228. fejezet – csak röviden

Újabb érvvel gazdagítottam a Muci leendő "miért jobb fej az anyukám nálad, te Másik Nő" listáját: az anyám rugdosta magát a lábammal, amikor elfáradtam.

(Jól van na, esküszöm, hogy amikor nagycsoportos lesz, akkor nem fogom
helyette megrugdosni a néniket a buszon, mert tudom, hogy az egészséges
jellemfejlődés része, hogy egyedül, segítség nélkül hajtsa végre a maga
elé tűzött feladatokat, de az a kedvenc játéka, hogy engem gyepál, és
szegénykém még kicsi, és elfáradt, és annyira nevetett, amikor
megfogtam a lábát, és helyette rugdostam magam).

213. fejezet – a kismamaságról (kívülállóként)

Mucit egyébként borzasztóan érdekli a zene, megbűvölten figyel mindig, minden formájára (a felhúzható játékra is, meg az én éneklésemre is, ami azért már határeset), úgyhogy megint elgondolkoztam azon, elvigyem-e Ringatóra. Rákerestem, megnéztem az időpontokat, ilyesmi, de sajnos volt ott illusztrációként egy kép is, amin ilyen anyukák ülnek egymáshoz nagyon közel a gyerekükkel, és idült mosollyal énekelnek. Ez pár napra rögtön visszavetette az érdeklődésemet, de utána arra gondoltam, hogy hmm, azért előfordulhat, hogy normálisak, nem lenne szabad előítéletekkel viseltetnem, csak mert mosolyognak, például a PIC-es anyukákkal sem volt különösebb bajom. Sőt. Mondjuk azért hozzá kell tegyem, hogy a PIC az egy különleges helyzet volt, mert egyrészt minden felelősséget levettek a vállunkról a gyerekekkel kapcsolatban, elő sem fordulhatott, hogy valamit elrontunk, vagy a másik elront, másrészt meg azért mindenki nagyon együttérzett a többiekkel a helyzet miatt, szóval társaság szempontjából a PIC a béke és nyugalom szigete volt.

Na mindegy, belegondoltam ezekbe, és visszamerészkedtem olvasni a 2008. második félévi babák topikjába az indexen, hogy akkor most majd tárgyilagosan megnézem, milyenek is ezek az anyukák, majd úgy tíz perccel később erősen megemelkedett adrenalinszinttel menekültem vissza a munkába. És egyébként igazságot kell szolgáltassak az ottani anyukák nagyjából kétharmadának, akik teljesen normálisak, de van az az egyharmad, amelyik, hát, hmm, talán leginkább a reaverekhez tudnám hasonlítani őket a fireflyból. Azt már elfelejtettem, hogy akkor mi ütötte ki a biztosítékot, de most megint benéztem példákat keresni, és rögtön az első oldalról kiderült, hogy (a) a csecsemőknek nincsenek emésztőenzimjei, (b) aki két éves kora előtt bilizteti a gyerekét (nem szigorral, odafigyeléssel) az megnyomorítja a gyermeke lelkét (erről esetleg szólni kellene Szirka anyukájának, mert lehet, hogy több kötetnyi szakirodalmat elolvasott a témában, de az indexes kismamákat úgy tűnik, elfelejtette megkérdezni, pedig ők megmondták volna a tutit) (c) a tápszert szigorúan csak vízzel, natúr szabad adni a babáknak, különben mittudomén, mi történik (felrobbannak?). És ami a legrosszabb, ezek nem csak úgy csevegésszinten vannak megemlítve, hanem arra használják őket az elméletek kiagyalói, hogy ledorongoljanak, és lehetőleg minél inkább megalázzanak velük más kismamákat, mert az jó, vagy mittudomén.

És egyébként azt sem hiszem, hogy az emberek a kismamaságtól hülyülnének meg, csak például a félrefordítós topikjaimba olyanok írnak, akik tudnak legalább egy nyelvet legalább olyan szinten, hogy észrevegyék a félrefordításokat, és az érdeklődésük is kiterjed a napi gondokon túlra, a kismamatopikokra meg olyanok írnak, akiknek van legalább egy gyerekük, amihez, lássuk be, nagy ész nem kell úgy alapból. Na mindegy, lényeg, hogy így esett, hogy a Muci esetleg azért nem lesz hárfaművész, mert az anyukája személyes érzékenységből kifolyólag nem vitte Ringatóra, de legfeljebb megírja majd a blogjába.

