Ja, a köcsög természetet meg kinőhetnénk már evolúciósan, állandóan hülyeségeket vízionálok, mint anya.
Szóval eddig csak az az idegesítő tulajdonságom volt, hogy fejben mindent ötezerszer lejátszok előre, milyen útvonalon fogok menni, melyik sávból mikor váltok a másikba, kivel találkozom, mit mondok majd kedves szépet neki, és mit teszek, ha időközben nukleáris támadás éri a várost. Ezzel szerintem együtt lehet élni, és ennek köszönhetem, hogy teljesen hülye helyzetekben is aránylag gyorsan reagálok.
Viszont mostanában ez reverz folyamat, ráadásul a gyerekről képzelgek baromságokat, hogy leejtem dash ledobom dash rálépek véletlenül dash leesik magától. Láza lesz, és nem tudom levinni, fuldokolni kezd allergiából, és nem ér ide a mentő, mittudomén. És ami a legrosszabb, a mi lett volna, ha. Most például felébredtem a kirándulás utáni éjszaka (utánanéztem, telihold volt), és kettőtől hatig újból és újból végigment a fejemben, hogy mi lett volna, ha leesik a gyerek a körzetinél a vizsgálóasztalról (körbejárható, keskeny, padszerű izé). Mondjuk végig ott álltunk mellette, de akkor is, és egyszerűen nem voltam képes kiverni a fejemből a gondolatot, pedig tudom, hogy hülyeség.
És ez azért is nagyon borzasztó, mert általában rettenetesen optimista vagyok, oké, végiggondolom minden tettünk lehetséges negatív kimeneteleit is, viszont ezt elég vidáman teszem, és meg vagyok róla győződve, hogy amire előre gondolok, az nem fog megtörténni. És nem parázok dolgokon általában, semmin. A gyerekkel kapcsolatban viszont tele vagyok fals megérzésekkel, kezdve onnan, hogy fel se merült bennem, hogy koraszülött lehet, de amikor a kórházba mentünk, akkor tudtam, hogy meg fog halni, amikor tüdővérzése lett, akkor tudtam, hogy nem fogja túlélni, amikor először félrenyelt kaja közben, akkor tudtam, hogy fulladásos halál, de minimum agykárosodás, vagy tüdőgyulladás, satöbbi. A múltkor felhívtam a fiúmat, hogy biztos nem szivárog-e nálunk a gáz (mondja ezt meg nekem a munkahelyéről, de egyébként megmondta, mert tájékoztatott, hogy nálunk büdös gáz van, érezném). Borzalmas. Mondjuk sisso ajánlott valami könyvet a dolog kezelésére, és ez, mint gyógymód nekem nagyon szimpatikus, de lehet, hogy inkább jól fejbe kellene vágnia valakinek (bár azt is lehet könyvvel).
kicsi malac 
Ne aggódj, már gyógyulsz. Beszélsz róla. Eddig nem tudtam, hogy milyen rettegéseid voltak az elején, mindig olyan szépen beszéltél a babáról. Szerintem most már kezdesz megnyugodni, és most jön ki az első hónapok stressze.
Egyrészt szerintem is retard stressz, másrészt viszont valamennyire minden első gyerekes anya megkattan egy kicsit, én pl elég földhözragadt embernek tartom magam, de amikor hazahoztuk Pömpöllért a kórházból, és második este húsz percet sírt, mert túlette magát és fájt a hasa, én zokogógörcsöt kaptam, és biztos voltam benne, hogy a négy és fél kilós dagadtmalac gyerekem az éhenhalás szélén van, mert elapadt a tejem, és most nem viccelek, tényleg az hittem, és a páromat is sikerült annyira behergelnem, hogy elment az ügyeletes patikába tápszert venni éjjel tizenegykor:-))))
Visszatekintve rém vicces, de akkor totál kiborultam. Persze mire hazaért, a gyerek elaludt, én meg még mindig ott hüppögtem, hogy MENNYIRE szar anya vagyok, aki nem képes táplálni a gyerekét. 😀
Szóval dont vöri, más is kicsit meghülyül a gyerektől, ez hormonális alapú bizonyos szintig, természetesen ha már a lázcsillapító kúpot is ki akarod főzni és a vajazókést döfködöd magadba, ha tüsszent kettőt a gyerek, érdemes segítséget keresni, bár szerintem ezekre a legjobb gyógyszer a humor és az önirónia, és ezekből stabil tartalékokkal látszol rendelkezni, úgyhogy nem lesz semmi baj.
Kérlek nézd meg ezt a linket, írtam Neked pár sort, köszönöm, Lili
http://biborszel.blog.nlcafe.hu/
Én az első kölköt folyton leejtettem a pelenkázóról a kőre, természetesen fejre esett, és azon nyomban meg is halt. Azóta 13 éves lett, még mindig él. A másodiknál is voltak még paráim (már nem ilyen mértékűek), a harmadiknál már semmi. Valószínűleg egyrészt hormonális alapú, másrészt első gyerek, túljutsz rajta hamarosan.
már miért ejtenéd le?
