285. fejezet – évértékelő (12. hónap)

Újabb hónapforduló, ami egyben félév- és évforduló is, szóval helyzetjelentés.

Fizikai paraméterek: súly cca 8 kg, hosszúságról fogalmam sincs, nagyobb/egyenlő 72 cm, az biztos. A Muci nem egy kövér Muci, széltében minden lötyög rajta.

Alvás: továbbra is legalább 12 óra éjszaka egyben, nappal még 1-4 változóan, altatás továbbra is annyi, hogy letesszük, cumi a szájba be, és mire az ajtóhoz érünk, már horkol. Mostanában egy újítást is bevezetett, mert ő már nagyfiú, úgyhogy az utóbbi pár hétben hason aludt. Eddig a hipotón háta miatt nem volt neki kényelmes, most meg az egész éjszakát végignyomja hason, ráadásul kedve szerint forog még a szűk mózesben is, ami komoly fejlemény.

Nagymozgás: az előbbi bekezdés írása közben a Don négykézlábra állt, de elfelejtette, hogy ilyenkor legalább egy kézzel támaszkodni kell, odanyúlt valamiért, és pofára esett. Volt némi vinnyogás, vérző és bedagadt szájakkal, de a telefonpróba szerencsére negatív diagnózist mutatott a komoly sérülésekre (telefonpróba: ha sír, odaadom a Mucinak a telefonomat, és amennyiben azonnal abbahagyja, hogy elmélyülten nyomogatni kezdje a gombjait, akkor nincs komoly baja). Szóval próbálkozik keményen, egy ízben kutyázott is, illetve mostanában mindig tologatja a fenekét az égnek, meg térdelésből mászik fel dolgokra. Ha elkezd mászni, akkor egy ideig nem kell majd dévényre járnunk. Amúgy nagyon ügyesen surrog a lakás egyik végéből a másikba, az ággyal kell vigyázni, mert nem érti, hogy ő magasabb, mint a szemmagassága, és mindig beveri a fejét, amikor berombolna alá. A hétvégén belém kapaszkodva állásba is felhúzta magát, ha lennének kapaszkodósabb bútoraink, szerintem már rég csinálná ezt, de hálistennek nincsenek, így remélem, több motivációja lesz mászni. Ülni is képes támaszkodással, kis ideig támaszkodás nélkül is, csak figyelnie kell, hogy véletlenül el ne dőljön. Ja, és a szüleimnél ráültettem az unokanővére nyuszis kismotorjára, simán megült rajta kapaszkodva, és előre-hátra tologatta magát a lábával egy olyan 20 centis szakaszon, pedig nem is mutattam meg neki, mit kell csinálni. Ja, és megtanult kúszva tolatni, szóval most már nem szorul be sehova.

Finommozgás: abban nagyon ügyes, csipeszfogás meg minden, egészen apró tárgyakkal elboldogul, ha akadályozni próbálom valamiben, finoman megfogja a kezem, és határozottan odébbrakja, polcokról lepakol, visszapakol(ni is megpróbál), evőcumit tartja magának, alvós cumit jó irányban berakja a szájába, most szülinapra kapott egy dm-es babakönyvet, abban csipogtatta a kis öklével a csibét, miután az apukája megmutatta neki, xilofonozik (lehetőleg korán reggel), meg minden. Kedvencei az apja szerszámai, van már saját csavarkulcsa is spárgával rajta, hát az valami csuda, órákig elvan vele. Kapott most ilyen mintás polifoamot is, azon az ujjával követi a minták körvonalát, nagyon penge finommozgásból, na.