206. fejezet – a fejemmel van a baj

Ja, a köcsög természetet meg kinőhetnénk már evolúciósan, állandóan hülyeségeket vízionálok, mint anya.

Szóval eddig csak az az idegesítő tulajdonságom volt, hogy fejben mindent ötezerszer lejátszok előre, milyen útvonalon fogok menni, melyik sávból mikor váltok a másikba, kivel találkozom, mit mondok majd kedves szépet neki, és mit teszek, ha időközben nukleáris támadás éri a várost. Ezzel szerintem együtt lehet élni, és ennek köszönhetem, hogy teljesen hülye helyzetekben is aránylag gyorsan reagálok.

Viszont mostanában ez reverz folyamat, ráadásul a gyerekről képzelgek baromságokat, hogy leejtem dash ledobom dash rálépek véletlenül dash leesik magától. Láza lesz, és nem tudom levinni, fuldokolni kezd allergiából, és nem ér ide a mentő, mittudomén. És ami a legrosszabb, a mi lett volna, ha. Most például felébredtem a kirándulás utáni éjszaka (utánanéztem, telihold volt), és kettőtől hatig újból és újból végigment a fejemben, hogy mi lett volna, ha leesik a gyerek a körzetinél a vizsgálóasztalról (körbejárható, keskeny, padszerű izé). Mondjuk végig ott álltunk mellette, de akkor is, és egyszerűen nem voltam képes kiverni a fejemből a gondolatot, pedig tudom, hogy hülyeség.

És ez azért is nagyon borzasztó, mert általában rettenetesen optimista vagyok, oké, végiggondolom minden tettünk lehetséges negatív kimeneteleit is, viszont ezt elég vidáman teszem, és meg vagyok róla győződve, hogy amire előre gondolok, az nem fog megtörténni. És nem parázok dolgokon általában, semmin. A gyerekkel kapcsolatban viszont tele vagyok fals megérzésekkel, kezdve onnan, hogy fel se merült bennem, hogy koraszülött lehet, de amikor a kórházba mentünk, akkor tudtam, hogy meg fog halni, amikor tüdővérzése lett, akkor tudtam, hogy nem fogja túlélni, amikor először félrenyelt kaja közben, akkor tudtam, hogy fulladásos halál, de minimum agykárosodás, vagy tüdőgyulladás, satöbbi. A múltkor felhívtam a fiúmat, hogy biztos nem szivárog-e nálunk a gáz (mondja ezt meg nekem a munkahelyéről, de egyébként megmondta, mert tájékoztatott, hogy nálunk büdös gáz van, érezném). Borzalmas. Mondjuk sisso ajánlott valami könyvet a dolog kezelésére, és ez, mint gyógymód nekem nagyon szimpatikus, de lehet, hogy inkább jól fejbe kellene vágnia valakinek (bár azt is lehet könyvvel).

202. fejezet – melegfrontos

Tisztára nyűgi vagyok, és fáj a fejem is, úgyhogy ma morogni fogok anyaságilag.

1. Bár eddig jó fej voltam, pontosabban nem lett volna pofám így a fiúmmal élve az egyedülállót beikszelni a családtámogatási papírokon, de ha a magyar állam továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy az élettársi kapcsolat, mint jogi kategória, veszélyeztetné a házasság intézményét, ezért nem ismerik el, akkor isten bizony át fogok jelentkezni egyedülállóra, mert olyat nem játszom, hogy ha a fiúm kórházba kerül, akkor a senkije nem vagyok, ha meg kevesebb pénzt akarnak adni, akkor az élettársa.

2. Nagyon, nagyon remélem, hogy Telkiben normális lesz a gyerekorvos, mert ha egy melegfrontosabb napomon csinálja ezt az itteni nő, amit tegnapelőtt, hogy három hete csak tegnapelőttre volt hajlandó időpontot adni, mert ő ugye két hétig nincs az ünnepek alatt, de még felírni sem hajlandó semmit, azután most lecsesz, amiért koszmós és ekcémás a gyerek, pedig emiatt telefonáltam három hete (és látta volna akkor, most már istenesebb, a koszmónak ma pl. már nyoma sincs), szóval akkor bizony vérengzés sem kizárt a részemről.

