincs koraszülött PIC), viszont tényleg rohanni kellett a kórházba, mert az első jeltől számítva két órán belül kiesett belőlem a gyerek úgy, hogy még visszaküldeni is megpróbálták, hát, így jártam.

Babakelengye – annyira nagyon nem értettem, hogy mit izgulják agyon az anyukák, amikor józan számítások szerint mindent be lehet szerezni azalatt a pár nap alatt, amíg a baba még a kórházban van, de mivel az internetnek nagyjából minden csücskében felelőtlen, gondatlan, érzelmi hulla jellegű anyáknak voltak titulálva azok, akik nem folyamatosan babaholmikat vadásztak, ezért úgy gondoltam, biztos tudnak valamit, amit én nem, és majd olyan 7-8 hónapos terhesen én is elkezdem. Azután úgy esett, hogy valóban azalatt szereztünk be mindent, mialatt a gyerek a kórházban volt (és ez akkor is ment volna, ha csak pár napot van ott). Na jó, a bölcsőt előre megvásároltam, de csak mert olyat akartam, amit manapság már nem gyártanak, és ehhez vaterázni kellett, meg a frissterhes elsőgyerekes nők minden öntudatával vettem pár babaruhát is (ez egy-két hétig nagy flash volt, hogy jogosan turkálok a minicuccok között, azután már annyira nem kötött le).

Nem lesz időm semmire – mindenki azzal riogatott, hogy a gyerekkel annyit kell törődni, meg annyira felszaporodik a házimunka, hogy nem lesz időm se dolgozni, se hajat mosni, vagy mittudomén. Én meg úgy voltam vele, hogy dolgoznom muszáj lesz, legfeljebb felveszek valakit háztartási segítségnek.

Ez mondjuk már nekem az elején is egy kicsit gyanús volt, hogy egyrészt a főállású anyák azt állítják, hogy a gyereket kvázi Folyamatosan Nézni Kell, nem lehet mellette hajat mosni, satöbbi, másrészt meg azért aludni ők is alszanak valamikor minden bizonnyal, a nem alvásba ugyanis pár nap után belehal az ember, tehát legalább alvás közben nem nézik, és akkor miért nem lesz baja a gyereknek? Az ilyen time out, hogy addig nem ér félrenyelnie, vagy mi van? Egy hajmosás nagyjából 5 perc a kád fölé hajolva, ennyit miért nem lehet az alvásidőből lenyisszantani?

És biztos minden gyerek más, de nekem az derült ki, hogy egyrészt simán lehet a gyerek mellett háztartani, még élvezi is, hogy nézheti, másrészt az enyém még mindig immobilis nagyrészt, tehát simán ott tudom hagyni a játszószőnyegén, vagy a mózesben, vagy a bölcsőben egy fürdésnyi időre, harmadrészt olyan is volt már, hogy a hordozóban magammal vittem a fürdőbe, amíg hajat mostam, szóval minden jel mellett megoldható a dolog, más kérdés, hogy ha folyamatosan bömbölne a Muci minden éjjel, és kialvatlan lennék, akkor valószínűleg nekem sem a hajmosás lenne az első számú prioritásom, de akkor sem az lenne a bajom, hogy nem tudok hajat mosni, hanem hogy nem tudok aludni. Szóval szerencsére Muci és a háztartás mellé azért befér egy olyan napi nettó 6 óra munka segítség nélkül is. (És egyébként itt tenném hozzá, hogy azért megértem a nyavalygósabb anyukákat is, mert amikor éppen pár napig nincs munkám, sokkal hisztisebb és fáradtabb vagyok, továbbá még felkelni sincs akkora motivációm reggel. A magyar állam helyében én nem segélyeket meg jövedelempótlást osztogatnék (kivéve a beteg és a több kisgyerekes szülőket), hanem adómentessé tenném (az alkalmazó részéről is) azoknak a jövedelmét, akik kisgyerek mellett vállalnak táv- vagy részmunkaidős munkát. Ez sokkal kevesebbe kerülne az államnak (konkrétan semmibe), és depressziós kismamából is sokkal kevesebb lenne, de csak egy ötlet).