Evés:
nagyjából mindent eszik, ami kicsapja, azt nem adom neki egy darabig, de szerencsére eddig csak az elsőkörös almát és barackot nem bírja. Ja, kábé sertéshúst meg mézet nem kap óvatosságból, tejet azért, mert mi sem iszunk, az epret nagyon szereti, nem allergiás, majd a málnát is kipróbálhatja. Amit maga szerez a konyhából lopás által (nyers krumpli, spárga, ilyenek), azt becsülettel megpróbálja megenni, akármilyen vacak is legyen. Amit én keverek neki, arra az első két kanálnál fintorog, utána benyomja az egészet, olyan másfél deciket szokott szilárd táplálékból egyszerre. Továbbra is naponta négyszer eszik, felváltva vannak zöldséges-húsos napok, illetve gyümölcsös-kekszes napok, egyrészt így kényelmesebb, másrészt nekem is bejött emésztésileg az elválasztós evés. Reggeli-vacsora tápszer.

Fogak: nem tudom, melyik hónaphoz kellene sorolni, nagyjából a szülinapján előbukkant a harmadik foga, ami a bal felső kettes, szóval szerintem akad ott még három, ahonnan ez jött. Írtam is, hogy tortakészítés közben állandóan hasmenéses babákat kellett tisztába tennem, azon meg is voltam lepődve, de valószínűleg akkor fogzási tünet volt. Ja meg reggelente két napig, ha nem csináltam elég gyorsan a tápszert, akkor sírt, ami tőle megahisztisségnek számít, más előjele nem volt a fognak.

Beszéd: nem, hamm, érteni azt érti, mint múlt hónapban, de a gagyogása már differenciáltabb. Asszem, én a mememe vagyok a szótárában, de van egy csomó "szava", vagy szószerű izéje, amik biztos jelentenek valamit, mert konzekvensen mondogatja őket, csak még nem tudom, hogy mit.

Egyéb dolgok: májusban megvolt az első ottalvós sátrazása, ráadásul rögtön 0°C fok körül, és panasz nélkül bírta, dévényen ő a bezzeggyerek, aki sír ugyan, de csak keveset és visszafogottan, a terápia háromnegyed részét még élvezi is, meg egyébként is napsugaras a jelleme, vigyori, meg minden. Zenei ízlése vegyes, nagyjából minden zenét szeret, egyetlen számot nem hagyok, hogy hallgasson, a Tankcsapdától a Lopott könyveket, mert szerintem még nem értené, hogy az, hogy "a lapjait teleírom", meg "a képeit kitépem" csak allegória. Ilyenkor azért megértem azokat, akik szerint a rockzene káros hatással is lehet a fiatalokra, de szerintem ha Lukács Laci évek óta nem drogozik, nem iszik és nem nőzik, akkor igazából valószínűleg könyveket sem firkál.

Visszatérve Mucira, továbbra sem bújós típus alapvetően, de igényli a folamatos testkontaktust, most például már félórája azt játssza, hogy ő megmássza az előtte tornyosuló anya-hegyet, én meg mindig visszaborítom, olyanok vagyunk, mint egy természetfilmben a nagyoroszlán, meg a kisoroszlán, biztos így tanul meg krumplit vadászni, vagy nemtom. Egyébként meg azt szereti, ha durvábban bánnak vele, a finomkodást nem bírja, de ha a leeséstől úgy mentem meg, hogy a fél lábán lóg a kezemben, akkor nagyon nevet.

Az apjával különösen jók ezekben a dolgokban, amúltkor azon kaptam őket, hogy a fiúm a Muci nadrágjával csapkodja a Mucit, de nem gyengén ám, a Muci meg istentelenül röhög. Mint kiderült, úgy kezdődött az egész, hogy a fiúm ki akarta rázni a kisnadrágot, mielőtt ráadja a gyerekre, és a vége közben véletlenül megcsapta kicsit a Don hasát, mire a gyerek nevetni kezdett, és akkor elszabadultak az indulatok. A másik ilyen dolog az volt tegnap, hogy odapattogtattam a Mucihoz a szivacslabdáját, ami a homlokáról visszapattant, és ezen kezdett el kacarászni, azután elég hosszan játszottuk ezt a gyerekkel, hogy megdobjuk a labdával, ő meg nevet, szóval igazi fiú, büszkék vagyunk rá.