3. Ez csak ilyen visszatérő mantra, és tényleg nem ragaszkodnék ahhoz, hogy a hegyi turistautakat és a barlangokat is tegyék babakocsival megközelíthetővé, de a csecsemőosztályt, a védőnő hivatalát és a gyógyszertárakat azért légyszi-légyszi mégis, mert leszakad a karom, tényleg. (Erről jut eszembe, van olyan, hogy valaki két hét pihenéstől megizmodosik? Mert az ünnepek előtt sokkal leszakadósabb volt a karom, pedig a malacfülű azóta csak hízott).

Nyüssz.

196. fejezet – összefoglalva

Ja és ugye mindezzel együtt, hogy terhesség, kórházak, dráma, meghatott pillanatok, költözés, új autó, lakásátrendezés, azért az L. megjegyzése volt a legtalálóbb, aki a múltkor a mozgólépcsőn azt mondta nekem, hogy hát igazából az én életem nem is változott meg attól, hogy gyerekem lett.

195. fejezet – ez volt idén (második félév)

2008. július
Júliusban beletörök egy kicsit a kórházi rutinba, megszokom a lift nélküli második emeletet, ahol a PIC és a koraszülöttek vannak, a horror-fejősszobát az alagsorban, a pikírt PIC-es nővérkét, aki minden anyukát megríkatott párszor (és nem érdekel, hogy milyen ügyes a munkájában, ha én tudtam kedvesen szólni majdnem minden nap, hogy már megint azért sír a sornyi gyerek, mert nincs behúzva a függöny, és rásüt a nap az inkubátorokra, és melegük van, legyenek szívesek behúzni, akkor ő is tudott volna legalább nem bunkó lenni), és reggel-este rohanok fáradtan a kórházban, közben fejek, meg dolgozom ész nélkül, mert határidő, de tíz centivel a föld felett járok boldogságomban, mert a gyerek nagyon szépen fejlődik, és mosolyog, és lát, és nekünk van a leghozzáértőbb, legkedvesebb PIC-es orvosunk, Anna néni meg egy tündér, a többi meg kit érdekel. A hónap végén azután S.B. kunyerál nekünk egy baba-mama szobát egy hétre a szomszéd osztályról, harmincegy fok van, aludni sem tudok benne, de a malac úgyis akkor a legnyugodtabb, amikor rajtam szunyálhat, én meg úgy úgysem tudnék. És három óránként egyébként is etetés van, közte babázom, és a hét végére a melegtől és a pihenés hiányától el is megy a tejem, de megszokom, hogy ez a baba az én gyerekem, és tiszta letargia vagyok, amikor elviszik szemészeti vizsgálatra. Szerencsére visszakapom. Ebben a hónapban egy csomó dolgot először csinálunk, első apás kenguru, első fürdetés, első etetés, első együttalvás. Meg veszek egy autót.

Bár itt csak pár bekezdés, de ez a két hónap idén nagyon hosszú volt, legalább fél éves, és soha nem akart vége lenni.

2008. augusztus
Nekünk adják a gyereket örökbe. Haza is vihetjük, meg minden. 2210 grammal visszük el, hónap végére még két kilót hízik. Szeret itthon lenni. Én is szeretem, hogy itthon van. A fordítást így már seperc alatt befejezem, és utána le tudok pörögni a hosszú nyárról. Eleinte együtt alszunk odalent, a kanapén működik a kókuszmatrac alá rakott légzésfigyelő, össze tudjuk nyomni az orrunkat. Utána, amikor hűl egy kicsit az idő, feljövünk a hálószobába, azóta Zé a mózesében alszik. Augusztusban még kelt négyóránként. Hónap végére egészen hagyományoscsecsemő-formája lesz.

2008. szeptember
Malac társadalmi életet kezd élni, kicsit túlhízza magát, de utána növéssel korrigál, szeptemberben igazából nem történik semmi, csak végre szép az idő, szokjuk egymást, mint akkor is tennénk, ha időre született volna, gusztustalanul sokat édelgünk, a fiúm meg leginkább kirándulgat mindenfelé (ő november-december környékén fajult el nagyon az édelgést illetően).