Szoptatás – ezt máig sem értem, mármint az oké, hogy ideális esetben a gyerek számára a legjobb táplálék a saját anyja teje (túlsztárolni azért nem akarnám, mert az evolúció nem a legjobb megoldásra törekszik, hanem a legjobb ár/érték arányra, az evolúció olyan szempontból kicsit köcsög, hogy simán belefér neki, ha az anyukák felének meghal a gyereke, feltéve, ha a többinek 4+ utódja életben marad szaporodásképes koráig, nekem viszont nem férne bele, hogy a rosszabbik felében legyek. Ugyanakkor az evolúciónak eddig sokkal több ideje volt táplálékfejlesztésre, mint a tápszergyáraknak, illetve utolérhetetlen előnye, hogy az evolúciónak minden egyes gyermek esetében személyre szabott gyártóegység áll rendelkezésére), viszont a kéthónapos dicső anyatejes periódusunk alatt egyszer sem érzékenyültem el a dologtól. Az egyetlen jó az volt benne, hogy amikor a gyereket szoptatásra érettnek nyilvánították, VIP-es anyuka lehettem, ott ölelgethettem legálisan félórákig, viszont minden különösebb szívfájdalom nélkül hozzátápláltam, amikor éhes maradt, és nem attól éreztem magamat jó anyának, hogy anyatejes, hanem attól, hogy nem éhes a gyerekem. És minden nagyrabecsülésem azoknak, akik hosszabban tudják a saját babájukat szoptatni, én utáltam az egész koránkelést, hatvan percig fejőzést, fájdalmat, kényszerivásokat, bénázást a gyerekkel, mindezt három óránként, és nagyon megkönnyebbültem, amikor már harmadik napja egy csepp sem jött belőlem, és lelkifurdalás nélkül abbahagyhattam. Hálistennek a Muci rendkívül egészséges típusnak bizonyult (el ne kiabáljam).

A gyerekek unalmasok és idegesítőek, továbbá egy kicsit ijesztőek – gondoltam én előtte. És ez így is van. Mármint a másokéi*. A saját gyerek a világ legérdekesebb, legvidámabb, legaranyosabb dolga (és a kakija is rózsaillatú). Játszani meg kimondottan szórakoztató vele.

Reggeli rutin – ez hülyén hangzik, de számomra ez tűnt a legijesztőbbnek. Hogy nem lesz az a finom visszaalvás, hogy reggel kelni kell, etetni, oviba-iskolába vinni, nem lehet azt mondani, hogy jaj, csak még öt percet, és szépen, komótosan nekikészülni a napnak.
Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy amíg bejártam dolgozni, nyolckor keltem, komótoztam, háromnegyed tízkor indultam, most meg Muci kilenc körül elkezd énekelgetni, valamikor áthozza az apukája, és akkor egy kicsit elhentergünk még itt ketten vagy hárman, majd szépen lemegyünk, és megetetem. Abbéli igényét, hogy vigyem el óvódába, eddig nem jelezte. Na jó, az nem kellemes, hogy én csak fél tizenegy felé jutok reggelihez, különösen, mivel vacsorázni nem szoktam, de ennyivel még hajlandó vagyok kiegyezni.

Elmenés otthonról – a babával, mint kiderült, kicsit körülményesebben bár (+15 perc indulásonként), de mindenhova el lehet menni így kocsival, kivéve kocsmába és moziba. Ha kocsmába, vagy moziba akarok menni, akkor meg rábízom az apjára.

Összegezve, valahogy nem nagy cucc az egész gyerekesdi, kábé olyan, mintha egy időigényesebb kisállata lenne az embernek, a legtöbb félelmetesnek tűnő dolog simán túlélhető vele, meg igazából szórakoztató is (vegyen Ön is gyereket).

* Na jó, a másgyerekei közül is van olyan, akit szimpatikusnak találok, de leírhatatlan a különbség a sajátgyerek és a másé között. Arra engem soha senki nem figyelmeztetett, hogy a gyerekét úgy alapból szereti is az ember.