Reklámok

282. fejezet – ügyes és jó, már 365 napja

Naszóval, a Muci ma egy éves, éljen-éljen. A szülinapja előestéjén azzal lepett meg bennünket, hogy felült, és úgy maradt.

Igazából az volt, hogy én kikunyeráltam a fiúmtól, hogy hozzon már nekem a Mekiből egy sajtburgermenüt (egy idő után nagyon betesz az embernek az egészséges életmód), és lehet, hogy én kicsit junkfood-függő vagyok, de akkor a Muci konkrétan klinikai eset. Annyira rákívánt a kólámra, hogy megfeledkezett arról, miszerint ő még nem tud ülni, hasizomból felült a pihenőszékében, majd ülve maradt percekig, és amikor el akart dőlni, akkor mindig korrigált. Közben úgy nézett maga elé, mint aki hangosan azt mondja, hogy nem értem, miért csináltok ekkora ügyet az egészből, csak ülök, mindig így szoktam, jó, viszont magában azt gondolja, hogy hát igen, ő már egy mindenre képes felnőtt baba, all hail Muci (igen, ennyire komplex mimikája van). Képben is elmondom:

 

De a kajákkal kapcsolatban egyébként is kicsit megszállottan viselkedik. A múltkor szerzett valahogy tőlem egy nyers spárgát (szerintem úgy, hogy szépen nézett rám, erre én odaadtam neki), és mint minden “lopott” kajával kapcsolatban, kötelességének érezte, hogy apró miszlikre szagassa az egészet az egérkefogaival, pedig látszott az arcán, hogy utálja a hülye spárgát, csak hát muszáj elvégeznie, amit elvállalt. Ugyanakkor a legfinomabb babakajákat képes finnyogva visszautasítani, csukott szájjal undorkodik, meg minden. Ja, spárgaképek:

 

A kirándulás alatt egyébként evésügyileg is próbára volt téve a húsnyúl, gondoltam, most kihasználom az üvegesételes pár napot, és kipróbálok rajta egy csomó nagyobbaknak való kaját, hát a malac úgy nyelte a marhahúst, paradicsomot, nyulat, mittudomén, hogy öröm volt nézni, és ki se csapta semmi. Úgy alakult, hogy némi eperhez is hozzájutott (igen, szépen nézett), és arra se lett csalános, nem úgy, mint az elsőkörösnek hirdetett nyers almára és nyers barackra. Úgy tűnik, neki ilyen az emésztőrendszere, hogy a vasszöget is, de a diétás kaját nem bírja.

281. fejezet – Muci a rengetegben

Naszóval. A Muciképűt elvittük a vadonba, Erdély közepére a hegyekbe sátrazni, egy órányira a legközelebbi falutól, ami elméletileg nem a legmegfontoltabb szülői hozzáállásra utal, de nagyon mehetnékünk volt. Mondjuk én arra számítottam, hogy nappal lesz legalább olyan 16°C, és éjszaka sem megy sokkal 10°C alá, ehhez képest amikor megérkeztünk, 3°C volt, és az első éjszaka fagyott. Hogy mennyire, azt nem tudom, de csak délre olvadt ki a babakajás üvegben kint felejtett víz.

Az utat a babaarcú démon teljesen jól tűrte, konkrétan végig csendben volt vagy halkan énekelgetett, etetési időkben megetettük. Amikor megérkeztünk, még sütött a nap, és először minden nagyon tetszett neki:

De azután én elrohantam a mező túlsó végébe birkát fotózni, illetve ezzel egy időben a nap is lement, és ez a két trauma egyben már sok volt, úgyhogy mire visszaértem, a Muci zokogva bőgött, mint szerintem még soha életében.Eddig mindig csak akkor sírt, ha fáradt volt, vagy éhes, de most se nem evett, se nem aludt, úgyhogy már azt hittem, hogy valóra váltak a legszörnyűbb rémálmaim, és itt ragadtunk egy folyamatosan üvöltő gyerekkel három napra a világ végén, de akkor kínomban felvettem az ölembe puszilgatni, és csodák-csodája, a Don mosolyogni kezdett, és amíg le nem tettem, úgy is maradt. Másnapra szerencsére elhitte, hogy nem hagyjuk ott örökre a hülye réten a hülye virágokkal, úgyhogy ez csak olyan akut, átmeneti szeparációs szorongás volt.