2008. október
Az október is nagyjából eseménytelenül telt, Zé megtanulja átaludni az éjszakát, hintázni kezd, elindul a dévény is neki, és úgy általában véve egy tündércafat. Ebben a hónapban én is "csak" a munkahelyemnek dolgozom, úgyhogy a rám szakadt szabadidőket kitöltendő matekozom és magyarozom a nagylánnyal, meg helyrepofoztatom magam minden szempontból, még mielőtt olyan kismamás kezdenék lenni. Fodrász, fogorvos, fogyás, revalid, ginzeng. Multivitaminok.

2008. november
Malac továbbra is fejlődik, nagydarab, férfias, a harmadik dévény után emeli a fejét hasonfekvésből, konzekvensen átalussza az éjszakákat, nincs rá panasz. Sütőtököt eszik számolatlanul, két hónapos oltást kap. Én bevásárolom vele a karácsonyi ajándékokat és díszeket nyugiban, sokat olvasok, megint elkezdek egy könyvet fordítani. Nincs időm mélabúsnak lenni, meg utálni az őszt igazán.

2008. december
Folytatódik a nem történik semmi különös, hurcolom a malacot tornázni meg orvosokhoz, rendületlenül imádjuk egymást, Zé megtanul megfogni és odahúzni dolgokat, meg az oldalán feküdni, kedvenc játéka a textilpelenka és a cumi. Textilpelenkát mindenhova visz magával, cumival nekünk kell ellátnunk. Én eközben mézeskalácsot sütök, és karácsonyt csinálok, szép lett. És tavaly ilyenkor már bennem volt a malac, csak nem tudtam, úgy feküdtem az ágyon Dextert fordítva, idén ilyenkor meg ott hevert mellettem a malac és rugdosott, úgy feküdtem az ágyamon Dextert fordítva.

Jövőre igazából csak kevesebb kórházat és orvosozást szeretnék, a többi maradhat így.

194. fejezet – ez volt idén (első félév)

Évértékelős.

2008. január
Az elején pár napja tudom, hogy terhes vagyok, kezdek biztató jeleket látni arra nézve, hogy mégsem fogok belepusztulni a tüdőgyulladásba, illetve hogy talán mégis vállalható helyzet az, hogy gyerekem lesz. Az év első munkahétfőjére kaptam időpontot a nőgyógyászhoz, aznap délelőtt csúnyán vérzek, biztosra veszem, hogy elmegy a baba, ettől nagyon szomorúan gubbasztok a mosdóban, délután viszont megnyugtat a doki, hogy csak lerúgta a malac a méhszáj felett elhelyezkedő méhlepény csücskét, nézzem meg, ott látszik az ultrahangon. Ez az intermezzo arra jó, hogy rádöbbenjek, mennyire nagyon akarom ezt a babát. Kapok utrogestant, szedem, és a hónap végén már ekkora a gyerek. Bár alapból úgy terveztem, hogy majd júniusban jelentjük be a családnak, hogy mi van, a blogomba meg csak annyit írok majd casually, hogy na, elmentem szülni, amikor esedékes, de nem bírjuk ki, és mindenkinek elmondjuk, és külön blogot csinálok a gyereknek. A kategória nem elég jó neki.

2008. február
Jönnek a szokásos terhesdolgok, paradicsomot eszem banánnal (ill. titokban pombert fokhagymás tejföllel, de ezt nem mertem bevallani a fiúmnak), rémálmodom, és tájékoztatom a munkatársaimat is a Helyzetről, még éppen időben, mert február végére olyan 7 kilót hízom. A magzatot a fiúm elnevezi Zoárdnak. A hónap képe.

2008. március
Kevés blogot írok, mert kábé ez az a hónap, amikor rosszul vagyok. Folyamatosan aludnék, közben meg hányingerem van, kivéve evés közben, vagy hányás után öt percig. Mindennek szaga van, és sose hagynak eleget aludni. Ugyanakkor a hormonoknak köszönhetően állandó, bódult boldogság telepszik rám (nagyon vidáman hányok). Van egy horror-AFP vizsgálatom (szerintem ha mindenki kiverné a balhét a körülmények miatt, és nem beletörődne, hogy ez így megy, nagyobb esély lenne a változásra), eldöntöm, hogy én többet a Jánosba soha, semmiért (büntetésből nyáron két hónapig kell járnom oda naponta kétszer), és hónap végére Rugdal a Malac.