Legalább tudom, hogy nem vagyok egyedül. Hiába vannak hárman én még most is bepánikolok, mindentől. Sőt, azt hiszem azért nem akarok igazándiból már több gyerkőt, mert utoljára végigparáztam a 9 hónapot, meg voltam győződve, hogy nem lesz egészséges…
Valószínű ezek a tévképzetek abból adódnak, hogy hiába lazul az ember lánya, valahol mélyen csak ott van a folytonos aggódás, a félelem… És még az is, hogy kinyílt a világ és állandóan “hall” ezt azt az ember…
basszus, nem csak en hujultem meg…szuper:)
marmint jo hogy nem vagyok ezzel egyedul…rettenetes miket gondolok folyamatosan amiota itt van a picilany. Pedig vele aztan nem volt baj, makkegeszseges, 2 ora 15 perc alatt siman szuletett idore, meg minden. Es megis. Egyszer csak leszokunk rola.Bar neha latom hogy 80 evesen is parazok o meg csak legyint..ugyan Anyukam…:D
Drágáim! Ez természetes, és sajna leszokni nem lehet róla.Enyimkettő felnótt,(25,23éves), ne tudjátok meg miket össze tudok rettegni miattuk. Ők meg kiröhögnek:-))
Valahol azt olvastam, hogy az anyák gyerekük születésével egy életnyi félelmet, aggódást is kapnak a sorstól.Ez van, valahol még örülni is lehet neki.
oké, oké, sejtettem, hogy nem vagyok egyedül. De ez miért van?! Nekem ne mondja senki, hogy a hormonok, Csibe már 3,5 éves és még mindig vannak ilyen hülye gondolataim. (Pedig a párom már terhesen letiltott a fókuszaktívhíradóstb nézésről…)
Drága Lányok! Az anyaság jár egyfajta természetes, és állandó szorongással. Akkor van baj, ha mindez megakadályozza a hétköznapokban való boldogulást, a gyerekek ellátását – pl. nem mersz hozzáérni -, zaklató álmokkal kínoz, s szenvedésszintűre fokozza a rettegést, ami ellen nem hat már a józan ész. Ezt a szintet mindenki önmaga tudja csak megítélni és egyénenként változó, hogy mitől jelentkezik. Ha valaki úgy érzi, egyedül nem tud boldogulni mindezzel, tudok pár emberléptékű szakembert, aki hatékonyan tud segítséget nyújtani az ilyen parázásokkal szemben.
Lucia!
Szerintem is most jön ki annak a pár hónapnak a stresszhatása, amin keresztülmentetek. Most, hogy látod, minden oké lesz, a Don szépen fejlődik, vidám, kiegyensúlyozott kisbaba, elkezd hiányozni az a fajta napi rettegés, amit a koraszülöttsége okozott. Ehhez is hozzá lehet szokni, és kialakít egyfajta kémiai függőséget a rettegéstől. S mivel most nincs miért ilyen szinten rettegni, így az agyad létrehozza azokat a képeket, amelyek egyfajta okot, és alapot szolgáltathatnak arra, hogy stresszeld magadat. El fog múlni idővel. Ha mégsem, szólj, és kerítek Neked segítséget.:) :*
Es megvan az, hogy nezel valami nyalas filmet, ahol a kisgyerek sir, es legszivesebben azonnal berohannal az alvo gyerekedhez, hogy osszepuszilgasd es megolelgesd? :)) Es akkor meg nem nezted meg a Chaplin-fele kolykos filmet es egyebeket…
Soha nem mulik az aggodas szerintem. Amikor foiskolara kerultem, nem ertettem, miert hivogat apum minden este, mi bajom eshet??? Most ugy vagyok, hogy nem tudom, mikor fogom engedni a lanyomat egyedul tomegkozlekedni. Feltem, na.
Nahát, akkor vedd tudomásul, hogy én igenis fejreejtettem a gyerekemet babakocsistul, mert jött egy méhecske és el kellett hesegetni, viszont azt nem láttam, hogy az első kerekek már a lépcsőn túl vannak… és nagyon szépen elharapta nyelvét, énazt hittem, kiverte az összes fogait, de legalábbis kettéharapta és lenyelte a nyelvét, annyira vérzett… de mire a doktornénihez értünk, már el is állt:) (10 perc séta) A másikat meg a pelenkázóról ejtettem le, mert folyton mocorgott és fél percre félrefordultam, anyukám berohant, hogy miért sír ennyire a gyerek, ugye nem ejtettem le a pelenkázóról?! Mondtam, hogy nem 🙂 AZtán meg később hátrafele leesett a csúszdáról, ahova segítettem neki felmászni, beirányoztam szépen csúszásra és mialatt megfordultam, hogy előre menjek lefényképezni, ahogy ügyesen és boldogan csúszik, szépen leesett… Ja és az elsőnél a 7. hónapban a jeges Ausztriában eltaknyoltam. De azért egész normálisak lettek, bár… :)))
abszolút megértelek. a másodiknál olyannyira elhatalmasodott rajtam ez a mindentől féltés, hogy elmentem egy pszichológushoz. jót tett. bár enm írtam blogot, lehet hogy elég itt megosztani, aztán megtanulsz együttélni vele. mindenesetre ha nem, tudok küldeni telefonszámot 🙂
Én azt hiszem, hogy nem mindenkire jellemző ez a dolog. Én nagyon parás lettem anyának, de volt olyan ismerősöm, aki hajmeresztő dolgokat csinált a gyerek mellett minden félelem nélkül, és meg is sérült a kicsi többször is, meg állandóan beteg volt. Szóval én úgy vagyok, hogy inkább legyek ilyen pszeudo-látnok, de ne legyen baja a gyereknek. (persze a gyereknek nem mindig kell tudnia, hogy te szörnyethalsz az aggodalomtól, mászókázás, hintázás, biciklizés, stb. sajnos ezeket be kell nyelni majd. Legfeljebb elfordulsz.) Ja, én a pelenkázóról leesés parát úgy intéztem el, hogy megszüntettem a pelenkázót, és a hempergőjén pelenkázom, amin egész nap játszik. Persze most kitaláltam, hogy majd kiesik a – bombabiztos – etetőszékből…
Így vagyok ám ezzel én is! Elég csúnya gondolatok vannak a fejemben néha, nem győzőm őket hessegetni sokszor!