Igazából három dologtól féltem nagyon, az egyik az alvás volt. Muci itthon nem tud velünk egy szobában elaludni, egyedül viszont nagyjából húsz másodperc alatt, a Glavoj-réten viszont nem volt különterem babáknak, na meg a sátor fala sem hangszigetelt semmit. Ehhez képest csak húsz percig kellett altatnom a gyereket első este, a másodikon tíz percig, a harmadikon az apja altatta, és állítólag azonnal elaludt a babaképű, csak ragaszkodásból maradt még vele a fiúm egy darabig. Amikor én altattam, az is annyiból állt, hogy kétszer elénekeltem neki a bóbitát, egyszer valami Cohent (az egyik este asszem a Halleluja volt (ami különösen aktuális nekünk mostanában, vö. she tied you to a kitchen chair, she broke your throne, she cut your hair), a másik este az I'm Your Man, ezeket szereti nagyon), utána meg csak visszahümmögtem neki, ha felsóhajtott, hogy tudja, hogy ott vagyok még.

A másik, amitől féltem, az az volt, hogy a Muci megfagy. Mondjuk vésztartalékként ott volt az autó (naponta legalább két órát fűtöttem benne, meg a babakaját is arról melegítettem, mégis alig fogyasztott valamit, amikor megérkeztünk, közvetlenül a feletank felett volt a mutató, amikor hazaindultunk, akkor közvetlenül alatta), illetve éjszakára beöltöztettem ötezer rétegbe, plusz téli overál, plusz lábzsáknak nevezett kinti hálózsák, és ezt az egész csomagot a szivacsos-plüssös mózesben tároltuk, de azért fagyott. Szóval az első éjjel óránként felébredtem, és megtapogattam a gyerek kezét-arcát, nem hideg-e, a Muci ilyenkor felháborodottan röfögött, hogy mit fogdosom, éjszaka van, aludjunk, illetve reggel átvettem magam mellé, azt sztoikusan tűrte, szerintem megszokta már, hogy néha vannak hülye dolgaim. A következő két éjjel adtam rá kesztyűt és nem fogdostam, de ugyanúgy nem fagyott meg. Annyi volt, hogy kicsit korábban kelt (olyan hét körül), de korábban is feküdt (olyan hét körül).

A harmadik félelmem a mozgáshiányból eredő esetleges hiszti volt, de azt sem produkált, pedig csak az autó ülésére tudtam lerakni kúszni-mászni (odakint úgy be volt öltöztetve, hogy a polifoamon is alig volt képes megmoccanni). Mondjuk kihasználta a lehetőségeket, megtanult kapaszkodva-támaszkodva stabilan ülni, illetve egyszer kutyázott is (négykézláb térdkinyújtás-térdhajlítás sokszor), szerintem szökésre gyúrt, mint egy törpe van Damme. Az idő többi részében viszont vidáman elvolt a kocsiban ülve, a székében ülve, vagy az apján ülve (ez utóbbi az ultimate jóság):

A fiúm is nagyon jól elvolt vele (komolyan, időnként már kezdek féltékeny lenni), asszem, az legszélsőségesebb mucifiúság-dicsérő megjegyzése most az volt, hogy egy lánynak biztosan nem lenne ennyire szép színű polárja, de ezután nemsokkal meg is kérdezte, hogy szerintem látszik-e rajta, mennyire örül annak, hogy a Don fiú lett.

Arra meg rém büszke volt (mondjuk én is), hogy amikor ereszkedtek le ketten a láncos részen a Szamos-bazárban, a Muci teljes természetességgel, mintegy magától értetődően ugyanúgy megfogta a láncot, mint az apukája. És tartotta. Egyszerűen zabálnivaló volt.