2008. április
Tök jó minden. Minden tök jó. A rosszullétek elmúltak, a hormonok megmaradtak, otthon pakolászok, mint a szélvész, mert szép fészket kell csinálnunk a gyereknek. Kiderül, hogy Zoárd fiú, mindene megvan, meg egyáltalán. Örömömben úton-útfélen könyveket vásárolok neki. Süt a nap, elmegyünk 4D-s ultrahangra, az AFP-men és a vérképemben is tuti minden. Tök jó.

2008. május
Sokat utazunk. Először Paklenicán süttetem vemhes hasam a nappal, miközben a fiúm falat mászik, utána Erdélyben sátorozunk egy hétvégét. Ide jön velünk a fiúm 11 éves lánya is, akit tavasz óta kéthetente áthozatok magunkhoz hétvégén, hogy legyen velünk normális a kapcsolata, ésszeressék majd egymást a testvérével. Elmegyek a Telki kórházba terheléses cukorvizsgálatot csináltatni, megnézetni a szemem, illetve látogatást tenni a szülőszobáknál, hogy megnézhessem, hol fogok szülni. Kicsit aggódom, hogy nem fogunk majd időben beérni a kórházba, mégsincs olyan közel, de a szülésznő és a fiúm kórusban megnyugtatnak, hogy az első jelek után még elmehetek fodrászhoz, kifesthetem a körmöm, rendet rakhatok a lakásban, és összepakolhatom a cuccom, akkor is beérünk. Hát akkor jó. Cseszeget a védőnő, hogy látogassam meg, beíratom magam június 4-re.

2008. június
A legelején sokat rugdos a gyerek, fáj a derekam, de örülök, hogy ilyen kis eleven. Azután harmadikán ugye dolgozom, elmegyek fodrászhoz, majd otthon még írogatok egy kicsit, és akkor azóta is ismeretlen okokból megindul a szülés, és még aznap meg is születik a malac, 1240 grammal, 37 centisen, szinte napra pontosan 6 hónapra. Mint később a fiúmtól megtudom, szerencsére felsír. Nekem a mintegy negyedórás kitolási szakasz alatt eltörik (vagy megreped, nem tudták egyértelműen megmondani) a farokcsontom, illetve utána nem jön ki a méhlepény, úgyhogy altatásban veszik ki, közben veszítek egy csomó vért. Másnap azután a folyosón egy kicsit magamba rogyok, miközben megyek pisilni, hogy ne katéterezzenek megint, szépen nekitámaszkodom a falnak, és lecsúszom mellette guggolásban, pont a nővérszobával szemben, de egyikük sem jön segíteni egy olyan tíz percen keresztül. És ezt csak azért írom le, mert tök melodrámás is lehetne, hogy még pisilni sem tudok elmenni, nemhogy a gyerekemet megnézni egy távoli épületbe, sok lépcsőn át, de valahogy mégsem érzem magam olyan rosszul, úgy gondoltam, elvagyok én itt a fal mellett, majd csak lesz valami, a gyerekről is meg vagyok győződve, hogy jól lesz, aztán végül jön egy egy hete szült nő, hozzám képest fergeteges kondícióval, és vigyorogva kitámogat a mosdóba. Másnap kedvesen bár, de kiraknak az intézményből, mert rengetegen szültek, és én voltam az egyetlen nem rooming ines, látogatni meg otthonról is tudok.

Pár nap múlva harminc éves leszek, de amikor az ember gyerekének tüdővérzése van aznap, akkor nem ér rá a harmincévességen túráztatni magát, azt se bántam volna, ha negyven vagyok, csak a töpszli legyen jól. Fejéssel beindítom a tejem, veszük a malacnak hűtőt, textilpelenkát, miegymást, és szerencsére a tüdővérzés után már komolyabb baj nem történik vele (átszalad ugyan rajta egy csomó kórházi fertőzés, de tünete egyiknek sincsen).

Ja, és hónap végén mintegy mellékesen átköltözöm a fiúmhoz.
Összepakolni én pakolok, szállítani a fiúm és az L. szállítanak, és
minden alkalommal megjegyzik, amikor a lépcsőfordulóban összefutunk
bepakolás közben, hogy e-book.

Folyt. köv.