Ez az anyaság, állítólag.
Nem tudom, nekem a játszós, vidám, nevetős, hülyéskedős, büszkélkedős, tanítós, stb. oldala jobban tetszik.
Totál megértelek, elég gyakran játszom le hasonló meneteket magamban. Épp ezért nem kell másik gyerek, én mégegyszer ennyi aggódást nem bírnék ki. És az a gáz amúgy, hogy hiába készülsz fel szitukra, rengeteg mindenre nem lehet (hogy scak néhányat említsek 15,5 hós gyerekem repertoárjából: hányásba torkolló fulladásos félrenyelés, mentővel sietős kórházbamenés rota okozta kiszáraáds és lázgörcs miatt, tüdőgyulladás szimpla köhögésből…-ja, ez fél év termése….)
Szerintem, is talán a visszamaradt stressz.
Ámbár, az az alapállás, hogy mindent lejátszol magadban előre, nagyságrenddel komplexebb feladat lett, mert már nem csak te vagy a szereplő, dear kid helyett is te játszol elő.
Szerintem, kezdd el magadban építeni azt a várat, hogy a gyerek a szülő életében csak egy (nagyon fontos és eléggé hosszantartó) epizód, külön személyiség, aki ugyan most per pillanat nem tud gondoskodni magáról, de nem Te vagy, nem a részed, hamarosan önálló gondolatai, véleménye, döntései lesznek, sőt, a terítőt is lerántja, pedig hámyszor mondtad, hogy ne! 🙂
Azt olvastam valahol (és ez nekem bevált), hogy ne a legjobb anya akarj lenni, hanem csak “elég jó”. Hibát mindenben lehet találni, és az emberiség sem a hibátlan szülői gondoskodás, hanem a leszármazottak álló- és tűrőképessége miatt nem halt ki. 🙂
…reggel, ha a gyerek (nagy örömömre ugyan) tovább alszik, mint szokott, akkor rögtön küldöm apát (mert én nem merek menni), hogy nézze meg a gyereket. Ő visszajön, hogy alszik és én rögtön visszaküldöm, hogy azt is nézze meg, hogy lélegzik-e. És még ekkor is maradnak bennem kételyek. És ez csak egy parám a sok-sokból. Azt hiszem legközelebb apuka akarok lenni a papás-mamás játékban, mert ők sosem paráznak.
néha én is félve nézek a kiságy felé, nem kék-e a ded. továbbá eszembe jut, hogy leejthetem, esetleg rálépek. és aztán magunkat vizionálom, ahogy a börtönben ülünk 🙂
ööö, szerintem az van, amit azok mondanak, akik szerint csak késleltetve jön ki a feszültség, vagy nagy a feszültséghiányom, konkrét helyzetben, amikor dolog van, egyáltalán nem féltem a malcsit, én is ügyes vagyok, meg ő is nagyon óvatos gyerek. eddig egyszer esett le, a 4 cm magas kókuszmatracáról az alatta lévő szivacsmatracra, és látható külsérelmi nyomot nem okozott a baleset. a para akkor jön ki, amikor ráérek éppen gondolkozni hülyeségeken.
és amúgy az a nagyon rossz, hogy a baj egy pillanat alatt meglehet, és ugyanaz a tünet vagy cselekedet okozhat semmiséget is, meg nagy bajt is (mint szegény Botinál, vagy a kompkikötős gyerekeknél, meg van még ötezer példa), és nincs olyan szabályrendszer, amit ha követ az ember, akkor garantáltan ép és egészséges marad a gyereke, de ezen a nap nagy részében inkább nem gondolkozom.
Zéri! Az apukák is paráznak. Ezt én mondom, mint apuka.
Bocsi, minden parázós apukától. Én gyermekem apja nem az, vagy sosem vallaná be.
Jaaa! Hát egy dolog a parázás, és egy dolog a bevallás. 🙂