De egyébként az összes túrát nagyon élvezte a gyerek, elámultan nézte a dolgokat, ezen a képen például egy vízesést:

Illetve az apját folyamatosan ütlegelte a kis öklével, ha az apja megállt, Andinak pedig, akinek ezúton is köszönöm a segítséget, a haját húzkodta olyankor (Sumáker Muci nem szeret ácsorogni):

Az első képen a hajhúzkodás lett megörökítve, a másodikon a gyerekképű a biztonsági rácson az esővédőn keresztül próbálja molesztálni a navigátort, de így már nem megy, a harmadikon egyszerűen csak örül, hogy kirándulás van.

De amikor nem volt éppen kirándulás, akkor is jól elfoglalta magát, hintázott a székében, vagy aludt a kocsiban, nyűglődni nem nyűglődött, különösen, ha volt társasága. Az utolsó képen a fiúmmal pihenik ki a barlangászás fáradalmait:

Hát ilyen volt. Én még maradtam volna. Ja, egyébként szeretném még megemlíteni a Canpol márkájú cumisüveg-melegítőnket, amit mint legolcsóbb autós ételmelegítőt választottunk, és ami nagyon jó szolgálatot tett, mert így nem kellett külön benzingenerátort és mikrót vinni a babának (bár tudtunk volna, csak egy kicsit ciki lett volna). Húsz perc alatt felmelegítette a tápszert három fokosról, három fokban. A modern technika, meg az ő vívmányai.

280. fejezet – rohanás az élet

Ma rohanós nap volt, reggel kiderült, hogy jó volna beugrani a munkahelyemre, és akkor már tankolni is kellett, meg elmenni a hiperbe, meg elmenni a zöldségeshez, mert zöldséget hiperben nem veszünk, meg beugrani a DM-be, mert drogot babakaját és higiéniai cuccokat sem hiperben veszünk, illetve, ha már, akkor befizettem a csekkjeimet is a postán. Ami a hiperben van, az összes többi különböző helyeken, és így is megfutottuk a kört három óra alatt, a kötelező munkahelyi babázással együtt, de hazaértünk az egy órai babaetetésre, ami nagy szerencse, mert különben még elkezdődött volna nélkülünk.

De a (tesco nevű) hiperben szerencsére belefutottam egy nagy babazoknileárazásba, a Muci eszi a zoknikat ugyanis, szó szerint és átvitt értelemben (amortizáció) is. Úgyhogy kábé ötéves koráig bevásároltam neki zokniból (tök szépek voltak, és a kétdarabos 190, az ötdarabos 365, ilyen árakon), illetve benne van a bolha a seggemben a közelgő külföldi utazás miatt, úgyhogy vettem neki egy csíkos cipzáras polárt is, ami olyan kontrasztos, hogy világít, így könnyebben rajta tudom tartani a szemem, miközben nem fagy meg (még mielőtt valaki felvilágosítana, hogy nyár van, sátrazni fogunk, és tavaly ugyanott mínusz 8-10°C volt éjszaka, bár akkor pár héttel korábban mentünk). Ja, és a drogériába is azért mentem, mert vettem neki ilyen kis cuki mini kiszerelésű popsikenőcsöt meg mittudomén, nem mintha az autónak nem lenne tökmindegy, hogy most két decivel több vagy kevesebb piperecuccot szállít, de engem le lehet venni a lábamról a mini popsikenőccsel, meg ilyenekkel. És ha már ilyen coming out van, akkor beismerem, hogy Pamperst is csak azért veszek, mert azon mindegyiken másfajta állat van, és lehet mondogatni a Mucinak, hogy kukac, meg bárány, és hülye állathangokat adni hozzá, és az ilyesmiben mindketten kedvünket leljük. Mentségemre szóljon, hogy semmi egyéb szükségtelen vagy indokolatlanul drága hülyeséget nem veszek meg neki (például ágyat, gondolkozott el lucia azon, hogy helyén van-e az értékrendje). Na, kép a polárról meg a zoknikról:

Viszont a nagy rohanás miatt a délelőtti alvása kimaradt a babafélének, illetve ebéd után is csak egy szűk negyven perce volt, utána szaladtunk tovább dévényezni, ahol egy ideig röhigcsélt, majd mászni már nem volt hajlandó, hanem nemes egyszerűséggel lekoppantotta a fejét a szőnyegre, és úgy maradt minden próbálkozás ellenére, mint egy rongybaba. Hálistennek most valamivel rövidebb is volt a torna, mert a személyi edzőjének az óvoda hülyesége miatt rohannia kellett az egyik gyerekéért az oviba, de ezt egyikünk sem bánta szerintem.

Azért nem csak aludni jár haza a Don, itthon is játszott egy kicsit. Most a legújabb fícsör, hogy barátkozik a másik babával a tükörben, odamegy, beszélget vele, nevetnek, kiabálnak, bökdösi az ujjával, meg ilyenek:

Sajnos az ujjal bökdösés pont nem látszik, mert gyerekfényképezés terén kihívásokkal küszködöm, de oda lehet képzelni. Ezt egyébként imádom, ahogy mindent először egy ujjal megsimogat, csak utána fog meg jobban, de akkor is nagyon óvatosan játszik, még soha nem tört össze semmit, meg magában sem tett kárt, közel sem volt hozzá. Pedig a dolgozószobában forrasztópákázni meg csavarkulcsozni szokott, a többit nem tudom, mert ott az apja vigyáz rá, én nem bírom idegekkel. Ja, meg a múltkor jönnek le a fiúmmal, és a Muci teljes természetességgel egy csavarhúzót tartott a kezében, hogy ő most akkor azt lehozza, biztos mert lent nincs elég csavarhúzó szerinte, vagy valami.

Ez a kép meg azt ábrázolja, ahogy meglábazza a másik babát. Szeret minden érdekes dolgot lábbal is megtapasztalni, de az se az a lórúgás-manőver (azt csak rajtam szokta alkalmazni, mert tudja, hogy én sokat bírok, és olyan aranyosan vinnyogok olyankor), hanem pöckölgetés, meg lábbal simogatás, ilyesmi. Mondjuk azt nehezen viselem, amikor a parkettán húzza a lábát, hogy csikorogjon, attól a hideg futkározik rajtam, de nem szólok rá olyankor sem, mert még a végén diszlexiás lesz, ha nem tapasztalhatja ki a parkettát, vagy balett-táncos.

Ezek vannak most.

279. fejezet – amelyben delila vagyok

Mostanában egyre több olyan kommentet és levelet kaptam, hogy nagy a Don haja, vágjuk le, és én is észrevettem ugyan, mert jó megfigyelő vagyok, de lelkileg olyan nehéz az első a haját levágni, ami már az inkubátorban megvolt neki, meg minden. Aztán kiderült, hogy a lelki oldala lópikula, konkrétan fizikailag nehéz egy aktívan érdeklődő, nem háziasított zsák bolhát a felesleges prémállományától megszabadítani. Mindenesetre dokumentáltam az eseményeket.

Ezen a képen még nyugodt, békés, jóindulatú, bár nem érti, hogy most mi van, mit játszunk, de csináljuk, anya (ennek az állapotnak az eléréséhez enni kell adni neki). Továbbá ez az a kép, amin élete leghosszabb hajával szerepel a Muci.

A gyermeket az elkövetkezendők során megfürdettem, és a haját is megmostam (azt amúgy is szereti, szerintem azt hiszi, hogy olyankor nyalogatom a fejét, mert vissza akar nyalni). Íme a Don vizes hajjal:

A következő szakaszban nagyjából három további keze nőtt az eddigiekhez képest, és mindhármat arra akarta használni, hogy kirántsa a kezemből az ollót. Ami egyébként nem volt elég éles, bár direkt hajvágó típusú, csak régi, illetve az is némi nehézséget okozott, hogy a Donnak ugyanazon a fején van a haja, mint a szeme és a szája, és ez utóbbiakat feltétlenül az olló felé akarta fordítani, hogy megnézze és megnyalja, nem feltétlenül ebben a sorrendben. Előadásunkkal simán illusztrálni lehetett volna az ókori görögök sokkarú óriáspolipokkal való meddő küzdelmeiről szóló legendáit, leszámítva, hogy én igyekeztemminél kevesebb kárt tenni az ellenfélben, ami szerintem az ókori görögök tengeri csatáiban nem volt szempont. Mindenesetre a frufruvonal divatosan tépettre sikerült, mert az egyik kezemmel a Muci fejét, és egyúttal az ötezer kezét próbáltam helybentartani, a másik kezemmel pedig ötletszerűen nyisszantottam egyet, amikor éppen lehetőség kínálkozott. A végeredmény viszont sokkal rosszabb is lehetett volna, Apjaneve Dani Zoárd Vulkán Turul Kilián (barátainak csak Muci) az utolsó kör után leginkább egy nagyon kicsi Vulcanra emlékeztetett a Star Trekből (jó értelemben):

Hát most ilyen.

Van egyébként bonus track is arról, hogy milyen ügyesen eszik egyedül, bár nekem legjobban a hű, de laza vagyok kép tetszik a bejegyzés intrójából, amiben lábak szétcsapva, fél zokni lerúgva, cumi szája sarkába lökve, de ilyen, amikor komolyan is veszi a feladatot (még hippis frizurával):

278. fejezet – itt a kánikula

Ma a délutáni alvásból a Don negyedóra elteltével sírva ébredt, úgyhogy kihoztam, de csak nem hagyta abba. Nem a rosszul vagyok, fáj jellegű sírás volt, hanem az éhes vagyok, álmos vagyok, meleg van, hidegfront van, és egyébként is típusú. A kettőt úgy lehet megkülönböztetni, hogy az első szívből jön, a második meg protokolláris jellegű, amikor a sírás csaknem tökéletes imitálásával adja tudtomra, hogy a helyzet kritikus, csináljak valamit. Ilyenkor nem könnyezik, fél szemmel mindig kukucskál, hogy nézem-e, és ha éppen nem nézem, akkor türelmesen kivárja a műsorral, amíg teljesen rá figyelek. Két ordítás közé be-beszúrja, hogy nem nem nem NEM. Így:

Ilyenkor borzasztóan puszilgatnivalónak találom, bár ha öt percnél tovább csinálná, akkor biztos másképp vélekednék, de hálistennek nem bírja sokáig. Ja, és nem a könyv szomorította el, azt a kötetet mindig lelopja a polcomról, és odagyűjti a játszószőnyegéhez valamiért, biztos jó a fogása. Valószínűleg a meleg miatt nem tudott aludni, az volt a baja, de eltereltem a figyelmét egy zsákmánykörtével:

Azt, hogy a körtével mit művelt, inkább nem illusztrálnám, borzasztó pusztítást lehet véghezvinni két tűéles foggal, de hát ez a vadon törvénye, a lélekben gyengék és szervilisek mosnak fel a vadászok után. Viszont ma semmit nem nem bánok, mert a Muci elkezdte gyakorolni a négykézlábat, egyelőre persze a jobb lábát húzza maga alá behajlítva, a balt meg csak hátralógatja, de már egyik sem oldalt van. Ezt csak pár másodpercig bírja, úgyhogy csupán a végét sikerült lekapnom, amikor már rogyott le, de ilyen büszke rá:

Viszont ha én állítom négykézlábra, akkor nyüffög, asszem, Rambó Mucinak ez az ő harca. Egyébként ez mindig megdöbbentő, hogy mennyire bele van programozva azzal a pár aminosavval, hogy akkor most eljött a perc a forgásra, kúszásra, mászásra. Működik a gyerek, pedig egy csomószor látszik rajta, hogy nem is érti, miért csinálja ezt tulajdonképpen. Visszaaltatni azután úgy sikerült, hogy elénekeltem neki a bóbitát, és közben hagytam, hogy a nyakláncomat fogdossa, ettől lelazult annyira, hogy aludjon még egy másfél órát.

Más említésre méltó dolog mostanában nem történt gyerekfronton. Ja, a legújabb kedvenc játék a csukás, mármint hogy ha kinyitom a hűtő ajtaját, akkor a Muci odasereglik, és becsukja (főzés közben nagyon gyorsan kell kivennem-betennem dolgokat), ugyanez a szekrényajtóval, és minden más csukható ajtóval. Továbbá rájött, hogy a xilofonütőjét például a radiátoron is végig lehet húzni, az is zenél, engem meg szerencsére egyelőre nem zavar, ha hangot gyárt, legalább pontosan tudom, hogy hol van, és mit csinál. Az apja megtanította egyedül enni cumisüvegből, egy-két percig bírja is csinálni, ma az ebédje vége alatt én például mosogattam, tisztára barbatrükk. Ja, és mindig nagyon tetszik neki, ahogy kavargatom a teámat-kávémat, tegnap egy óvatlan pillanatban ellopta az üres csészét a kanállal, és körbehurcolta a nappalin, időnként megállva, és ugyanúgy kalapálva a kanállal a csésze belsejében, mint én szoktam. És egy kicsit sem törte össze. És kanalas evés közben néha mondja, hogy hamm vagy ámm.

Na de más újság aztán tényleg nincs.

277. fejezet – the portrait of an artist as a young man

Közelednek a gyermek születésnapi ünnepségei, és arra gondoltam, hogy nem egyszerre fogja most megkapni az ajándékait, mert egyszerre úgysem tudna mindennel játszani, hanem szép fokozatosan. Mondjuk eleve gondban vagyok muciajándék-témában, mert a legjobban a kábeleknek, a műanyag kajásdobozoknak és a nyakláncomnak örül mostanában, de mindebből van itthon elég (bár tervezek neki fűzni valami babaláncot nagy, színes gyöngyökből, vastag fonalra, minden gyöngy után csomóval, mert imádja az enyimeimet morzsolgatni, csak én meg féltem őt).

És akkor eszembe jutott, hogy a Tunyogi játszóházat azokkal a szavakkal javasolták, hogy ott van xilofon is, meg minden. Ezt egyébként már akkor sem értettem, mert egyrészt (a) a Tunyogi a több szempontból sérült gyerekeknek van, Muci meg csak simán hipotón egy kicsit, (b) a Tunyogiban tornából csupa ilyen itthon is elvégezhető gyakorlatot csinálnak, a terápia többi része ilyen hallás- meg látásfejlesztés. De ha a Donnak Xilofon Kell a boldog, kiegyensúlyozott élethez, akkor a Don Xilofont Kap, úgyhogy a boltban kiválasztottam neki a legkevésbé randát, és itthon rövid ceremónia kíséretében (tessék, Mucikám, szülinap) át is nyújtottam neki.

Muci első benyomásai nagyon pozitívak voltak, az ütők teljesen alkalmasnak bizonyultak az elmélyült szopogatásra:

Utána megmutattam neki, hogy hogy is van ez, mi a trükkje, és az ifjú művésznek elsőre sikerült végighúznia a pálcikát a hangokon (ez egyébként nagyon tetszett neki):

Valamivel később ihlete támadt, ami így néz ki:

És rájött, hogy ha bekasztja az ütőjét a színes izék közé, akkor húzogatni is tudja a xilofont a padlón, ami legalább olyan érdekes, mint a hangok:

És lehet, hogy a Tunyogisok tudnak valamit, mert most magától négykézlábra állt az ágyon (ha én állítom négykézlábra, megáll úgy, csak szemrehányóan pislantgat hátra a válla felett, hogy mikor hagyhatja végre abba ezt a hülyeséget), de szerintem csak véletlen egybeesés. Amúgy a xilofon is érdekelte kábé annyira, mint egy üres bébiételes üveg, és ez nagy szó, mert a legtöbb direkt játékát le se tojja, szóval örülünk.